Aminha.

Antonio.
– – – Különös ujságokat mondhatok
melyekről nem is álmodhatál.
Leonato.
Jók-e?
Antonio.
A kimenetel mutatja meg; legalább
öltözetök jó, külről szépen mutatkoznak

Shakespeare.

Izabella eltávozott; atyja őt maga vitte Boroszlóra, hol egyik rokonának gondviselésére bízta, maga pedig visszatért Budára.

Minden, a mi túlfeszült s fellengéssel párosul, némileg a természet szokott menetén kívül vagy túlesik, s el kell múlnia. Így okoskodott magában a derék csillagász, s végre leánya jobb meggyőződésére számított az első heves benyomások elmultával.

*

A szép Ilka, a mint azt a tőle semmi esetre el nem vitatható lelki erőből gyaníthatjuk, melyet már volt alkalmunk tapasztalni: házikörében a hajdani szerepet s felsőségi szellemet újra gyakorlatba hozta. – Férje nem kevés hajlamot mutatott a féltékenységre; de a fürge nő, tudván, hogy minden jó kezdettől függ: férjével együttlétének első pillanatait is hasznára fordította, s felülkerekedett; azaz a helyett, hogy férjétől engedné magát a vadnai mulatásért s azon kétes szerepért, melyet ott játszott, kikérdeztetni, valódi asszonyi tapintattal féltékenység álarczát vevé magára, s a derék Nabuchodonozort szalmaözvegységének minden perczeiről szoros kérdőre vonta. Szavaitól s feleleteitől a hitelt csintalanul megtagadta; hűtlenséggel s kevés szeretettel maga iránt vádolván, annyira sövény közé szorítá a komoly lovagot, hogy az minden elmésségét elővette, e gonosz gyanúpör alól kimenekedhetni.

Ilka remekül játszotta szerepét, s lehet, hogy az akkori zivataros időkben a hajdani, szénaevésre kárhoztatott királynak druszája nem is mindig maradott hű azon parancshoz, mely a többiek középsőjén épen túlesik.

Mihelyt vette észre neje a dolognak régi emlékben létét: azonnal a vitatkozási tárgyak, mint a tenger szélvész után, ki kezdének sikulni s egyenleni; ő végre egészen honn találá magát. Később üres óráiban némely dolgokon törte, a maga módja szerint, fejét, s azon tárgyakkal bibelődött, melyeket még ama veszélyhíres várba vett űzőbe. Majdnem bizonyosnak hitte, hogy az ifjú Wratizláw, ki már a király választása előtt s közben sokszerűen igyekezett kegyét megnyerni, s később Vadnán is megjelent éjjel szobájában – nem más, mint Komoróczi maga. Innen megfejthető bizodalmatlansága Wratizláw iránt, ki mindenesetre igen elfogadható ajánlattal közelített hozzá: a szabadulhatáséval. Mert ha Wratizláwot valóban annak hinné, kinek az magát nevezte, oktalanság lett volna ajánlatát, főleg oly jellemű s tapintatú nőnek, milyen Ilka volt, el nem fogadni, ki ha sajátságainak meglepő ujságával a gonosz, megrögzött rablóra, Komoróczira is tudott hatni, sőt ezen öntudatban, úgy szólván, vakmerő volt: bizonyosan gondolhatta, hogy a fiatal, édelgő cseh lovaggal még előbb czélt érend, s ezt szintúgy, mint amazt, a szükséges korlátok közt tarthatja.

De már jóval azelőtt, hogy Wratizláw nekie megjelent, kezdé Ilka észrevenni, hogy sem a bozontos hajzat, sem a szem vaksága Komoróczinál nem való; mert bár mindezen álszerek remekül készültek s az akkori idők szellemében az ily változtatások eszközlésére elegendő csalékonysággal bírtak: mégis Ilkának hosszabb együttléte a rablóval, észrevéteté vele azon ellentétet, mely főleg az éles női szemet s figyelmet ki nem kerüli, a durva lovagnak bozontos haja, szakálla, s bőrének, vonásainak fiatal gyöngédsége közt. Ezekhez még egy sajátságos, nem könnyen eltéveszthető kettős anyajegy a bal fülén járult, melyet Budán Wratizláwon vett észre.

De volt egy érzés keblében, melyről nem tudott tisztán számot adni magának. Wratizláw, mint udvarló iránt, láttuk: elhatározott idegenkedést érzett. Meglehet, hogy az édelgő lovagnak negélyteljes nyájassága neki visszatetszett, vagy azon szenvedélyes csatlakozás, melyet Ilka, főleg házassága első korában, derék férje iránt érzett, okozta, hogy Wratizláwnak udvarlása nemcsak kellemetlen, hanem egyáltalában alkalmatlan is volt neki.

Ő ezen idegenkedését a pirosló cseh leventétől, mint udvarlótól, igen is értette; de nem tudá megfejteni magának nemét a vonzódásnak e rejtélyes személy iránt, mely őt akaratlan meglepé s faggatá. Női hiúság volt-e itt a fenékszín, vagy önkénytelen vonzalom, mely a kedélyt néha öntudatlan lepi meg, nem választhatá el s nem értette. – Budán sokan azt állították, hogy Ilka és a cseh lovag közt meglepő hasonlatosság van, főleg arczélben. Ezt Nankelreutherné kénytelen volt igaznak elismerni, mert talán ő volt az első, ki ezen észrevételt maga tette. A hasonlatosság neki hizelkedett, mert főleg arczéle Wratizláwnak ritka aggszerűséggel s nemességgel birt; de minden hiuság mellett a tetszeni szerető nőnek, jól érzette, hogy nem ez az, a mi őt Wratizláwhoz vonja.

Még Vadnán történt egykor, hogy Komoróczinak álszakálla elválván, arcza és szakálla közt Ilka hézagot vett észre, a mi őt az iránt, mit addig csak hitt, szinte bizonyossá tette. – Ugyanakkor azon kétes vonzalom, mely közte s Wratizláw közt volt, szintén átlátszott Komoróczira, ha ennek gonosz kedélye s kegyetlen szíve Ilkát el nem idegenítnék tőle, s azon rokonérzet nemét is, melylyel ő Wratizláw iránt viseltetett, meg nem tompították volna.

Kiszabadulása után Vadnáról, férje őt Budára költöztette, hol a királyi laknak közelében, s a mindig éber szemmel őrzött budai várban nejét mentnek hitte további veszélytől. De nem soká mulathatott ott Ilkával, mert a király parancsára Zokoli Péter seregeihez kelle csatolni magát.

Kevéssel elindulása előtt egy napon úti készületeit tevé a lovag. Nankelreuther németes részletességgel rendezé el apró, kalandos életéhez mért málháit; folytonos lélekzetben tartván bőbeszédűségét nejének, ki elég szivesen s ügyesen segített férjének podgyászait rendbe hozni. Miként Ilka egy darabot a másik után átadott: repedezett rézszelencze, szép festett cserépmázzal bevonva, akadott kezébe; a nő keveset vizsgálván azt, egykedvűleg nyujtá férjének.

– Erre nincsen szükség, – mond Nankelreuther sajátságos mosolylyal – tedd el édes Ilkám, hogy tartalmának egykor hasznát vehessed.

– S mi lehet az? – kérdé a nő felébredt tudnivágygyal.

– Nézd meg, – felelt mosolyogva a lovag.

Ilka a szelenczét felbontotta, s egy sárga réz, pénzalakú képet lelt abban, vékony fekete zsinórkával.

– Mi ez? – kérdé nevetve – valami ereklye a régi időkből? – tán szerelmi ajándék, úgy-e? Így jő az ember nyomára egykori bűneidnek.

– Most az egyszer – jegyzé meg Nankelreuther – csalatkozol; a dolog megfejtést kiván. Mikor gyámatyádtól megnyertem kezedet s te is ellenkezés nélkül lettél nőmmé: e szelenczével senki sem gondolt; – azonban egy öreg szolgálója a háznak, elmenetelünk előtt néhány órával, kezembe adá s arra kért: hogy bármi csekélységnek látszassék is ez, gondosan zárjam el, mert még valaha hasznát vehetem.

– De – kiált fel Nankelreutherné – meg nem foghatom, mi fontossága lehetne e rézbe nyomott boldogságos szűz képének, mely egykor alkalmasint ájtatos apácza olvasóját diszesítette. – Alig mondá ki e szavakat, midőn egyszerre egy gondolat lepte meg elméjét. – Mutasd a képet, – szólt, hirtelen kezébe vevén az emlékjelt. Ilka figyelemmel nézegeté azt. – Különös! – kiált fel – valóban különös! – egészen az!

– Mi? – kérdé a lovag.

– Semmi – felelt a nő. – Úgy tetszik nekem, mintha e képnek mását valahol már láttam volna! – mondd! honnan került ez?

– A ki kezembe adta, azt állítá, hogy nyakadon függött akkor, midőn tégedet Budán gyámatyádnak ajtaja előtt leltek, s mint a babonás szolgáló szentül hitte, valami jóltevő tündérnek ajándéka, mely neked szerencsét hoz.

Nankelreutherné mindig inkább mélyedett el gondolataiba. – Miért nem szóltál előbb nekem e talizmánról, Nabuchodonozor? – mond csintalan mosolylyal, – ki tudja, mennyi bajtól megőrizhetett volna e pénzdarab engemet. – Miként így ábrándozva tekintett az emlékjelre, majdnem önkénytelen mozdulattal ajkaihoz szorítá azt. – Te csekély, de egyedüli maradványa egy anyának, ki azt talán a Szentföldről hozott olvasóról fejtette le s tette nyakamra, légy üdvöz nekem! Oh édes lehetett a fohász, melylyel ez történt, s lágy, gyöngéd a kedves anyai kéz, mely ezt nyakamra kötötte. Istenemre! sohasem válok el többé ezen ereklyétől, ez anyámtól jő! Nankelreutherné angyal volt, midőn ezt mondta, s szemei nedvtől csillogtak. – Igaz! a gyermeki szeretetben valami nemesítő van, mi minden arczot dicsőít.

Ki fejti meg, hogy az önállásra annyira törekvő ember oly édesen emlékezik a függés éveire, azon gyermekéletszakra, hol, szinte akarat nélkül, mindent mástól várt. Mi kapocsa azon szeretetnek gyermek és szülő közt, mely minden szerelmi viszonynál tartósabb, s legkevésbbé vegyül azzal, mivel minden emberi indulat: önzéssel!? A természet sugallása? – minő nyelven szól az? – A mélyebb fürkészet szinte odavezet, hogy éltünk – folytatása szülőinkéinek, s hogy teljes önállás nem boldogít.

Ilka hirtelen félbeszakította beszédét, segített újra férjének, míg minden rendben volt. Akkor a mellékszobácskába vonult, egy karszékbe vetette magát, az ablak párkányára könyökölt s szemeit a pesti rónákon, a zöld szigeteken s a szőke folyam nemes habjain úsztatá végig. – Istenem! – rebegett – e csekély rézpikkely szivemet ragadta meg; minő gondolatok merülnek föl agyamban! igen, ehhez tökéletesen hasonló azon rézkép, melynek egykor zsinórját észrevettem a Wratizláw nyakában; tréfásan kivontam, amuletnak vélvén azt, s ő kiragadva kezemből, ajkaihoz voná olyan arczczal, melyet tudtam volna szeretni! s keblébe rejté. – Ezt egy szent adta, – mondá – neve édesanya! – és ment. – Igen, igen! most értem magamat: e pillanattól éreztem e megfoghatlan vonzódást azon ember iránt, kit gyűlölni akartam – és szerettem.

– Ő Komoróczi! igen, ő az! fogva Visegrádon; – folytatá a nő. – Mi faggatja szívemet? miért e jel az én- s az ő keblén? – miért a hasonlatosság közöttünk, mely mindenkit meglepett? – Ő fogva! – Ilka elmélyedett; végre vígan felkiáltott: – Én a királyhoz megyek, s kegyelmet kérek számára: igen, igen! – – Nem tudom, mi űz; de e gondolat felvidított, boldoggá tett! én megyek. – Nankelreutherné fölkelt székéről s megállott a szobában. – Nem, nem, mégis nem lehet! mit mond a világ? mit férjem? – nem, nem! – S mégis űz engemet a belső hatalom! – Mit tegyek? – Igen, ezt teszem! kiáltott fel, mintegy új ötlet felvillanásától ingerülten.

A jövő pillanatban halk kocczanás tevé figyelmessé – Szabad! – mond Ilka s a csendesen nyiló ajtón egy ritka tünemény mutatkozott.

Leány volt az, s a mint első tekintetre látszott, alig tizennyolcz évű. Öltözete annyira különbözött az Ilkáétól s oly eredeti volt, hogy néhány sort szükségképen kell leirására szánnunk.

A szép, keletien szabályos főt, melyről aranyfényű szőke haj ömlött le két gazdag tekercsben, párta neme födte, minden szalag nélkül, széles abroncsot képezve, mely a gyönyörű kerekségű főnek hátulsó részét kerítette körül. Nyakát sürű és sokrétűen ahhoz szoruló keleti gyöngy-sorok majdnem egészen elfödték, s a szelid ábránd-arcznak lángoló, világoskék szemeivel oly tekintetet adtak, mint azon aggszerű arczoknak van, melyek régi görög szobrokon láthatók s a hajdaniság bélyegét viselik. A test felső részét sárga, gazdagon aranynyal áttört tunica födte, térdig érő, elől nyitva s az égszín bélést kitüntető, mely a legkarcsúbb derékhoz zománczos mívü kövekkel terhelt övvel volt szorítva; ujjait ezen ízlésteljes öltözetnek könyökön alól a legfinomabb csipke födé, fellegezve a gömbölyű kart s egy részét a havas, gyűrűkkel terhelt kezecskéknek. A felső öltözet alatt nehéz fehér fellegzett selyemszoknya folyt alá sűrű festői redőkben s a léptek alatt suhogva. A fehér szattyánba szorult gyermeklábaknak kissé felhajló orruk e meglepő alaknak keleti tekintetét még jobban kiemelte.

Ilka az érkező felé fordult s a legderültebb arczczal üdvözlé: – Aminha! minő rég nem láttalak! így kell-e szavadnak állani? szép gyermek, ezt igérted-e Vadnán? egy hónapja, hogy felém sem jösz!

Aminha szelid főhajtás után a kézzel kijelölt széken foglalt helyet. – Asszonyom! – mond – az ily kereskedő népnek, mint mi izraeliták vagyunk, kevés ideje van látogatásokra! valóban, ha tehetném, sehol sem volnék oly sokszor, mint itt; mert sehol nem lehetnék örömestebb.

– Aminha! te szép vagy, mint egy piros körte, és sugárzó, mint egy karperecz! – kezdé Ilka újra – mondd, hogy élsz? mit csinál öreg atyád? jobbul-e? ah! én neked sokat mondhatnék, jó gyermek! mióta nem láttalak, sok történt, a mit nők örömest közlenek barátnéikkal.

A kelet leánya a beszélőnek kezét ragadá meg s voná ajkaihoz; de Ilka hátrahúzta azt s egy csókkal homlokára váltá fel a leány hálakiömlését a barátné nevezetre.

– Nekem is sok közleni valóm van, – szól Aminha sóhajtva – s ha az én kegyes jó asszonyomat – – –

– Barátnémat! – igazítá ki Ilka.

– Nem untatom – folytatá a másik: – rendre elbeszélem, a mi rajtam utolsó együttlétünk óta történt. Atyám jobban van! Vadnai szenvedése óta, a mint azt már többször elbeszéltem, az ábrándkomolyság sohasem távozott tőle egészen, akkori ijedtsége őt őrültté tette; – igen! az is volt ő, még hazajöttünk után is három holdig; de gondos felügyelet s a kereskedés szükséges elszóródásai s fáradalmai közben ezen inkább lázas őrjöngés, mint valódi őrültség, búskomolysággá változott át. Egyrészt roppant veszteségünk is nevelte kedélyének ezen irányzatát; mert – bár a jó felséges királynak szilárd rendelései következtében sok kézhez került is, – kárunk valóban nem csekély. De néhány szerencsés bérlet s jól sikerült vásárlások, vidám meglepetéseik által, a kereskedői bizodalmat s reményt visszaadák atyámnak, – s ő most sokkal derültebb. Ideges állapotjai igen ritkák s csak rövid időre lepik meg; egyébiránt egy régi óhajtása teljesedéshez közelít, s ez őt igen boldoggá látszatik tenni. – – – Én ara vagyok.

– Ah! ki azon szerencsés, kinek a legszebb leányka Budán adja kezét?

– Nephtali! – felel Aminha könnyű pirulattal s szelid vidámsággal, – ki Vadnán is ott volt s kiről olykor beszéltünk.

– Választásodat helybe kell hagynom, Aminha; bár – megbocsátasz barátnédnak – ha néha vallásod sorsosaira irigykedik éretted, s szivedet, kezedet egy nemes lovagnak óhajtaná.

– A szegény izraelita leánynak ily magas szerencséről még álmodni sem szabad; – felelt Aminha némi komolysággal. – Nephtali jó ifjú! Atyám azt mondja, hogy atyja Sámuel, egy a legtehetősebb kereskedő közől a honban; de az nekem sohasem jutott eszembe. Én őt Vadnán kedveltem meg, mikor oly hév részt vett atyám sorsán s az enyémen, magát feledve. – Ah, akkor a hiú leány benne azon hajdani hősök egyikét képzelé, milyenekkel tömvék az izraelita nemzetnek történetkönyvei; egy Jozuát vagy Machabét; szóval, úgy vélte, hogy nem rosszabb ő egy nemes lovagnál – a szegény megvetett zsidó. – Utolsó szavaiban a szép teremtésnek mondhatlan fájdalom vegyült, nemével a fönségnek s büszke keserűségnek.

Ilka csendesen hallgatá őt s kezecskéit szorítá a magáéi közé. – Boldog vagy-e? megelégedett tehát? Aminha! – mondd!

A leánykának keblét halk sóhaj dagasztá. – Az vagyok! – felelt rövid szünet után – miért ne lennék az? Nephtalit szeretem, lelkem teljességéből, először életemben; s tudom, hogy én mást nem szerethetek soha, s nem is találnék jelesbet, szorgalmasbat, s ki hozzám oly jó, oly igen jó lenne.

– Szivemből részt veszek boldogságodban, kedvesem, s szerencsét kivánok neked; de örömed még sem egészen tiszta, nem egészen ment az ürömtől; arczodról olvasom azt; szólj! mi bánt?

– Atyámat imádom! oh egek! tízszeresen atyám ő, nem a minők ezrenkint vannak, nem, – ő olyan, minőt ifjú személyem Ábrahámban s Jákobban képzelt, azon aggszerű patriarchákban, kik atyák, királyok, Isten voltak egy személyben; kiknek szavai, mint a jóslat igéi, hatottak a lélekre, s szemök hunyorítására a hű háznép sátrait szedte fel; kiknek intő szava után kövér nyájak s csengős, terhelt tevék mentek a pusztán; s parancsuk a dús legelőkben egy országot teremtett, hová sátraikat feszíték ki, melyeknek kúpja az ég volt! – Úgy, mint atyám, nem szerethetett engemet senki.

– Értelek! – mond Ilka s szemeiben a részvét s bámulás nemes gyöngye csillogott. – Atyádtól nehéz elválnod; maradj mellette, sok jó ember elfér egy födél alatt, s nálatok ez nem ritkaság, ti a zsinatot megszoktátok.

– Igen! – kiáltott fel a leányka magasztalva – mellette és övéi mellett! – híven szelid hitemhez, az Ábrahám, Jákob és Mózes hitéhez!

– Minő szokatlan hevülés emeli lelkedet, Aminha! én így nem láttalak még; szólj barátnédnak, talán valami csetepaté történt?

Különös ellentételt képezett Ilka, néha pórias kitételeivel, a szép izraelita hölgynek magasztaltságával, mely szavaiból szintúgy, mint tartásából kitűnt. De a fellengés szelleme egy árnyéklatát láttatá a keserűségnek s ijedelemnek; vonásai azon kétes feszültséget árulták el, mely valakit nagy s elhatározó sorsváltozás előtt szokott meglepni.

– Nem tudom, – rebegé a leányka – mi fog velem s rajtam történni, de egy kínos előérzet szorítja keblemet össze. – Oh Ilka! – kiált fel, barátnéjának nyakába borulva, ki őt szivesen szorította kebléhez. – Életemben először mertem azon nemes nőnek e bizodalmas nevet adni, ki oly sokszor bátorított rá. Igen! korlátimba fogok, a magasztaltság e pillanata után, visszalépni újra; de az életnek vannak szakai, hol egy rokon lénynyel szemben úgy eltávolítunk mindent, hogy a hézag betelik, mely helyzet és helyzet közt ásít, s az ember az emberrel marad szemközt, s a király a koldússal fog kezet.

– Atyámat imádom!

Ilka mindinkább bámulva tekintett a hölgyre, ki kínos hevességgel folytatá:

– El akarnak atyámtól ragadni! – de nem, az Isten nagy és jó – s én vétkezem, ha búsulok s nem bízom benne s nem vagyok vidám, mint eddig. – Ezzel Aminha igyekezett vonásainak újra azon derült kifejezést adni, melylyel érkeztekor birtak.

– Atyádtól! – kiált fel Ilka meglepetve – kik? talán Nephtali!

– Nem, nem – nem ő!

– Nem értelek, leány, nyiltan!

– Ám legyen! – mond Aminha. – Szokásom estenkint, ha dolgom végeztem, a házelőtti kőlóczára kiülni s az est hűsét ott élvezni. A világ oly szép! – Néha Nephtali ül mellettem, néha kedves, jó öreg atyám; de olykor egyedül is vagyok. – Jövőmet hímezem itt ki gyermek-észszel, s elgondolkodom s elszórakodom. – Ilyenkor egy hirtelen megszólítás összerázkódtat. Így történt a múlt hetekben; csendesen valék, magányosan, gondolataimba mélyedve, midőn egyszerre egy magas száraz nőt láttam magam előtt. Vonásainak keménysége mélyen véste be magát emlékezetembe, én őt ezer közől kiismerném. A nő hideg, durva kezét tevé az enyémre s azon büszke, megvető tartással, melyet a keresztény köznép negélyez a szegény zsidókkal szemben, szólított meg: – Te férjhez akarsz menni? – kérdé különös hangnyomattal.

– A meglepetés képtelenné tett a feleletre.

– Egy zsidóhoz! – folytatá a nő szembetünő gúnynyal s megvetéssel, – azzal, oh, ti nem tudjátok azt magas csarnokaitokban! – mely úgy fáj – oly igen keserű –!

– Mi közöd azzal, jó asszony! – feleltem a tőlem kitelhető szelidséggel. Kihez mehetne a zsidó leány máshoz, mint izraelitához! – –

– A nő maga körül tekintett s hirtelen felelt megjegyzésemre oly szigorú arczkifejezéssel, mely most is fagyot vegyít vérem közé: – Te nem fogsz Nephtalihoz menni! – te nem vagy Ábrahám leánya! – te keresztény leány vagy! – – Vigyázz, mert atyádat, Nephtalit s magadat a máglyára vezethet e házasság!

– Keresztény leány!? – kiált fel Ilka, tapsolva kezeivel s felugorva helyéről. – Oh, ha ez volna! – kedvesem, ha ez lehetne! s mit mondott a nő tovább?

– Asszonyom! kegyed ennek örülni tud? – rebegett összerázkódva Aminha. – A nő szava mint a villám csapott le mellettem; – folytatá – eszembe jutott, mit atyám egykor Vadnán mondott őrültségében; ah igen! így hangzottak szavai: «azt mondják, hogy ez nem az én leányom! pedig az enyém.» – Különös összehangzás volt atyámnak azon őrült szavai s a közt, mit ama nő mondott. – Végre magamhoz tértem; kínzóm eltűnt, távol pillantám meg őt, arcza felém volt fordulva s keze fenyítve fölemelve.

– Különös! valóban különös! – mond Ilka – de a szerencse megfoghatlan! folytatá elgondolkozva – s azóta nem láttad-e őt?

– Szerencse? – sóhajtott feszült kebellel a leány – én nem érzem ezt! – A nőt tegnap gondoltam látni. – Ő őrült, igen! hiszen lehetetlenséget beszélt: őrült ő! – de mégis űz valami engemet, őt megkérdezni még egyszer. E házba láttam bemenni, nem csalódom, bizonyosan nem; oh, igen mélyen fészkelték vonásai magukat emlékezetembe. Egy gazdag polgárnak vittem atyám meghagyásából bársonyszövetet; Nephtali volt velem. Midőn visszatértemben a nőt vevém észre: tekintetemet szándékosan kerülni látszatott, csak midőn messze haladtunk el, suhant a házba be, én nem csalódtam.

– Szólottál-e atyádnak s Nephtalinak a dologról?

Aminha kis szünet után felelt Ilka kérdésére: – Nem szólottam senkinek; – a nő őrült – s miért keserítsem s zavarjam elméjét a szegény öregnek s Nephtalinak?

– S ide láttad őt bejőni? – kérdé Ilka. – Ki lehet? itt van jelenben egy asszony, de csak három nap óta; ispánném egyik kis birtokomból, Nyitrában; de ez nem az. – Ilka elgondolkozott. – Magas, mondád, és száraz, ezelőtt néhány héttel láttad őt először? Istenemre! a dolog különös. Ispánom valóban itt volt ezelőtt három héttel nejével, élelemszereket szállítván ide, most neje egyedül jött.

– Nem, nem! – nyögött Aminha összerázkódva – nem lehet az! a kit ide belopódzni láttam, idősb, homlokát sűrű redők borítják s fürtein aggság dere fénylik; nem ő! – a nő őrült volt s eddig talán nincs már itt.

– Leirásod talál, – felel Ilka élénken – vonalról vonalra; de a nő nem őrült, helyes esze van.

– Őrült, mondom én! – kiált fel Aminha gyorsan – oh, ne fürkészszük e talányt! – ne! – az Isten nevére, ne! Őrült volt ő, vagy nekem kelle azzá lennem! Hibáztam, midőn őt látni akartam; vétkes vizsgaság volt az, kisértése a sorsnak, beavatkozás a szent Isten végzeteibe! – nem, én nem akarom őt látni! igen, engedj távoznom! most látom az örvényt ásítni felém. Ő őrült, ismétlem! – vagy tréfát űzött velem; mindegy! én nem akarom őt látni, most, mivel tudom, hogy itt van s mondod, hogy esze helyén. – – Ah asszonyom; taníts fékezni indulatimat, én nem tudom, mit akarok, elmém zavart!

– Kedvesem! – mond Ilka érzékenyen – ha úgy lenne, mint ama nő mondotta, – félsz-e keresztény lenni? – mitől tarthatsz? én szerencsét jóslok neked. Igen! szükség, hogy őt lásd s vele szólj; a bizonyos rossz, ha rossz lehetne az, mi lelkednek üdvet igér, mégis jobb mint a folytonos remegés.

– Jobb, jobb talán! – mond Aminha – tegyen, cselekedjék helyettem! eszem rugóságát elvesztette! – De Isten velem van; s bármi történjék, én Aminha maradok, az agg Ábrahám leánya!

Ilka az ispánnét hivatá fel. Néhány percz múlva a nő belépett: Aminha egy sikoltással dőlt Ilka karjai közé.

– Ismered ezt itt? – kiáltott a nőre Ilka, ujjával mutatva a szép ájultra.