Isten-Itélet.

– – – – – – Életre Halálra.
– – Végharcz Fog Lenni Közöttünk.

Vörösmarty.

Történetünk végéhez közelít. – Mátyás Zápolya Imrét Szepesség örökös grófjának nevezte, kinek ott sikerült a rablók által okozott rendetlenségeket egyensúlyba hozni.

Mahomed a Koránra esküdt, hogy addig nem pihen, míg Európát meg nem hódoltatja. – A király a római pápával s a velenczeiekkel tudatá a készületeket, Zób Pétert, Disznósi Lászlót horvát-, dalmát- s tótországi bánoknak nevezte. Nándor-Fejérvárra a védművek erősítésére roppant mennyiségű gerendákat szállíttatott; végre pünkösd ünnepére az ország nagyjait Budára parancsolta.

Nagy számmal gyűltek azok össze s egy szívvel, lélekkel azt határozták, hogy mihelyt Mahomed mozdul, azonnal az egész nemesség lóra üljön s ezenkívül minden húsz telektől egy huszárt állítson.53)

Pompásan s királyi fénynyel vendégelte meg Mátyás az egybegyűlt rendeket. Buda soha élénkebb tekintetet nem adott, mint e napokban. Az utczák telvék valának hintókkal, czifrán felkészült lovakkal s cselédekkel. A budai várról a Dunáig lenyúló hágcsón, mint áradozó folyam, nem szűnt a nép fel- s alájárni. A királyi csarnok ujjongó néppel volt körülállva, s ha Mátyás valamelyik ablaknál mutatkozott, élénk «éljen»-kiáltások harsogtak.

Esténkint az udvarban fényes tánczmulatság volt. A délutánokat hadi szemlék s az akkor alakuló fekete legio gyakorlatai töltötték be.

Végre az élénk feszültséggel várt pünkösd harmadnapja feltűnt. – Gyönyörű tiszta idő volt, egy szellőcsapás nem ingatta meg a légíveket, s a nap, mint gyémántlabda, úszott az ég tágas kúpján, körülsugározva fellegtelen hézagát.

A Salamon-utcza a legélénkebb képet mutatá. – Egy kis tért kell itt képzelnünk, melynek egyik oldalát a Salamon egyháza magas, sötét tornyával foglalá el; az ezzel szembe nyulót pedig építési rendszerökben aggszerű, de csinosságukban ujdonszínezetű, hófehérre meszelt, vagy koczkára festett épületek falazák; ablakaik rakva voltak bámulókkal.

Hajnalban már az utczának az egyház irányában nyiló, nem nagy kiterjedésű terén számos munkást lehete kivenni, kik a földet nehéz ütőkkel egyengették; másokat, kik arra fénylő sárga homokot terítettek. – Öt óra tájban reggel már a négyszegű tér ki volt egyengetve, s körüle veres, fehér, zöld sorompók vonattak. Majd szemben az egyházzal a sorompók mögött magas erkély emelkedett piros selyemszövetből s arany s ezüst rojtozattal a király és nagyjai számára. Ezzel átellenben egy kisebb, nemzeti színű szövetekkel borított alakult, hol a harcz bíráinak volt hely szánva. A sorompókkal elkülönözött négyszeg és az egyház közt az utcza szabadon maradott.

Az ablakok körülbelől az ország nagyjai s a nők számára voltak nagy áron kibérelve, kik azokat jókor foglalták el cselédeikkel. Már e készületeket megelőző napokon a Budán és Pesten levőket élénk érdek tartá mozgásban.

Meg fog-e Zokoli jelenni? s lesz-e, ki ellene vívjon? – ezt kérdé egyik a másiktól, s valamint a Zokoli megjelenésén senki sem kétkedett: úgy mindnyájan megegyeztek abban, hogy vívó nem akad; s voltak, kik Elemérnek vagy Zokolinak e kihívásában nemét a hetykélkedésnek találták.

A király, igérete szerint, a Zokoli Mihály ellen koholt ármánynak felfödözését s a derék lovag ártatlanságát, szintazon számított nyilvánossággal terjesztette ki országszerte, mint a milyennel a néhai Szilágyi igyekezett egykor szégyenét közhírűvé tenni; de senkiről sem hallatszott, hogy ártatlanságán kétkednék vagy készülne Isten ítéletébe ellenkező meggyőződését érővé tenni.

Már halkal a csatatér elkészüléséhez közelgetett. A város bírája, zöld, hosszú rókatorkos mentében, ezüst gombokkal, medvekalpagban, néhány ugyanazon szellemben öltözött tanácsosoktól kísértetve, nézte a tért. Hosszú ezüstfejű pálczájával integetve, tette nagy fontosságot jelentő arczkifejezéssel a rendeléseket a sorompók s a fövényzés körül.

Az üres erkélyek s a sorompók hosszában helyzett néző lóczák előtt több úri személy a királyi udvarból járt-kelt; a csata elrendelése körül közölve egymással vélekedését.

Czobor Imre, egy magas szőke ifjú, szabályos vonásokkal s Csáki Tihamér római arczéllel, mely a Csákiakban most is feltűnő családi hasonlatosságot bizonyíta, volt ezek közt két, minden tekintetben jeles levente. A királyi erkélybe léptek föl.

– A látás innen igen szép! – mond Czobor – s a nap nem süt szembe. Lám igazam volt: Perényi István tegnap azt állította, hogy a másik oldalra kell emelni a királyi erkélyt.

– Úgy van, Imre! – felelt Csáki. – De nem tudod-e, mi történik előbb; a Zokoli csatája vagy Holubáré?

– Azt hiszem, – viszonzá Czobor, – a Holubáré.

– Miért gondolod ezt?

– Először, mivel mindenesetre a királyé az elsőség; másodszor, mivel a Zokoli csatája ugyis elmarad.

– Én is véleményeden vagyok Tihamér! – felelt a másik – Zokoli vasfejű legény; ez a kihívás valóban elmaradhata. Minek az ily dolgot unalomig fürkészni s vontatni?

– Én szólottam aziránt Elemérrel; ő elhatározása mellett marad, a mi igen természetes; hogyan is vonhatná adott szavát vissza? Meglátjuk, mi lesz a következése.

– Semmi.

– Akarnám! – jegyzé meg Czobor. – De jer, barátom, tekintsük meg a másik oldalt. Az ifjak, kiindultak az erkélyből, a csatatéren keresztül léptek.

– A homok erős, – mond Csáki, a küzdhomokra, toppanva lábával – de én a királyt féltem.

– Tudod-e Csáki, hogy Holubár feltette magában: a király ellen csak védelmiképen vívni?

– Tudom; de azt is: hogy a mindig híreivel kész Gara megsugván ő felségének a dolgot, Holubárnak lovagi szavát kelle esküvel erősíteni, hogy a vívásban egész tehetségét érővé teendi.54)

– Hm, nagy bátorság Mátyástól! s kérdés: szabad-e ily viadalban fejedelemnek életét koczkáztatni? – Azonban sok függ a lótól is; a királynál jobb lovast nem ismerek.

– Holubár óriás, s a testi erő az ily csatákban mégis lényeges; én egyébiránt azt hiszem, mikép egy életet, mely az országé, így játékra tenni vétek; de a nemes királyban annyi nagy tulajdon van, hogy némi gyengeségeit eltűrhetjük, s a magyar szereti fejedelmét csataménen s véd- s támadó fegyverrel kezében látni.

– Nem vetted-e észre, hogy a király lóháton szerfölött magasnak látszik? A mi a csatát illeti: bízzunk a Hunyadiak testi erejében is, László a maga idejében hármával megvívott.

Többen érkeztek most s rövid beszélgetés után mindnyájan az udvarba siettek, a király ébredtét várandók, ki öltözés után az egyházba szándékozott. A vívás nyolcz órára volt határozva.

Mihelyt ezen urak eltávoztak, a sorompókat fegyveres nép fogta körül annyi távolságra, hogy egymást kopjáikkal elérhették. Az ablakból szőnyegeket s színes kendőket terítettek ki; alant a küzdhomokot szélesen terjesztett ritkás seprűkkel egyengették.

A város bírája a kisebbik erkélyben állott s a hozzá közeledőknek különös megelégedéssel mutogatta a készületeket: quorum – a mint büszkén mondá – pars magna fuit.

A Salamon egyházának tornyában a harangok megkondultak; nemsokára a vár fokain taraczkok dörögtek kifogyhatatlanul. A király hófehér selyemöltözetben, mente helyett himzett palásttal vállán, közeledett, mérhetlen sokaságtól körülfolyva, számos kíséretével az egyház felé.

A nép száma nőttön nőtt, s már kezdének az ablakból bámulók a hon szépeinek s nagyjainak helyet adni.

A hölgyek mögött fiatal lovagok, serdülő ifjak állottak, beszélgetve, ide-oda mutogatva s mindent megfejtve a kérdezőnek.

Ezen udvarlók közt ráismerünk az egyik ablakban Csupor Ádámra, ki Gara Máriával beszélget élénk kézmozdulatokkal kísérve szavait. Ő, mint gyanítnunk lehet, az egyházból kilopódzott, míg társai a király kíséretében álltak, székének mennyezete körül.

Ha időnk volna rendre azon számtalan arczokat megtekinteni, melyek mint dagadozó tenger terjedtek a Salamon utczájában: alkalmasint sok ismerősre találnánk itt, mert alig volt egészséges hölgy s férfiú, ki nem igyekezett a nagyszerű szemlének tanúja lenni.

Mintegy félnyolczra lehetett, midőn a királyi erkélyben Ország Mihályné jelent meg, Perényi Péternével; kíséretökben két gyönyörű alak mutatkozott: Ország Salezia az egyik, a másik Giskra Serena. Ezen utóbbinak a sors által – közte, Gara Mária és Ország Salezia közt – a díjadás nemes tiszte jutott, az annyira keresett s a hölgyek által – mint a női tiszta erény s szépség jutalma – becsült.

A többi helyek is már meg voltak telve. A csatatéren élénk zsinat hangzott, s az egész jelenet a legelevenebb képet láttatá.

Mátyás a szent áldozat után a nádor csarnokába ment, hol őt Pongrácz János és Ország Mihály fegyverkezteték föl. A király vidám volt s kifogyhatlan a tréfákból e napon.

Végre trombiták harsogtak, s a zsinat a csatatér körül szűnni kezdett. – Ha a szem e változatos fényes képet körülszárnyalta: az egyház közelében a királyi páholyból nézve, szemben, a balra eső háznak kiálló erkélyében, egy elragadó szépségű hölgyet vehete észre; öltözete bágyadt violaszín volt, minden hímzés nélkül; teljes, ifjúdon fényes hajzata könnyű csigákban foly le havas vállaira; arczát lenge fátyol födte el, de a lelkes képnek vonásai kivehetők valának.

A közeledők által okozott por megszűnvén, a hölgy fátyolát hátravetette. Izabella volt, a csillagász tündérleánya; arcza halvány s bánatos ajkai körül némi reszketegség ült, mögötte atyja állott és Széchi Dienes, az érsek. Miként arczkifejezésökből olvasni lehetett, igyekeztek a hölgyet bátorítni s megnyugtatni.

– Jobb volna, – mond atyja szelíden – ha haza mennél, kedvesem! féltelek – –

– Ah! – kiált fel Izabella – lehetek-e távol? s nem ölne-e meg a bizonytalanság!

A királyi erkélyben többen jelentek meg s ezek közt Lőrincz, Hédervári s Perényi, kik állva foglalának a nők háta mögött helyet.

A kisebb erkélyben Ország Mihály, Gara s Zób léptek föl, mint harczbírák. Öltözetök fekete bársony-mente és dolmány volt; a dolmány fölött ezüst mellvért tündöklött ki, fejeiken nyitott ezüst sisak ült, kettős kerettel tetejében.

Szünet lőn, mely alatt az egybesereglettek beszélgetési morgása hallatszott. – Egyszerre trombita harsogott, minden szem a korlátokra volt szegezve. – A sorompó megnyílt s egy sajátságos tekintetű lovag vágtatott a csatatérnek közepébe. Öltözete veres bársony-dolmány és nadrág volt, sűrű széles aranyrojtozattal terhelt, mellén és hátán a hon czímere csüngött ezüst szövetre színes selyemmel hímezve, fején alacsony kalpag ült farkastorokból, melynek felső párkánya körül kereken magas, hajlongó fehér tollak voltak tűzve; kezében a nyereghez támasztott aranyozott buzogányt tartott, csillámló kövekkel terhelt gombbal.

Megkerülte a tért aranyhálóval borított fekete ménjével, melynek csillogó czafrang csüngött fejéről s derekáról s rövidre vonván kantárát, a királyi páholy felé fordult.

– A király nevében, – mond érthető, teljes hangon – felszólítlak, derék lovag Holubár, leventei csatára, erőt erő ellen! – Jelenj meg!

A hírnök, – mert ez volt – ezzel újra megkerülte a tért s kiugratván a sorompók közől, eltűnt a szem elől.

Az egész gyülekezet feszült figyelemmel várta a felszólítás sikerét s oly csend lőn, hogy az őrködő kopjások lépte hangzott.

Nehéz lónak ügetése hallatszott, zördülő csörömpöléssel s a felnyílt sorompó előtt egy fényes lovag állt meg. Paripája majd tizenhét markos és német eredetű volt; nagy kosorrú fejét aczél-vért födte, homlokán fordított tölcséralakú hegybe végződő; vastag derekát s lecsapott farát hosszú, majd térdig érő, redőkben csüngő fehér és kék takaró borította. A lovag csillámló aczél-fegyverzetben volt, melynek síkjában a gyülekezet színvegyülete tükrözé magát; a sisak rostélyzatát aczél gömbölyű arczfödél pótlá ki, három nyilattal. E bátornak széles válla s ülő helyzetében is kitetsző magassága, megjelenését hatásteljessé tevé. Hosszú dzsidával kezében ugratott a fövényre, nehézkes csataménét csörtetve forgatván meg a tér körén; végre annak közepén megállott, feltaszítá sisakjának arczfödelét, mely alól egy nagyidomú, de lelkes férfiarcz tekintett ki hidegen és büszkén.

A sorompó újra megnyílt s hézagában a bámuló szem egy deli lovagot pillantott meg; fegyverzete fénytelen aczél volt, domború alakokkal elhintve, – aranyozott szegélylyel, gombokkal s csatokkal. Bal oldalán ezüst kettős kereszt csillogott s alatta karcsú derekát aranyzsinórokból s gyöngyökből font öv keríté.

A sisak hasonlóul aranyból volt s tetején kékes zománczú holló ült, mely orrában arany gyűrűt tartott; rostélya le volt eresztve s a lovag kezébe dzsida szorult. A pompás pejmént ezüst-pikkelyzet borítá el egészen, mint kígyóbőr, simulva minden tagjaihoz s a magas kápájú nyereg alól könnyű redőkben folyt le a veres bársony-takaró.

A két lovag szemben állott; a később jöttnek roppant lova, minden nagysága mellett, nemes eredetét a tagok ritka arányosságával bizonyítá. Hőseink majdnem hasonló magasságúaknak tetszettek, bár az utóbbi deli, karcsú volt s a szemnek kedvesebb tekintetet adott.

Kis szünet után az arany sisak rostélya megnyílt s alóla az istenített királynak nyílt, férfias arcza világított, vidáman és szerényen.

Újabb szünet lőn; végre a trombita rivalt s a harmadik harsanásra a csata megkezdetett.

Körülnyargalták a tért a lovagok s különböző végein foglalván helyet, sisakjaikat födék be s dzsidáikat fekteték támadásra. A nép élénk várakozásban volt s a nők keble szorúlt, halványuló arczokat lehete látni itt-ott, míg a férfiú-seregnek élénk harczvágyat s kedvtöltést lehelő vonásaiban merő bátorság s erő volt kifejezve.

Izabella halvány volt, mint a reggeli hold, keze görcsösen feszűlt az ablak párkányára; de midőn a király könnyű paripájával vágtatott el irányában, vonásai föléledtek, az ifjúság rózsái tértek azokra vissza s arczának kifejezése szenvedélyt s bizodalmat árult el.

A harczbíráknak komoly «induljatok!» szavokra az első rohanás elkezdődött; a királynak lova gyorsabb volt s elébb haladván a küzdhely közepénél, azon jóval túl csapott össze Holubárral, kinek dzsidája a királynak szíve oldalába ütközött, míg Mátyás a bátor lovagnak széles mellét középben üdvözlé.

A csapás irtózatos volt mind a két részről s elhatározó. Holubárnak sisakja hátrafordulván az erős lökéstől, a földre zuhant s a nemes német lovagnak vérpirosra gyúlt arczát, sárga fürteivel dús hajzatának, födetlen láttatá. Ugyanazon perczben a felső test hátra felé hanyatlott s kemény erőködés után nyergében megmaradni, iszonyú csörgéssel zuhant a homokra, oldalvást esvén jobb karjára, mely azonnal kettétört.

A király néhány perczig ingatlan ült nyergében; ideje volt még sisakrostélyát fölemelni, halálosan sápadt arcza meredten bámult maga elébe, de a szörnyű ütésnek kábító ereje a jövő pillanatban erővé tevé hatalmát, – s Mátyás lassan kihanyatlott nyergéből s fél kezével érvén a homokra, előbb segített esésének kevesebb súlyt adni, de lábát kissé megsértette. Azonnal talpon volt újra s rendelést tőn a német lovagnak elvitelére s gondos ápolására.

Megtörténvén ez, Mátyás az erkélyhez közelített s a csata díját, egy fénylő ezüst sisakot veres, fehér, zöld strucz-tollakkal ékesítve, fogadá el Serenától, ki azt mondhatlan kellemmel adá át.

A lovakat félrevezették, a király a hozzá sietett Ország Mihálynak kíséretében, az erkélybe lépett föl s annak közepében helyet foglalván, rövid szünet után vidáman, bár kissé rekedt hangon, beszélgetett a szép hölgyekkel.

Túl Izabella fölkelt helyéből s atyjának kíséretében eltávozott; tagjain szokatlan reszketegség volt, de arcza nemes büszkeségben sugárzott.

– Ez királyi csata volt! – mond az öreg csillagász, szép leányát vezetve.

– Él s győzött! legyen Isten neve áldott! – szólt Izabella s többé az ablaknál nem láttatott.

Nemsokára cselédek jöttek a csatatérre, gereblyékkel és seprűkkel egyengetve ki a homokot s ütőkkel veregetvén azt keményre.

Mintegy fél óra telhetett az első viadal után, midőn a fentebb leírt hírnök kettős czímerével újra megjelent a csatatéren s fenszóval mondá:

– Zokoli Mihály Isten és becsület nevében felszólít mindenkit, hogy álljon elő, ki őt királya s hona ellen hűtlennek meri nevezni; hogy itéletében s nyílt csatában, életet élet ellen, bizonyítsa be ártatlanságát!

A komoly, ünnepélyes felszólítást, melynek minden szava érthető volt, a nagy csendben trombitajel követé.

Az egész gyülekezet némán tekintett a hirnökre.

Ekközben a sorompó megnyílt s egyszerű bajnok, sötétzöld, zsinórtalan dolmányban s nadrágban, fénytelen fekete vérttel mellén s fekete leborított sisakkal, tollczifrázat nélkül, lépett a csatatérre, oldalán erős egyenes kard csüngött.

A hírnök az idézetet, szint azon komolysággal, mint először, ismétlé s újra rivalt a trombita, de a sorompók közelében senki sem mutatkozott.

Végre harmadszor emelte föl szavát, harsányul és érthetően elmondván a felszólítást. Az egyszerű lovag nyugton állott a királyi erkélylyel szemben, a földre szegzett tekintettel.

Szünet lőn. – Egyszerre ujjongó kiáltás hallatszott: – Ártatlan! éljen Zokoli Mihály! – s az egész Salamon-téren egy zúgás hangzott: – Éljen Elemér, a sas!!

– Emeld a rostélyt fel! – mond a király.

– Fel! fel a rostélylyal! – zúgott minden oldalról.

Zokoli tagadólag rázta fejét.

A zaj kissé szűnt, midőn a trombita újra megrivalt s a sorompó előtt egy bajnok jelent meg, intve, hogy az felnyittassék. Talpig fegyverben volt az, vérttel, czomb- és karlapokkal; sisakja tetején egy hegyes tőr látszott, veres, mintegy vérbe mártott véggel; tigris-kaczagány folyt le a deli termetű, bár kissé zömök lovagnak vállairól.

Az egybegyűlt sokaságon megütközés vala észrevehető, mely terjedő morgásban jelentkezett.

A hírnök azonnal távozott s a két bajnok hidegen s merészen állott gyalog szemközt.

A harczbírák a térre léptek le, s a bajnokok fegyverzetét s kardjaikat vizsgálták meg. A halálra vívók esküt tőnek: hogy semmi amulet- vagy talizmánnak birtokában nincsenek, hanem bízva erejökben s igazságukban, állnak, mint férfiak, Isten előtt.

Végre a bírák újra helyet foglaltak erkélyökben.

Serena, ki mindeddig nyugodtnak látszott, a megjelent vivónak érkeztekor elhalványult. Egyrészt a Zokoli veszedelme okozta a rémülést, másrészt valami szégyenítő volt ezen, hihetőleg számított késésben, mely a megjelenést nem reméltté tevén, egyszersmind a nép közfelkiáltását s Zokoli Mihálynak ártatlanságát látszatott megczáfolni.

Országné azonnal észrevette a Serena megütközését s igyekezett őt megnyugtatni. Serena minden lelki erejét összeszedte s rebegő hangon szólítá meg a szép Saleziát, ki mellette ült:

– Ki lehet e lovag?

A kérdett egyáltalában nem tudta kitalálni. – Alkalmasint egy azok közől, – felelt – kik vesztét eszközlötték Zokolinak.

A király Serenához fordult.

– A bajnokot gyanítjuk, – mond – a küzdés mindenesetre veszélyes leend mindkét részről; de Istené legyen a dicsőség! – az ártatlan győzend!

Minden rendben volt. A harczbírák újra erkélyökben foglaltak helyet s az egybegyűltek arczkifejezésén látható volt azon komolyság s részvéttel vegyűlt feszültség, mely az isten-ítéleti csaták fontosságát jelenté.

Végre az egyik harczbírónak ily esetekben lelket rázó szózata hangzott: – Előre! – Isten nevében!

A csata kezdődött. – Zokoli nyugodtan fogadta bőszült ellenének csapásait, deli könnyűséggel vetvén eleikbe szabadon s tisztán tartott védleteit. E hidegség az ellenséges lovagot majdnem dühössé tevé; irtózatos vágást tőn, mely bár felfogva Zokolitól, elég erővel bírt sisakjába hatni. A kardnak újabb emelésekor Zokolinak sisakját kelle előbb feltaszítni homlokáról, míg a második vágást felfoghatta, de mégis szokatlan gyakorlata s gyorsasága megelőzte azt, s álmélkodására minden jelenlevőnek, mindig folytatá védlő rendszerét s ellenségére egy vágást nem tőn.

A csata majd negyedóráig siker nélkül folyt; a bajnokok hajszálnyira sem távoztak állásaikból.

A harczbírák pihenést parancsoltak, s a két ellenség földre szegzett kardokkal mérte egymást, daczczal és némán.

Jel adatott újra s a kardok villogtak. Az idegen lovag hirtelen rohanta meg Zokolit, ki pillanatra hátrálni látszatott; de a következőben oly hatalmasan csapott ellene fejére, hogy ez kardját leeresztve, féltérdre zuhant, igyekezvén hirtelen fölemelt kardjával a támadó rendszert a védelmivel felváltani.

Zokoli újabb vágást tőn a fölemelt karra s midőn ennek következésében a másik bajnok kardját kiejté kezéből, Zokoli fölemelte azt s visszanyújtá neki.

Második szünet lőn. – Végre az idegen lovag fölemelkedett s minden erejét összeszedvén, hevesen támadta meg vívótársát, ki nevekedő hidegséggel fogadta a sűrű csapásokat.

A körülállók a lehelletet érzék keblökben maradozni. – Most mozdult Zokoli; egy lépést tett az először hátráló felé s egy végső vágással maga elébe terítette ellenségét. – A zuhanás rögtöni volt; a következő perczben Zokoli lábát tette a fölkelni törekvőnek mellére s hosszú egyenes kardjával a levertnek sisakrostélyát tolta fel.

– Wratizláw! – kiált Zokoli meglepetve – Komoróczi, te vagy? – Ismerlek!

Harsogó éljen hangzott.

Zokoli némán tekintett halálos ellenségére.

– Fel a rostélylyal! – hangzott újra.

Zokoli födve maradott. – Végre megszólalt.

– Add Istennek a tisztességet s valld meg itt a király s e fényes gyülekezet színe előtt, hogy ártatlan vagyok!

– Nem! – hangzott a Komoróczi hangja, melyben düh és szégyen vegyültek.

Zokoli meredten bámult maga elébe, míg újra szólott.

– Az Isten s becsület nevében szólítlak föl bicskei Komoróczi Péter! – mondj igazat! halálod óráján: ártatlan vagyok-e?

– Nem! – ismétlé a mogorva rablónak tompa hörgése.

Ujra szünet lőn.

– Harmadszor kérdelek, Káldor Kálmán! – mond végre Zokoli – anyád halálsikoltására, öreg atyád nevében, ki haldokló ágyán áldott meg, – bár távol voltál – mint hű atya fiát! ezen áldás erejére s minő igazán szent atyád és anyád emlékezete előtted – kényszerítlek, légy igaz és szólj! ártatlan vagyok-e?

– Hah! – kiált fel a rabló enyhülő haraggal, mintegy önkénytelen varázsnak engedve. – Ki adta szívem kulcsát kezedbe? – – ki tanította meg a talizmánt vonni elő, mely hatalmának ellen nem tudok állani? – – Igen! atyám és anyám nevében, ez az ember itt nem áruló.

– Legyen Isten neked irgalmas, Komoróczi, ezen igaz szóért! – mond érzékenyen Zokoli, fölemelvén sisakrostélyát s egy arczot láttatván, mely majdnem női gyöngédségével bőrének, de férfias szilárd kifejezésével vonásainak, az egész gyülekezetet bámulásra ragadta. – A lovagnak lába még mindig a Komoróczi keblén nehézkedett; de tekintete kérő- s kérdőleg volt a királyhoz emelve.

A király intett kezével.

Zokoli elemelte lábát a Komoróczi kebléről.

– Vigyétek őt és ápoljátok! – szólt Mátyás. – Vedd éltedet, Komoróczi! mely ezután a mienk, s igyekezzél, hogy örülhessünk annak.

Komoróczi durván idézte vissza Nankelreuthert, ki oda sietett s fel akarta segíteni. – Életemet elveheted, király úr, – mond büszkén – nem adhatod! az az enyém! – Végre fölemelkedett, karjaiból patakzott a vér; hideg, komor tekintetet vetett maga körül, s a sorompóhoz ingadozott, jobb karját tartva bal kezében.

Ott topogott lova, melyre az öreg Gáspár fölsegítette. – A rabló-lovag a mén vékonyába ereszté csillagos sarkantyúját s mint a zivatar távozott; nyergéből vérzsinórok ereszkedtek, nyomaira gyöngyözve, mint sebesült szarvasnak.