Trón És Szerelem.

Édes szerelmed bájsugára
Általhat éltem alkonyára,
S bár a sors tőled messze zára,
Szent kéjre int emléke még.

Kisfaludy Károly.

A nagy király történeti fontosságú cselekvényei után, melyekről a múlt czikkelyekben említést tettünk, a tudományok előmozdításában fáradozva, hol Budán, hol Pozsonyban mulatott.

Gyakorta látta ő az agg csillagászt; munkaszüneteit ott töltötte. – Míg Izabella atyjánál volt, boldognak érezte magát Mátyás a szelíd hölgynek közelében, ki lelkét fel birta fogni. Nem bámulhatunk, hogy, megtudván eltávozását az atyai lakból, ürt érzett szívében, annál feszítőbbet, minél inkább gyaníthatá az élesen látó férfiú a távozás okát.

Mátyásnak jellemével elég alkalmunk volt e történetek sorában megismerkedni, s gondolhatjuk, hogy ő, tökéletesen átértvén a mély tudományú s tapasztalású öregnek czélzását, rá nem neheztelt. Érezte, hogy leghívebb embere őt e tettével meg nem sértette.

Szomorúságát s kedvetlenségét elfojtva, mely önkénytelen emelkedett kedélyében, látogatta meg Bretizláwot egy napon. A csillagászt kedvencz foglalatosságai, számításai, horoscopjai, napházai, látcsövei s jegyzékei közt találta. Leányának elutazása óta ez vala első látogatása a királynak öreg barátjánál, ki nem minden aggály nélkül sietett nagy vendégének fogadására.

– Maradjunk itt, – mond a király nyájasan, egy széket vonva a dolgozóasztal közelébe – nekem sok közleni valóm van veled; engedi-e időd, egy órát szentelni barátságos beszélgetésre?

Bretizláw mélyen meghajtotta magát s a király ismételt intésére a széken, könyvekkel s irásokkal terhelt asztala mellett, helyet foglalt.

– Felségednek nemes körében – viszonzá az öreg udvariasan – óráimat a legnyereségesbeknek tartom.

– Félre minden szólásmóddal s hízelgéssel; – nyiltan atyám! én lelkemet jöttem kitárni előtted s tanácsot kérni tőled, szívedből eredettet, nem olyat, melyet csillagaidból olvassz.

– A csillagok igazak! – jegyzé meg hivői magasztaltsággal az öreg.

– Ám legyen! – Egy helyzetet az égen szerettem s megszoktam; csillagaid hazudtak, vén jós! – én szívedre számítok, nem csillagaidra.

– Hogyan?

– Nem fejtem ezt meg neked; találd ki, s most egyébre térek.

Mátyásnak, midőn a csillagokat említé, a kedves Izabella csillaga jutott eszébe, mely, miként a vidám egykori gyermek diadali örömmel állítá, oly közel fénylett az övéhez.

– Bretizláw! – folytatá Mátyás rövid szünet után – nőm meghalt! te tudod, hogy nem szerelem szőtte e viszonyt; de tudod azt is, hogy az átszunyadott szelíd teremtés közel volt szívemhez. Ő nincs többé! s én gondjaim s bajaim közepette egyedül állok, ifjan, forró szívvel – és egyedül!

A csillagász komoly tekintetet vetett a szólóra: – Dicsőségével tetteidnek, s a téged imádó nagy hazának közepette, – Istenemre! nem egyedül; fénylőbb kisérete e földön ma nincsen senkinek.

Mátyás keserűn mosolygott: – Öreg! közel állok honomhoz, mert keblemben hordom azt. – De későn érik a dicsőség gyümölcse, élő le nem szakíthatja; – századok szűrik meg egy nagy névnek anyagát, míg világos lesz: mi tiszta volt benne, mi salak? – A tetteket is a jövendő bírálja. – Ha mint királyt fény köröz, s kíséretem dicsövedzett? szólj: kinek közelében van a férfiú, az ember, az ifjú! ki szeret vagy gyűlöl; vonzódik vagy undorodik, vágyik vagy irtózik. – Mondd! megszűntem-e ember lenni? s midőn az egész világ szeret, e társas életben özvegy maradjon-e lelkem s egyedül álljon? – Férfiúbarátság ezt be nem töltheti egészen; az érzékeny szív nőkeblen pihen meg a tett súlya után, s egy órája a szerelem odaengedésének, mondd! mivel ér fel? s tanácsolj! – Ha a nap fáradalmai után haza térek; nincs angyalian-vidor arcz, mely fogadjon! nincs kebel, hová érzésem heve átömöljön! nincsen szem, melynek sugáraiból a mennyet szívjam keblembe! – A királyt egy kerítvénye a hódolóknak övedzi! – az ember – a szeretni vágyó – pusztán áll a világban!

– A hon óhajtását előzé meg felséged e nyilatkozásban. Én jobb tanácsot nem adhatnék, mint azon eszmét, mely királyomnak szavai alatt rejtőzik. Európa fejedelmi udvaraiban nemes hölgyek vannak; a franczia király, például, örömmel lépne leánya által a legközelebb viszonyba felségeddel.45)

– Feledted-e – mond a király sötéten – békeeskümet? hogyha gyermek nélkül hal meg nőm, második nősülésre nem lépek.

– Nem feledtem, uram király! de hiszem, hogy Fridrik császárt rá lehetne birni a feltételrőli lemondásra.

– Hiszed-e azt? – kiált fel az ifjú némi hangnyomattal – úgy te nem ismered őt! – Az egész békealkuban, az egy korona váltságának visszaadását kivevén, nincs feltétel, melynek inkább örült, melyre többet számított. – Ő attól soha el nem áll.

– Most talán nem, de a jövő sokat változtathat.

– Csalatkozol: ritkán hoz jobbat a jövendő! S vedd a dolgot úgy, a mint áll, s miként esküm következésében kell azt venni: én a honnak királynét nem adhatok a nélkül, hogy békeeskümet megszegjem. A dolog tehát lehetetlen s szót sem érdemel tovább; de hidd: vannak óráim, melyekben örülök, hogy ezen eskü nem enged hűtlennek lenni szerelmemhez.

– Királyom!

– Ne szakaszsz félbe; – mondd, mit vétek honom, mit esküm ellen? – ha királynét nem adva a trónnak, nőt! – nőt Isten színe előtt csatlok szívemhez! olyat, kit szeretek, kivel lelkem rokon, ki szívemet érti, s ma királyné lehetne, mind szépségére, mind eszére és szívére, melyek páratlanok!

Bretizláw feszült komolysággal bámult maga elébe. – S ha valaha Fridriknek szándéka változnék – szólt – azon nehéz feltét megszűnnék, mit tennél akkor? Nemde a nemzet szólalna fel, s kívánna trónjára királynét, ki annak méltóságára született, a honnak érdekében kívánatos s ki előtt kevély, nemes magyar arcza pirulása nélkül, hajthassa meg térdeit.

– Ellenvetésed az, – felel Mátyás nyugodtan – mely a legközelebbi, s melyet mindenki tehetne nekem. Fontosságát nem tagadom, – bár oly állításon alapul, melynek kétességét magad megismered; de hallgass ki engemet. – Ha tenném azt, mit előttem tettek sokan, s teendnek utánam is számtalanok: hogy szeressek olyat, kit nem becsülhetek, s kinek szerelmét az oltár szentsége nélkül élvezhetném, – állana ellenvetésed. De a hölgy, ki szívemet birja, sokkal nemesebb, mint hogy ily viszonyra léphetne bárkivel e földön. Én ismerem őt, és sokkal mélyebben tisztelem, mint hogy valaha őt kisebbítő gondolat s vágy juthatna eszembe. – Ő csak Isten színe előtt s lelkész keze által lehet az enyém, lehet nőm a szó legvalódibb értelmében. – Ha ő nemes, jó és nagy, – mondd! azon hű nemzet, mely a számüzött foglyot emelte trónjára! el fogja-e taszítani szívétől azt, kit szeret? s gondolod-e, hogy valakinek adhassam kezemet, ki előtt meg nem hajolhatna diadalérzettel a legbüszkébb magyar levente térde?

Az öreg hihetlenül rázta fejét.

– Hátha – folytatá a király – szándékomban – a nélkül, hogy annak tárgyát megnevezném – a hon legelőkelői már megegyeztek volna? ha többet bíztak ezek választásomban, mint te, s ha az esztergomi érsek, s az egri püspök maguk ajánlották lelkészi közbejövetelöket az egybekelésre?

– Mit mond felséged? – hihetlen! a nélkül, hogy tudnák nevét annak, kit kezével akar boldogítani: helyes volt-e az ily engedékenység?

– Úgy van! – felel a király – ők megegyeztek, mert el tudták a királyt az embertől választani.

– Ha felséged megcsalódnék, – ha egy cselszövényes kigyó foglalna királyi kebelén helyet, ki abba beincselkedte magát vétkes ármánynyal? ha a hon, mely dicsőül királyában, pirulva fordítná el fejét nejétől.

– Csak neveznem kellene őt, – mond az ifjú sugárzó arczczal – jámbor öreg, Istenemre! egy nevet hallanál, melyre tenmagad, miként én és minden, a ki ismeri, kevély lehetnél.

Bretizláw elgondolkozott; hosszú szünet után felfogá újra a beszéd fonalát. – Igaz, – mond – a neme a szövetségnek, melyet felséged szándékozik kötni, a csalódás esetében nem feloldhatatlan; de megbocsát az én legjobb királyom, ha nyiltan kimondom: épen azért nem hiszem, hogy hölgy, kinek becsülete szent, arra léphetne.

– Miként érted ezt? – kiált fel Mátyás pirulva – szavaid sértők; magyarázatot adj!

– Ha mindig csak az volna a vétkes, uram király! – felel Bretizláw sötéten – ki bűnt követ el, s méltatlan az, ki méltánylatra érdemetlen: akkor hinném, hogy oly férfiú, mint felséged, s egy nemes lelkű hölgy közt oldhatlan lenne a házasság, mihelyt ez királyomnak szerelmét meg tudta érdemelni; de néha az álszín csal; s ha Fridrik császár súlyos föltétele valaha szűnik, az egekre! elég ember akad, ki gyanússá teendi a legártatlanabb nőnek erkölcsét, ha annak származása büszkeségét sérti, vagy terveinek sikerét távolítja.

– Így ismersz te engemet, Bretizláw? – felelt nemes fönséggel a király – gondolod-e, hogy kinek szívemet adom, azt választatlan s megfontolás nélkül csatlom magamhoz? – Gyermekészszel s gyermekszerelemmel ez megtörténhetik; de én férfiúnak értem, öreg, ismerem, a kit szeretek.

– Ah! de nem változhatik-e a legjobb is?

– Nem! – felelt Mátyás – legjobb nem változik, mert nem lenne a legjobb, ha azt tehetné. A kit én szeretek, sohasem fog változni; kit választottam, a fölött nincs ármánynak s cselszövénynek hatalma.

– Mindezen feleletek királyomnak magas erényét, szép bizodalmát, nemes jellemét bizonyítják; de ha őszinte lehetek: én e lépést nem javallom.

– Okaid?

– Nem tudom, hibásak-e vagy nem! de én Magyarország trónján felséged mellett csak királynét tudok szeretni s megszenvedni.

– Van-e trónról itt szó? ti hideg szívetlen emberek! üres-e trónotok? nem töltöm-e azt be? minek kívánnátok ott még egy koronás főt látni, ha az szívemtől idegen lenne!? – Oly nehéz-e nektek elhinni, hogy én is csak ember vagyok? – – De szólj röviden nekem: helytelen-e, mit tenni akarok, ha azzal a hon érdekének nem ártok?

– Épen ez! – jegyzé meg a makacs öreg – s ha e házasság gyümölcsöző leend? akkor – –?

– Fiaim! – felelt a király büszkén – mint Hunyadiak vívjanak a hon csatáiban; gondolom, nagyatyjuk nevével megelégedhetnek. Istenemre, a név ér valamit! – Leányaim boldogítsanak magyar leventéket, neveljenek bajnokfiakat s szelid anyákat! – – Rossz húrt pendítél meg, öreg! – folytatá Mátyás a szenvedély boldogító hevével. – Egy fiú tőle! hitemre! – a fiú bajnok lenne! Oh Bretizláw! boldogságom függ e lépéstől; megtagadhatnád-e tőlem teljesedését?

– Én?

– Te! – felelt Mátyás – mert jóváhagyásod nélkül nem akarnám tenni.

– S ki az, a kiről itéletet kell hoznom, mielőtt nevét hallanám?

– A legnemesb hölgy Magyarországban, – felel a király.

– A szerelem szemeiben, – mond szeliden a csillagász, ki gondolatait olvasá az ifjúnak.

– Minden szemben! – jó öreg! hallj engem! én nőt veszek, nem királynét, atyám szent nevére mondom! – mert ha békeesküm tilt hölgyet emelni királyi székem mennyezete alá: nincs isteni s emberi törvény, mely tilthatná szívem trónjára nőt ültetni, mely tilthatna szeretni! – Szólj! ha az, kit választék, szeretne, miként én – engemet – – nem koronámat? – ha kezemet önkényt, – koronámat kinálva sem fogadná el? – ki nőm akarna lenni, Hunyadiné, nem egyéb? mondd! – hibáztatnál-e még?

Bretizláw némán tekintett a királyra.

– Atyám! – folytatá a király magasztalt hévvel – én megtaláltam őt, mert a szerelem előtt rejtek nincsen; fölkerestem, s ő, oh boldogság! – a királyt visszaidézte, elhatározottan, nagylelkűen; – de Hunyadival kész életét megosztani, – ő szavát adta a férfiúnak: a királyt nem ismeri.

– Uram! – mond az öreg, s egy köny csillogott szemében – szeretetem felséged iránt nincs gyöngeséggel vegyülve, szívem nem csábíthat el, midőn eszemre van szükség; azért engedje felséged, hogy az égből nézzek feleletet.

– Késő; – viszonzá Mátyás – csillagaid jóslatának nem hinnék már. E tiszteletes homlokról, e nemes vonásokból akarom az ember szavait hallani, nem a bölcsét.

– Legyen! – mond az öreg – királyom boldogságáért életemet adnám, s mint ember, nem tudnám a szerető ifjút kárhoztatni, ki vágyik szíve hölgyének ölében üdvezülni; de mint baráti névvel megtisztelt királyomtól, mint aggott férfiú, kitől érett tanács kéretik, azt mondanám: ne tedd uram!

– Ah! – mond Mátyás – én rád számítok! ha esküm alól felold Fridrik, te segítni fogsz nőmet arra birni, hogy trónomat oszsza meg.

– Soha! – rebegte a csillagász – soha! a tett meggyőződésem ellenére van, s ha gátlani nem tudom, Istenemre! elősegítni nem fogom soha!

– Jó, jó! – mond Mátyás keserűn. – Oh minő egyedül áll a király, midőn a mindennapiság avából kilépve, valami újat, szokatlant akar tenni! jó! hagyjatok magamra! – a felelet terhét elbirja vállam, s ott az igaz biró előtt a felhők felett védendem az embert a király ellen!

Késő estig folyt a vitatkozás. – Hol nyugodtan, hol keveset beszélgettek; – míg végre a király búcsút vett.

Bretizláwnak csendes vonásain komolyság ült, de szelid nemű volt az, szemében köny csillogott; némán járt fel s alá szobájában; végre az égre tekintett, melynek fénylő népe nyájas derűben ragyogott fölötte. – Egy ikercsillagzatra volt a tapasztalt szem függesztve, az öreg összetette kezét: – Oly közel! – mond ihletve.

*

A király az estebédnél gondolkodó volt, asztalánál Galeotti ült s Ország Mihály, kikkel éte után majd éjfélig beszélgetett: arczán neme a fájérzetnek vala olvasható; de valami oly csendest, oly megelégedettet mutatott kifejezése, hogy azon jóság bélyege képének, mely őt annyira kedveltté tevé mindenki előtt, sohasem volt úgy kijelölve látszható, mint ezen éjjel.

Távozásakor Galeotti megszorítá Ország Mihálynak kezét. – Uram! – mond – a királyon valami szokatlan történt.

– Meglehet, – felelt Ország – ma kegyelmezett meg a vadnai foglyoknak; a kegyelem napja örömnap Mátyásnál.