Esti Lovag.

Ah, nincs oly Isten,
Ki sejtené,
Ki néma nyelvem
Megfejtené.
Kereng a tér, föld,
Az ég velem…

Bajza.

Azon éknek befeszítése után történetünk boltozatába, melyet az előbbi czikk képez: biztosan felfoghatjuk annak fonalát.

Míg a leirt változatos eseményeken szárnyalt képzelő tehetségünk keresztül: háromszor ébredt álmából virágkoszorúsan az ifjú tavasz, s az érett férfiúnyár sugárövezte homlokával, hullámzó gabnaföldjeivel. Ugyanannyiszor bőségszarujával az ősz s halotti szemfödelével a szilárd tél: három év telt el. Már Katarina12) is több hold óta királyi férjénél volt Budán; de a beteges, lanyha lelkületű nő a Mátyás magas lelkét be nem tudá tölteni. Nem a szerelem üdvével, mint vidám nyájas hölgy, ki férje gondolatját találja ki, s az élet borulatát a házi örömek üdvével deríti, – de mint királyné sem vala képes azon magas képzetnek megfelelni, melyet oly lelkes férfiú, mint Mátyás, oly ország királynéjáról, mint hona, fogott fel elméjében.

A király keveset mulatott Budán, mert váratlan termett hol itt, hol ott; de mindig, mindenhol boldogító, lelketadó, tettrehevítő jelenet volt ő. Királyi fényében, vagy ismeretlenül: lépteit áldás, irthatlan emlékezet és siker követé. A királyné iránt egyenes nyiltszivűséget s nemét a szánakozással vegyült csatlakozásnak bizonyítá, mely magyarosan egyenes keblében nem tettetett volt, hanem igaz.

Udvara a királynak ragyogó volt, s páratlan akkor egész Európában. Milyen történeti igazság ez, oly való a nagy férfiúnak egyszerűsége is, midőn magáéi közt, s otthonos körben mulatott. Ott a fényes s közérdekű alkalmakkor aranytól s csillogó kövektől ragyogó, kiséretövedzett nagyszerű Mátyásra senki sem ismerne.

Öltözete tiszta volt mindig, s meglepő ízlésű; de egyszerű, mint minden nagy emberé. Asztala ízes, de nem költséges; s a magyar király, az akkori divat szerint, villa nélkül ette ebédét, oly bámulatos tisztasággal, hogy ujja hegyeit alig érte nedv.13)

Mindenre ráért ő: mert idejét felosztotta. Mint fiatal, a vidor kedvtöltésre s lovagi gyakorlatokra: olykor egyedül, néha egy-két hű cselédtől kisértetve, kobozta fel az erdőket, vagy űzte a tágas pesti rónákon sólymaival a szárnyas vadakat; vagy állt hótelt bérczeken medvével, bölénynyel szemközt.

Egy szép ifjú vadászt láttak darab idő óta Magyarországon számtalan helységekben, ki barátságos kezet nyújtott bíró uramnak, vagy jegyzőné asszonyomtól az odanyújtott poharat szivesen elfogadta; ki közbenjárását igérte a király udvarában igazságos ügyben; kit hol Mátyás diáknak, hol ifjú vadásznak, hol Székely Mátyásnak neveztek. Igérete készpénz, közbenjárása bizonyos sikert igérő volt. Nem ismerte őt senki közelebbről; nem tudták, honnan jött, ki volt atyja, ki boldog őt emlőin felnevelni? de suttogták, hogy a király cselédei közt egyik a legmegbizottabbak közől: mert szava sokat ér a királynál. – Vagy, mondák: hogy nagyúrnak fia talán, kinek a tisztelet, bókolás terhére esik s örül ember lenni s nagyságát feledni néha.

Titkon sok szelíd leányka szíve vert a kedves vadászért. Hol egy ital vizet kért, vagy pihenve fogott helyet a kapu előtti lóczán, vagy virító kertbe lépett be: üdvöz volt ő, s emlékezetét édes, néha kínos szívvágyak kisérték. De őt mindenki szerette.

A szegény, ki kunyhója előtt, rongyokkal födve, emelte kisírt szemeit éghez, mely oly kéken, oly vidormosolygón borul a szép gazdag földre, s a dúsnak rakott csűrét, czifra cselédeit, pompás várát látta, egy eszme merült fel agyában: miért kell a szorgalomnak sínleni, s a henyeségnek pazar kéjben dobzódni? ha fáradtan, lankadó tagokkal készült rozskenyerét, egyedüli estebédét elkölteni, s gyermekeit tekinté meg, kik olykor szebbek voltak, mint a kevély kényúréi, s ép, deli tagúak, de melyeknek izmait a szükség s sárga gond eltágították; kiknek arczaikra verítékes munkateher éhség és sápadtságot borítottak: akkor titkon óhajtotta, bár jönne az ifjú vadász, állna meg kunyhója előtt, s részvevő nemes arczával, szelid szavaival békéltetné őt ki a nagyok henye boldogságával, kik szánakozni nem tudnak; mert, hajh! nem érzik, miként fáj a szükség.

Volt oka óhajtani ezt, mert, mint a mesés hajdanban, egy jótevő tündér intésére a tél felvonta lepleit, s a havas odúiban a paradicsom tavasza virult fel: úgy tűnt el a szegénység, hol az ifjú vadász azt megpillantotta, s hol a szükség nem gondatlanság következménye, hanem a végzet eredménye volt; aranyai a rejtélyes ifjúnak, mint a szűzek olajos korsója, mindig készen csúsztak a szegénység kezébe át; sohasem fogytak ki, mert az Isten, ki azokat adta, mindig fontolva tette a jót, segítette az érdemest s a henye gonoszt sorsának eresztette. S volt sikere: mert nem félig, hanem egészen, czélszerűen s a baj gyökerén segítőn munkált az adomány, a tanács, a tett.

Jelen történetünk után öt, hat év telt el, míg halkal annyi jótett, váratlan igazságtétel, annyi rögtöni, majdnem varázssegítség végre sejdítteték: ki az egyszerű vadász, a már az ifjúkorból férfiúvá emberedett s még mindig oly gyors a segítségben, oly nyájas szavakban, oly szelid tettekben s áldást terjesztő, merre jár és kel.

A Mátyás uralkodása alatt történt ez! – s minden bajai, háborúi közt a zaklatott honnak, valami szelleme a hajdani aranykornak fuvalt völgyein, bérczein s térein keresztül, s visszhangja századokon áthangzott: a Mátyás kora volt!!

A szelíd királyné Budán, férje gondosságából pompás udvart tartott, semmiben fogyatkozást, hiányt nem ismert, de boldog nem volt. A boldogság a tróntól a kunyhóig az ég ritka adománya, s főleg házassági életben kölcsönös kiméleten, lelki rokonságon, szívnemességen alapul. A királyné férjét minden tekintetben mérhetlen magasságban látta maga felett; lelke nem birt utána emelkedni. A mi Mátyásból hozzáig ereszkedett le ritka szelídséggel s lovagi udvarisággal: az csak annak házköri valója volt; nem a nagy, bámult férfiú; nem a fénykörzött király; nem Európa egyik legmagasabb hőse. Maradott egy szúró tövis a beteges királyi hölgy szívében, mely neki fájdalmat okozott, s ez azon titkos önszemrehányás volt, hogy férjéhez nem szabatott lelke, s nem lehet oly egészen övé, önöne, mint óhajtaná. Az udvari fény terhére volt, s ha csak tehette, annak terhelő feszét kerülte s félte.

Ha Mátyást egyszerű dolmányában, egyik távolabb szobájában látta ülni maga mellett, legboldogabb volt; ilyenkor a gyöngéd király mindent került, mi az előtte már csak szelídségeért is kedves nőt megszégyeníthetné; a mélyebb fontosságú tárgyakat mellőzvén, vele oly dolgokról beszélt, melyeket a királyné is fel birt fogni, s néha szép öntagadással tanácsát, véleményét kérte ki, s kirekesztőleg a szelid, nyájas, előző férj volt.

De ritkán s rövid időre osztozhatott a fáradhatlan, cselekvő férfiú nejével ily örömökben, s szíve akkor is nem telt meg. Volt egy ür abban, melyet oly egyszerű s kevés lelkiemlékű nő be nem tölthetett soha.

Hányszor történik, hogy két, a maga körében tiszteletreméltó személyt látunk ily lelki meghasonlásban. Választásunkban a szem többnyire az első mozdító, s csak akkor, midőn már szeretünk, kezdjük a lelket fürkészni, a szerelem előszeretetével s engedékenységével. S ha évek telnek s a közellét reményeinket czáfolja: egymást vádoljuk; pedig néha minden bajnak oka csak az, hogy nagyon szerettünk! A legtöbb ember szerelmi viszony s házasság közt nem tud különbséget tenni. Az első: sétálás a tavasz virányai közt; az utóbbi: egy hosszú út szárazon és vizen, napfény s vihar közt. Biztos utitársat keresünk, de csak nyájas társalkodót választunk többnyire.

A királyné olykor az agg csillagásznak tündérszépségben növekedő s viruló leányát hivatá magához, s annak ártalmatlan szelíd vigságában hagyá tükrözni gyermekéveit, midőn a betegség magva még csirát nem hajtott keblében, s mondhatlan vonzódás csatlá őt a szelid, nemes gyermekhez. Tizenhat éves volt Izabella már, s mint a rét lilioma, oly karcsú, oly emelt, s mint a liliomé, arcza oly havas, oly ifjúdon fehér és sugárzó. De szebb volt ő a liliomnál, mert rubinok költöztek ajkaira, s arczán a tavasz rózsái égtek gyöngéd biborban; ha, mint a liliom, nem oly szent: – oly ragyogó, oly vidorpiros volt, mint a harmatnyitotta rózsakehely. – A leányka is szerette a királynét. A viszony közte s a magas helyzetű, de ezt örömest nélkülöző nő közt hasonlított ahhoz, mely ő s Mátyás közt létezett, mert a király is egészen a gyermekévek szellemében, mint kedves testvérét, szerette őt, s tréfált, enyelgett vele.

Katalinnak Budán mulatása közben darab idő óta furcsa hír szárnyalt a várban s környékén. – Azt beszélték, hogy a Zugliget egyik keskeny völgyének most is kivehető magányos sziklája közelében egy félig őrült, félig józan öreg tartózkodik, ki ördöggel czimboráz.

Mátyás sokkal felvilágosodottabb ember volt, mint hogy az ily mende-mondáknak nevetséges voltát át ne látná; de lelkületéből megfejthető, hogy ő szeretett mindennek gyökerére menni. A jelen esetben azt annál szükségesbnek vélte, mivel hozzá hivatalos panaszok érkeztek azon babonás öreg ellen, kit nyiltan ördöngösséggel vádoltak.

A király a panaszlókat maga elé hivatván, igyekezett őket, szokott embersége s szelídsége szerint, a vád nevetséges voltáról meggyőzni; de a tizenötödik században az ördög beavatkozása s boszorkányság oly megalapított balvélemények s előitéletek voltak, hogy azokat kiirtani bármi elmefelsőségnek legnehezebb föladatai közé tartozott. Az ily okon kezdett boszorkánytündér- s ördöngös pörök többnyire keservesen végződtek: mert a kínpad borzasztó műszerei, akaratlan csalván ki a hazug vallomást, ez ártatlant a máglyára vezették, hol az borzasztó kínok közt halt meg a század szégyenére. Mátyás gyanítván, hogy törvényes vizsgálat esetében a dolognak ily gyászos kimenetele leend: többször megfordult titkon s ismeretlenül a Zugligetben, teljesen meggyőződve arról, hogy végre is az ördög czimborájában egy őrültet vagy igen is földi csalót fedezend föl. – De észrevételeit, ha tett ilyeket, titkon tartotta s a panaszlókat ideigleni hallgatásra birta.

Ily lovaglásból tért vissza egykor, az oláhországi vajdától nem rég nyert gyönyörű török ménen, mely könnyű járásával, vidámságával s erejével annyira megtetszett neki, hogy gyakrabban lovaglá roppant ólainak bármelyik lovánál. A mostani Ráczvárosba érkezvén, lovát a hegyoldal felé fordította, hogy a kis Izabellának, kit ő holdak óta nem látott már, egy jóestét mondjon, s Bretizláwot magához rendelje, kivel örömest közlötte terveit.

A királyon fénytelen barna dolmány volt, mely csak anyagának finomsága s deli szabása által bizonyítá az ifjú ízlést; fejét kisded zöld bársony-kalpag födte, keskeny nyuszttal prémezve.

Bey, a ló, melyen ült, aranypej volt, hollószín sörénynyel s farkkal, mely mint a zászló emelkedett föl, míg a nemes fő vidoran tekintett szét; fekete keskeny sallang s rövid szőrű medvebőr-takaró volt készülete; a király oldalán könnyű kard csüngött, s elől nyergén keresztül diófa-agyú, fehér csonttal, gyöngyházzal s klárisokkal kirakott rövid lőfegyver volt fektetve.

Így haladott Bretizláw háza felé. Mintegy kilencz óra lehetett este, s a tavaszi égbolton Pest felől a teli hold ragyogott. Miként a király a csillagásznak laka felé haladott: a tekintet perczenkint nyiltabbá vált. Az alacsony házikók közől magas szilfák emelkedtek; de a Bretizláw lakának homlokzata tisztán fehérlett előtte, a hold oldalvást borította azt el varázs-fényével. Balra Buda emelkedett, s szemben alant a széles Dunának szőke habjai lejtettek, s Pestnek egy-két tornya, falainak egy része s a váczi kapu valának kivehetők.

Már a ház közelébe érkezett, midőn a nappalian tiszta lég világában Izabella szép mellszobrát látta az ablakból kikönyökölni. – Természete a gyermekkornak, hogy minden hosszasb nemlátás után az alak valami meglepőt mutat: a vonások vagy szépülnek, vagy rutulnak; a termet nyúlik vagy domborodik, szóval: fejlődést látunk vagy sikerére vagy kárára. – Izabella, így az ablakban könyökölve, arczával, melyet, már a király megszokott mindig szebbnek látni, nem kevéssé lepte meg őt. Azon néhány hold alatt, melyet Mátyás távol Budától, vagy ott, elfoglalva országos dolgaival, töltött, a gyermekből szűz kezde fejledezni, és azon gyermekdedség, mely még most is követelé jogait a hölgy arczában, valami szerfelett nemes kifejezéssel jött kapcsolatba.

Mátyás az ablakhoz lovagolt, s oldalt fordítván szép ménét, oly közel volt Izabellához, mintha egy kereveten ülnének egymás mellett. A gyermek már távolról megismerte a lovagot, s vidáman, mosolygó arczczal inté kezecskéivel üdvözletét.

– Jó estét! – mond a lovag.

– Ez – felel a gyermek – minden tekintetben a jobbak sorában leend, mert öt hold óta a legkedvesebb. Felségedet oly rég nem tiszteltük! de sokszor, igen sokszor emlegettük!

– Te szépülsz, gyermek! – mond Mátyás nyájasan, – s ha igazat olvasok arczodból, javulsz is. Légy üdvöz nekem, kis húgom, s hadd, hogy legelőbb is köszönjem meg neked azon vidító órákat, melyeket a királynénak szereztél, a ki testvér gyanánt szeret.

– Ah! – kiált fel a leányka, – a jó, az angyali királyné; egész estéket valék szerencsés tisztelő társaságában tölteni, s oly sokat beszéltünk együtt Prágáról, a jó csehekről, felségedről, és mindig újra felségedről! – Szép dolog királynak lenni; de a szelíd, jó felséges asszony kedvesen emlékezik azon időkre, midőn Mátyást, az apródot, mindennap láthatta maga körül.

A király egy halk sóhajt fojta el keblében. A szép Katalin – mert szelíd s nőileg gyengéd volt alakja s arcza szép, bár szenvedő s kínos mosolytól kisért – nem volt azon szentírási hölgy, mint Giskrának nemes neje, a kedves Rozgonyi Anna; nem feledett ő mindent férjénél, s félszívvel, féllélekkel Prágán, atyja házán s a durván-szíves cseheken csüngött.

– Itthon van-e atyád, kedvesem? – kérdé Mátyás, el akarván a beszédet vonni oly tárgyakról, melynek édét sok üröm nélkül nem élvezheté soha.

– Ő – felel Izabella vidáman – az ily fűszeres estéket, mikor az ég nagy könyve tárva áll csillagbetűivel, nem hagyja tekintet nélkül: vagy tornyában ül látcsői közt, vagy az ősz Gellért homlokán kémel a csendes égbe fel. – A hölgy harmatújjaival fésülte a nemes ménnek selyemsörényét, kis kezeivel veregette homlokát, s az egész jeleneten oly regényes valami volt, hogy nem lehete a két alakot bámulás s elragadtatás nélkül nézni.

– Atyáddal közleni valóim vannak, jó gyermek! szeretném, ha holnap hét óra tájban hozzám jönne.

– Örömmel fogja tenni! – felelt a leányka – nem lesz-e szerencsénk idebenn? – folytatá. – A toronyba szaladok, s ha ott van atyám, lehivom.

– Maradj, – szólt a király, – beszélgessünk még egy kissé együtt. Mondd, leányka, mit tettél, mióta nem láttalak? – szépültél, nőttél, ezt látom, néhány csillaggal többet ismersz talán? szólj, vidámak-e még az enyémnek sugárai? s oly közel áll-e a tiedhez, mint hajdan Prágában?

– Oh, közel, közel, – felelt Izabella ábrándos fejbillentéssel, – közelebb, mint valaha s tisztán ragyognak mindketten, s sugaraik néha összekereszteznek. – A leányka elgondolkozott, maga sem tudta, miért; egy ismeretlen érzés honolt az ő keblében, tiszta, gyermekded, vidító, örömteljes; de vegyült egy rejtélyes vágygyal, tárgy és czél nélkül. – Minő nemes paripa ez? – szólt végre eszmélve, végig vonván kezeit a keleti állat hattyúnyakán.

– És szelid, – felelt a király, – egy gyermek ülhetne hátán; mernél-e ráülni?

– Miért nem, – felelt Izabella szeliden.

– Jer! – folytatá vidáman Mátyás, – tegyünk egy kisérletet, ülj ide a nyeregbe elém. – Ezt mondván lőszerét hátravetette.

– Ah! – kiált fel Izabella nevetve s az ötlet újságától felvidulva. – Felséged tréfál!

– Miért, gyermekem? – bátorság! lépj a székről a széles ablak párkányára, majd én ide emellek; jer, Bella! – folytatá, vígan biztatva a gyermeket, kinek a tréfa incselkedni látszatott. – Nézd, végig eresztem a kantárt, a ló szabadon áll, mint talán egykor a damaszki pusztán; lám, nem is mocczan, jer, jer!

E közben Bretizláw, kinek a király jelenlétét alkalmasint valamelyik cseléde hírül adta, a toronyból lesietett, nehány percz óta már a szobában s a király beszédének tanuja volt.

Az öreg hallatlan jött a szőnyeggel borított padlaton leánya mögé; a király észrevette, – de az aggnak intésére nem árulta el jelenlétét. Az öreg, Mátyásnak enyelgésével egyetértőleg intett, hogy biztassa Izabellát.

– Ah! – mond a leány, – de mit mond atyám?

– Gyermek! mit mondana? örülni fog bátorságodon.

– Megengedem, Bella, – szól közbe a csillagász nevetve.

– Hát atyám itt van? – kiált fel kissé összerázkódva és elpirulva, – ha meg kell lennie, – tevé vidáman hozzá – miért nem?

– Várj! – szól atyja, ezzel felsegítette a gyermeket egy székre s onnan az ablak párkányára.

– Közelebb a lovat! – mond Izabella – kissé mégis félek.

– Semmi baj! – felelt a király, közelebb vezetve oldalát lovának az ablakhoz, Izabella ott állott remegve s Mátyás erős karjait nyújtá utána s átölelte a karcsú derékot. A leányka gömbölyű karját helyzé az ifjú vállára, fejét hajtá felé s harmatarcza Mátyásnak sűrű hajfodraira lapult. Egy férfias emelintés után a légkönnyű alak a nyeregben ült; karját a király nyaka körül füzé s arcza a gyermeki kor édes mosolyával s vidámságával volt a lovagra felemelve. – Ah! – kiáltott fel a helyzet újságától meglepetve.

A király rövidre vonta a kantárt, megfordította a mén fejét s vágtatva száguldott a Zugliget irányában az úton elő.

Hasonlított a deli lovag, a bájos gyermekkel, a hold ezüstétől kéken folyva körül, egyhez a hajdani meséskor kalandorai közől, kiknek őserdőkben ezredes bükkök alatt egy lenge driász olvad keblökre; vagy egy szerető hőshöz, ki tündérvárból rablotta el szerelme gyöngyét.

A király rövidre vonta a kantárt.