A Végóra Kínai És Öröme.

– – – – A Halvány Ajkak Vonaglanak,
Érzem A Szív Halk Verésén:
Napjaimnak Állok Határinál.

Körner.

Elemérnek makacssága a királynak visszatetszett ugyan, de nem tagadhatá magától, hogy abban minden túlsága mellett, valami őslovagi van, minek érdekét nem lehet elvitatni.

Ő – így vélte a király – azt hiszi, mikép ellenségei s irígyei lehetnek, kik, a míg élete tart, talán hallgatnának; de halála után, mely a hon sokszori csatáiban oly minden pillanat eseménye lehet, azt mondhatnák: hogy egy rabnak tanúbizonysága, kit könnyű volt megvesztegetni, mit sem ér; s ennek ő maga, de a kegyes király és Zokoli Péter is adhatának tulajdon kezeikkel leveleket Elemér megmentésére. Ezért – így fűzte tovább gondolatit – volt a regényes lovag kész életét koczkára tenni, hogy becsületének az akkori idők szellemében egész fényét visszaadhassa.

De az oly sokszínű s vegyítékű emberekkel viszonyban élt Mátyás lélekvizsgáló volt. Ő Elemérnek elhatározását olykor hajlandó volt egész természetességében s valóságában méltánylani. Tudta, hogy valami elhatározás többnyire választás következménye. – Az ember vitatkozik önmagával, elfogad vagy elvet, végre cselekszik! – Szomorú s kissé szégyenítő, de nem kevésbbé igaz, s a mélyebb fürkészet arra, mint meggyőződésére, vezet, hogy mikor az ember tett és nem tevés, elhatározás és elmulasztás közt választ: mindig a könnyebbet választja. Mindazon hősök, kik éltöket áldozták önkényt honukért: nem választák-e azt, a mi nemes szívöknek könnyebb volt tenni, mint nem tenni? – Bárminő áldozatban az emberi lélek e sajátságát feltaláljuk; ki életét végzi könnyebb a halál annak, mint az élet, s e dönthetlen igazság akkor is áll, ha életét sajnálja s halni irtózik.

Elemérnek könnyebb volt a födött arcz minden nélkülözését s alkalmatlanságát eltűrni, mint adott szavát megszegni.

A király, mint látjuk, emberét ismerte, s annak lelkületét egész eredeti sajátságában fel tudta fogni. Végre gondolá: Pünkösd nincs oly igen távol, s a dolognak vége lesz, mert ily világos állásban s ennyiszer bizonyított hűség után ki merne, mint vádló, a leghíresb lovag ellen föllépni? még pedig istenítéleti harczban, élet élet ellen.

Hogy a király az ármány megfejtését Zokoli Pétertől, ez Angyal diáktól, ugyanazon rabtól vette, ki őt magához kérette a budai börtönőr által, nem szükség mondanunk.

Mátyás tehát a csata következéseitől barátjára nézve nem tartott, s kedélyének oly hangulatában volt, mikép mindent kedvező színben látott; úgyis országszerte ismeretes s legtöbbször bámult engesztelhetősége s nagylelkűsége ez évben délpontját látszott elérni. Szemeiből a férfiúvá érett királynak csendes, óvott boldogság ragyogott. – Többször, mint azelőtt, látták őt meghittei egyszerű álruhában kitűnni csarnokából; hova ment? senkisem tudta, de megjöttét többnyire egy jótett, közhasznú terv, vagy nemes elhatározás követé.

Galeotti olykor kedvtelve legelteté szemeit a király mondhatlan nemes kifejezésű vonásain, s fiának, vagy magában mondá: «A mi Numa Pompiliusunk Egeriára talált, mert szemeiben üdv lobog s agyában a termett erő nőttön nő!»

Mátyás vidor kedvének közepette is élénk érdeket talált abban, a mások boldogságát közleni s erre most, mint hitte, új út nyilt meg neki. Láttuk az előbbi czikkben a Nankelreutherné hosszas mulatását a királynál, s nem ok nélkül gyanítjuk, hogy őt Aminha sorsa vezette oda.

A nő, szokott módja szerint, nem kevéssé mulattatva a királyt, előadta, nemcsak a mit az ispánnétól hallott, hanem öngyanításait is a Komoróczi s Wratizláw azonosságáról, s az iránt, mit csak nemével az undornak tudott gondolni: hogy Komoróczi testvére. A királyt e történet, egyrészt regényes szelleme, másrészt különössége miatt, meghatotta; azonban felújítván elméjében a zugligeti remeténél történt lélekidézetet s az ezt követő megismerés jelenetét s mindent, mi akkor mondatott: a dolog egészen világos lőn előtte.

A mint az előttünk is – kik a jelen történetet megelőző időkbe hátratekinthetünk – világos már: hogy tudniillik a zugligeti Julius magus volt azon kirablott lovag, kinek három gyermekét láttuk a barlangban elhagyatva s hogy ezek Komoróczi, Ilka és Aminha voltak. A király még akkor, midőn a zugligeti remete ellen az első panaszok jöttek, felhányatta a budai városháznál a jegyzőkönyveket, a melyek egyikében olvasható volt ez:

«Káldor Elek ő kegyelme a Rozgonyiak majorját a Zugligetben átvette lakásul: fizet per annum tizenöt vonás forintot» stb. – Ugyanakkor tudta meg az öreg kényúrnak történetét.

Így tehát minden világos volt. A király, Lőrincz győri püspök kedves tárnokával s egygyel a legfényesb urak közől akkori időben, közölvén titokban a Nankelreuthernétől hallottakat, abban egyeztek meg, hogy oly lelkes hölgygyel, mint Aminha, némi kivételt tevén, őt ne rögtön vezessék vissza azon anyaszentegyházba, melytől akaratlan szakadott el, hanem igyekezzenek a szelid teremtést szívvel, lélekkel újra teremteni s kereszténynyé tenni.

Ábrahámot a király igazságérzete kérdőre parancsolá vonni, s ha a keresztény leánynak eltitkolása mint szándékos bűn sülne ki rá: szigorúan megbüntetni. Ez volt Lőrincz úrnak is akaratja.

Az egész kényes tárgyat azonban ritka kimélettel a sír felé hanyatló öreg bűnös s a hitéhez s a vőlegényéhez ragaszkodó nemes hölgy iránt akarta munkába vétetni.

Midőn a király akaratja Ábrahámnak hírül esett: nemét az őrültségnek érezte; szívéhez szorította Aminhát, nem szólott, nem tanácsolt, nem volt képes azt tenni. Folytonos remegés közben, mely alatt a nyolczvan éves öregnek ritka lelki ereje meg kezdett törni, várta a lelkes hölgynek határozatát. Nephtali, mint szent előtt, úgy állott Aminhával szemben; a szerelem ékesen szólásával igyekezett őt arra birni, hogy ne tegye azon nagy áldozatot egy megvetett zsidóért, melyet a hölgynek nyilt nemes tekintete igérni s biztosítni látszott.

Aminha hallgatott, nem hallatszott igen, sem tagadó felelet ajkairól. Hév szorgalommal igyekezett az üdvözítő hitnek igazságait lelkébe szívni és meggyőződni arról, mit kellessék tennie?

A tanuló órák után Aminhának képe csendes volt és nyugodt, mint egy szerafé. Néha ült, gondolatiba elmélyedve, könyökére nyugasztott fővel, szép égszín szemeiben ritka fény sugárzott s kisded ujjai közt hajának aranyfürtei gyürűdztek. – Úgy nézett ki, mint a halálra vált, kinek halvány arczára az élet utolsó fellobogása mulékony rózsákat olvaszt, s ki lelkével számot vetett már s a halál angyalának mosolygva nyújtja kezét s mondja: én kész vagyok!

Ábrahámnak valamennyire sikerült a szándékos eltitkolás gyanúját magáról elhárítani. Erősíté: miként a gyermek az ő – a zsidónak – ajtaja elébe tétetett, midőn jobbra-balra tőle s közel, keresztény tehetős polgárok lakjai voltak s így természetesen azt kelle gondolnia, hogy a gyermek izraelita. – Hogy a dolgot nem nyilvánítá, azért tette, mert a gyermeket Isten ajándékának hitte s annak első mosolya megnyerte szívét.

Mind való volt-e ez? s nem volt-e a gyermeken valami, a mi benne a keresztényt elárulta volna, nem merjük állítani; de tanusítja az Ábrahám védelme azon észt és erőt, melylyel az öreg tőzsér e veszedelmes gyanúból ritka ügyességgel s bátorsággal ki tudta magát tisztítani, mit – állapotját megfontolva – egyedül Nephtalinak tulajdoníthatunk.

Mennyire el volt ez évben is Mátyás foglalva, s hogy csak rövid időre jöhetett Budára: a történetek évkönyveiből láthatni. A jelen események közben is sokszor el kelle távoznia. Egykor újra csarnokába érkezvén, tudakozódott Aminha felől, feltevén magában, hogy az öreg Káldornak csak akkor adja a dolgot tudtára, midőn Aminhát mint keresztény hölgyet vezetheti elébe s javainak birtokába; mert kegyessége a félig semmit sem tevő fejedelemnek annyira ment szándékában, hogy az elhunyt családnak javait is lehetőségig akará kárpótlani.

A felelet a király kérdésére kielégítő volt. A tanító a lelkes hölgynek csendes figyelmét az oktatási órák közben nem tudta eléggé magasztalni, s szívben-lélekben megtérését mint bizonyost állítá.

A lelkész kitűzte a keresztelés napját s a királyt hítta meg keresztatyának s Serenát keresztanyának.

Minden már bizonyosnak tartatott, midőn egy reggel a győri püspök kedvetlenűl lépett be a királyhoz; – épen felkelőt tartott a fejedelem – s többen az ország nagyjai közől s ezek sorában Széchi Dienes, Hédervári s a váczi püspök, jelen voltak.

A király vidáman lépett az érkező elébe: – Lőrincz atyánk! mi hírt hozasz nekünk? – kedvtelennek látszol.

– Uram király! – felelt a tiszteletreméltó egyházi férfiú – emlékezik-e, felséged, Ábrahám leányára, Aminhára?

– Igen! igen! – mond a király, kinek egyik apródja épen övét csatlá be. A minap tudakozódtunk róla; gondoljuk, az oktatás alatt figyelemmel van?

– Igen! – mond Lőrincz úr – de minő sikerrel, gyanítja-e feleséged?

– A legjobbról tett a lelkész bizonyossá.

– A leány ó hite mellett akar maradni, alkalmasint atyja tanácsára; jó lett volna őket elválasztani.

– Atyja, – mond a király – nem szól a dologhoz, a mint ezt bizonyosan tudjuk, s Nephtali maga kérte menyasszonyát, hogy róla mondjon le.

– Valóban! – kiált fel Szelepcsényi Dienes – ritka öntagadás egy zsidóban; azonban a leány keresztény; a dolog kérdést sem szenved.

A király elgondolkozott. – Hitemre! – szólt végre – különös jelenet ez! – Egy leány, agg magyar nemes házból, kire tisztelet s fény vár, s mindezekről le akar mondani! – A dolog nem mindennapi; mi látni s hallani akarjuk őt!

– Ördög sugallása, – jegyzé meg mogorván a csatákban őszült Hédervári.

– Ne ezt mondd! – felel a király – a hithez malaszt kell, s ily csatlakozó lelket nyerni nem volna káros! – A mellett marad, a mit mondottunk; mi látni akarjuk őt!

– Mikor parancsolja, felséged? – kérdé Lőrincz úr.

– Minél elébb! – Urak! tagadhatjátok-e, hogy e hölgynek szilárdságában valami hősies van, a mi bámulatra ragad.

– A hithez malaszt kell! ezt mondá, felséged, – jegyzé meg komolyan Hédervári.

– Igazad van, öreg úr! s ezt kérjétek Istentől számára; ha – a mint halljuk – a tanítás óráiban figyelmes volt, úgy hiszszük, hogy a mag nem rossz földbe esett, ha most nem is, de később nemes gyümölcsöt fog teremni. – De egy van e körülményben, a mi némileg aggaszt; a térítő jámbor lelkész biztatására nem akartuk az öreg Káldort tovább leányaitól megfosztani, s azoknak életben létöket tudtára adattuk. Oly hanyatló korban, mint az övé: az élet, órákra bizonytalan. Nem tudjuk ha magánál kívánja-e gyermekeit látni? vagy ide siet? – válaszát minden órán várjuk.

Sokáig vitatkoztak s tanakodtak a teendőkön az urak, végre a király harmadnapra tevé a határidőt, s a jelenlevőket kérte, hogy addig mulassanak Budán. – Mindenesetre – mond – érdekes lesz a leánykát hallanunk s talán sikerül nektek, bölcs urak, szemeit megnyitni.

A király valóban iratott volt Káldornak. Midőn az öreg a tudósítást vette, fia, a vad Komoróczi – mert csak e nevén nevezték s ismerték őt a vidékben – nem volt jelen. A királyi kegyelem feltételei közt az is volt, hogy az Ábrahámtól elrablott s itt-ott ármánynyal letartóztatott javakat kiadja vagy árukat térítse meg. E váltság összeszerzésében fáradozott a vad rabló-lovag.

Lelkületéből gyaníthatjuk, hogy azt nem a legjobb kedvvel tevé; azonban remélte, hogy így megengesztelvén s némileg eláltatván a királyt, idővel – ha nem is oly korlátlan hatalmat, de legalább egy újan épülendő várban – azon nemét a független kényuraságnak eléri, mely eleme volt s melylyel semmi jutalom, semmi tisztesség fel nem ért képzetében.

Az öreg Káldorra a hír nem egészen kedvezőleg hatott, váratlansága megrohanta szívét. Ő remélte, hogy holta előtt láthatja még egyszer leánykáit, kik elméjében mindig jelen voltak. A vad, oly ritkán közelében mulató Komoróczi úgy sem töltheté be szívét. Olykor, bár nem mindennap, mint a Zugligetben, látták őt cselédei holdvilágos éjeken sűrű fák közé vonulni, s altató éneket rebegni gyermekeinek.

E tévedését a szeszélynek kivevén, ő csendes volt s az őrültségnek semmi nyoma nem látszhatott rajta, csak emlékező tehetsége csökkent.

Hirtelen tevé készületeit, őt semmi sem tartóztathatta, Budára sietett, meghagyván otthon, hogy fiát – megérkezvén – a történtekről tudósítsák.

Azon napnak estéjén, melyen a király Széchi Dienessel, Lőrincz s Hédervári urakkal beszélgetett Aminha sorsáról, érkezett meg az agg Káldor Budára. Leányait akarta látni, s jelenlétét tudtokra adatá.

Aminha sokat mulatott Ilkánál, feltalált testvérénél, s ritka béketűréssel hallgatá tanácsadását, nógatását, hogy hitéről mondjon le. – Ő mindezekre néma tekintettel az égre, vagy egy kézszorítással felelt. Atyja megérkezése értésére esvén, a következő napon Ilkával együtt hozzá sietett, a derék Nankelreuther kiséretében, ki semmi visszataszítót nem talált az Aminhávali rokonságban, de Komorócziról nem akart tudni.

Ilka s Aminha hasonlóul irtóztak a Komoróczi névtől. Mi, kik e történet minden részleteit áttekinthetjük, nem bámulhatunk azon, ha a két hölgy nem akarta őt látni, bár letettek minden gyűlölséget s megbocsátották az iszonyatosnak mindazt, a mit ellenök vétett és még vétendő vala, ha teheté. Ők azt hitték, hogy a testvéri indulat szelidségét inkább megóvhatják így, távol tőle, mintha azon rablónak arczát látandják, ki velök ördögien bánt.

A királytól rendelt szállásban, középnagyságú szobában találta Ilka s Aminha az öreg Káldort; egy nyoszolyán feküdt a beteges agg, arczában elegye volt az örömnek s ábrándelszórtságnak; hasonlított a halálra válthoz, ki a lelkészszel közli utolsó szavait.

Jókor reggel volt, midőn a két hölgy a szobába lépett, az öreg Káldor fölemelkedett valamennyire fekvő helyzetéből, s könyökére nyugasztván fejét, kábult tekintetet vetett az ajtóra; az ablak kárpitjai le voltak eresztve, az öreg intett s egyik cseléde szétvonta azokat.

A szobának falai fával voltak borítva, bútorai bőrrel bevont székekből, s rakottmívű almáriomokból s asztalokból állottak; a nyoszolya egyszerűbb volt, s mint látszott, nem a többi bútorokhoz szabott.

Az öregnek szemeibe könyek gyűltek, kezeit terjeszté ki. Nankelreuther a fekvőhöz közel állott meg. – Istenemre, – ezt gondolá magában a derék német lovag – ez embernek itt, ha poklot érdemlett is, e perczben meg tudnék bocsátani.

Ilka s Aminha térdeikre omlottak az agg mellé, atyjoknak jelentő, bár elhaló vonásait vizsgálták; az öreg emlékezett gyermekeire, ők nem atyjokra; ők ismerők, emez ismeretlen volt, s mégis a természet szava élénk keblükben; szíveik el voltak fogódva, – atyám! – ez vala mindaz, a mit szólhattak.

Az öreg két kézzel szorította meg fejét Ilkának s vonta magához és tartotta ajkaihoz szorítva sokáig; azután az Aminháét. – Nankelreuthert nem látta, – ő semmit sem látott, csak kis leánykáit, kiket oly sokszor altatott el, míg a vész dühöngött s az álomdalt a hollók károgták fölötte.

– Hogy hívnak, kedvesem? – mond, Ilkát hosszasan tekintve, – igen, az ő, – nőm kedves vonásai ezek, és tieid is, – folytatá, Aminhához fordulva. – Hogy hívnak benneteket? ah, az én fejem nehéz, s elmém feledékeny! Egyitek barna volt, az idősb – igen, te vagy az! – de neved nem jut eszembe – majd rájövök!

– Ilkának neveznek, – felel Nankelreutherné – kedves atyám; s e lovag itt férjem.

Ilka folytatni akarta.

– A név – mond az öreg – ismeretlen előttem; téged Máriának neveztek, gondolom. – És te! szelid angyali orczáddal, igen – neked arany fürteid voltak, te vagy az ifjabb, s neved?

– Aminha! – mond rebegve a hölgy.

– Nem, nem! – felel Káldor – ti rosszul tanultátok meg neveiteket, – Mária és Anna – így! – de hiszen én csalatkozhatom, s hét év óta fejem megnehezedett; míg remeteségemben éltem, többre tudtam emlékezni, mint most – fiam lármás csarnokában.

Az öreg a beszédtől kifáradva eresztette le fejét a vánkosra; Mária és Anna! – ismétlé – hajoljatok ide.

A leányok, mindig térden, hajták le fejeiket az öreghez.

– Isten! – folytatá Káldor – áldd meg őket a te legjobb áldásoddal! – s áldd meg az én fiamat, Kálmánt, s hozz nyugtot lelkébe! – Én kész vagyok! – Mária, Anna – mond alig hallhatólag – Isten veletek! – Az öreg Káldornak szemei húnytak be, ajkai reszkettek; végre a halál sápadtsága borult vonásaira. – A két hölgynek idegeiben a vér fagygyá vált, – a szavakat lesték a haldokló ajkairól; de némák maradtak azok. Néhány percz múlva halk vonaglás mutatkozott a kékülő ajkak körül: a haldokló kényúr susogta: – Kálmán! Mária! Anna! – s nem volt többé.

*

Egy hétre e szívrázó jelenet után Aminhát fényes szobában látjuk. Az ablakok a Dunára nyíltak, a szokatlan meleggel beköszöntő tavasz zöld lehelletével kezdé színezni a Duna szigeteinek szálas fűzeit; a Gellért dombja bársonynyal borult már, s a zsenge füvön juhok legeltek; a nap tisztán s magasan úszott az aggszerű Pest fölött, sugárlövellése mindent élénk, virító fényben fürösztött.

A szobában néhány velenczei tükör s képek voltak, egyébiránt világos zölden borított falai körül bútor nem látszott; tölgypadlózatán nyolcz karszék állott szabadon. A király ült egyikben, egyszerű barna dolmányban, melynek nyitott eleje csipkés ingét láttatá; – négyet – Széchi Dienes az esztergomi érsek, Vincze a váczi, Hédervári László az egri s Vitéz János a váradi püspök foglaltak el szemben ezekkel; a hatodikban Aminhát látjuk, gyönyörű keleties öltözetében, s mellette egy magas férfiút fekete talárban, keskeny övvel; a lelkész volt ez, ki Aminhát oktatta. Balra Ábrahám állott.

– Kivánságod szerint – mond a király szeliden – nevelőatyád is jelen lehet; nyilatkozz szabadon, leányom! Több hete elmult már, hogy szent s üdvözítő vallásunk szép igazságait hallgatod, mondd! találtak-e azok visszhangra szívedben?

Aminha fölemelé arczát, oly angyali jósággal s szerénységgel, hogy őt részvét nélkül nem lehet tekinteni. – Ábrahámnak tagjain halk reszketegség zajlott keresztül, inai meg kezdettek törni. A király intett s az öreg izraelita leereszkedett székébe. A szép hölgy megszólalt, úgy tetszett, mintha egész bátorságát birná. – A keresztény vallásnak – mond – szép, nemes és isteni tanításai, parancsai, igazságai minden tiszta s érzékeny szívben visszhangra találnak! – Az örök bölcseséget tisztelve, s imádva véstem mélyen azokat lelkembe s az isteni férfiúra, ki nyilvánítá, mint hitem sorsosai egyikére, kevély vagyok!

– S mégis izraelita akarsz maradni? – jegyzé meg élénken Vitéz. – Látni, helybenhagyni a jobbat s hiányosbat követni?

– Tiszteld az Istent, szeresd felebarátodat: – ez összesége szelid vallásodnak, keresztény! – mond a hölgy ihletve s helyzetének fontosságához mért méltósággal. – Én, miként ti, tisztelem az Istent! s szeretlek titeket.

– De nem az Üdvözítő rendelése s szent nyilvánítása szerint – felel Széchi Dienes.

– Tisztelem! – folytatá Aminha, alázatosan és hivőn emelve éghez szemeit, míg gyönyörű kezecskéit keresztbe helyzé keblére – tisztelem, mint Ábrahám, ki kész volt fiát áldozni parancsára; mint Mózes, kinek hatalom adatott a Verestenger hullámai közt száraz lábbal átvezetni népét s törvényt hirdetni közötte, mely Istentől jött.

– De a törvényt Isten maga változtatá meg, tette szelidebbé s önfia vérével szentelé meg, – szól Vincze nyugodtan.

Aminha hevülni kezdett. – Csodálatos emberek! mi köztünk a különbség? – mi várjuk a messiást – a tiétek eljött; mi hiszszük, a mi volt, ezt mondjátok ti; – ti hiszitek, a mi leend, a mi képzetünk szerint, – s a mit talán hinni fogunk egykor. – Az idő hézag köztünk. – Ti jövendőt éltek fogalmaink szerint, mi a multat a tiétekben. – S mi a nehezebb; a mit mi cselekszünk – vagy a mit ti? – Itt vagyunk köztetek, – folytatá a szép hölgy, ritka lelki erővel – űzött vadak! a Salamon egyháza összedűlt! Jeruzsálem falai letüremlettek! s az Isten népe, kit Kánahánban vezetett, vándor mindenhol. Ti befogadtatok, levegőt adtok és vizet, ennyi vendégszeretetek adománya! minden egyébnek bére véres verejték! – s e vendégbecsülő honban letapodva hever, kiujjongatva, kigúnyolva a verejtékfürösztött vendég! – Egy gör földje nincsen! – s azon üreget, melyet holta után foglal el, testével s életével váltja meg! – Az igazság fut előle, homlokán a Kain-jegy, a csaló tűzbélyege; – legyen szíve igaz vagy nem, neve zsidó!! – S ily úton, melynek alja tövis és parázstűz, hisz és vall a szegény zsidó; hű Istenéhez és törvényéhez a megvetett hontalan!

A királynak szíve összeszorult, de nemes önérzetében szólalt fel: – Aminha! tekints magad körül! – mi híjával voltál a nyugalomnak s kényelemnek? A mi gyámatyádon történt, az idők viszályának gyümölcse, s nem hited sorsosain egyedül, de megtörténhetik akárkin. Mondd, nem gazdag-e vesztesége után is e tisztes öreg? nem bársony és selyem födik-e tagjaidat? nem tárja-e karját az anyaszentegyház elődbe? s kiván szívéhez csatolni? nem birnak-e izraelita jobbágyaink szabadalmakkal s kiváltságokkal? s volt-e siket a király füle panaszaitok ellenében?

– Te nagy vagy, király! – felelt a hölgy – neved él izraelben mindenha! – Te! – oh, te az Ábrahám kebelébe jutsz, mert jó vagy és igazságos! igaz – igaz! sok nem úgy van már, mint volt; de mondd, te nagylelkű király! lehetnél-e boldog, ha utolsó jobbágyod szabadon gúnyolhatna, ha gonosz nemtelen előitélet születéseddel nyomná a gyanúság, az elkülönözöttség bélyegét homlokodra? azt hiszed-e, hogy ez szemrehányás? oh uram király! s ti szent atyák! – nem ismeritek ti Aminhát. – Mindent tűrök, sőt örülök tűrhetni, – csak hitemet hagyjátok meg nekem.

– Te keresztény leány vagy! – kiált fel Hédervári, béketürését elvesztve. – Ha a sátán karjait nyujtja utánad, kötelessége a látónak téged azon örvény mellől felragadni, melynek párkányán szédelegsz.

– Szeretetlen ember! – szól Aminha. – Mi kárhozatos volna hitemben? – Hogy nem azt eszem, a mit te? – hogy imádom Istenemet, miként e jámbor vénnek atyjai, kiket szenteknek nevezsz? – Kereszténynek születtem, azt mondtátok ti! de izraelitának neveltettem! – A születés véletlenség, – a nevelés által szívembe csöpögtetett igazságok az akarat s a szándék művei. – Hol az erősb kapocs? – születni eset; a nevelés ad nemesb életet! – születni, véletlen; lenni való! – Születünk meztelen és pusztán, ész, elv, akarat nélkül; de mivé a nevelés által lettünk, az önérzetet, akaraterőt önt a lélekbe!

– Az ördög ékesszólása! – kiált fel Hédervári indulatosan emelkedve székéből.

– Maradj helyeden, Hédervári, s légy nyugodt, mint e tiszta szűz itt, ki vallását s hitét védi, – mond a király.

– Nekem hitem, mindenem! – folytatá Aminha – éltem vésze közt az oszlop, melyhez híven ragaszkodtam. – Ti ok-emberek! keresztények! ti el akarjátok azt tőlem ragadni? – Bíznátok-e hűtelenben, ki vallását ellenkező meggyőződés előtt tagadja meg? – Hagyjátok azt meg nekem! – mond, összetéve kezeit s fölkelve. – Legyen jobb a tiétek! – – Ez, a milyen – az enyém! szívemhez van forrva! – Atyámat láttam én! haldokló keze adta az áldást homlokomra! Nem kérdezte ő, mit hiszek? – leányát látta csak s megáldott! – – Keresztény kéz áldott meg s én térdeimen fogadtam azt. Szerettem a haldokló férfiút, kiről mondjátok, hogy atyám volt! – Nézzétek ezen öreget itt a sír szélén! – ez az én atyám! – mióta gondolok, mióta a napot ismerem s az Isten szép csillagait, nagy világát, űzött népét: ez volt, ezt neveztem, ezt szerettem atyámnak! – Aminha térdre ereszkedett, Ábrahámnak kezeit vonta ajkaihoz s forró könnyei hullottak rájok. – Ezek a kezek – rebegé – tápláltak! – elhagyhatom-e őt? – Hiszen én vagyok mindene! – ez a szegény ember nélkülem pusztán áll a földön! – – Ábrahám feje a szelid gyermeknek keblére hanyatlott, arczában oly fájdalmas kifejezése űlt a búnak s kétségbeesésnek, hogy Aminha, két kezével fogván meg ősz fejét, csendesen zokogott.

– Tudod-e? – mond Széchi Dienes megilletődve, hogy azért szeretheted gyámatyádat s tisztelheted, mint eddig; a keresztény vallásnak parancsa: a hála jótevőink iránt.

– Tudod-e makacs leány, – vág közbe indulatosan Hédervári – hogy e bűnös megrögzöttség az igazság szoros útján a máglyára vezethet téged s ezen ördöngös vén embert, kinek gonosz tanácsa tesz ily vakmerővé.

– A tűzpróbán keresztül az Ábrahám kebelébe, akartad mondani, te kegyetlen férfiú – szólt Aminha. – Kivel hite van s az Isten – az ördögöt nem fél, nem ismer! Hitem s e jámbor öreg érlelték hűségemet Istenemhez, honomhoz, királyomhoz; ha a máglyára vezettek s meg tudok halni: hitem tanított arra. Én Mózest látom! – folytatá látói magasztaltsággal – látom őt szent sugáraival homlokán a sínai hegytetőn! látom az égő bokorral szemben, népe elején. – A tűzoszlop lobog a tenger hullámai közt: – velem Jehova! én izraelita maradok! – vezessetek a halálra!

– Hát veszsz! és átok – – –

– Megállj, Hédervári! – kiált fel a király mondhatlan fönséggel szavaiban s tartásában. – Béke, ti szent atyák! vallásunk az engesztelés, a türelem vallása! Nem átkot lehel, nem; – szavai szentségét, isteni eredetét szelidség s áldás hirdetik. – Ezen igaznak itt, hite szentség! – folytatá az elérzékenyülés rezgő hangján, Aminhára mutatva – Isten ajándéka! ne foszszuk meg őt attól! Nemes hölgy! e nap óta védelem alatt vagy és szabad! – egy szép előérzet mondja nekem, te megtérendsz egykor! – – Hited sorsosai közt szükség van e tiszta szentségére az érzelemnek; mert – tevé keserűn hozzá – sokakat közülök a haszonvágy szennye balutakra téveszt. – Eredj nyájadba vissza! tiszteld az Istent szíved szerint, míg malasztjának szent világa derül lelkedben. – Emlékezzél meg imádságodban rólam! légy nemes és jó, nevelj nemzeted közt hozzád hasonlókat! – Ti pedig, lelkiatyák, kérjetek malasztot égből e gyermeknek.

Ábrahám s Aminha a király lábaihoz borultak.

– Nephtali hölgye! – mond Mátyás, szeliden emelve föl mindkettejét – térj vissza lakodba atyáddal Ábrahámmal – béke veled.