Elemér A Sas.

Egy ember mi csekély, de ezer tud róla beszélni,
Mint hata, mennyit tett, élte mi hasznu vala.

Goethe, Bajza fordít.

Hanák és Zajácz a Giskra tanyáján vígan folytatták beszélgetésüket. A tavaszi légfolyam hűsen és fűszeresen lehelt a magas fák között s a táborban zaj ébredett; jártak-keltek, s a nyitott fa-színbe többen kezdtek gyülekezni. Ki egyet, ki mást hozott elő, mint az ily életvídám kalandor nép. A kövér nőnek s még kövérebb férjének, ki ásítva s nyújtózva bújt elő egy zugolyból, dolguk perczenkint szaporodott.

Egyszerre lódobogás hallatszott s az ivók előtt egy csinos hölgy mutatkozott: lova karcsú volt és deli készűletű, ezüstháló borította derekát, s a nemes főn hasonló anyagból folytak le a csillámló czafrangok. A paripa hollófekete volt, mint az éj, a hölgy arcza fehér, mint a derület; öltözete a tavasz zöldébe szorította gyöngéden emelt, könnyű szabású tagjait; kiséretében hat levente. Tiszteletes távolságban haladtak ezek utána: külsejök inkább egyszerű, mint fényes, s fegyverzetük vadászatra, nem komoly csatára számított.

Az ivók mindnyájan felugrottak és süvegeiket emelték le. Volt valami önkénytelen, összhangzó és szokásos e tisztelkedésben, a mi minden feszültségtől s meglepetéstől ment vala. A hölgy kevélyen billenté meg fejét, alig fordítva kissé arczát a köszöntőkre. Szép kék szemei, nemes vonásai, s arany fürtei a régi cseh tündérekre emlékeztettek. – Elhaladván, mindnyájan helyet foglaltak újra.

– Hanák – kiált fel Zajácz – ki volt ez?

– Az úr leánya, – felel a kopjás büszkén vetve fel ajkait. – Ugy-e, nem sok terem ilyen!? – kár hogy az ily nép számára mint mi, csak oly vastag Ánkák s Mázsák6) maradnak, mint sörárusnénk amott.

– S kik azok kiséretében? – folytatá kérdését Zajácz.

– Lenge nép, cseh és magyar leventék: mint szolgáló ebek csaholják körül, s engedelmeskednek minden intésére: egy szava, mosolya égbe ragadja őket; itt naponkint gyűlnek, s jó szívvel fogadtatnak, mert mióta Rozgonyi s Hédervári pusztítva közelgetnek, s Komoróczit kiugratták fészkéből, azóta kedves és kivánatos itt a vendég, bárki legyen.

– Hm, okosan! – de mondd! – ki az ott, ki jobbján nyargal az úr leányának, ama deli levente, párdúcz-süvegben sastollal?

– Talafuz, a medve, miként mi nevezzük itt, – viszonzá Hanák.

– Híréből ismerem.

– A hír mindent gyanít, ennél Uderszki is különb legény tettre; azért egyre felelj nekem: te nem rég jöttél a Hédervári táborából, – mondd: mit tudsz a sasról, hogy néz ki?

– Hogy néz ki? honnan tudjam én azt, ki sohasem láttam? A ficzkó közvitézből lett alvezérré, s az ördöggel van czimboraságban, ennyi igaz. Nálunk, hol még a vallásnak ereje van, Rokizána a püspök, minden vitézsége mellett, rég megétette volna.

– Az ördöggel czimboráz? – mondád.

– Nincs különben; tulajdon seregében sem tudja senki, honnan került, s ki fia. Három héttel a Vadna s Galgócz ostroma után vetődött a táborba, s azóta, a hol megjelenik, lépteit győzedelem követi; hír hírt ér róla; ha kopjásaink hófehér ménjét látják, azonnal futásnak erednek: nincs győzedelem, hol az ő neve nem hangzik, nincs vívott vár, melyre az első zászlót ő ne tűzze.

– Ha! – mond, az asztalra verve, Hanák – csak cséplőink közé kapnók a jámbort, majd megkalapálnók fejét a vérengző ebnek! – Hallom, a foglyokat mind nyársra vonatja.

– Ez nem igaz, vad mlatecz!7) a foglyok közől egyet sem ölet meg, ennek köszönhetem, hogy itt vagyok.

Míg ezek itt a seres kanták közt beszélgettek, Giskrának leánya gyorsan haladott balra, s nemsokára kiért kiséretével egy tágasb völgybe, hol a vadászat kezdődött. A kürtök rivaltak, a kirendelt hajtók már kiáltani kezdettek a bérczek élein, midőn két lovag száguldott az úton elő.

– Megálljatok – kiált rájok a szép hölgy – hová ily bódult sietséggel? szóljatok?

– Asszonyom – felelt az egyik – az Uderszki seregéből jövünk; minden el van veszve! Brezniczét Elemér a sas felgyújtotta; Rozgonyi közelít, negyvennyolcz óra alatt itt lehet, nekünk sietni kell. – Ezzel a lovasok, be nem várva a feleletet, vagy újabb kérdést, tova lovagoltak a Poprád partjai felé.

– Elemér a sas! s mindig csak ő – mond a Giskra leánya magában. Ki lehet ez ifjú, ki egy ezred erejével bír, s a hol van, a győzedelem nyomait követi? Erős a hadban, kegyes a csata után, egyszerű és nagy, deli és vitéz! ki lehet ő? – Mindig e nevet hallom két hold óta már. – Nem lett-e a félelmes Rozgonyi név üres, puszta hang, mióta e királyi szárnyas repül a csatákra? – Ellenség ő, igaz; de látni óhajtom!

A hölgy, kinek itt legtitkosb gondolatit követtük, magas érzelmekben növekedett fel. Atyjától öröklötte bájló szépségét; szenvedélyes csatlakozó volt, mint anyja, de kevély, mint atyja. Gyáva hódolókat látott eddig lábai előtt; ő azokat nem becsülte; szerelem keblében idegen volt, de nem a szeretet: mert atyját s anyját imádta. Lelkét azon regényes szellem, mely a sas név körül sugárzott, meglepte; valami új volt az előtte: egy férfiú magasodott fel képzetében, oly színben s alakban, minő, különössége s újsága által szükségképen hatott kevély magasztalt kedélyére; úgy tetszett nekie, mintha e rejtélyes lovag közelednék azon képzethez, melyet büszke lelke egy lényről fogott fel, kit a hölgy urának nevezhetett. Valami titkos erő, melyről fogalma nem volt, hozta azon képzetet, melyet Sasról alakított elméjében, egy más, szétfolyó színezetű, határozatlan képpel kapcsolatba, mely emlékező tehetségének legbensőjében emelte fel olykor magát: nem szeretve, nem óhajtva; de jelen mégis, visszaidézhetlenül a bosszankodásig – jelen!

Van-e boldogabb időszak? mint amaz életkorány, hol minden eszme egy fejletlen virágkehely, melynek egyenkint látjuk leveleit bontakozni, s szemünk színeiknek pompáját élvezi; hol gyémánt a harmatcsöpp, mely rajtok csillog: ellenséges szörny a bogár, mely illatját iszsza; hol a képzet egy szende tekintetből, egy égi mosolyból regényt sző; hol a jelen egy rejtvény, a mult egy percz, a jövő a paradicsom, melynek kapuja előtt állunk. – E boldog korban volt a leány, kinek titkát lestük ki, kinek szeszélyes képzet-csapongásait kell ábrándhüvelyökből kifejtenünk.

Játéka képzetének, nem volt egyedül a két alak összeszövése, mert a kép, mely lelkében élt, egy futólag látott alakhoz szorult. A soha nem látott Elemérrel kezdé ezt halkkal összeolvasztani, egygyé, s ugyanazzá tenni. A szép leányt kellemetlenül rázta fel ábrándozásából azon bizonyosság, hogy e két alak nem egy, nem lehet egy. A milyen hihetetlennek látszik egyelőre az ily elmesovárgás, oly természetes, oly élet- s világszerű az. A már említett határozatlan kép talán az első volt, mely szemét lepte meg; a másik, a nem látott, első, mely képzelődésére hatott. E képeket az eszmék kapcsolata egyesíté, s ez okozá, hogy a kevély férfiút kicsinylő hölgy öntudatlan és akaratlan bibelődött két alakkal, a nélkül, hogy magának számot adna, vagy akarna adni az őt elfoglaló érzet minőségéről.

Néha úgy tetszett nekie, nemétől az önkénytelen önvédelemnek nógatva, hogy Elemért, mint köznapi férfiút, szeretné megtört kevélységgel, kilépve a képzelgés dicsövéből, lábainál látni; de volt egy más szózat szívében, mely a gondatlanul kifejtett vágyat megczáfolta, s titkon feddé hiúságát: hogy azt, kivel elméje megszokott társalkodni, megalacsonyítva, köznaposítva akarja látni, vagy csak képzelni is.

E talányos belső küzdelem a hölgynek kellemetlen volt; el akarta, el szerette azt űzni magától. A hányszor e közvitézből lett ellenséges alvezérnek képe merült fel agyában: az önkénytelen bámulással női önérzete ütközött össze; s bármit gondolt belsőleg, fejét magasbra emelé s érzette, hogy vele szemben büszkébb tudna és akarna lenni, mint valaha.

Míg az érdekes hölgy gondolatainak országában merengett, a követek a Giskra sátorához érkeztek. A vezér bő reggeli mellett ült, több komoly hadi tekintetű férfiúval; előttük húsneműek, cseh kis lepények tejsűrűvel, nagy gömbölyű buchtik, kenyér, bor és ser állottak.

Giskra fokonkint nevekedő haraggal hallotta a hírt; végre fölkelt, s azon hideg komolysággal tekintett maga körül, melyet az önbizodalom ad.

A jelenet egész hadias volt, s az ottlevők, bár könnyen, vagy félig fegyverkezetten, egyikét látatták azon aggszerű, őshadias képeknek, melyek minden korban megtartják érdeküket. Giskra erőteljes magas férfiú volt, egészséges arczszíne, élénkvilágú kék szemei s alig szürkülő tömött szőke fürtei tartós erőre mutattak, s azon férfias barnaság, mely szabályos, bár kissé vastag vonásain borongott, a nap heve alatt érettet bélyegzé.

Kezeivel intett a követeknek, s azok eltávoztak. Rövid szünet után megszólalt. – Férfiak! – mond – e csatát, s e szenvedélyes kitörését az ifjú gyermekbitorlónak – mert hitemre! nem király ő – egyedül azoknak köszönhetjük, kik mint Walgatha s Komoróczi, a nyílt hadi élet nemes pályájától eltérve, mint haramiák dúltak a szomszéd megyékben. Fokról fokra emelte őket gyors bizodalmam; gazdagok lettek és büszkék – de gyávák; rabolni tudnak: vívni nem; buta, vad kopjások ők, nem vezérek. Nem érezték a vihart meg, mint a gondos holló: minden mennyköve a gyermekzsarnoknak készületlen lelte őket, szégyent hoztak a Giskra névre.

– Váraik romokban hevernek: merre Rozgonyi s Elemér dühöng, minden lángban lobog. – Ezt nem vártam! – Hittem, hogy cselekesznek; de ők keveset, vagy semmit sem tettek. Azért tegyünk mi! – a tanácskozás órája elkondult, fegyverhez kell nyúlnunk! – Talafuz! holnap reggel indulsz, s megtámadod Rozgonyit s Hédervárit; a cséplőket vidd magaddal. Még nem ismerkedtek meg a magyar fők a cseh vasfejű hadaróval, a kétélű karddal, a csatacsillaggal8) s a lánczos buzogánynyal. – A cséplőkkel előre! nem kell kihagyni jőni a divatból e virgoncz csapkodókat a vén Zsiska s a két Procop idejéből. – Mi várainkba vonulunk vissza. A védelmi rendszert rövid időre elő kell vennünk, mert nyomorult alvezéreink rosszul gazdálkodtak előttünk. A seregnek gyorsan ki kell adni a parancsot. – Hidegvér urak! még elég erősek vagyunk, s a gyülevész magyar hadaknak majd megmutatjuk az utat e völgyekből ki!

A vezérek, vevén Giskra parancsát, azonnal elszéledtek, s néhány percz múlva élénk mozgás hullámzott a táborban; trombiták harsogtak, kürtök rivaltak, a dob pörgött, s a zászlók szélnek fejték szárnyaikat. Giskra sátra előtt hosszú homlok képeződött azon vad gyalogságokból, kiket a huszita hadak óta cséplőknek neveztek. Gömbölyű sisak födte fejeiket, bőr-öltönyeik fölött vas sodrony-ingek borúltak, rövid kard lapult száraikhoz, s kezeikben a veszélyhozó csép volt szorítva, melynek hadarója a nyéllel nehéz bőrszíjakkal egyesítve, elől vaskarikákkal volt ellátva.

A lovas seregnek nehéz lándzsái voltak s aggszerű pisztolyai szarvasszaruágygyal s a lovakat vaslánczháló s pikkelyezett bivalbőrtakarók födték.

Túl már a sátrakat szedték. – Midőn Giskra nemes hölgye a tábor-utczába vágtatott, telve találta azokat podgyászoló néppel, tehervonó lovakkal, nehéz szekerekkel. Csak egy sátor állott még bontatlan, s nyílásából Giskra lépett ki. Arany-sisakja már a fején csillogott s könnyű zászló volt kezében; egyik oldalán ennek a kehely, a másikon a Husz képe. Mellette bő veres köpenyegben, széles kétélű karddal állott a sereg hóhéra, s körüle a számos cselédek, kik a tomboló czifra lovakat vezették elő, minden oldalról.

Giskra rövid beszédet tartott: emlékeztetvén vitézeit régi tetteikre. Mindnyájan szenvedélyteljes figyelemmel hallgatták szavait.

Egyszerre kürt rivalt; s mások mintegy felelve hangoztak. – Néhány percz múlva egy ifju lovag hófehér ménen jelent meg; leszállott lováról, s azt egy kopjásnak átadván, közeledett a vezérhez. Egyszerű fekete dolmány fölött sötét-vas ing volt öltve, s oldalán súlyos kard csüngött, rostélyos sisakának föléből magas hófehér kócsag nyúlt fel: minden körűlállók tekintete a kevély lovagra volt szegezve.

Végre megállott Giskra előtt s megszólalt. – Üdvöz légy, vezér! – mond. – Egy lovag áll itt, ki bizodalommal s nyiltan közelít hozzád, s néhány komoly szót kiván veled váltani.

– Ki vagy?

– Sasnak neveznek a Hédervári seregében, – felel könnyű udvariassággal a kérdett – egy dandárnak vagyok parancsnoka. Miként látod, lovagi bizodalommal kíséret nélkül jelentem meg előtted, nagy vezér! kiben nemes ellenséget becsülök. Nagy érdek hoz ide; de csak egyedűl neked nyithatom meg szívemet.

A sas név, mihelyt a deli lovagnak ajkairól ellebbent, varázshatalmát gyakorlá. – Valamint a csatákban rémülés követé azt: úgy itt is ingadozás s hullámzás mutatkozott a durva cséplők sorain s naptól barnult vezéreken.

A köznép rendkívüli sikerrel, történetünk korában, mindig a babona eszméjét köté össze. A mi lelki erős férfiúi bátorság természetes eredménye volt – s ihlettséget, regényes magasztaltságot legfeljebb magasra feszített szenvedélytől nyert: azt a varázs bűvének, vagy épen az ördög befolyásának tulajdonították. Ezen álhiedelem s a kor butasága néha magasb lelkekre is hatott. Az elhíresedett sasnak roppant ereje s bátorsága elhiteté a köznéppel, hogy neki az ördöggel kell czimborázni. Nem csuda tehát, ha megjelenésekor a babonás megütközés morgásban jelentkezett, s magok a vezérek közt is kétes suttogás hallatszott.

– Minő vakmerőség! – kiáltott fel Corabin, egyik jelesb vezére Giskrának, talpig aczélban s egy arczczal, melyből kevélység és bátorság sugárzott.

– Istenemre! – felelt Jarozláw, egy másik alvezér, hasonló hadi készülettel kövér arczát Sas felé fordítva – a ki az ördöggel czimborál, többet is merhet.

– Ide jönni! – mond az előbb szóló – a bizonyos halálra, megfoghatlan!

– Sas? – kérdé Giskra nyugodtan, önkénytelen meglepetését hirtelen e kevély önbizadalom hideg kifejezésévé olvasztván át. – Mi lehetne az, mit nekem mondhatnál? Hedervárinak egy alvezére? Nem illett volna-e inkább önmagának megjelennie, vagy illendő követséget küldenie?

– Én nem vagyok küldetve, – felel Elemér – magam jöttem egyedül, meg nem bízva másoktól!

– Magad? s mi bírhatott ezen oktalan vakmerőségre? tudod-e, hogy seregemben fejedre bér van téve?

– Tudom! – viszonzá a lovag – de azt is tudom, hogy sehol biztosabban nem lehetek, mint Giskrának közelében, ha magamat nagylelkűségére bízom.

Giskrának leánya közel atyjának sátorához állott meg a lovával. – Arczának kifejezése némi elegyét a tudnivágynak s szenvedélyes bámulatnak mutatá. – Sas feléje fordítá fejét, s a hölgy, egy megfoghatlan remegésnek önkénytelen engedve, azonnal megfordítá lovának fejét s elszáguldott.

Míg Elemér feleletre várt, a távozó hölgy után bámulva, Giskrának elméjében egy eszme merült fel. Ezen ember – így gondolá magában – egyedül jelenik meg előttem; tudja, hogy seregeim mennyire fel vannak ellene bőszülve; hogy fejére bér van téve, s mégis itt van! Nem csalódás – a félelmes Sas egyedül s önkényesen adta magát kezembe. Egy intés, s ő fogoly, vagy halva hever lábaimnál. – De hátha megsértetett? hátha Mátyás úgy bánt vele, mint Zokolival? kit gyáva gyanúra száműzött; ki, ha valóban pártomra akart volna szegődni, rég itt volna. – Igen, ez az ember nálam menedéket keres; s legyen csak egyszer seregeim közt, ez a babonás nép annyira fogja őt imádni s követni, mennyire gyűlöli és futja most.

Ez Giskrának elméjében néhány rövid percz alatt megfordult, s kezével távozást intve a körülállóknak, sátrába visszalépett; Elemér, kinek fejével követést parancsolt, utána.

A seregek megindultak, merre őket a vezér parancsa idézé. – Nemsokára Giskra segédtiszteit, néhány alvezért s a szokott őröket kivéve, a sátor elején tágult a látkör.

A vezér szövethajlékának közepén állott meg, s előtte Elemér, tisztelettel teljes tartással. A sátor szárnyai félre voltak vetve, s őket az az előtt állók láthaták.

Vezér! – mond az ifjú, leoldva kardját s távol magától egy tábori székhez támasztván azt – én most fegyvertelen vagyok s egészen hatalmadban; ereszszük a nyílás lepleit le, hogy szabadabban szólhassak.

Giskra azonnal megvont egy zsinórt, s a sátor bezáródott. Magukban voltak a hadi tekintetű férfiak, nem látva senkitől. A vezér Elemérnek kardját vette föl s nyújtá neki vissza. – Kösd fel fegyveredet, lovag! – mond udvariasan – mert ha nem követ, nem ellenség: úgy barát vagy és vendégem. Foglalj e tábori széken helyet s mondd, mit akarsz?

– Vezér! – szólt az ifjú, kardját nemes könnyűdséggel felkötve s helyet foglalva – ismétlem, mit az előbb mondék: magam ingeréből, senkitől sem küldetve vagyok itt! – Velem nagy méltatlanság történt a királyi udvarnál!

– Gyermekkirálytól mit várhatnál egyebet, lovag?

– A királytól, csalatkozol, uram! mert lelkemre! ha e király gyermek: ősz aggokat kellene csecsemőknek nevezni. Dicsőség a királynak! ellene panaszom nincs.

– Hogyan?

– Halld tovább! nevem, mint a bűnös hamvai, szóratott a szélnek, s én ártatlan vagyok!

– Kösd fel fegyveredet, lovag!

– Hallatlan! s ki míve volt ez?

– Nem tudom! a csapás egy főember kezén keresztül vert, mint az ég köve váratlan, fejemre! nem nevezem azt is, mert ősz fejét becsülve emberedtem; s hiszem, hogy csalatva volt ő, miként a többiek.

– A király elébe jött a dolog, s mit tett az?

– A mit királynak tenni kell. De azért látod, szabad vagyok, mint a szárnyas, melynek nevét viselem.

– S kitisztítottad-e magadat? s tudja-e azt a király?

– Nem, vezér! sokkal mélyebben hevernek szálai a cselszövénynek, mint hogy azoknak végét kezem megfoghatta, sokkal sűrűbben fonódtak sodrai, mint hogy azokat széttéphette volna.

– Nem értelek.

– A név, melyet viselek, önteremtésem; nevet kellett adni magamnak, s annak fényt szerezni. – A földet kirántotta az ármány alólam, – én az égbe röpültem föl – nevem Sas!

– Istenemre! – kiált fel Giskra – a név nem rossz! de a király, a király?

– E nevet ismeri!

– Meg nem foghatom a dolgot, – mond Giskra, a szép termetű lovagra bámulva – s nem üldöz, nem keres senki! – ellenségeid élnek, s ismeretlen maradhattál-e mindeddig?

– Mondd, vezér, – viszonzá Elemér – ráér-e a férfias király ennyi zűrzavarok közt azt fürkészni, mit ő oly sokszor s nemesen megbocsátott, vétséget s árulást személye ellen: s ha volt, ki megismert, az égre! nem vesztettem el hitemet a magyar hűségben, engemet egy sem árult el.

– Mi vezet tehát ide, ifjú lovag? mit akarsz itt? én tisztítsalak-e ki a gyanú alól? – Aligha tehetem! – de megboszullak, ha akarod. – Jer seregeim közé, osztozz diadalaimban. Ha barátod nincs, s neved porba dült: itt e baráti kéz! s nevet is szerezhetsz magadnak. Fridrik császár hatalmas még! semmi nincs elveszve, mert győzhetlen állok én is: s gyáva vezéreim helyett százakat emelhetek ki vad, hadnak edzett seregeim közől!

Elemér felállott. – Vezér! – mond nyugodtan – őszbe vegyültek fürteid, te nagy férfiú vagy, s az embereket ismered, mert ádáz sors romboló vihar közben nevelt nagygyá tégedet. Ha szent fogadás nem tiltaná sisakrostélyomat fölemelni, meggyőződhetnél, hogy arczomban egy vonal sincs, melyből árulást s hívtelenséget olvashatnál. – Igen, seregeid közt akarok én vívni, erős férfiú! zászlóid szárnyai alatt a dicsőség gazdag aratását aratni; férfiúvá érni oldalad mellett! de mint híve nagy királyomnak, kinek hűségeért és dicsőségeért minden ér feszül bennem.

– Hogyan? – szól közbe meglepetve a vezér. – Mátyást jöttél-e dicsérni? itt, esküdt ellensége előtt? – Király-e ő? midőn a trón igaz jogon mást illet, s midőn azon hon, melynek hű fia vagy, az ismeretlen és gyakorlatlan kéz alatt hanyatthomlok rohan vesztének? Nézz szemem közé: nem az a Giskra áll-e előtted, kit Erzsébet királyné szép bizodalommal hívott az országba, kit gazdag, hatalmas úrrá tett; s ki azon percz óta lankadatlan, ha akarod, makacs hűséggel volt barátja az ő s fia barátainak, és ellensége ellenségeinek?

– Mondd, vezér! – felel Elemér – nem ismerted-e martius tizenötödikén, ezelőtt egy évvel, Fridrik császárt magyar királynak el?

– László halála után, igen! mert a hatalmasabban több biztosságot láték azon honra, mely most az enyém is.

– Ne csald meg magadat, nemes férfiú! – viszonzá Elemér – érettebb a te lelked, mint hogy az agg Hunyadi fiában félreismernéd azon királyi tulajdonokat, melyek oly dúsan, oly fönten mutatkoznak.

– Hogy a gyermekben atyja lelke él, meglehet; de eddig tetteit vezérei vitték végbe, nem ő.

– S te mondhatod ezt? – felelt az ifjú. – Nem hagyták-e őt el a hon legvagyonosb, leghatalmasb fejei? A bazini grófok: György és László; Báthori István, Zápolya Imre és István, Upor, Lancz s többek.9)

– Ezek visszatértek, hallom, – jegyzé meg Giskra némi gúnynyal. – Hűtlenek! itt és ott, a hová szegődtek!

– Igen, vezér! és miként fogadá a királyi férfiú az árulókat?

– Miként szilárd királynak árulókat, – ha azok – nem kell s nem szabad fogadni, – felelt Giskra büszkén.

– A megtérteket sem? – kérdé hirtelen s hevülve Elemér. – Igazad van! – Nem a köznapi királynak, ki személyes rezzentségből gyűlöl, s méltóságát félti a kegyelemben, mely Istentől jő. Nem, ki a hon érdekét sohasem birja a magáé elébe tenni! de Mátyás úgy fogadta őket, miként Isten a megtérő bűnöst; miként egy király, ki azon nagy mesterséget érti: ellenségből barátot varázsolni. – Ő a megtérteknek kedvetlen tekintetét királyi fönséggel s nemes nyiltsággal birja el, midőn személye s az imádott hon közt van a kérdés.

Giskra megütközött: lehet, hogy makacs ragaszkodása egykor adott szavához elfogulttá tevé őt; s ő még soha nyugodtan nem tudott, vagy nem akart a körülmények s tények lényegébe világítani. A mit az ifjú Sas, a kézmozdulatok legnemesb kiséretében, ritka ékesen szólással tárt ki előtte: igazságával s szembeszökő megfoghatóságával értelmét ragadta meg. A mi itt mondatott, arra felelni, azon vitatkozni lehetett! de a tény ingatlan magasodott fel előtte s nagyságának súlyával elnémította őt. Elemér észrevette azon hatást, melyet szavai az agg hősnek kedélyére tettek, s élénk szenvedélylyel folytatá:

– Tekints magad körül, nagy vezér! mondd, mi kivetőt találsz azon férfiúnak tettei közt, ki fellépte óta a trónra, melyet nem kért, nem keresett, nem remélt, mint Isten tartja erős és szilárd lélekkel a kormányt? szólj! gyermek volt-e az, ki a zűrzavarok közepette, darabolt országban, egyszerre három oldalra lobogtatta győzedelmes zászlóit, s vállán hordá három hadviselés gondjait; ki mint győző, szelid, nemes; mint vezető, csüggedetlen; mint király, éber, és mindenre érő; mint honfi, gondolatával, vérével a honé?

– A Szilágyi sorsáról mit mondasz, ifjú – vág közbe Giskra, – nem a vessző alól menekvő hálátlan gyermeknek boszúja volt-e, a mit az agg érdemdús férfiúval tett, jóltevőjével, bátyjával, ki őt jóra tanácsolta? – Úgy látszott, hogy ezen ellenvetés alkalmával a vezérnek arcza tartalomban nyerni kezdett, mint a ki egy ellenvetés sikerében bízik.

Elemér nyugodtan tekintett a vezérre. – Uram! – mond – Giskra, a hatalmas, önálló, győzhetlen Giskra tevé ezen ellenvetést? nem tudná azon vezér, ki oly régen tartja a főnökség gyeplőit erős, ingatlan kézben: mit tesz az, minden nagy czélban, minden nemes merényben megakasztatni s feltartóztatni az aggság kétkedése s féltékeny felsőségi szelleme által? – Istenemre! Szilágyit sajnáltam, miként senki sem inkább; – de azon ifjút, ki tizennyolcz évvel egy értelmi zsarnoknak ezer lánczai alól a lélek ereje által kiemelkedik, bámultam. Őt nagyobbnak, mint e tettkor, nem ismertem! mi lett volna hatalmából, ha e vasfejű öregnek kényurasága, s mondjuk ki egészen: cselszövényes beavatkozása nem tört volna meg azon erődús sziklának homlokán, melyet egy negyedóra előtt gyermeknek neveztél?

– Oh, mondd, hős Giskra! – folytatá Elemér magasztaltsággal – ha a mesés Krokusz, mondáitok tündérkirálya, a sírból lépne föl s állna elődbe a tiszteletes arczczal, ezüst szakállal, szívbelátó szemeivel, és mondaná: Giskra! ne küldd cséplőidet azon seregre, melyet azok égnek összezúzni! – ne vívd ama várat, melyet hősi reményben már kezeid közt tartasz! Bocsásd bérletteidet el s fogd az ekét és szánts és vess! – Borulj a kereszt zsámolyához, és végezd életedet szent csuklya alatt! – Tedd, mit nem akarsz, s hagyd, minek sikerét biztos szemmértéked inkább tudja, mint hiszi! – Mondd! tennéd-e, meghagynád-e állíttatni munkás éltedet a pályatéren, diadal után száguldtában? – s ím! Szilágyi így tanácsolt; s oldalánál az aggkor felsősége, a hatalom, mely kezében volt, s a rokoni viszony, melyet érővé tudott tenni.

Giskra mindig mélyebben merült el gondolataiban; új világ derült agyában, s azon ifjú, kiben gyermeket vetett meg: az napon, az órában, egyszerre mint óriás magasodott föl előtte.

Elemér folytatá: – Annyi köteléket szét tudni tépni; ennyi korlát alól kilépni tizennyolcz évvel, önerején; függésbe tenni a függést követelőt, s azt, mástól megszokottat; legyőzni azon álszégyent, mely a jóltevőből zsarnokká nyújtózó kényurat irtózik korlátaiba visszaijeszteni! – Istenemre! midőn ez nem helyes okért történik is, óriási lelki erőre mutat; hol az ily cselekvést a hon java teszi kötelességgé – ott a lelki erő nagylelkűséggé emelkedik.

– De mondd! – kiált fel Giskra mindenkép leplezni törekedvén növekedő illetődését – törvényes tett volt-e az?

– A szükség sürgető volt, – felelt Elemér – s azon kőszálat, mely országot mentő tettek elébe vetett vállat, idő hiányzott hosszú úton kérdőre vonni. Szilágyinak a hatalom kezében volt, a seregek hűségére esküdve, a hon nagy része pártján! – itt tenni s hirtelen kellett tenni. – Őt Mátyás megkötni, nem elveszteni akarta; Világoson vele hozzá illőleg bántak, mindene volt, csak módja ártani nem. De egyre nem gondoltál, vezér, a mi e tettben is Mátyásnak nemes lelkét bizonyítja; halld: – Mi lett volna könnyebb, mint Szilágyit, kinek annyi ellensége volt, országosan bűnösnek bélyegezni? – Gondolod, hogy nem siettek volna a hon nagyjai a szigorú, büszke Szilágyira a felségsértés, az árulás itéletét kimondani? – Mátyásnak egy intésébe került volna ez; de a nagylelkű király nem akarta: gyöngédsége tiltá; inkább viselte a felhevülés, a hálátlanság álvádját, mint hogy ősz bátyját a közkárhoztatás súlyával terhelje! – – Nem bámulod-e őt?!

– Valóban derék ügyvédje vagy gonosz uradnak, hű szolga! – kiált fel némi gúnyszeszélylyel Giskra. – Szilágyi szabaddá lett – és te névtelen lappangsz! ő a hibás szabad – te a hibátlan száműzött?

– Az nem vagyok, sem hibátlan törvény előtt: mert a külszin ellenem van. – De mondd, vezér! nem használt-e a tanítás az agg fővezérnek! ha nem is mutatta ő ezt, a kevély, méltóságát érző férfiú, de, az egekre! megismerte azon ifjúban a királyt, kinek addig parancsolni merészkedett. – Béke hamvaival a derék ősznek! a kevi csaták s halála Konstanczinápolyban bizonyítják engedelmességét és hűségét.10) S te, kevély kényúr! miért daczolsz azon királylyal, ki nyilt karokkal fogadna seregei közt? – Nem tudnád-e te, hogy a hadi koczka forgandó, s miként többi váraid: úgy Zólyom s a még megmaradtak ormaikra fogadhatják a Mátyás zászlóit?

– Ezt mered te nekem, és itt mondani? – riad fel Giskra.

– Merem! – viszonzá nemes nyugalommal az ifjú – mert vendégednek s barátodnak neveztél! merem: mert nincs hős, ki magát győzhetlennek tudná nevezni! A király is vesztett már s épen vesztesége után ragadta meg az elpártoltak szívét a hon szeretete; épen akkor irtóztak vissza veséibe nyúlni a zaklatott országnak, s röpültek a könnyen engesztelhető vitéz, nemes királyhoz.11) Úgy hiszem, hogy a mit itt mondék, én a megsértett, s miként nevezél, száműzött: nemes szándékból volt mondva. Tekints szét az országban, agg vezér! melynek nyelvét beszéled, kenyerét eszed, öltözete födi deli tagjaidat, melynek emlőin fejlett ki azon angyal, kit nődnek dicsőséggel s szerelemmel nevezesz! Ki a király itt? – Az-e, ki távolról szövi a cselt s nyugtalanító követelései által vért áraszt s a zavart perczenkint növeli? – vagy a hon legdicsőbb férfiának méltó fia, kit a nemzet összes szava örömriadással, egy hangon kiáltott fel királynak? Gondolod-e, hogy a magaslelkű király nem becsüli benned a hőst, a szavához hű lovagot? – hibázasz! – Alvezéreid tetteit s makacsságát kárhoztatja; de a Giskra név nem fénytelen ragyog emlékezetében. – Vezér, most az ideje, letenni a fegyvert vagy nem letenni, oldaladon tartani és seregeiddel azon nemes királyhoz közelíteni, ki mint barátot s bajtárst üdvözlendi a megtérőt e gyászidőkben! – Itt állsz, vezér! hadi dicsőséged s szerencséd egész fényében: meg nem győzettetve mindeddig senkitől, rettegett sokaktól, a hatalommal kezedben, teljes erőben magadat védni: most nagylelkűség lenne a lelkes Mátyásnak pártját megragadni, s mondani: Nem félelem, király! hanem lelked fönségének megismerése hoz egy agg, dicsőségben őszült bajnokot hozzád, olyat, kinek egyszer adott szavában bízhatol, ki siet dicsőségedben osztozni, s a békét, rendet kivívni veled azon honban, melynek fia vagy, s mely sorsát adta ritka bizodalommal kezedbe.