A Kényúr.

Flectere si nequeo superos.
Acheronta movebo.

Virgil.

E czikket történetünket megelőző kornak kell áldoznunk, hogy azon, részint derült színű, részint borzasztó s nagyszerű drámán keresztül, melynek nagyobb része legördült előttünk, minden további feltartóztatás nélkül végig haladhassunk.

Ulászló király idejében, ezernégyszázharmincznyolcz körül, egy hatalmas kényúr lakott Magyarországban, Káldor Elek nevű. Vára a szepességi hegyek közt, sűrű fenyvesekbe rejtve, magas sziklacsúcson fészkelt. Tágas volt az és népes; de tekintete mogorva. Mint vaskorona ült a mohos bércztetőn, s benne élénk zaj zsibongott, mert a lovag, ki ott lakott, szenvedélyes kalandor és vadász volt, s a vigalmakat szerette. Negyvenöt évű lehetett, s az akkori idők szellemében kis királynak tudta magát várában. Néha a nagy Hunyadi seregeiben lobogott zászlója, s hon- s királyért fénylett kardjának aczéla a csatákban. Ezt jókedvében tevé, s mivel épen akarta, – de parancsot s kényszerítést nem tűrt: mert szabadon nőtt fel ősi várában, s parancsolni tanult, nem engedelmeskedni.

Első neje Perényi Anna volt, ki maradék nélkül halván el, Onodi Krisztinát vette el, harmincznyolcz éves korában; s a szép s hozzá hajdanszerű hűséggel ragaszkodó nőtől három gyermeke lett: Kálmán, s az ikrek: Mária és Anna.

Káldor magas termetű, de nem kövér férfiú volt, inkább kerek, mint hosszas képpel, sötét hajjal, lángoló barna szemekkel. Arczának kifejezése nemét a kegyetlen vidorságnak mutatá, mely borzalomnak örül, s melynek baj és veszély – élvezet.

Krisztina szövetségük első éveiben e kevély durvaságot valamennyire lejebb hangolá; s férje, újabb nősülése után, levetkőzé egyelőre azon rabló-lovagi szellemet, mely őt félelmessé tette a vidékben. – De egészen nem tudta őt neje megszelidíteni; s utóbb, főleg viszontorlási egyes bajviadalokban és csatákban egész kegyetlensége kitört. A milyen szivesnek, csatlakozónak mutatkozott fiatal neje iránt: oly daczczal teljes és kemény volt azokhoz, a kik a csata viszonyai közt hatalmába kerültek.

Várfeneke az akkori kornak minden borzalmait magában foglalá: penészes rejtekeket, hol egy hét halált okozott; kaszabörtönöket, melyeknek aljába a belevetett összeaprítva ért le; egy vasszüzet a vár keleti tornyában, melylyel a boszúra kitűzöttnek meg kelle ölelkezni, s mely éles tőrökkel béllelt keblébe kínosan szorította őt halálra.

Pazarul fizetett népének fegyverzete e kegyetlen szellemre mutatott; mert kétélű kardokkal, buzogányokkal, lánczon függő gombbal, horgokkal végződő nyilakkal, hogy a sebből bizonyos halál veszélye nélkül azokat kivonni ne lehessen; s ezekhez hasonlókkal voltak ellátva. A csatákba bőszülten s bortól nehéz fővel vezette őket. Nem ismervén, mi a kegyelem, a foglyokat is csak azért kímélte, hogy rajtok hidegen űzhesse számított boszúját. Várudvarán számos roppant szelindekeket tartott, szögekkel terhelt örvökkel; ezek a rengeteget rázták fel éjjel ugatásukkal, s a csatába követték őt, irtózatos részt véve abban. – Ilyen volt lakköre a kevély Káldornak. Nején s gyermekein kívül egész várában csak egyetlen ember mert nyugodtan s bátran szeme közé nézni: Romanini nevű olasz zarándok, ki még első neje életében került hozzá, s mondhatlan ügyességgel s tapintattal ismerte ki emberét, s hódoltatá hatalma alá.

Romanini ötven évű férfiú lehetett, kisded s a töredékenységig gyöngéd alkotású; de arcza kifejezéssel teljes s néha tekintete szinte rendítő. Magas homlokán, tiszta római nemes arczélében valami rejtélyes fönség volt; igaz, erőtetett, de meglepő, s egészen azoknak szellemében, kik titkos tudományok birtokosai, történetünk korában sokkal több szerencsét tettek mint jelenben tehetnének. – E kalandor, Káldor Eleknek szenvedélyét megértvén a csillagászatra, s kifürkészvén nagy hajlamát a babonára, mint csillagász, ki őt tudományába szándékozott avatni, jelentette magát nála. Okosan számított ő; – s az akkori időkben, fensőbb szellemekkeli viszonyoknak tulajdonított szemfényvesztésekkel, hirtelen meg tudta a kényurat nyerni.

Ő a káldori várban otthon volt, tőle minden cseléd félt; Krisztina maga bizonyos óvakodással társalgott vele, s bár az embert nem szívelhette: nem merte megsérteni.

A mogorva lovag minden üres óráját a rejtélyes olaszszal töltötte a vár fenekében, hol rejtett, boltozatos szoba volt titkos munkálataikra szánva.

Itt avatta be őt a kalandor az alchimia titkaiba. Az arany készítésén s a bölcseség kövének feltalálásában dolgoztak; s mindezek Káldornak sok költségébe kerültek, melyeknek nagyobb részét a ravasz idegen meg tudá magának takarni. – De nemcsak ez volt tanító óráinak tartalma: titkos orvoslások, s a lélek- s ördögidézet minden képtelenségei gyakorlatba hozattak; mindezt a természetes magia csudáival ismeretes csaló a valószínüség alakjába tudta burkolni. Lassanként a lovag lelkülete különösen képződött ki; benne a kalandor lovagi szeszélylyel, a rejtélyesség s babona vegyült össze; s végre magát álhiedelmeibe belebeszélte s beleálmodta.

Neme az álszégyennek s minden babonással közös makacsságnak tiltá őt valótlannak vallani, sőt hinni, azt is, mit siker nélkül évekig kisértett. – Két életet élt ő: egyet, a rövidebbet, nejével s gyermekeivel, kiket szeretett, mint a zajok közt bármi szenvedélylyel hánykodó csendes révet, a virányborított partokat, hol néha pihenhet, s erőt, kedvet gyűjthet újabb merényekre. Másikat várfenekében szeszélyalkotta képzetek közt.

Durva mindenkihez, vendégeit sem kimélé, s azokkal sértésig alkalmatlan felsőséggel bánt; de neje egy kemény szavát nem hallá, s gyermekeit órákig ringatta ölében.

Kis fia Kálmán, súlyos kardját a földön vonszolta, rövid kopjáján lovagolt; s úr volt a kisded zsarnok, kinek atyja félt kedvét szegni.

Krisztina a vár legvégsőbb szobáiba vonult; ikerlánykái keleti kereveten enyelgtek mellette; arczán a szép deli asszonynak gyermekei nyájasságától feléledt anyai öröm ült, de szive vérzett.

Olykor az együttlét suttogó óráiban, midőn a legvadabb lovag, a nőkellem hatalma alatt szelídülve, engedelmes lesz és jámbor: szólott a szelíd nő férjéhez, s óhajtá a szerelem édes szavaiban, őt várkörében, házi örömök üdve közt látni mindig; s mivel vagyonuk bőven volt, s várukban királyok lehettek: néha csak odavetve, a csend derült egét magasztalván, árulta el féltékenységét Romanini iránt, ki, a kiküzdött napnak súlyai után, férjétől a csendes éjjeleket orozá el.

De mindez sikerre nem vezetett: Káldor a régi maradott, s alig telt egy hét, nap, melyben egy beömlő gulyát a szomszéd falvakból, vagy nyerítő ménest ne hajtottak volna kalózai az udvarba. Nem mehetett vándor bántatlan a vár alatt; s a kereskedőket a vad lovag a harmadik megyéből verte föl olykor: mert vára veszélyhíres lett és került mindenkitől; s jött gazdag zsákmánynyal terhelten, a tágas termekbe hányatta a bársony, selyem, arany s ezüst szöveteket szét. Udvarában, nejétől elkezdve az utolsó cselédig, mindenki rablott szövetekben járt, s idegen kezek termesztményével táplálkozott.

Krisztina sírva öltözködött, s könyűi a keleti gyöngyök szelíd tiszta vizével vegyültek, melyeket férje, havas nyaka s gömbölyű karjai körűl kerített.

Ha a zajos lakomák szűntek, síp, czimbalom, duda elnémultak, s a csendes hold mennyei arczával kémelt a magasból a durva vár keblébe: távol a sötét, folyosók hosszában látta Krisztina Káldort és Romaninit, bő fekete talárban, sajátságos jegyekkel elárasztott övvel s vállszalaggal, lenge mécses világánál haladni; ajtó ajtó után nyilt, s a két bűbájos a várfenék tömkelegei közt tünedezett el, mint földalatti gnómok árnya.

Ha olykor a jámbor nő magában ült, s minden kincsei közt örömtelen életet élt s keblét fohászok emelték: Káldor részvéttel állott meg előtte, s igyekezett édes szavakkal kínos előérzeteit lecsillapítani a mindig bajfélt jövendőt rettegő nőnek. – De Romanini elesett angyalhoz hasonló márványhideg vonásaival állott keresztbefont karokkal egy szögletben, s arczának sátáni kifejezése mondani látszatott: ő az enyém!

Igy teltek a zajos napok, titkos éjjelek. Káldor naponkint vadabb, csatákra szomjasb lett, s éhesb siker után a várfenék sötét műhelyében: mert künn az összeszövetkezett szomszédok mindig ébrebbekké s csatái kétségesebbekké váltak; alant pedig, a Romanini műhelyében, a munkálatok végtelenre nyúltak; minden álmodott siker-sugár új reményt fűzött az előbbihez, s azon szenvedélyteljes éhességét a fürkészetnek szülé, mely az alchimia s magia buvárjain annyira ismeretes.

Ezernégyszázharminczkilenczedikben, aug. ötödikén, Káldor számos bérletteit gyűjté össze, s várában kemény őrizetet hagyván, sietett a szomszéd megyékbe, zsákmányt s kalandot szomjúzva. – Krisztina nagy feszültségben volt, s férjétől ily szorongó szívvel még búcsút sohasem vett. De a vad lovag is, önkénytelen előérzettől elfogódva, a szokottnál sokkal nehezebben vált el kis gyermekeitől s nejétől, kit azonban nyájas szavakkal igyekezett megnyugtatni.

Romanini otthon maradt, s a várnagy élénk figyelemmel őriztette a falakat.

Káldor e közben gyorsan haladott seregével, csataebeinek csaholását mélyen visszhangozták a sziklák, s merre ment, lépteit pusztulás követé. Két hétig volt távol várától; végre a trombiták rivaltak a völgyben, s a lovag jött, de kevesed magával, mert kemény ellenkezésre talált, s seregeit véres főkkel verték el a várak és majorok alól. Nyolczvan lovaggal indult, tizenkettővel tért meg, s keblében boszú s gond ült, s új tervek alakultak.

Szemrehányásokat tett a sorsnak s gondviselésnek: halált esküdt ellenségeinek; mert vára rakva volt kincsekkel, s akkori időben pénzért s jótartásért annyi bérlettet lehete fogadni, a mennyi kellett.

Sötéten haladott Káldor úr; még a vár nem látszhatott, mert a völgynek egy kanyarodása fedte el; szép ebeit sajnálta a dühödt vitéz, melyek a csatában vesztek el, s csak a várban hagyottakra számolt még.

Most meglátom, mit tudsz, Romanini? mond magában; s való-e, vagy mese tündérhatalmad? mert hitemre! ha fegyverem nem használ többé, frigyet kötök a pokollal, s szellemeit riasztom fel.

Éj volt, a lég ívei meghűltek, s a tejútnak lángöve, mint szikrázó fátyol borult a völgyön keresztül; fellege a csókáknak vonult el a vitéz feje fölött, s az úton három nyúl ugrott keresztül szaladtában.

Mind rossz jelek, gondolá a babonás lovag, nógatva lovát, míg a völgy kanyarodását meghaladták, s borzasztó látvány nyilt fel előttök: a várnak ablakai nem világítottak, mint máskor; nem csaholtak az ebek, nem hangzott a zaj: puszta, néma volt minden; az erdő a várszikla körül el volt perzselve; a falak födetlen állottak, s az ablakrésekből nehéz, sűrű füst gomolygott ki. – De nem volt ijedt nép; nem segítve közelgő szomszéd; nem jóltevő felleg, mely kérését értené, s nedves karjait nyitná fel; – a hamvadó romok ellenségesen és hidegen állottak; néma volt a vidék, mint az oroszlán barlangja, melyet mindenki fut és kerül.

Káldort e szemle irtózatos képe szivén ragadta meg; minden feledve volt, csak neje és gyermekei állottak előtte. – Élnek-e? ezt ordította, vagy gondolta ordítani, s ment, mint a féket vesztett vihar; a keskeny sziklaösvényen csörtetett fel, követői utána. A kapu tárva volt, sötét öblében Káldor úrnak hű peczére nyult, kopjával a földhöz szegezve, s körüle az ebek hevertek; merre ment, mindenütt vér és pusztulás.

Leugrott lováról s a hágcsón rohant fel: az előcsarnok karzatain holtak csüngöttek, az udvaron holtak, és mindenütt a halál képe irtózatosan! – Az első teremben feküdt Romanini, mellette egy apród; Káldor sietett előre, mint az őrült: esze távozott már, s léte átok lett; dühe némává tette őt, nem tudott sírni, nem gondolni, csak menni előre, azon tőrbe, melynek hegye szívében fészkelt, s haladtában mélyebben furódott testébe.

A harmadik szobába ért: a hold a födetlen négyszöget kaján világgal ömleszté el, mintegy örülve a romlásnak, mely itt mindenütt terjedett. A kárpitos ágy a lezuhanó gerendáktól össze volt zúzva, a kis gyermekek bölcsőjének egyik vége látszott ki csak a romokból. – Káldort a rémlet leszegezte, szemeit meresztette, s újra futott, nem látva már semmit. Egyszerre valamibe ütközik, önkénytelen tekint oda, s megismeri nejét, a szép Krisztinát. Arcza ép volt, a halál maga kimélte az angyali vonásokat; de teste össze volt törve; mellette a várnagy, vérében, súlyos buzogánynak tört nyelével kezében.

A lovag a halottakra dőlt, míg az őt követők borzasztó csoportozatot képeztek körüle. – «Vége mindennek! – ordított – vége!» – s elnémult.

Így hevert ő hosszasan, míg minden jelenségeivel az őrültségnek vonták őt el a rémítő tanyáról, s távol a hegyek közé vitték egy rejtek falucskába, hol betegen sínlett irtózatos hagymázban, több hónapig.

Bérlett kísérői, fegyvereit, lovait elorozva magukkal a hátramaradt bérért, hűtlenül hagyák oda a szegényt, kinek semmije sem volt! – Kifogyott korpája az ebeknek!

Mikor Káldor a hosszas, kínos betegség után magához kezdett térni, s eszméi világoltak: akkor állott sorsának iszonyúsága előtte. Könnyen meg tudá magának az egészet fejteni, s azon pór, kinek kunyhójában ápolák, igazolá gyanítását. – Míg tudniillik Káldor úr más megyékbe indult: addig szomszédai, kiket oly sokszor megzaklatott, összeesküdtek ellene, két nappal visszaérkezése előtt éjjel a várat rohanták meg; de gyanítni lehetett, hogy az erőhöz ármány is járult, mert nem sokáig tartott a vívás, s minden rommá omlott a bontó kezek alatt. A vár lakói közül, miként azt közönségesen hitték a vidékben, – senki se menekedett meg, kivévén talán egy-két álnok szolgát, kik azt piszkos bérért, ellenség kezére játszották. – Csak azon búsultak a vívók, hogy a vár ura megmaradt.

De bár minden alkalmasint így történt, egyet nem tudtak a közel- s távollevők. Káldornak egy öreg hű szolgája, ki még az Onodi-háztól Krisztinával került a mogorva várba, az első zajra asszonyához rohant; a szoba közepén találta azt féltérden, szétszórt hajjal, körüle gyermekeit, kiket a bölcsőkből tépett fel ijedtében s a remegés kábultságával szorított kebléhez. Az ablakon a láng csapott be már.

– Vidd ezeket – mondá az öreg szolgának a vár rejtekébe, én követlek! – s a szolga kézen fogta a kis Kálmánt, a leánykákat ölbe szorította és sietett egy rejtek-ajtón a várfenékbe; de Krisztina nem követé őt, mert a jövő perczben a várnagy rohant a szobába, s őt nyomban üldözők követék.

A szolga tudta a járást, de fejét az ijedtségben elvesztette, s asszonyáról egészen feledkezve ért a várfenékbe. A sötét földalatti folyosókon tapogatózva haladott tovább s a síró fiucskát őrült sietséggel vonszolván maga után, míg távol a vártól a rejtek nyilásához ért zordon sziklás vidékbe.

Itt tért magához: a gyermekeket a körüle meredező szirtfalaknak egyik üregébe vezette, jobbra azon elfödött nyilástól, melyen kilépett, kérvén a kis Kálmánt, hogy nyugodtan legyen s ne távozzék nővéreitől.

A gyermekek sírva bújtak össze és sírva aludtak el. – Künn dühösen zúgott a vész, ők csendesen pihentek; kis fejecskéik körül arany gyürűkben borult gyöngéd hajzatuk: fölöttük a jó Isten virasztott!

Végre a várba sietett a szolga, azon reményben: hogy még asszonyát megmenti; de többé vissza nem tért.

A gyermekek a nedves szögletben hevertek, s a hideg éjet ott töltötték.

A kis Kálmán ébredett fel legelőbb; a hajnal gyenge sugára világított a szirtodúba, s ő kábultan futott ki abból, rémülten akarván kiáltozni anyját és az öreg szolgát, de szavát az éjjeli rémülésben elvesztette volt. – Erőködött, de hangja visszás nyikogás volt; sírva csúszott tovább az ösvény felé, mely a bozót közt kanyarodott, midőn egyszerre egy magas lovag csörtetett ki a sűrűből; lova horkolva állott meg a gyermek előtt, ki eszméletét félig elvesztve hevert a földön, rémült tekintetét emelve a lovagra. Nemsokára többen érkeztek.

Az idegen mintegy ötven évű lehetett; állát sürű veres szakáll folyá körül, s tekintete vad felsőségi szellemet mutatott.

– Ki vagy? – szólt, a gyermekre tekintve, nemével a részvétnek, mely önkénytelen emelkedett kebléből; de a gyermek szólni nem tudott.

– Néma gyermek! – mond egyik a lovag kiséretéből, s mindnyájan tovább ugrattak. A csoport végén egy öreg fegyveres szolga lovagolt.

– Szegény gyermek! – mormogott az magában – itt hagyjam-e, vagy elvigyem? – ej; mit árt? egy evővel több nem tesz különbséget; – folytatá jó indulattal – én elviszem. Nem pórgyermek, látszik vékony ingecskéjéből; s ki tudja, ha nem vesztek-e itt valahol szülei. Nőm, az igaz, nincsen; de hiszen csak marad számára is valami.

E rövid, inkább gondolt, mint mondott magánbeszéd után az öreg kopjás a gyermeket maga elébe ültette, s gyorsan igyekezett urát utolérni. A gyermek keblére szorította fejét, s az éltes lovaghoz símult, azon belösztön következtében, melylyel, főleg gyermekek, megismerik azokat, kik jóakaróik s őket szeretik. Alakja az idegennek annál kevésbbé volt ijesztő előtte, mivel atyja udvarában többször látott ahhoz hasonlókat.