Salamon Tornya.

– – nem kerülnek mély sebeket s halált,
Ki halni tud, nincs járom erős nyakán.
Néked tenéked – – – szabadság,
Áldozik a – – – – kifolyt vér.

Kölcsey Ferencz.

Mátyás felvágta a két pecsét közti színes zsineget s legördítvén a tekercset, annak tartalmát átfutotta. Olvasás közben arcza mindinkább sugárzott; végre körültekintett.

– Urak! – szól igen derült kedvvel – a nemes ismeretlen lovag nekünk kedves tudósítást hozott; az elszakadottak rendre térnek vissza s ellenségink barátainkká válnak!

– Giskra! – kiáltának fel néhányan a jelenlevők közül – hihetetlen! ez határos a varázszsal.

– Úgy van! – folytatá Mátyás. Ő, Giskra; – birtokában a zólyomi várnak, melyet kezei közt hagyánk,20) s a felső vidékek nagy részének: zord sereggel bérében s néhány vívatlan faerősségével, melyeket a Rozgonyi emberei, gondolom, igen is ismernek; szóval: teljes erőben ellentállani! s ím! – békekezet nyújt, lovagi bizodalommal, nemesen s hozzánk illőleg s így elfogadhatólag. – Halljátok, urak, mit ír! Erre a király Bretizláwnak, a csillagásznak, a pergamenlapot átnyujtá.

– Téged, öreg, ég biztosa, illet az olvasás! – folytatá – mert nem régiben váratlan örömet jóslál a csillagokból számomra; bár fénylő vándoraid nem egyszer szedtek már rá!

– Vagy mi nem értettük őket, – tevé az öreg ihletve hozzá.

– A hogy akarod: vagy mi tehát nem tudtunk az ég tárt könyvéből olvasni. Most igazat, kedves igazat szóltak azok; olvasd!

A csillagász, kinek öregsége s éji vizsgálatai daczára, igen jó szemei voltak, közelebb állott az ablakhoz s olvasá:

«Felséges úr!»

– Tetteim oly ismeretesek, mint hűségem Erzsébet királyné s örököse, László iránt: sem kiemelni azokat, sem menteni ezt, nem akarom. – Midőn a lengyel Magyarországba ütött, a helyzet tevé törvénynyé, semmit sem mulasztani el, mi hatalmamat nevelhetné, mert fejem s birtokom forgott a koczkán. Seregeim – nem tagadom – sok rosszat okoztak, részint akaratom ellen, részint mivel őket olykor kényökre kelle hagynom, hogy hűségökről bizonyos lehessek; mert ily sereggel valék csak képes a lengyeleket többször, atyádat kétszer meggyőzni s a bevett tartományokat birni ez óráig. – Ha László élne, híve maradnék; ő meghalt. Téged az ég csudás végzete tett a trónra, ifjú király, s arra érdemes vagy mind hatalmad-, mind erőd- s szelidségedért. Én az emberiség ellen vétenék, ha tovább engedném Magyarországban dúlni seregeimet s az Isten végzése ellen törekedném. Illőbb s igazságosb, a mit tenni akarok. – Im, király úr! ezennel békekezet nyujtok neked s valamint atyádban a nemes ellenséget becsültem, László bátyádban egy bajnok balsorsát könnyeztem meg: úgy nyiltan vallom itt hódolatomat királyi tulajdonaidnak, kora érettségednek s ritka vitézi lelkednek! Te hős erővel szertezúztad azon kényurakat, kik pártolásom alatt, de visszaélve azzal, inséget s nyomort árasztottak a honra. Én vagyok az egyedüli, kit meg nem győztél, ki még szabad vagyok s neked ellent is állhatnék! – De az is vagyok, ki jövendőd dicsőségét látom előre s égek zászlóid alatt a nemes pályán követni tetteidet. Becsüllek, uram király! bár nem retteglek! – Birtokomat átadom ezennel: a városokat, várakat, szóval mindent, föltétel s egyezkedés nélkül. Személyemmel pedig parancsolj! – Éljen a király!21)

– Éljen! – ismétlék mindnyájan.

– S te, derék lovag! – szólt illetődve Mátyás, az elfödött arczú ifjúhoz intézve szavait – ily jó hír meghozója, mondd, ki vagy? A lovagi törvény szent és tiszteletes előttem; atyám csapott lovaggá! – azért nem kényszerítlek szólásra, ha fogadásod ellen van az; de örülnék ily hír meghozójának vonásait láthatni.

– Uram! – felelt a lovag, a mint látszott, szándékosan változtatott hangon. – Éljen a király! – Ezzel tiszteletteljes meghajtás után, az udvari rendszer ellen ugyan, a fejedelmi intés előtt, de az akkor divatos elsőségei következésében az ily regényesen rejtélyes lovagoknak, hirtelen eltávozott.

– Ismeritek ezen alakot? – mond a király körültekintve.

Mindnyájan hallgattak.

A király a tekercset összegördítette. – Én ismerem, – szólt nyugodt-vidáman.

A jelenlevők arczán élénk tudnivágy vala kifejezve; a király mosolygott. Kérdeni őt illetlen lenne, ajkairól lesték a szót.

Mátyás hallgatott.

– Deák Imre! – mond végre, a tárgyat röviden megszüntetve. – Te Giskrát ismered; a csatatéren néztetek egymás szemébe: te feleletemet viended. – Ezzel a király visszavonult s Deák vagy Zápolya Imre követé őt.

*

Az idő telt. Magyarországon élénk mozgás volt; a korona váltságára, mely még mindig a császár kezében volt, egy-egy aranyat határozott az ország egy nemes személyre, mint önkénytes adományt. A bosnyák király, a velenczeiek s raguzaiak az üdvös czélra kezet fogtak. Túl a török készült; a Duna ozman hajók alatt nyögött; Rozgonyi, Bátori, Zokoli Péter fegyverben állottak, s a király, magas lelkével mindenütt jelen, mindenütt intő ujjal, emelt karddal s átható tekintettel; Szegedről Budára, onnan Tordára repült inkább, mint ment. Radulyt, ki ellen a kegyetlen Wlad vívott, oláhországi vajdává tevé s Wladot Budára küldé fogva.

Aly bég e közben százötvenezer törökkel közeledett. Zokoli Péter állott hirtelen összegyűjtött népével fogadására készen.

Így viharzott a látkör Magyarország fölött, midőn több holddal a Komoróczi elfogása után egy éjjel Visegrádban a Salamon tornyának egyik keskeny ablakában a mécses világa derengett. A kevély várnak fényes vitorlái az esti csillagvilágba csak szökdelő sugárokat löveltek néha; mögöttük sűrű lombos erdő terjengett s alant a tág Duna szőnyege csendes és néptelen. – Egy volt e szótlan éj azon álomra szenderítő nyári éjek közől, melyek honunkban oly ismeretesek.

A várközeli erdőben minden néma volt, csak néha, a közelgő baglyot érezve, emelkedtek föl csattogva a varjak éji nyughelyökből; s alant a nemes folyam csendes árjai fodorhullámokban loccsantak a partokhoz. A Duna itt oly széles, hogy főleg, ha kissé áradásban van, terjedt tengertóhoz hasonló s az egész vidék egy a legfestőibb tájai közől a szép s gazdag Magyarországnak. A vár sziklacsúcson fészkel, mely menedékes hegylánczból rúg ki. Falai s erősségei a Dunáig nyúlnak alá. A Salamon tornya az alsó körfalnak egyik szögletét képezi. A Duna a szikla tövében foly s azon túl mérhetlen róna nyúlik el, berkekkel falvakkal elhintve.

Mintegy tizenegy óra lehetett éjfél előtt, midőn kelet felől sötét fellegek viharszárnyakon röpültek elő, s elborítván a csillagos ég harangját, mindent fekete palástjokba kerítettek. A váczi oldalról egy lenge sajka evezett Visegrád felé; oly keskeny volt az, hogy odvában alig fért el két ember; de jelenben csak egy evező ült az egyik végén s a töredékeny lélekvesztőt annyira lenyomta terhével, hogy annak orra magasan emelkedett föl a folyam tükréből. Halkal közeledett a várnak azon részéhez, hol a Salamon tornya áll, melyet, Pestről indulva a Dunán, balra láthatni mai napig is az óránkint pusztuló nagyszerű romok közt.

A közelgő fellegek nyomása a szelet ébreszté föl, mely sípolva s dühösen zúgott a sűrű erdőben s villámgyorsasággal kergeté a toronyvitorlákat s szélkakasokat sarkaikban. Arczát az evezőnek nem lehete kivenni; azonban, mennyire kissé görnyedt állásából kitetszett, koros embernek kelle lennie. Néhány percz múlva a parthoz ért, a sajkát földbevert czövekhez kötötte, kilépett a szárazra s szemeit egyenesen a Salamon tornyának világított ablakára szegezte. Kezében íj volt s öve mellé két nyílvessző szúrva; ezen kívül hóna alatt csomót vitt, melynek milétét a sötétben nehéz lett volna megtudni. Rövid szünet után felkapaszkodott azon sziklára, melyen a torony gyökerezett s oly állást vőn, hogy az ablakra tekinthessen. Így időzött darabig; körüle a vihar dúlt s néha a dülő fák zuhanása dördült meg a szomszéd bérczeken.

– Itt bátorságban vagyok! – mormogá magában s ezzel a torony aljához ült le s a hóna alatti csomót vette elő. Ez, közelebb vizsgálva, kötélhágcsónak mutatkozott. A rejtélyes sajkás félretette azt s egy vékony zsinórt vont ki kebléből s ujjával pattogtatva kisértvén annak erejét, keményen a hágcsó végéhez kötözte; ekkor az egyik nyilvesszőt vonta ki övéből s a zsinórnak másik végét ahhoz hurkolta. Ej! – dörmögött – ez a zsinór igen nehéz, a vessző fel nem birja; csak jobb lesz egyelőre a zsinórra is valami vékonyabbat kötni. Emberünk, kinek oldalzsebei egész tárházat látszottak képezni, rövid keresgélés után egy gombolyagfonalat húzott ki dolmánya alól; jobb kezéből azonnal motolla vált s néhány öl fonal hirtelen le lőn kerítve. – Most – így okoskodott magában – ezt a zsinór végéhez bogozom – így! a fonalat kétségtelenül felbirja a nyilvessző, a fonal a zsinórt, a zsinór a lábtót. – – De, hátha Komoróczi uram nincs magában s őrei mellette hálnak? – hogyan akkor? – Hm! – – egy vashegyű nyilvessző nem utolsó fegyver bátor kézben. – Teringettét! egy tövis a szilárd hölgy ujjai közt szemet szúrhat ki! aztán őkemére is kell valamit számítani! – Elég, hogy itt vagyok s mindenek fölött, – tevé, csattintva ujjával, hozzá – hogy az ég elborult s egy jó hágcsóval s leleményesb fővel láthatlan ide juthaték.

Az öregben, suttogó hangjának ellenére, ráismerünk már azon szolgára, ki Komoróczival a Zugligetbe érkezett. – Midőn a király fegyveresei kezeiket a rablóra tették, a hű inas a zavarban, mint kis figyelmű személy, kilopódzott a földalatti rejtekből, s midőn nemsokára urát vitték el fogva, annak lépteit követte titkon; később Váczon bővebb tudósítást szerzett magának, s azonnal szabadításról kezde gondolkozni.

Az öreg, végre elvégezvén munkáját, nehézkesen emelkedett fel ülőhelyéből. – «Huh! – mond babonás félelemmel – ha eszembe jut, hogy ama vén ördögborda Káldor itt van közel, összerázkódom! – de hiszen uramnak atyja, s így nem árthat neki. – Még kissé késnem kell, mert lépteket hallok a falon. – Csitt! – semmi! – mond magában – a dühös szél csavargatja a tölgyeket».

Így telhetett el negyedóra, midőn a szolga a másik nyílvesszőt kivonván övéből s azt jól-rosszúl íjára illesztvén, a világított és mint czél, minden tekintetben elég tág ablakra irányozta.

*

Míg ez a Salamon tornyán kívül történt, addig az abban mulatókat megtekinthetjük; ketten voltak azok, egyik az öreg Káldor, ki végre kinyerte, hogy fiának lábairól a lánczot levegyék, a másik Komoróczi.

A szoba, mely a Salamon tornyának, a pitvarral, egész első emeletét foglalá el: puszta, meztelen, de tisztán söprött sötét falakat láttatott. – Egy szögletben kandalló volt, jelenben tűz nélkül, mely a hév nyári napokban szükségtelenné vált; ezzel szemben széles fa-lócza vonult el, melynek egyik vége a szoba szögletét tölté ki; ehhez hasonló volt, az előbbenivel átellenben helyezve, két fenyőszék, kékre festve, veres szívlyukakkal támaszain; egy négyszög asztal, keresztbe rótt széles deszkalábakkal állott a szoba közepében, rajta egy serleg bor, mécses s fél barna kenyér.

Az egyik lóczán végignyúlva hevert az agg Káldor, álla a könyöklőnek hústalan kezére volt támasztva; szakálla, kezét félig elfödvén, a lóczáról függött le. Szemben vele keresztbevetett lábakkal ült Komoróczi a másikon.

– Mennyi ideje lehet már, hogy itt vagyunk, fiam Kálmán? – kérdé az öreg.

– Négy hónapja már, atyám!

– Sok idő annak, – felel Káldor – ki a rabságot meg nem szokta; kevés, kinek az életben megadatott, minek leginkább örül. – Fiam! nem unod-e öreg atyádat?

– Oh atyám! – szólt Komoróczi – nem tagadom, a király nagylelkűsége meglepett, s kegyelemadásának első pillanatában azt hittem, hogy jótéteménye felülhaladta várakozásomat. Most nem úgy látom.

– Hogyan? – mond az öreg azon komor odabámulással, mely a félőrültségnek következése.

– Lásd, atyám! – mit vethet a király szememre? – Kegyetlenséget? – kegyes volt-e Rozgonyi? kegyesek-e vezérei? kegyes-e ő maga? nem sínlenek-e – miként hallottuk – Wlad és Walgatha a budai tömlöczben? ki oly vétkes, mint én; voltam-e hibásabb azon számtalan kényuraknál, kik rablóváraikban laktak: mint Vág-Beszterczén a Podmaniczkiak, a Pongráczok s mások? – Én hadi fogoly vagyok legfölebb, s engemet a király kegye, ha nem csalatkozom, örök rabsággal fenyeget.

– S ha úgy – mit remélsz? van-e innen szabadulás? – felel az öreg – szirt hever alattunk, s őrök mindenfelől! végre is a király kegyelmére szorulunk!

– Szorulni! – kiált fel Komoróczi büszkén – hah! hogy hinnem kell a hihetetlent, hogy én valaha másra szorulhassak! – Szabadulni! ez az, a min fárasztom eszemet holdak óta; de miként hagyjalak téged itt, öreg, a boszúló kezek közt? hiszen te az én atyám vagy!

– Rajtam ne aggódjál, vad gyermek, ha szabadulsz: mi gondom az életre? – Ha még remény derülne valahonnan! – Tudod-e, fiam, a mit olykor mondál nekem magányos óráinkban? midőn – miként ma – a mécses betegen pislogott s az őrök a szögletekbe vonultak, mert a vész süvöltött, a szélkakas csikorgott s a felvonóhíd deszkái a kőpárkányokhoz vergődve, dübörgöttek; egy barlangról szóltál s egy öreg emberről s két gyermekről; bizonyosan nővérid voltak azok. Ha ők élnének! volna, a mi az élethez kötne; a viszontlátás pillanata! de hiszen álmok ezek!

– Emlékezem, öreg! – tisztán; mert tudod te, hogy a gyermekévek emlékezete eleven, mint a nap, s az agyba edzi magát irthatatlanul. A fiatal s érett férfiú feled; a gyermeknapok üdvét egy pokla a hosszú életküzdésnek ki nem törli az elméből.

A férfiú, mint a látó és halló, az élet képei s viszonyai közt elágazott életet él, ezer tárgy hat lelkére, egyik a másikat emészti fel; ő indulatok, szenvedélyek embere, melyek ragadnak s a lelket egészen elfoglalják; – ő él, az életre nem figyelve, sajkája a széles folyón lebeg; de szemei nem nyugosznak annak hullámain, a tekintet a nyargaló partokon szárnyal; – neki felednie kell! – A gyermek élve él; neki az élet mindene, a legegyszerűbb esemény nála időszakot képez; ő nem feledhet, mert nála kezdődik az élet.

– A nő, – folytatá Komoróczi – melynek sikoltása hangzott fülembe, anyám volt! – tehát volt, ki szívén hordta a vad szabadzsákmányost, ki álmát őrizte remegő gonddal, ki sírt egy sóhaján, s mosolyára üdvözült! – Öreg! e lehetőségnek képzete fordítja ki kedélyemet rozsdás sarkaiból, önt írt lelkemre, mely üres és holt. – Oh, hidd, vannak pillanataim, melyekben hiszem, talán óhajtom, mit tudom én! bár ott szunnyadnék az anyai szíven, melynek dobogását alig tudom képzelni. Öreg, öreg! leírtad te nekem azon angyalt, ki anyám volt, s képe elevenen van összealkotva elmémben, a multnak élvonala s jelen leírásod forrtak össze! én őt égben, pokolban megismerném. Testvéreimre emlékezem, mint kis bábokra, talányos arczukkal, melyeknek vonásaik mint kétes köd keringelnek előttem. – Tudom, mint egy álom változó jelenetét, hogy sötét barlangból rohantam ki, szólni, kiáltani akarva s nem tudva, s engemet valami ütés vagy szúrás – nem tudom mi – levert lábaimról, s midőn ébredtem, egy agg lovag állott előttem; de hiszen hányszor hallád ezt már.

– Oh beszélj! gördítsd a mult képét előmbe, új az mindig, mert – hajh! – fejem gyenge már, a mit tegnap mondál, alig dereng előmbe.

– Halld hát: zajos lakba jöttem én, hol sok ember járt s kelt; az udvaron akasztottak függöttek. Néha fegyverropogás és kardcsörgés hangzott. Én sötét ólakban, lovak körül jártam; – már itt világosb az emlékezet – durva cselédek rugdostak lábaikkal. Egykor felragadott az egyik s fenyegetett, hogy a vár rovátkairól a mélységbe sodor, mert föl nem költöttem délben az ittast, s ő étlen maradott. Lábaimnál tartott, az irtózatos, a szédítő mélység fölött! – most is borzadok. – De halld: az ijedtség mint fagylaló zuhatag rombolt idegeimen keresztül s én, ki néma voltam addig, érzém a hangot fejledezni torkomban és segélyért ordítottam! – nyelvem használatát visszanyertem!

– Keveset tudtam szólani, mert alig lehettem hét éves, – így mondák a cselédek nekem – midőn megtaláltak. Szavam hallván, a szolga, bámulva tekintett rám s élni hagyott. – A szózat hatalmával a serdülő kornak vidorsága szállt keblembe; kettőzött hévvel végeztem szolgálatomat; a vad cselédség szeretni kezdett, mert kedvökben jártam, s mert – tevé keserűn hozzá – jobban használhatott.

– S az úr, öreg Komoróczi Péter, figyelmes lőn irántam; mint tizenöt évű vittem súlyos kardját az első csatába oldalamon; vakmerőségem megnyerte szívét az öreg úrnak, elválhatlanná levék tőle. Olykor hosszú estéken lovagomat, ki nő nélkül állott a világon – víg beszélyekkel derítettem föl.

– Így loptam magamat szívébe, s ő fiának fogadott s nevét adá nekem.

– Mondd, fiam! testvéreidnek semmi hírét nem hallottad?

– Nem, a mint oly sokszor mondottam már. Ők alkalmasint elvesztek, miként én vesztem volna el, váratlan segítség nélkül.

Az öreg búsan eresztette le fejét. – Igazad lehet! fejem gyenge s feledékeny; de szólj! midőn mindenekből kifosztottak, váraid romokká dűltek, miért nem folyamodtál az öreg Komoróczi Péterhez te s a másik gyámfia, Walgatha?

– Hm! – felelt Komoróczi különös tekintettel, melyben békétlen önvád s keserű gúny vegyültek – miért? – mert átok van rajtam, atyám, s hálátlan valék. Walgathával vígan éltük napjainkat s az öreg vitézzel keveset gondoltunk. Ha a martalékból részt kért fukarsága, vagy tetteinket korholta agg keménysége: mi orra alatt paczkáztunk; hiszen Vadna s Galgócz a mienk volt, s több, ezer bérlettnél függött intésünktől.

– Hálátlanok! – mormogá az öreg magában.

– Lehet; – felelt hideg keménységgel Komoróczi – mit tehetek én róla? – mint ebbel bántak velem az emberek, míg néma s buta voltam s hasznomat nem vehették; a kegyelem kenyérhéját rágtam s az ebéd csontjairól fejtettem fogaimmal le a sovány inadékot. – Gyűlölni tanultam az embereket, mert haszonvágy vezeti őket. – Az a Komoróczi, ki a néma gyermeket hagyta rugdostatni cselédeivel, bennem, – midőn hasznomat gondolta vehetni, csak magát szerette. Higyj nekem, atyám! csak anyai keblen s apai szem előtt szól az ember a teremtmény keblében; az idegen szeméten csirázó növény dúsan és buján tenyészik, de nemes gyümölcsöt nem terem.

– S te, – szól az öreg – ki ezt mondani s gondolni tudod, játszád ki szerencsédet kezedből? az agg Komoróczi Péter megmentette volna a hálás gyámfiút; a hálátlan kígyót, kit keblén melengetett, feledte, s méltán!

– Most atyám van! s szavaid a sikoltó anya alakját emelték ki a mult sötétéből, most tudnék talán hálás lenni, öreg! – talán? – de a szabadság az én elemem; itt e komor boltozatok alatt jó nem vagyok, nem rossz! itt tengek, mert cselekvés nélkül hever akaratom, s átkaim e falakat meg nem rázzák! – Lenne szalma itt: rég leereszkedtem volna tekercsein; vagy bármi durva szövet: rég szalagokra téphetém, s szabad volnék s hoznék szabadítást neked! itt semmi sincs, a toronyból élve nem érnék a szirtig alá.

– Béketürés; – mond az öreg – oh, szólj! mekkorák voltak hugaid? úgy-e szőke gyűrűk ömlöttek fejeikre? s a kis Anna szemei kékek voltak, mint az ég boltja, s szelidek, mint a gerle szemei?

Komoróczi elgondolkozott. Atyjának kedvencz tárgyára már oly sokszor felelt, s mindig újra felelt. A multnak járatlan sötétében lába már biztos lépteket nyert; úgy tetszett neki: a mit részint emlékezete, részint szeszélye szőtt össze, hogy az mind úgy volt a valóságban. Néha képzelé, hogy hugainak angyal fejecskéje mosolyog rá, s a durva rabló szívét lágyulni érzé.

Épen készült emlékezetéből egy vigasztaló feleletet előálmodni öreg atyja számára, midőn a toronyablaknak üvege megcsördült s egy nyílvessző röpült külről a szobába be, s miként hulltában ívet képezett, a Komoróczi czombjába fúródott.

Dühösen ragadta ki azt a könnyű, de vérző sebből a rabló. – Ha! – mond – árulók! így vesztitek el azokat, kiknek életet igértek? – s midőn dühösen az ablak felé rohanna, a nyílvesszőn egy pergamendarabkát vett észre. – Mi ez? – szól magában, a mécs közelében állva meg s a szelet irását olvasva: – atyám! segedelem! halld, mi van itt írva: «Hű ebed, Gáspár, segítséget hoz! adj jelt s egy második nyílvessző a kötélhágcsó zsinegét röpíti a toronyba».

– Itt nincs veszteni idő! – mond az ifjú, nem várva az öregnek feleletét, ki kábultan emelkedett föl a kemény lóczáról s kezde az első ijedtségből magához térni.

Komoróczi a mécsest ragadta s az ablak előtt csóválta meg halkal; azzal atyjának intett s mindketten oly állást vőnek, hogy a berepülő nyílvessző őket ne érhesse. Az ifjú a lámpát állítá félre, hogy a szélvonal el ne oltsa, s az ablakot nyitá fel. Néhány percz mulva nyíl sivított be a nyitott ablakon; Komoróczi élénken felragadta azt s a fonalat megtalálta végén. Közelebb lépett az ablakhoz.

– Te vagy-e, vén Gáspár? – suttogott le. A szél dühösen rohant az ablakon át a toronyba be, s a mécsest eloltaná, ha azt hátrább nem állítják.

– Én! – hangzott alulról alig érthetőleg. – Siess, uram! mert a falakon lépteket hallok.

– Egy kérdést még – beszél Komoróczi gyorsan le: – Atyám van itt, megmenthetem-e?

– Ha evezni tudsz, uram, meg! – felelt Gáspár – mert sajkámba, úgy hiszem, csak kettő fér; én majd itt a bérczeken vesztek utat; de gyorsan! vond a fonalat!

A rabló azonnal húzni kezdé a fonalat fölfelé; nemsokára egy jó vastag zsinór végét érte, s azt is feljebb vonván, végre a hágcsó nehezét kezdé érezni; megragadta erős kézzel a zsinórt s néhány percz mulva a kötélhágcsó első pálczafoka akadott kezébe. Azonnal megerősítette azt, sokszorosan kerítvén körüle a zsinórt az ablak párkányához, melyet kissé hátrafeszített, hogy közén a köteléket átvonhassa.

– Atyám! – suttogott – az út kész; eredj, kezd meg! én követlek.

– Eredj te előre! – felelt az öreg sötéten – ifjú vagy s majd engem gyámolíthatsz.

Ezen pillanatban lépteket hallának; a torony pitvarának ajtaja csikorogva nyilt fel.

– Siess! – kiált megrémülve az agg Káldor – már a pitvarban a poroszlók!

– Eredj előre, atyám!

– Nem – felel makacsul az öreg – szaladj! követlek! ha nem tehetném: mint szabad, előbb segíthetsz rajtam is.

– Te akartad! – mond Komoróczi nemével a békétlenségnek, a sürgető veszélytől üzetve. – Fujd a mécsest el s jer, emelkedjél ide az asztalra, hogy közelebb légy az ablakhoz. – Komoróczi atyját az asztalra segítette. – Te követni fogsz – mond gyorsan – vagy visszatérek!

E közben már a torony ajtajában csikorgott a kulcs s az őrök morgása hallatszott. – Komoróczi az asztalról az ablakba kapaszkodott; s midőn a torony ajtaját csörtetve tolta be a külső erőszak, már ő kívül a kötélhágcsón volt; csak egyik keze és süvegének teteje látszott az ablak párkányának irányában egy pillanatra; kezével az atyjáét tartá, segítve s vonva őt maga után.

A várnagy egyik biztosa több poroszló kiséretében rohant be.

– Mi történik itt? – ordított ez, dühösen tekintve maga körül, míg ketten a poroszlók közül lámpásaikat emelték föl világítva.

Az öreg Káldor már az ablak párkányára kapaszkodott. Még egyszer hátratekintett; hosszú szakállát dühösen kanyargatta a szél; arczának kifejezése irtózatos volt; s miként a lámpák halvány fénye folyt el azon: sírból felkelő rémhez hasonlított.

– Hah! te tündér! ördöngös eb! – hová tetted fiadat? – riadott a biztos rá. – Eltűnt Komoróczi! – ez boszorkányság!

Az öreg, az első meglepetést használni akarván, annyi lélekjelenléttel, mennyit az ily alkalmakkori erőfejtés nyújt, emelte egyik lábát az ablakon ki.

– Zúzzuk össze! – kiáltottak a poroszlók, az asztal felé rohanva, ki nem akarván szalasztani a menekvőt kezeikből.

Egyik, hosszú kopjáját emelte föl s az öreg nyakába döfte oly erővel, hogy a kötélhágcsó fokait lábával kereső Káldor az ablakpárkányt, melyhez egyik kezével fogódzott, elbocsájtván, az egyensúlyt veszté el s hanyatthomlok zuhant a mélységbe alá.