A Váczi Egyház Világa.

A Hol Szilárd S Gyöngéd Egyesülnek,
A Hol Párja Szelid Az Erősnek:
Ott Az Összhang Igen Jó.

Schiller

Komoróczit, mint láttuk, jó szerencséje s előre látása újra megmenték: mert midőn az egész rablósereg a hős Mátyástól összezuzatott, ő s hű szolgája, Orosz Gáspár, kit a Zugligetben s a Salamon tornya alatt láttunk már, Bicskére szaladtak; Angyal diák kézhez került s fogva vitetett a budai börtönökbe.

A király nemsokára győzedelme után Budára érkezett. – Egy napon Zokoli Pétert jelentették; ő Zokoli Mihálynak, kit történetünk elején többször említettünk, bátyja volt. A király megkülönböztetett nyájassággal fogadta; több kérdést tevén előtte öcscsének sorsa felől?

Tudta-e a király az ifjú Mihálynak hollétét? várta-e, hogy a rajta borongó gyanúból országosan kitisztulva, föllépend-e vagy nem? csak gyanítnunk szabad; de azt itt még nem akarjuk elhatározni. – Zokoli Péter mindenesetre azt hitte, hogy Mátyás öcscséről szintannyit, vagy többet is tud, mint önmaga; de nem szólott, s a kérdéseket kitérő feleletekkel viszonozta, mint kit vagy fogadás késztet titoktartásra, vagy időelőttinek véli annak fölfedezését.

A derék vezérnek szilárd óvakodását a király nem látszott gáncsolni; azonban más alkalommal egy este, bucsuzáskor vállára tevé kezét azon bajtársi szellemű könnyedséggel, mely vitézeinek annyira meg tudta lelkét nyerni.

– Öcséd, Péter bátya, – így szólt, – makacs vasfejű lovag! s aligha némely dolgokban túl nem vág elégnél. – A valódi önérzetnek nem tulajdona azon féltékeny kényeskedés, mely őt mindeddig rejtekben tartja. – Minek e makacs névtelenség, midőn ártatlansága bizonyos s holléte nem titok?

– Bizonyos lehet valami, – mond Zokoli Péter, kiben sok lelkületi rokonság volt öcscsével, – de nem bebizonyított; ha öcsémet szent eskü kötelezi, csak tisztán lépni királya elébe, s mondani: most szenny nem borít, – itt vagyok! ki nevezhetné állhatatosságát makacsságnak? – Én abban sok őslovagi szellemet látok, s ha a fiú nem hever, mint gyanítom, s névtelen bár, de nem ismeretlen: úgy nem vádolhatom. Ha tettei itt őt elárulták, arról nem tehet, – a mit esküje igért, híven megtartotta.

A király elneveté magát. – Mondhatom neked, bátya! – viszonzá nyájasan, – nagyon óhajtom azon perczet, mikor e szükségtelen rejtőzködésnek vége leend; melyet értek s mind a mellett túlságosnak tartok. – De alig tudom, miként lehessen az – anyagi lehetségben? – ily esetekben – erkölcsi bizonyság elég. Ki hűségét bizonyíthatja, ott és akkor, midőn hűtlenséggel vádoltatik, az ártatlan, erkölcsi hihetőségben. – Hallod-e, bajnok! nekem öcséddel szólanom kell, te elő fogod őt kerítni nekem, érts jól – őt – Mihályt!

Zokoli Péter oly arczkifejezést láttata, melyen olvashatá a király, hogy e megbízásnak kevés sikerét reméli.

– Te azt hiszed, hogy meg nem jelenik parancsomra.

– Sőt repülni fog annak teljesítésére, de – –

– Nos! mit akartál mondani? – Nem Zokoli Mihály fog jőni, úgy-e?

– Azt hiszem, – felel Péter komolyan, – s azon esetben elhatározásán nem változtatunk.

– Sapientis est consilium mutare in melius! – mond a király mosolyogva.

– Felséges uram! – felel a bajnok, ki Mátyást igen jól ismerte s tudta, hogy a tisztelet körén túl nem vágó tréfát szereti. – Ha az állana: én tudnék valakit nevezni, kinek bölcseségén Európa nem kétkedik; de ki véleményeit s elveit sem jobbra, sem rosszabbra, átalában nem szokja változtatni; sőt az említett mondással néha gúnyértelemben él!

– Látom, – felel a király tréfás nehezteléssel, – hogy ma semmire sem megyek veled. – Meddig mulatsz itt?

– Két napig, uram király!

– Látjuk egymást, – fejezé be Mátyás bucsuzó főhajtással.

A vezér szállására ment s ajtaja előtt egy idegen férfiút talált, beszélve cselédeivel.

– Ki ezen ember itt? – kérdé a hazatérő, behaladva szobáiba, egyiktől, ki közel állott az idegenhez.

– Ezen ember, – felelt a kérdett, – kegyeddel akar titkon szólani s állítása szerint igen fontos és érdekes a tárgy, melyet fölfedezni jött.

– De ki hát?

– A budai tömlöczőrök egyike.

– Megfoghatlan! mit keres ez ember nálam? – Jó! – bejöhet.

Nemsokára belépett az idegen, mintegy negyvenöt évű, középtermetű, barna képű férfiú.

– Mi kereseted, atyafi? – mond a vezér.

– Uram! – viszonzá suttogó hangon a tömlöczőr, a legfontosabb fölfedezést tehetem kegyednek, de eskü alatt csak s feltételesen: – egy embernek szabadsága s egy másiknak becsülete függ követségem sikerétől.

– Halljuk! – mondja a vezér fölingerlett tudnivágygyal.

– Uram! – folytatá az őr, – szavát adja-e kegyed, hogy ittlétemet el nem árulja senkinek s arról, a mit most mondandok, ha kérésem foganat nélkül maradna, nem fedez föl semmit?

Zokoli kevély tekintetet vetett a szólóra. – S minő fejedelem követe tesz nekem ily megszorító s óvakodó föltételeket a dolog tudása előtt? – ha titkod oly félelmes, miért mondod azt épen nekem?

– Igéri kegyed hallgatását vagy nem? – ismétlé az őr, – a dolog öcscse ártatlanságát illeti; de esküm kötelez hallgatni a kölcsönös hallgatás igérete híján.

– Mit mondasz? – kiáltott fel hirtelen örömmel a vezér, – mi birhatott téged ezen esküre?

– Kétszáz velenczei arany jutalom a siker esetében.

– Értelek! – ha a hallgatás becsületemmel s jobbágyi hűségemmel összefér, igérem azt!

– Elég! – lőn a felelet. – A budai börtönben egy fogoly van, ki – ha kegyed, nemes vezér! becsületszavával s esküvel biztosítja kiszabadulását s megkegyelmeztetését – eldönthetlen hitelű oklevelekkel kész Zokoli Mihálynak ártatlanságát kivilágosítani.

– S mi neve azon fogolynak?

– Nincsen neve!

Az öreg hős kissé elgondolkozott; arczát neme a magasztaltságnak lelkesíté. – Igen! a király megteszi érettem, – mond magában s hangosan folytatá: – Ember! ha az, a mit igérsz, való: a kétszáz aranyat még annyival szaporítom. – Megmondhatod azon fogolynak nevemben, hogy: bár ki legyen ő, becsületemmel merem életét, sőt szabadságát biztosítani azon esetben, ha okleveleit látom s azoknak sikerén nem kétkedhetem.

– Úgy ő mentve van! – mond a börtönőr, – s nekem a négyszáz arany zsebemben! – Mikor akarja kegyed őt látni?

– Tüstént, ezen órában! – mond Zokoli élénken.

– Jó! – felel a másik, – én kész vagyok kegyedet hozzá kisérni. – Ezzel mindketten sietve távoztak el.

*

Másnapra e párbeszéd után Budán a király udvarában nevezetes ünneplésre készültek. – A pompás teremek nyitva voltak s bár akkor az újabb, Mátyástól később épített királyi lak még csak tervben volt: a régi építvények sötét ívei s bibliai képekkel ékesített tetejű teremei is ritka szemlét nyújtának. Mindezen szobák többnyire a legértékesb keleti szövetekkel voltak bevonva s a bútorok nagy része Bécsben és Prágában készült; néhol a Mátyás korában Budára telepedni kezdő számos művészek remekei is díszlettek. – A király mindennek, a mi nemzeti s ős szokásokra emlékeztetett, nagy barátja volt; s ily szellemű vala az ünnepély is, melyre ritka fénynyel tétettek a készületek.

Reggel számos főemberei kíséretében kilovagolt s ily alkalommal öltözete mindig egyszerű volt s az egész kíséret ment azon ünnepélyes fesztől, mely tréfát s barátságos közlést távolít. – Mátyás többször megállott az utczán, ismerőit köszöntve ablakaikban, vagy a vele találkozókkal egy pár nyájas szót váltva.

Az öreg Ábrahám házának kapujában állott, fején az izraelita főkendő, vállán a halottas ing volt, fejér gyapjúszövetből, széles fekete csíkokkal.46) Ez imádkozási öltözete alól hosszú gyöngyszín talárja folyt le; mellette Nephtali, kinek szilárd jellemét s nemes bátorságát Vadnán volt alkalmunk bámulni, de kiben most aligha azon ifjúra ismernénk, mert majd fél fővel magasb volt, mint akkor; szép, egészen keleti szabású, tojásdad arczát, eredetét bélyegző vonásaival, sötét szakáll folyta körűl; szemeinek világa határozottabb volt s termete férfias; öltözete tiszta, sőt ízletes s az akkori izraeliták szellemében jóval közelítőbb a keleti fényhez, mint jelenben. Testének felső részét a halotti készület födé s vonásain, arczszínének minden virító egészsége mellett, búskomolyság volt olvasható.

– Jó reggelt, öreg sáfár! – mond a király, ráismerve Ábrahámra, – hová ily jókor?

– A zsinagógába, – felelt az öreg, mély tisztelettel hajtván meg magát.

– Leányodat, – hallom, – férjhez adtad, ki a vőlegény?

Ábrahám Nephtalira mutatott, ki egyét veté azon különösen jelentő, meglepetéssel elegy bámuló tekinteteknek az ifjú hős királyra, melyek nagy emberek ellenében szinte önkénytelenek.

Mátyás tetőtől talpig mérte meg szemeivel Nephtalit. – Szeretnélek, vőlegény! – mond vidáman, – fekete legiomban látni. – De ti béke emberei vagytok, jámborok, s csak idegét a hadnak kovácsoljátok: a jó forgandó pénzt. – Szerencsét, ifjú, a szép menyhez! s te öreg, említs imádságodban.

Mátyás kecscsel emelintett süvegén s előre vágtatott.

– Ez egy király! – mond Nephtali, utána bámulva, – ilyenek lehettek a bírák Izraelben valaha!

Mátyás rövid lovaglás után hazatért, vendégei elszéledtek a pompás teremekben s ő kérőknek s követelőknek ada kihallgatást.

Előszobájában a királynak két apród volt: Szelepcsényi Gyula s Csupor Ádám; mindketten csinos ifjak s mint a király udvarában minden szolgálattevők: fényes öltözetben, melynek szövete kék bársony volt, gazdag nagyvirágú hímzésekkel s oldalaikon gazdag jobb kardok csüngöttek. – Szokás volt akkori időben a kardokat párosan készíteni: úgy hogy az egyiknek külső czifrázata a bal-, másiknak jobboldalán volt; mint az ilyen párkardokat – bár ritkán – mai napig is láthatni. Ezeket eleinknél a fegyveres szolgák, vagy magasb helyzetű férfiaknál az apródok jobb oldalukon viselték, hogy uraik balján lovagolván – a kirántásra kézügyben legyenek az egyik kard eltörésének, vagy vesztésének esetében.

Csupor Ádám, a híres vezér Csupornak unokaöcscse, vidám ifjú volt; tele apródi könnyelműséggel s apródi csinokkal, melyek azonban – bár sokszori feddést szereztek neki – nemtelenségig sohasem sülyedtek. A leányok Budán, Fejérvárott, Váczon s a hol csak az ifjú Csupor mutatkozott, kifogyhatlanok voltak dicséretében, az öreg polgároknak nagy boszújára, kik nem tudták eléggé őrizni tőle leányaikat. – A nélkül, hogy valaha igazán szerelmes lett volna az alig tizenhét évi fiú: minden köténynek nyomában volt s mindenüvé be tudta színleni magát. A történetecskéknek, melyeket róla beszéltek, nem volt vége, a király maga is sokszor jóizűen nevetett rajtuk; bár ezt az apród előtt sohasem tevé, igen is hajlandónak látván őt arra, hogy ily nevetést biztatásnak tekintsen.

Szelepcsényi Gyula sokkal szebb volt az előbbeninél, bár arczában azon érdekes valami, a mi szenvedély-, vidámság- s bátorságból olvad össze s a nőnemet szívén ragadja meg, hibázott. – Komoly, fontos s éjjel-nappal helyt álló maga, szeles pajtását nem egyszer segítette ki a bajból.

Szelepcsényi karszékben ült, míg a másik, ki épen akkor érkezett, kalpagját felrázta, hogy prémje annál lombosabban álljon és sűrű fénylő fekete fürteit egy aczéltükör előtt rendezé el. Ezzel két kezét csipőjére tette s bizonyos kedvteléssel hajlongott a tükör előtt.

– No! mit mondasz, Gyula? – nem utolsó gyerek vagyok, úgy-e? nézd! e dolmány nem úgy ül-e csipőmön, mintha ráöntötték volna?

– Hallod-e, Adi! – felel a másik önkénytelen mosoly vonulván el ajkai körül, – minden szépséged mellett, mely úgy sem a hímje, többet érne egy kis pontosság benned s pajtási figyelem! két órája, hogy itt magamban vagyok; s csak az szerencse: hogy a király ma igen hosszas kihallgatásokat tart.

– Nem tudakolt-e senki?

– Maga a király, haza jövén a lovaglásból.

– Bene! – mond az apród. – Mit mondasz, okos úr, ezen övhez, melyet araszszal át lehet fogni?

– Eszednek még arasz sem kell; – viszonzá Gyula félig tréfás, félig békétlen hangon, – most, remélem, veszteg ülsz?

– Egy kérdést, – mond Csupor, kényelmesen helyet foglalván egy karszékben; – mikor jött ma éjszaka a király Váczról haza, he?

– Váczról? azt sem tudtam, hogy ott volt. Tegnap Csáki és Rozgonyi Imre szolgáltak.

– Hm! – folytatá a másik, – tegnap későn este – lehetett nyolcz óra – a király Széchi Dienessel, – az érsekkel, egy könnyű kocsikában kiment a várból.

– Úgy-e? s honnan tudod azt?

– Az nem kérdés, elég, hogy láttam s gondolván a rést, barnámra vetettem magamat s mint a fergeteg nyargaltam Váczra Juditkához.

– Azt is ismered már? nos!

– A király kocsiját találtam közel Váczhoz. – Talán csak rám nem ismert; pedig a lovakhoz sejt s mint tudod: Czinkos a király ajándéka. – Ej! egy kis fekete dolmány volt rajtam, melyről a minap Kanizsai Imrének leánya – –

– Az a magas komlókaró?

– Hogy jut eszedbe? a kisebbik, a barna, kivel a mult télen a lassú lengyelben majd nyakamat törtem.

– Hosszas történet! s mi köze annak a dolmánynyal?

– Azt mondta, hogy abban vagyok a legszebb, heh!

– Te mindig visszatérsz arra, a mit mondok, szépségedre; – beszéld kalandodat.

– Béketűrés, koma! a kaland regényes, – páh! a milyenek az enyémek mindig. Ki van a királynál?

– Csinos menyecske.

– Jó! Úgy ráérek beszélni, de ki?

– Nankelreutherné!

– Ha ha ha! hát ez mit keres itt?

– A manó tudja! ma a király hallatlan hosszú párbeszédeket tart; az előbb Zokoli Péter volt benn hangos másfél óráig.

– Az a tágbeszédű úr! – mond gúnynevetve Csupor, – s a menyecske rég benn van-e?

– Közel fél órája.

– Ezért megkínzom, mihelyt hozzájuk megyek. Ugyis a német sógornak nagy tréfája van benne, ha nejével ingerkedem. – De a dologra. Váczon azonnal egy ismerősömhöz szállottam: lovamat elhelyezvén, kissé kémletre indultam a biró háza körül; lehetett tizenegy óra már. – Juditka, – gondoltam, – rég a pelyhek közt van s rólam álmodik. A mint kijöttem az utczára, ujra láttam a király kocsiját, egyenesen a püspök Vincze udvarába gördült be.

– Ebben eddig semmi regényest nem találok: a király akárhányszor volt Váczon; s Juditka minden éjjel alszik, úgy hiszem, – mond Szelepcsényi unatkozva.

– Ha aludnék! – teringettét! de egynek sem hiszek többé. Halld csak: a mint a biró háza körül kullogtam, világot veszek észre a Juditka ablakában; gondolhatod, hogy azonnal oda lopóztam.

– Lesni?

– Ej! a szeretőjét meglesheti akárki; de bár ne tettem volna! – Miként a sötétes éjben, szerencsémre senkitől sem láttatva, az üres utczában felkapaszkodom a rostélyig, mindent kivehettem.

– Most jő a java.

– A rossza, majd mit mondok! – nem a java! – Emlékezel-e még taval, mikor a város végére szállítottak bennünket, a király Váczon mulatván pár napot, látogatóul a püspöknél, szomszédunkban egy kis holdvilágképű, pohos fiú lakott, kivel sok tréfám volt s kit néha majd kiugrattam a bőréből.

– Igen gyönyörű tréfák! zsinórt vontál az utczán keresztül s a jámbor a sárba bukott s úgy nézett ki, mint amaz állat, mely a makkot eszi.

– He he he! – igen, de megfizetett érte a pohondi, csak képzeld, barátom! – ott látom egy rossz mécses világánál ülni Juditka mellett, karja a leányka nyakán volt átöltve, úgy nézett ki, mint egy lőcs s a leányka arczát a fiú kövér pofáira nyomta! – szerettem volna egyebet nyomni a másik oldalra, – folytatá, kezével ütésre mutatva.

– Jól esik!

– Hm! hiszen még te is járhatsz úgy; ez a legbecsületesb emberen is megtörténik.

– Nos mit tettél?

– Leszálltam kakasülőmről, egy csomó havat gyúrtam össze kezemben, lehetett akkora, mint a fejem; ezt betolván a tág rostélyzat pálczái közt, felfogtam jobb kézzel, a ballal az ablakot vágtam be, hogy üvege szerteugrált s a jövő perczben a hólabdát ugy csaptam a két egybeolvadt arcz közé, hogy a nyavalya beléjök állt. – Azzal, mint a macska talpon voltam; s – ill a berek nád a kert!

– Ha ha ha! – nevetett Szelepcsényi – s nem vett-e üzőbe ama járó párnazsák?

– Feledte, – gondolom, – legalább is azt hiszi, hogy ördöggel volt baja. De tovább! – ez a rossza volt, halld a javát. A mint gyors lábon, jobbra-balra ugrálva, – hogy nyomomat a sok közt eltéveszszék – szállásom felé siettem, az egyházra tekinték. Az ablakokat szelíd világ színezte, az ég sötét volt s az aggszerű egyház, világos ablakaival, kisértetien bámult az éjbe. A mécses, gondolám, a nagy oltár előtt, mely éjjel-nappal ég; azonban úgy tetszett nekem, mintha lassú orgonahang hatná meg füleimet. – Bohó vagyok, mint egy éves zerge; de ha szent éneket hallok, koma! szívembe szállok. – Megállottam. – Istenemre! gondolám, mit jelenthet ez? – Tudod, hogy én, ha valaminek végére akarok járni, nem vesztegelek; egyébiránt a vékony kordovány csizmában s könnyű felleghajtó köpenyben kissé dideregtem is. – Ej, előre, gondolám s halkal az egyház oldalánál suhantam el. – Mikor az ajtóhoz értem, az zárva volt; zörgetni nem mertem; mert a nyitás kísérlete is neszt okozott már. Hirtelen balra kanyarodtam s megkerülvén az építményt, a nagyoltár irányában nyúló ablak előtt állottam meg. De az ablak magas volt s a felkapaszkodás párkányára lehetetlen!

– Nem tudtál-e valamelyikre a hársak közől mászni, melyek az egyházat körözik?

– Annyi eszem nekem is volt, pajtás! – s azt tettem is, de csak akkor, mikor láttam, hogy közelebb nem férhetek az ablakhoz. Helyzetem olyanszerű volt, hogy az ablakon át a nagy oltárt s az egyház hajójának egy részét beláthattam.

– Az oltáron tizenkét gyertya égett s az ékalakú boltozatról a nagy ezüst mécses csüngött le, ötös lobogványával, melyet asszonyunk, Szilágyi Erzsébet, ajándékozott a püspöknek.

– Tovább, tovább!

– Csendesen, czimbora. – Az egész jeleneten valami szent ájtatosságra emelő volt. Az oltár előtt Széchi Dienest ismertem meg; tagjait hószin lening födte széles redőkben, s vállain arany casula csüngött, gyöngyökkel s kövekkel kirakva, e fölött pompás pluviale.

– S a többi! ne öltöztesd őket rendre, ki nem állhatom részletességedet.

– Béketűrés! öltözetlen elődbe nem vezethetem e komoly urakat; halld tehát: fején a püspöksüveg, kezében az ezüst horgas bot; mellette állott Vincze úr, violaszín öltözetben, mely fölébe övig érő lenge csipke-ing volt vetve s fején négyszegű veres bársonysüveg ült. – Az oltár alsó lépcsőjén egy hölgy állott, – mindketten ismerjük őt – de szebb talán soha sem volt, mint ez igéző helyzetben. Úgy állott, hogy arczát egészen kivehettem: szép sötét szemeiben aligha könnyű nem csillogott, oly sugárzók, oly fényesek voltak azok a kétes éji világítás ellenére!

– Nevezd meg hát!

– Mindjárt. Öltözete fehér volt, egészen csipkékből szőve, melynek lenge fodrozatát keleti gyöngyök keríték; ugyanazok simultak gömbölyű karjaira, mint pereczek s nyakára mint szorítók. – A szép, tündöklő hajzaton zsenge koszorú fénylett ezüst rózsákból; a bájló ara mellett atyja állott.

– Gondolom, ideje már, hogy nevét hallasd!

– Találd ki!

– Furcsa kivánság annyi közől.

– A legszebb leány, a kit láttál!

– Gara Mária?

– Szebb!

– Giskra Serena?

– Följebb!

– Ha keresztény volna, a vén Ábrahám zsidó leányát nevezném! – vagy megállj! – – de hiszen azt elküldötte az atyja!

– Nyomában vagy, csak találd bátran; a legszebb leány Magyarországon, Európában, no – – – a világon, most csak kitalálod?

– Izabella?

– Ő, Istenemre! ő volt! felékesítve mint ara s a köny, mely talán szemeiben csillogott, örömköny volt, mert arczán az ég nyílt meg s ajkán az ihlettség szentsége reszketett!

– S a vőlegény! – kiált fel Szelepcsényi meglepetve.

– Ezt – mond Csupor, – arczban nem láthattam helyzeténél fogva; háttal állt szemben velem. – Egyszerű barna dolmány volt rajta s termete deli, bár a legény nem magas volt; kezében zöld bársony süveget tartott nyusztprémezettel.

– Mit mondasz?! – hiszen az a – –

– Megállj, koma, ne találgasd! – vág hirtelen a Szelepcsényi szavába Csupor, – mindenesetre a dolog titok akar maradni; s legyen! én rá nem ismertem. – Néhány percz múlva Széchi Dienes úr rövid beszédet tartott, hol a koszorús hölgyhöz, hol a vőlegényhez intézve szavait; mely egész, hihetőleg igen épületes szónoklatnak, boszúmra egy hangocskáját sem értettem. – Ezután a két szerelmesnek összetevé kezeiket s annak módja s rende szerint megesketé őket – de –

– Nos, mit de?

– Koma! a dolog még sem egészen úgy ment, mint szokott: a menyasszony jobb kezét nyújtotta oda, Széchi Dienes uram pedig a vőlegénynek bal kezét helyezé a hölgyébe.

– Különös! remélem, másnak ki nem fecseged?

– Szón kívül! de neked, legrégibb kenyeres pajtásomnak, el nem titkolhatám.

– Hiba volt, fiú! de én hallgatok; azonban ha még egynek elmondod, bár kinek, – – megmérkőzünk.

– Ez el nem ijesztene! – felel hetykén Csupor; – de ha a vőlegény az, a kit gondolok: Istenemre! érette sírig néma maradok, ha kell!

E pillanatban nyilt meg a király belső szobájának ajtaja: Nankelreutherné lépett ki; Mátyás nyájasan bucsúzott tőle. – Mindenek fölött hallgatás! – mond némi komolysággal.

Ilka mély bókolás közben távozott. Mikor a királyi szobák ajtaja bezáródott s a nő már a másik – ettől jobbra eső – ajtónál volt: az apródok, kik az előbbinek megnyilásakor hirtelen felugrottak, meghajták magukat; Csupor ezt ismétlé a távozó Nankelreutherné előtt, még pedig oly rejtélyes tréfagúnynyal, hogy a nő, ki a pajkos apródot ismerte, ujjaival fenyegette meg s mosolyogva lépett ki. – Nemsokára többen érkeztek az előszobába s így a délelőtt eltelt. Délre nyitott ebéd volt s este felé azon sajátságos ünnepély kezdődött, melynek rövid leirására a jövő czikkelyt szenteljük.