A Spáhi.

Ha a vég jó, minden jó – Verina. –

Schiller.

Kevés mondani valónk van még.

*

Az isten-ítélet után három holddal a király maga kérte meg Giskra Serenát Zokoli Mihály számára, ki a halálcsatát követő estén a királyi csarnokban a fényes tánczmulatság víg gerjedtsége közben juttatá a piruló Serenának eszébe azon emlékezetes éjet, mely, minden veszélye mellett, a legboldogabb volt életében. A menyegzőt Mátyás Visegrádon tartotta fel ritka fénynyel.

Később Zokoli Mihályné azon érdeket fenn tudá tartani az udvarnál s házkörében, mely őt egykor bámulttá tevé a Giskra táborában.

A király barátsága Zokoli Mihály a sas iránt – mert e melléknevet megtartotta – holtig állandó maradott; de kegyencz a nemes lovag sohasem volt.

Néhány évvel történetünk után Zokoli Mihály házának kapuja előtt, Kis-Várdán két elaszott, majdnem éhenhaló koldus kéregetett; az Angyal diák által megvesztegetett hamis tanúk voltak ezek. – Serena szállást adott nekiek s ápoltatá őket halálig.

*

Aminha Nephtaliné lőn s örököse a gazdag Ábrahám minden vagyonának. Férje a királyi bizodalom birtokában a legnevezetesebb kereskedő volt korában. Aminha az öreg Káldor vagyonából az őt illető részt készpénzül s ékszerekben kapta ki.

A Nephtali maradékai II. József császár alatt Biedermann nevet vettek föl, s később az egész család a keresztény hitre tért.

*

Nankelreutherné, mint lelkületéből gyaníthatjuk, derék férjével vígan, könnyen úszott az élet hullámain keresztül. – Vadnai szobaleányát, ki őt Budára követte, gazdagon kiházasította.

Azzal a képzelettel, hogy a budai tőzsér, Nephtali – sógora, sohasem tudott egészen kibékülni; – de Aminhát szerette s becsülte, mint minden, a ki őt ismerte.

*

Történetünket követő évben, január negyedikén, a király több úrral Tolna várában volt, a Budára kiirandó országgyűlés pontjain tanácskozandó. – A tanács után ebédhez ültek; de a király arczán komoly felleg borongott. Épen fölkelő-félben voltak, midőn egy levelet hoztak neki. Végig futotta azt szemeivel s arcza örömre gyúlt.

– Széchi! te követsz, – mond a király s belső szobáiba vonult.

– Felségedet váratlan öröm érte! – mond az érdemes egyházi férfiú.

A király hallgatott; egy asztal mellé leülvén, hirtelen néhány sort írt, mert levelei rövidek voltak mindig. – Ezt vigyétek gyorsan Budára, – mond. – Elolvashatod s azután a pecsétet nyomd rá. – Mátyás titkot parancsolva tette ujját ajkára. – Ez az örömek egyike, – folytatá érzékenyen, – melyeket a királyban az ember élvez! – Minő boldog nap ez!!

Széchi a levélből olvasta: «Nevezzétek őt nagyatyja nevére Jánosnak. – Tizenkettedikén látlak.

Hunyadi Mátyás.»

*

Angyal diák Bicskére ment, de Komoróczi, ki azelőtti csalásait megtudta, csúfosan űzte el onnan, s végre, miután több életnemében sikertelen próbát tőn, mint öreg köszvényes temetőőr végezte Sopronban életét.

*

Komoróczi a megszégyenülés által keserített boszúval tért Bicskére vissza. Látta, hogy előbbi életnemét úgy, mint akarná, nem folytathatja, mert rend volt a honban s éber a király. – A két rossz közt tehát a kisebbet kellett választania véleménye szerint. A helyett, hogy otthon nyugalomban éljen, – sebei meggyógyulván – óvakodva ugyan, de nem kevesb szenvedélylyel folytatá kalandos életét s neve a Mátyás derék vezéreinek csatáikban többször jő elő, mint egyes lovagé. – Ő kedve s kénye szerint cserélt helyet és vezért; pihent vagy bajt vívott, s így azon nemét a függetlenségnek makacsul követé, mely a Mátyás kormánya alatt igen is szoros korlátok közé volt szorítva, s rend és törvény által féken tartva. – Ő a szó teljes értelmében szerencsétlen volt, mert oly országban, hol a rablás s kényuraság helyett rend kezdett uralkodni; hol a kalózok el kezdék veszteni a lovagiság czímzetét, s a gonoszt s rendbontót megvetés érte minden lépten az igazságos király alatt: ott a kevély, szilaj rablólovag, színlett megtérése után is szükségképen a kicsinyítésnek s megvetésnek egész súlyát, mint éles tőrt hordá vad s büszke szivében. – Őt holtig Komoróczi Péternek nevezték.

Ezernégyszázhetvenötben, a Magyar Balázs vezérlete alatt kivívott elhatározó győzedelemnél, hol százhúszezer török veszett el, jelen volt Komoróczi, s a sorok elején vívott a rákoczi tónál.55)

Este a török seregnek csekély maradványa egy szűk völgykebelben tanyázott. Az ég fekete volt, a föld hóval födött, néhány sátor emelkedett, a tábori tüzek füstjétől körülfolyva. – Egyikéből ezeknek egy szilárd tekintetü ősz aga lépett ki.

– Mi baj? – kérdé sötéten.

A sátor előtt egy karcsu spáhi állott dzsidát tartván kezében, melynek tetején sápadt, szakállas fő tátongott.

– Kié a fő? – mond az aga.

– Ez, a míg élt, – felelt nyugodtan s tekintetét büszkén a dzsida tetejéhez irányozva a spáhi – Bicskei Komoróczi Péter volt!

– Kié a fő? – mond az aga.