Strena.

Annál Marad!

Börne.

Szokásban volt történetünk korában a magyar előkelőbb házaknál – főleg a királyi udvarban – január elején nyilvános ajándékokat osztogatni. E szokás még az első magyaroktól s a pogány korból vette eredetét; később Jézus körülmetéltetése ünnepével jött kapcsolatba. Strenának nevezték.47)

E nemzeti ünnepélyre a királyi csarnok legtágasb elfogadó terme volt felkészítve, egy hosszas négyszög, melynek falairól gazdagon aranynyal hímzett veres bársony-szőnyegek folytak le, festői redőkbe szedve s mindenütt nehéz aranyzsinórokkal s rojtokkal ékesítve. A boltozatok tetejéből több aranyozott réz és ezüst csillár függött le, melyeknek színekkel tarkított viaszgyertyái csak az ünnepély napjának alkonyodtakor gyújtattak meg a királyi apródok által, kik szokott égszín bársony öltözetökben, fehér vesszőkre tekert gyújtóikkal oszták a világot. A terem hosszabb falainak közepén szemben két tágas ajtó volt nyitva. Ezek előtt oroszlán-kaczagányaikkal, fénylő aczélfegyverzetökben állottak a királyi testőrök néhányai; nemsokára a gyertyák s lámpák meggyújtattak s minden fényben ragyogott.

A terem keskenyebb oldala balra sátrat képezett: veres, fehér és zöld nehéz selyem-szövetből, elől tágan szétváló szárnyakkal, melyek égszínüen voltak béllelve s szélesen aranynyal hímezve.

A sátornak közepében három lépcsős emelvény nyúlt el s e fölött az egyetlen darab ezüstből öntött, karnélküli királyi szék vala látható, veres bársonyvánkosával s földig folyó arany rojtjaival. Oldalain félkört képezett egy magas, több lépcsőből emelt állvány, a legfinomabb zöld posztóval bevonva. Az ünnepély kezdetén ezen fokokon az ajtókon halkal begyülő ország nagyjai foglaltak helyet. – Jobbra az egyháziak, balra a világiak s mind a két rendbeliek közepette a Mátyás udvarában mindig számos idegenek. – Az állvány előtt párnázott lóczasor vonult félkörben, a magasb rendű nők számára.

A baloldalon álló férfiak közt különösen szemünkbe tűnik egy ölnél magasb német lovag, Holubár nevű, hőse a német tornáknak s mindeddig győzhetlennek tartott; – kit Mátyás király maga idézett Budára, nemes lovagi csatára.48) – A lovagon barna bőrujjas volt, fehér selyem virágokkal hímzett; alsó része öltözetének gyapjú szövetből készült, melyet tágan szétváló festetlen csizmák egészítének ki, a hosszú lovagi sarkantyúval: oldalán, fekete hímzett szíjon, nemes fegyvere lógott: egyenes kard, keresztidomú markolattal.

Közel ehhez az ősz Bolezláw, a százévű huszita, állott a Podjebrád követségéből, két kisérőjével együtt, az ifjú Borissal s azon koros lovaggal, kiket vele együtt a rejtélyes romok közt láttunk már. Kissé távolabb Giskra, Rozgonyi Sebestyén, Magyar Balázs, Zokoli Péter valának kivehetők, számtalan másokkal, kiknek tág s gazdag keleti öltözetökkel szembeszökő ellentételt képezett egy karcsú lovag a trón közelében. Elemér volt az, a sas; fején feketített aczélsisak ült leeresztett rostélylyal, mint mindig, tetején három magas sastoll; sugár tagjait fekete bársony-dolmány födé, míg száraira vasfegyverzet borult; dolmányán felül a sűrű vasing volt látható: egyik megkülönböztető jele a fekete seregnek; fénylő halálfővel mellén, mely alatt az arany buzogányláncz vonult jobb válláról a balra, oldalán egyenes kard csüngött.

Az egyházi férfiakon fekete menték voltak, elől nyitva s veres virágokkal hímezve, melyek alól ezüst vagy aranyozott mellvértek csillámlottak s oldalaikon görbe kard lógott.

Alig foglaltak ezek helyet, midőn a király többek kíséretében megérkezett s a nagyszerű látványnak mintegy gyúlpontját képezé. – Egyszerű volt öltözete kivételesen, mert máskor ily ünnepélyek alkalmával aranytól s gyöngyöktől csillogott. Gazdához illő nyájassággal foglalt az értékes sella curulison helyet. Jobbra tőle egy kerek, bársonynyal borított asztal mellett Galeotti állott, a mindig tréfára s enyelgésre szintúgy, mint komoly tárgyak vitatására kész udvarias olasz, fekete talárban s fénylő övvel. Nyakáról három aranyláncz csüngött le, a Mátyás, a római pápa s a nápolyi király mellképeivel. Az asztalra roppant, majd teknőnagyságú ezüst medencze volt helyhezve, tele ujdon ezüstpénzzel s mellette egy kisebb, gazdagon kövekkel kirakott tál arany pénzhalommal, melybe egy onix kanál volt szúrva.

A látvány, mely itt a király előtt bontakozott, valóban nagyszerű volt. Szemben a sátoralakú menyezettel a terem túlsó fenekén, egy a király mellett levőhöz hasonló, de magasabb lépcsőzet emelkedett, aranyozott sorompó által korlátolva, úgy hogy e korlát s a királyi sátor közt tágas hézag maradott; tömve voltak a fokok csinosan öltözött néppel; a változatos tömegben lehete Ábrahámot, Nephtalit s Aminhát festői öltözeteikben látni, melyek még egészen czimezék az izrael gazdagabbjainak ekkori fényüzését.

A király – miután a hozzájárulók néhányaival beszélgetett – Galeottihoz fordult vidáman. – Mi itt, – mond, – a gazda vagyunk s egészen a régi divat egyszerűségében kivántunk megjelenni, mint atyáink, kik ezen ajándék vagy Strena-napot sátraik alatt tarták tanyáikon vagy táboraikban. – Kezdődjék az ünnepély!

A királylyal szemben levő aranyozott korlátok előtt középben hárfások, cziterások és énekesek foglaltak helyet; jobbra s balra ezektől az udvari hangászkar: hegedűikkel, czimbalmaikkal, hosszú s rövid sípjaikkal, trombitákkal s tárogatókkal.

Tizenkét hölgy fehér patyolatban s szintannyi fiatal férfiú fekete selyem-öltözetekben jelent meg a terem hézagának közepében s éneklé Árpádot a Pannonhalmán, midőn széttekintett a gazdag honban s tigrisbőr-sátrát vonatta fel s egy szőrzsákon ülve az agg kapitányok közt, paizsáról, melyet váltva fegyveresei féltérden tartottak előtte, osztogatott vitézei közt görög s római pénzeket s kérte hőseit, hogy e napot emlékezetére ünnepelnék. Éneklék: miként jöttek rendre a vésznek edzett seregek bátrai medve- s borz-süvegeikben, vas- és fa-sisakjaikban s fogadák az ajándékot végtelen sorban, egy egész nap és egy éjtszaka.

Elvégződvén az ének, a trombita jelére megindult az egyik nyitott ajtón át szép rendben követelők hosszú sora, mint tarka, színeiben változó kigyó, a trónhoz kanyargó derékkal, míg eleje a királytól balra eső ajtón vonult ki. – És jöttek a pohárnokok arany billikomokkal s a tálnokok ezüst tálakkal s pinczérek tölcsérrel, a hangászok hangszereikkel, a lovászok keféikkel – a régi szokás szerint.49)

A király, miként jöttek, a széles tálból mindenkinek előre nyújtott eszközébe pénzt eresztett s valamennyien megelégedve hagyák oda a termet.

Míg ez így a sátor mennyezete alatt folyt s a király kifogyhatlan nyájassággal teljesíté gyári munkáját: addig a jelenlevők tisztes beszélgetéssel tölték idejöket, megjegyzéseiket tevén, vagy lovagi illedelemmel szállottak le állásaikról s a nők üléseihez közeledtek. A vidám Nankelreutherné egészen elemében látszatott lenni, mig Giskrának tündérszépségű leánya körül nők és férfiak gyűltek.

Túl Aminha kedvetlennek látszatott. Neme a boszúságnak fellegzé szép vonásait, de azoknak kifejezése eltökéltségre mutatott.

– Nephtali! – mond Aminha, – az a konyhaszemélyzet ezüst edényeivel?

– Harmadszor kérdelek, Káldor Kálmán!

– Igen! – felel a kérdett, – a másik ott, az egyik trombitás s tartja hangszerének tölcsérét tárva az ajándékra.

– Nézd csak Devecserit, az udvari szabót, – mond Nankelreutherné Gara Máriának, egy emelt termetű lelkes arczú szőke hölgynek, – ez nekünk fontos emberünk.

– Vágyom látni! – felel a hölgy nevetve, – minő eszközzel fogadja az ajándékot; nekem erre sem tű, sem olló, sem ár alkalmasnak nem tetszenek.

– Ha csak a gyűszűvel nem? – téve hozzá nevetve Ilka.

Devecseri Jordán zömök, piros és vidor arczú, becsületes budavári férfiú és neje segítségével nőszabó is: az ünnepély szellemében csinosan öltözve, de kezelése bélyegeként zöld kötővel s e mellé szúrt hatalmas ollóval övében, léptetett halkal a királyi sátor felé, kötője alatt valamit rejtegetvén.

– Mi lehet annak az embernek kötője alatt? – mond a nép közt egy fiatal szabólegény, ki gazdáját ismerte meg a közeledőben.

– Úgy néz ki, – felel a mellette álló pohos kefeárus, – mint egy korona.

Devecseri uram, közel érvén a királyhoz, sajátságos műszerét kivoná a kötő alól. A vidám ollóhős feltalálta magát s a király elébe egy jókora fatálat tartott, körülszurkálva árakkal s hosszú tőkkel, melyek annak valójában távulról korona-alakot adtak; a tál feneke különbszínű arany, ezüst és selyemfonal- és szövetdarabkákkal volt vékonyon kibéllelve, melyek közt néhány tű és gyűszű is látszatott.

A király elmosolyodott s Galeotti, ki az ünnepély alatt vidám tréfáival s megjegyzéseivel mulattatá a királyt,50) maga is jóizűen neveté a furcsa ötletet, mely, miként tudá, sohasem szokta czélját a király előtt elvéteni.

Valóban Mátyás egy jó marok ezüst pénzt vetvén a tálba, nevetve mondá: – Szabó gazda! te gondoskodtál róla, hogy pénzünk nyakát ne szegje táladban, oly helyesen ágyaltál alája.

– Felséges úr! – mond a szabó, neki bátorodva a vidám megszólítástól, – a magyar tejfölösen szereti a káposztát.

Mátyás azonnal elértvén a tréfát, az aranytálból néhány aranyat hintett a Devecseri uram tálába, ki vidáman s büszkén körültekintve haladott tovább az ajándékkal.

A nők nevettek s az egész ünnepély igen vidor, fesztelen alakot vőn, melynek derültségében Elemér is osztozott, Széchi Dienessel s másokkal beszélgetvén. Giskrának leánya, ritka állhatatossággal egyetlen tekintettel sem boldogítá az elfödött lovagot; de annak szemei a sisakrostélyzaton keresztül a gyönyörű hölgyön csüngöttek, kinek kevély tartása bár kissé különösnek tetszett a lovagnak, nem tudta eléggé bámulni azon tapintatot, melylyel a büszke hölgy mindenkihez szólott, a nélkül, hogy bárkit a legcsekélyebb merészségre is bátorítana; míg a szinte bohó Nankelreutherné tízet is felültetett könnyű társalkodásával s ezer kétértelmű beszédre s megjegyzésre adott okot minden ártatlansága mellett.

Néha a teremben frissítők hordattak tálakban s billikomokban; lehetett ezeknek vivői közt a csintalan Csupor Ádámot látni, a nők s leányok közt sürögve; Szelepcsényit s még több nemes apródot, udvari szolgákat s pohárnokokat.

Az éj jó előre haladott s a követelők még mindig jöttek; az ezüst s arany tál újra megtöltetett s a király kifogyhatlan vidámsággal osztá ajándékait. – Többekkel, kik hol távoztak, hol közeledtek hozzá, nyájasan beszélgetvén s tréfálván.

– Hallod-e, Galeotti, – mond, – hát te miért nem hozod elő szerszámaidat?

– Uram! – felel Galeotti, – én azok nélkül vagyok.

– Hát könyveidet, melyekkel tárainkat gazdagítottad, semminek tartod?

Galeotti azonnal fiának, János Márknak, inte, hogy könyveit: De homine és De incognitis vulgo, a királyi könyvtárból hozná el.51)

E közben a nép halkal ritkulni kezdett, végre megérkezvén a könyvek, Galeotti a király tréfás nógatására feltárta azokat s Mátyás halommal megtömte lapjaikat aranynyal.

Ezután egy nem régiben odahozott csinos kagyló aranynyal s gyöngyházzal ékesített ládácskát nyitott fel s a jelen levő úri nők közt a nap emlékére készített gyűrűket osztata el, a király nevével, a nap és év számával, melyek közől, még itt-ott léteznek s láthatók honunkban jelenben is.

Végre a hangászok vidám zenéje véget vetett az ünnepélynek s mindenki haza felé kezdett indulni, midőn egyszerre egy adott jelre az ajtók bezárattak.

Mátyás előre lépett. – Az idő, – mond, szép, teljes érczű hangon – késő ugyan, mert jóval haladta meg az éjfélt,52) nemes vendégeim! s ti hű budai népem! – de a jó tettnek nem szabad késni s nekem még ma az ifjú napot nevezetes cselekvéssel kell megnyitnom.

A király újra intett s a sátor mögötti ajtók egyike megnyilván, egy kis ember lépett be. – Öltözete szürke; zsinórtalan dolmány volt, pikkelyezett bőrövvel derekához csatolva s hasonló színű nadrág. – Látszott egész lényén azon avatagság, melyet hosszas raboskodás után lehet észrevenni.

Sajátságos külsője a bejöttnek a jelenlevőket meglepte; alig harmincz évre mutató arczával, de hófehér hajával s nagy fejével, melynek szemei a lehetőségig kerülték a más szemekkeli találkozást.

Mátyás hosszú tekintetet vetett ezen férfiúra, kinek vonásain durva dacz s nyerseség mutatkoztak.

– Mi a neved, zsebrák? – mond a király egyszerre megismertetvén egyét azon elszánt rablóknak, kik Dzwela alatt irtózást s rettegést terjesztettek maguk körül.

– Angyal diák! – felelt röviden a kérdett.

A király a név hallására gondolkozni kezdett. – Angyal diák? – ismétlé, – te a Komoróczi seregében szolgáltál; emlékezünk nevedre, melyet többször hallottunk.

– Igen! – felelt a kis ember, kevélyen tekintve körül széles arczával, melyen a börtöni lég sápadtsága ült.

– Hallod-e, diák! – folytatá Mátyás, – szerencséd, hogy Rozgonyi Sebestyén meg nem tudta nevedet, mert aligha most együtt szólanánk! – Ezzel a király a jelenlevő s szavait feszült figyelemmel váró vendégekhez fordult. – Zokoli Péter vezérünk s barátunk – mond, – e fogolynak itt biztosította életét egy feltét alatt, melyet, a mint hiszszük az teljesített; s így bizonyossá tehetjük mi is életéről s szabadságáról.

A fogolynak mogorva vonásain egy villáma az örömnek vonult keresztül.

– Tudva van kegyetek előtt, szép hölgyek! bajnokok s hű budai polgáraink! hogy országlásunk hajnalán, a vadnai ostrom alkalmával, egyik leventénkre, Zokoli Mihály uram ő kegyelmére, terhes vád jött előnkbe; s annak minden körülménye s következése. – Azóta e hívünk visszavonta magát udvarunktól, nevéről mondott le, melyre szenny borult s esküt tőn: csak tisztán, mint a tűzön átfolyt arany, lépni fel közelünkben fedetlen arczczal, vagy sohasem! – Ugyanez idő óta egy nemes lovag él seregeinkben, kinek arczát senki sem látta, de ismeri tetteit s ki itt van jelen. – – Sas! – folytatá a király, Elemérre mutatván, – lépj közelebb!

A lovag a király elébe jött.

– Mi Mátyás, magyarok királya! nyilvánítjuk itt ünnepélyesen: hogy Zokoli Mihály hű lovagunk ártatlan!

Eleméren neme az illetődésnek tűnt fel, bár arcza födve volt, feje kissé lehajlott s tagjain reszketeg vonaglás futott végig.

Serenának angyali vonásait láng borította el, szemeit lesüté s föl nem merte azokat a deli férfiúra emelni.

– Elemér a sas! – mond Mátyás, – Zokoli Mihály! emeld föl sisakrostélyodat s mutasd meg rég nem látott arczodat nekünk!

Elemér födve maradott.

– Te még kétkedsz, lovag? jó! tehát halljátok mindnyájan.

– Ezen ember itt, Angyal diák, urának, bicskei Komoróczi Péternek parancsára, Zokoli Mihálynak irását utánozta s tudván, hogy akkortájban boldogemlékezetű öreg bátyánk, Szilágyi Mihály ő kegyelme, nem kedvelte e hívünket: két levelet utasított hozzá, Zokoli Mihálynak Giskrához irott s a kalózoktól elfogott irományait. Ártatlanságának bizonyságaul jelenben két más levelet hozott ide, melyek szintúgy Zokoli Mihály hívünk irása; azon napról valók s ugyanazon foglalatúak, – s kettőt egészen ellenkező tartalmúakat mások irásával.

Ezzel a király dolmánya kebléből négy levelet vont elő s átadta Széchi Dienesnek, kitől a levelek a többi jelenlevők kezeibe kerültek.

Mindnyájan, kik arról itélhettek, bámulták Angyal diáknak ügyességét, ki a Zokoli Mihály irását vonalról vonalra utánozta; de mennyire megütköztek, midőn az egyik levélben Zokoli Péternek, a másikban a királynak magának irására ismertek!

A királynak igen szép irása volt, az akkortájban divatozni kezdő újabb alakú egyszerűbb betűk s a régi czifrább s gótizlésűek közt ő a középútat tartotta s e sajátság miatt is levelei igen nehezen valának utánozhatók.

– Mit mondotok erre, urak? – kiált fel Mátyás.

– Megfoghatatlan! – hallatszott sokaktól.

Zokoli Péter kétkedő boszankodással, melyen valami nevetséges rezzentség mutatkozott, nézegette tulajdon, remekül utánzott irását. – Istenemre! ez a vesztőhelyre vihetné az embert! – szólt, újra meg újra forgatván azt.

– Mi levelünkben, – mond a király, végig futva még egyszer a kezében tartott irlapot, – Podjebrád atyánkat, szomszédunkat kináljuk meg koronánkkal. Nem kis barátság tőlünk jelen állásában a dolognak! – mit véltek urak? – –

Végre szünet lőn. – Hallod-e ember, – folytatá Mátyás, – azon cameleoni kezekkel, melyek a tollat úgy forgatják, mint festő ecsetét, szabad vagy! derék vezérünk szava szent! De a mai naptól óta – jegyezd meg jól magadnak – írni elfeledtél! Hitemre! ha még egy sort, általad írottat, látunk: oda jutsz, hová Dzwela s társai! – Mehetsz!

Angyal diák fölemelkedett sarkán, egy fővel magasbnak tetszett s kevély, kaján kifejezésű tekintetet vetvén maga körül, lassan haladott jobbra az ajtóig, mely kinyilt, rést hagyván a távozásra.

A teremben senki sem volt, ki többé Zokoli Mihálynak ártatlanságán kétkednék, kinek hűségét s csatlakozását királyához, honához, minden további felvilágosítások nélkül, az Elemér név eléggé bizonyította.

– S most, – mond a király szíves, de méltósággal teljes hangon, – tisztán állsz itt e díszes gyülekezetben, vágyunk bátraink s híveink egyikének nemes vonásait látni, – emeld sisakrostélyodat fel!

Elfödötten állott Elemér a sas s tisztelettel közeledett a királyhoz.

– Nem Zokoli Mihály, hanem Elemér a sas van itt, – felelt nyugodtan, – felséged előtt, fekete seregének egyik vezére, ki kész minden pillanatban éltét s vérét adni honáért s királyáért!

Mindnyájan rábámultak; Serena ajkait szorította össze.

– Minő makacsság ez?! – kiált föl a király; a túlságban – ha rény eredménye is – valami gyermekes van! ezt benned, Zokoli Mihály, nem kerestük. Mit kivánsz még? – királyod szava s e számosak jóváhagyása s hozzá ezen eldönthetetlen levelek!? nem elég ez?

– Ha Zokoli Mihály, – mond Elemér komolyan, – szent fogadást tőn Isten s királya előtt, hogy csak tisztán s gyanútlan hűségének fényében lép elő s födi fel arczát, nem kárhoztatom őt, ha meg nem jelenik itt.

– Hogyan? – szólt Mátyás, kétkedővé válván maga is e rejtélyes személynek ellenében.

Serena a legkínosabb feszültségben volt.

– Polgári szellemben, – folytatá a fekete legio lovagja, – hiszem, hogy Zokoli Mihály ártatlan becsülete helyre van állítva! de a lovagi czím szentsége s tisztasága többet kiván!

– S mi lehetne az? – kérdé a király, szinte indulatosan.

– Isten itélete! – felelt sötéten a lovag.

Mindnyájan elnémultak.

– Add elő kivánságodat! – szól a király komolyan.

– Felséged kegyessége nagy, kimélő, s a mint hiszem, Zokoli Mihály imádni fogja azon királyt, ki alattvalója becsületének helyreállításában nemes önszemélyében fáradozik; de hálája, ha valóban lovagi lélek lakik benne, határtalan leend, ha fölséged utat nyitand neki, becsületét kardjával kivívni mindazok ellen, kik abban kétkedni mernének még. Azért minden nemes lovag lelkéből szólok, ha nagy királyomat kérem: hogy Zokoli Mihálynak helyreállított becsületét s kivilágosodott ártatlanságát a legnagyobb nyilvánossággal hirdettesse ki országszerte azon hozzátétellel: hogy a becsületében sértett lovag a jövő pünkösdi ünnepek harmadik napján, itt Budán meg fog jelenni s kész leend élet-halálra vívni az ellen, ki hűségében hona s királya iránt kétkednék.

– Legyen! – mond a király.