Az Oroszlánok.

De szemében a leánynak
Tiltó tűz ragyog,
– – – – – – –
– – – – – – –
Mely reményt és bátorságot
– – – – megöl.

Vörösmarty.

Mielőtt Aminhához visszatérnénk, ki ájultában márvány-szoborhoz hasonlított, mely csak pygmaleoni szövétnekre vár, drámánk nagy személyzetének egy része történeti fontosságú viszonyok közt lép fel.

Fehérváron a király koronázásának fényes ünnepét ülték, melyen a már egész Európában tisztelt, méltánylott Mátyást számtalan idegen fejedelmek követei környezték.32)

A csillogó urak közt, pompás keleti öltözetökben, egy gyönyörű termetű lovag tűnt fel nemes kérgében egyszerű fekete fegyverzetének. Sisak rostélyzata födte arczát; de a merre ment, az ősz vitézek, a nép s mindenki rámutatott: amoda nézzetek! az Elemér a sas! – Kerek pajzsa fényes szíjon csüngött karján; fekete sas kék mezőben látszott azon ketté tépett koszorú fölött, s körüle e szók: ALES AQUILA.

A király a koronázás után Budára érkezett, kiséretében Giskra is. Szállása ez utóbbinak Mátyásnak akkori királyi lakában volt, mely szintén azon helyen emelkedett, hol a mostani nádor-lak áll, büszke homlokával száz ablakból tekintve alá a vidoran s nagyszerűen sarjadozó, egykor kisszerű Pestre.33)

Balszárnyában az egyemeletes sötét épületnek terjedt azon osztály, melybe a hatalmas pártvezér Giskra szállíttatott, kit nemcsak azon vágy, hogy királyának közelében lehessen, hozott Budára; hanem a hosszas viszályok által szükségessé vált szabályozása is némely felsővidéki viszonyoknak, várak- s birtokoknak.

Egy azok közől, kiket Giskra újra kegyelmébe vagy inkább pártolása alá fogadott, s kik iránt közbenjárását ajánlotta: Komoróczi volt és Talafuz, ki régen már Csehországban tartózkodott s ott nagy szükségben élt.34)

Komoróczi, midőn a Salamon tornyából a lenge kötélhágcsón kilépett, nemsokára hallotta a toronyba rohanók zsibaját; kettőzött hévvel igyekezett az ingó hágcsón visszafordulva, atyján segíteni, midőn egy kemény ütés hátán, majd a mélységbe sodorta. A váratlan csapást a lezuhanó megsebesített Káldor okozta, s a vad kényúrnak életébe kerülhete; de atyja megakadván ruhájánál fogva az egyik fokon, nem érhette őt egész súlyával; e körülmény menté meg. A lökés kábító volt, s csak annyi veszélyekben megedzett lélekjelenlétének tulajdonítható, hogy az első meglepetéstől felocsúdva, vállán emelte le atyját, s az öreg szolgának segítségével a sajkába vonta.

– Halva se birjátok őt! – ordított Komoróczi, s ezzel a testet a ladikba végig fektette. Nem volt veszteni idő; nemsokára az evezők egyhangú csapása, mely mindig süketebben szakasztá meg a dühöngő vésznek zaját, bizonyítá, hogy a sajka gyorsan halad.

Vállán emelte le atyját.

Egy-két, a sötétben a szaladókra a torony ablakából az alsó körfalból rosszul irányzott nyíl sivított el fejük felett, s egy kopja furódott a sajka oldalába.

Az éj korma födte az élénk evezőket, mert az öreg Káldor meredten nyúlván el a sajka közepén, lehetővé, sőt szükségessé tette, hogy a szolga is evezőt ragadjon. – A romboló vész hajtotta a lenge teknőt; még hajnalra Tolnára érkeztek s ott a hű szolga urát s annak már útközben élet jeleit adó atyját egy régi ismerőjénél rejtette el.

Komoróczinak nem lehetett soká mulatni. – Szolgája őt oly dolgokról értesítette, melyekről önérdekében állott személyesen meggyőződnie.

Atyja Komoróczinak nagy örömére Tolnán magához kezdett jőni; sebe vállán nem volt ugyan veszedelmes, de kábultsága közben a vérvesztés elgyengítette, s a rablólovag kénytelen volt őt rövid időre szolgájának gondviselésére bízni; maga haladék nélkül sietett Bicskére, hol, a mint Gáspártól hallá, védelemre számított udvarházát kedves tiszttartója s irnoka, Angyal diák, meg tudák tartani, s Bartos és Korbel közbirtokosok s akkori hatalmas kényurak segítségével védeni is.35)

Épen vigan lakomáztak Angyal diáknál a helység birái s jegyzője, midőn egyszerre az ajtó felpattant s Komoróczi, portól s verítéktől ellepve, állott hű emberei közt. Angyal diák Bartos és Korbel uraknak azonnal hírt adott; Komoróczi víg estebéd után több hold óta először pihent puha ágyban.

Ide hozta ő később sötét éjeken atyját is, kinek egészsége meglehetősen helyreállott már.

Ezernégyszázötvenhatban, szeptember huszonkilenczedikén, Giskra közbenjárása által védlevelet nyert, s azzal Nagy-Sarlóra sietett, hol őt a királyi biztos várta, ki kemény föltételek alatt egyezségre lépett a kevély kényúrral.36)

*

Giskra, ki, mint láttuk, Budán volt, mély gyászt hordott keblében. Azon színlelhetlen fájdalom, mely minden vonásaiból kitűnt s a király kedélyének mostani állásával összhangzásban volt, tevé közellétét s társaságát a Mátyás régi s legelszántabb ellenségének barátivá s óhajtottá. Giskra, néhány holddal a király koronázása előtt, Lippán imádott nejét vesztette el, kit minden vadsága mellett csatákban aggott lelkének, mindig ifjú szenvedélylyel s babonás hűséggel szeretett.

Leányának nemes vonásai emlékeztették őt a kedves nőre, főleg szemei, melyek egészen azon báj- s szenvedélyteljes tüzűek voltak, mint anyjáé, csakhogy tekintetök kevélyebb s önállóbb szellemű volt.

A leány híven ragaszkodott atyjához, s miként még anyja életében sokszor a tábor zajától sem irtózott, hogy atyja közelében lehessen: úgy most, az imádott anya elhúnyta után, elválhatlan maradott az ősz Giskrától, s őt Budára is elkísérte.

Lelkével e sajátságos lénynek annyira ismeretesek vagyunk már, hogy benne, valamint szenvedélyeiben ritka élénkséget, úgy lelkületében is kiváló szilárdságot gyaníthatunk. Láttuk őt a Poprád festői partjain a lenge, édelgő lovagseregtől körülkerítve hideg rátartással s nemével a kicsinylésnek fogadni a megszokott hódolatokat. – Tanúi valánk azon benyomásnak, melyet lelkére Elemérnek neve tett; tudjuk, miként szőtte lelke ezen eszményi alakot ifjú éveinek egy kedves, feledhetlen árnyalakjával össze. Regényes szelleméből megfejthető, hogy azon ifjúnak, ki ellenségből atyjának barátjává lett, naponkint dicsőbb neve mindinkább hevítette képzetét. Az összehasonlítás által ezen alakkal, kit a rejtélyesség még érdekesbbé tett, szemei előtt minden kisszerű tisztelői természetesen vesztettek.

Csak kétszer, a Poprád mellett s Fehérváron a koronázás ünnepén, látta ő a széptermetű lovagot, s akkor e termet, hasonlatossága által egy másikkal, melynek emlékezete szívében élt, őt a magasztaltságig elragadta, s mindig e ritka levente ragyogó dicsőségében állott lelke előtt.

Egy titkos, kétes remény, melyet büszkesége tiltott önmagának megvallani, kísérte őt Budára, hol remélte a lovagot láthatni. De valahányszor e gondolat lepte meg őt, mindannyiszor büszkesége ébredett föl s néma önsértésnek találta, foglalkozni valakivel, ki őt nem keresi.

Így gondolatiba merülve, ült ő a királyi csarnokban. Atyja víg lakomában volt Ország Mihálynál, melyet a király jelenléte is díszesített.

Az estebéd gyaníthatólag éjfélen túl vala haladandó, mivel csupa férfiakból állott. – A leány oly helyzetében volt lelkének, hogy e lakoma által okozott egyedülségnek örült s azt élvezni akarta.

A szoba, melyben a magas hölgy kerek széken a nyitott ablak mellett ült, nagyszerű tekintetet adott a Duna virító szigeteire, a holdfürösztött tágas rónára s a Vízivárosnak részére, s végre egy fallal rekesztett négyszegre, mely a Buda Pesttel szembeni oldalán terjedő kerttől elválasztva, sima, csillámló gyeppel volt borítva.37) Egyetlen roppant diófa terjeszté szét hosszú s terebély árnyát abban.

Tíz óra felé járt; alant minden néma volt, csak itt-ott lehete egy késő mécsest látni a Víziváros alházaiban s túl a Dunán a váczi kapu őrtornyában. A teleholdnak egy hosszú, fehér sugara hatotta a széles folyó hullámait keresztül, melyeknek fodrain a csillagok fénye szökdelt föl.

Lassú suhogó léptek tevék a kémlő hölgyet figyelmessé, s szemei a nagyszerű látványról, melyen ábrándozva úsztak keresztül, lehajlottak a szűk rekeszre, honnan a nesz hallatszott.

– De ki írja le meglepetését, midőn egyszerre az ablaktól balra vonuló oldalfalazatnak eddig észre nem vett üregéből egy kevély oroszlán lépett ki csendesen: királyi feje, arany sörényével, le volt eresztve, s bojtos farkát mint fáradt kigyót vonta maga után. Kiérvén a négyszög közepéig, fölemelve fejét: a sertékkel borított orr alatt tág öböl nyilt s a fogak hófehér ékei villámlottak alóla, míg a széles, piros nyelv hosszan nyúlt ki a nemes vadnak ásitása közben. A fő újra leereszkedett, s az oroszlán, macska-fajának negédével csóválta farkát háta fölött, mely egy külön állatnak látszott görcsös kanyarodásban; a hatalmas lábakat szétfeszítette s hosszan nyujtózott több ízben, míg kevélyen s teljes erőérzetben emelte föl újra fejét csillámló szemeivel. Végre maga körül forogván, méltóságos lassúsággal a gyepre heveredett le, sörényes arczát első lábaira nyugtatván.

A jelenet borzasztó és fölséges volt egyszerre; a hölgy azon félelemmel vegyült gyönyörrel nézte a kevély vadat, melyet veszélyes állattal szemben a biztos helyzet ad, s mely mindig neme marad a kedélyt emelő élvezetnek.

Alig hevert itt az aranyszőrű állatkirály henye kénynyel, midőn rövid bakugrásokkal karcsú nőoroszlán szökdelt elő ugyanazon rekeszből. Feje sörénytelen volt, s a macska-fajra még inkább emlékeztetett, mint a hímnek sörény-övezte képe; termete nyulánk és karcsú, szőre rövid s aranyló: – kétszer körülügette a könnyű nővad a síma gyep szőnyegét, s rövid bődülést hallatván, a másik előtt állott meg, fejét annak széles hátára eresztette le s fogaival a hím gerinczéjeit futotta végig, míg lábaival néha enyelegve tapintott a domború bordákra. Amaz egykedvüleg látszatott a hízelgést fogadni, csak néha kanyarodott fel a farka, s korbácsolta a gyepet maga körül.

Néhány percz múlva a két állat hallható szuszogással hevert egymás mellett s a nőoroszlánnak szép feje behúnyt szemekkel a hím vállán nyugodott.

A hölgy csendesen legeltette szemeit az állatpáron, melynek megjelenése alkalmas volt őt meglepni. Tudta ugyan, hogy még a múlt évben Castriott György, az albániai parancsnok, két oroszlánt küldött ajándékba a királynak, melyeket az igen szeretett, s melyek őt annyira ismerték, hogy ebekként követték lépteit. Néha a csarnok termeiben, vagy trónjának zsámolya előtt hevertek, nem kis ijedségére a jelenlevőknek, kik tudták, hogy ily őrizet mellett életök egy hunyorításától függ Mátyásnak: mert e két kevély vadnak szemei mindig a királyra voltak függesztve, mintegy intést várva.38) De azt is tudta, hogy ezek a kertnek másik oldalán, e czélra emelt épületben tartatnak s csak nappal eresztetnek olykor ki.

A leány néha felsóhajtott: szíve körül fonódott azon ifjudon édes sejtés, melyet semmi valóság nem pótol; mely az eget varázsolja le s a jövendőt népesíti derült képekkel, melyeknek lelket mindig egy hév képzettel festett alak ad; nemcsak az, szebb és jobb, mint a milyet a sivatag való állít elő később; s a hölgy soha sem szebb, mint mikor így képzeteinek mennyét szárnyalja keresztül s reményeinek zöldében fürdik.

Egyszerre úgy tetszett neki, mintha szemben a falgerinczén egy pont emelkednék föl, melyet néhány percz múlva nem lehet az áradó hold fényében nem annak ismerni, a mi volt: férfiú-főnek, kerek tigrisbőr-süvegtől födve, s barna fürtöktől körülhullámozva.

Az első gondolat, mely a hölgyet e váratlan jelenet alkalmával meglepte, az volt, hogy talán az állatok gondviselője akar a fal tetejéről egy tekintetet vetni a vadakra; de volt e mindig inkább-inkább emelkedő alaknak külsőjében valami, a mi jobbra mutatott oroszlánpeczérnél.

A hölgy szíve gyorsabban kezdett verni. – Ki lehet ezen ember? gondolá magában, rámeresztve szemeit. – A férfiú e pillanatban ülni látszatott a falon s feje a hölgy felé vala fordulva; vonásait ki nem lehete venni, de a fő képzetet ada azon álomjárókról, kiknek csendes arcza nemével a fohászó vágynak van a holdra szegezve, s mintegy befolyásától ihletve, tekintetök magasztalt s meredt.

Egy új gondolat váltotta fel az előbbenit. – Ha ezen ember – mond magában a hölgy – ama kétes alak volna, kit pár nap óta vettem a kert aljában észre? s minap a Salamon temploma előtt, egyszerű zöld köpenybe burkolva, csak félig látható arczczal s lángoló szemekkel, melyeknek sugárai terhemre voltak? – Minő vakmerőség ez?! – – szemtelen tolakodás! – tevé nemével az erőködésnek hozzá, mert akaratlan az Elemér alakja tűnt fel elméjében, s a fiatalság gazdag szeszélye ezen emelkedő alakban annak élvonalait gondolá feltalálni, kivel elméje örökösen bíbelődött.

A férfiúnak helyzete a falon olyanszerű volt, hogy a hölgynek ablakát egészen láthatta; de egyrészt a közelálló fának lecsüngő lombjai, másrészt árnya könnyen elfödheték szemei elől az oroszlánok tekintetét.

– Minő szemtelenség! – ismétlé magában a hölgy, s a következő perczben látszató megvetéssel s kevélységgel arczvonásaiban vonult hátra, hogy az ablakokat betevén, azoknak kárpitjait ereszsze le s úgy a helytelen vizsgálatnak útját elzárja.

De ugyanazon pillanatban látta, hogy a férfiú lebocsátkozik a falon, kezeivel annak párkányába fogózva.

Irtózva tekintett feléje: még a falon csüngött az; lába s a gyep közt nem sokkal kevésb hézag lehete egy ölnél, s így az ugrás maga nem veszélyes. – De az oroszlánok jelenléte itt bizonyos halál volt. – Rémülés, kétség, mit kellessék tennie, s az Elemér hátra nem idézhető alakja nyargaltak egy percz alatt a hölgy elméjén keresztül.

A férfiú bátor ugrással e közben a rekeszbe toppant s fülét egy éles sikoltás hatotta meg. – Látta a Giskra leányát az ablak mellett összerogyni, ki valóban elrémült, s az ijedtség megtágítván idegeit, a székre hanyatlott hátra.

Bármennyire sértette őt az ifjúnak megjelenése, ki nyugodtan állott a fal mellett, mintegy szemrehányást tevén magának azon ijedelemért, melyet okozott: – a részvét nemes kedélyében fölülkerekedett; a hölgy magához tért, szólni nem mert, nehogy hangja az oroszlánokat felköltse, kik közül a nő fülelve emelte fel orrát, durva dorombolást hallatván; míg a hím csendesen szunnyadott. – Látta, hogy az ifjú vakmerőnek arcza az ablak felé van fordulva s őt észreveheti; a leány hirtelen kinyujtotta karját s azon tájára a rekesznek mutatott, hol az oroszlánok voltak, s a következő perczben élénken távozásra intett.

Meglepetve, mind az előbb hallott dorombolástól, mind a Giskra leányának intésétől, tekintett rá az ifjú, nem tudván jeleit megfejteni; közelebb lépett azon terebélyes fához, melynek sudara a rekesz borzasztó lakóit s őreit födte el.

Egy új sikoltás hangzott s a férfiú két ölnyire állott a királyi vadaktól, kik közelítésére fejeiket emelték fel irtózatos kifejezésével a dühnek, s lángoló szemeiket szegezték rá.

A pillanat borzasztó volt. – A fa, melyre kapaszkodhatott volna, az oroszlánok közelében; – a vadak ébren. – – Hideg bátorság kellett itt, nem menekedni; mert erre sem mód, sem idő nem volt; de védelemre vagy halálra.

Az ifjúnak minden fegyvere egy rövid tőr volt, melyet akaratlan s öntudatlan tartott már kezében, míg szemei a derengő négyszeget körülszárnyalták. – A hölgy ablaka alatt zöldre festett sűrű léczezet nyúlt el, melyre a borágnak idegei tapadtak.

Alig vette ezt észre a bátor ifjú: azonnal a menekvés jóltevő s bátorító eszméje lobbant fel agyában. Mindez, a mint gyanítni lehet, rövid pillanat műve volt.

Az oroszlánok még hevertek, vért fagylaló bőgést hallatva. – A felugrás néhány pillanatot kivánt; s tudta az ifjú, hogy e vad – melynek leírását elég fogoly tatártól hallotta – a támadásra készül, mint minden állat a macskafajból. Mindez őt hirtelen elhatározásra bírta. Bámulatra méltó hidegvérrel ugrott jobbra, s rövid kerületet nyargalván át, az ablak alatti zöld léczezet alá ért.

A Giskra szép leánya a közeledőben azon alakra gondolt ismerni, mely igen is mélyen volt szívébe vésve. Mondhatlan rémüléssel kiáltott le: – Szerencsétlen! mit tevél? – el kell veszned!

– Láttalak! – kiált fel az ifjú egy merész lépéssel emelkedve az első, lábai alatt recsegő léczfokra – ha kell, meghalok! te könnyezni fogsz!

Azonban, a mitől a hölgy méltán rettegett, megtörtént. – Az oroszlánok az ifjúnak félreugrását észrevevén, talpon termettek, s rövid előreugrás után leguggoltak, felemelvén orrukat, s nemét a hörgésnek hallatták.

Elemér, kit már nevén nevezhetünk, alig ért fel lábával az első léczre, midőn a nőoroszlán hatalmas ugrással mellette termett, s a hím, mintegy elsőséget engedve nőtársának, guggoló helyzetéből fölegyenesedett s méltósággal teljes léptekkel közeledett, jobbra kanyarodva s egy kis kerületet tevén a léczrostélyzatig.

Azonban az ugrás a távolság miatt röviden ütött ki: Elemér s a nőoroszlán között mintegy másfélölnyi hézag lehetett. – Az ifjú hirtelen kapaszkodott fölfelé, két lécz-sor, terhe alatt engedett, s recsegve hullott alá. – A földtől egy ölnyire állott most a negyedik vagy ötödik lécz-soron, inkább a borág többszörös venyige fonadékától, mint a gyenge lécztől tartatva, bár ritka jelenléttel lábát a lécznek azon végére helyezé, mely az oszlopba volt róva, s hol az következőleg nehezebben törhetett el, mint közepe táján. Ezt ő, az első két lécz-sorozat meghaladtakor, az idő rövidsége s helyzete iszonyúsága miatt vagy nem tudta, vagy nem ért tenni.

– Fegyvert nemes hölgy! – kiáltott fel – hogy védtelen ne haljak meg; e tőr mitsem ér.

– Felebb – rebegé a hölgy, szakadozó lélekzettel, lenyujtván karját, eszméletlen s akaratlan. – – Felebb! – ismétlé – alant a halál!

– Hah! – kiált az ifjú, megvető tekintetet vetve a két vadra, melyek közül a hím, a nő veszteglését unván, hatalmas ugrással próbálta a hőst leragadni magasságából – odafenn áll őrangyalom! Ezzel élénk gyorsasággal emelkedett felebb a rostélyzaton; végre kezei a félig elalélt, de magát bátorítni törekvő hölgynek kezeit ragadák meg. A selyemujjaknak segítő vonása fölfelé Elemérnek minden vérét arczába kergette. Feledve volt helyzete, feledve az oroszlánok; minden! –

Így ért ő fel az ablak párkányáig, melyre hirtelen kapaszkodott, s mintegy kábultan fordult a szoba felé.

A hölgy kiszabadítá kezeit az övéiből s védve nyujtotta elő azokat; arczában részvét, kevélység s méltó felindulása a haragnak küzdöttek. – Itt – mond, a lehető hidegséget igyekezvén szavaiba önteni, – ment kegyed; itt maradjon, míg segítséget hívok.

Elemér a kedves teremtésnek kezét ragadta meg újra. – Éltem élete! – mond – ne neheztelj! öntsd haragod mennyköveit a bűnösre, ki istennőjét bántotta meg; adj fegyvert; hogy utat vívjak a tulsó falakig magamnak! csak tanukat ne hívj ide, magadért, Serena! magadért ne!

A Giskra leánya elnémult, a pillanat hatalma őt szótlanná tette.

Úgy tetszett az ifjúnak, mintha kezét érezné a magáéban reszketni. Magán kívül ragadva, s egy annyi évig szívében lobogó szerelemtől szépítve keríté férfiúkarját az imádott hölgynek karcsú dereka körül.

– Serena! – mond az igaz szerelem utánozhatlan édességével – egy életet vetek e pillanatért oda! lelkem első szerelmét te gyujtottad meg! Ah! ráismersz azon ifjúra, ki árnyadat kisérte, mióta látott! – bocsánat.

– Hátra, vakmerő! – felelt a hölgy, kifejtve magát az ölelő karok közül – ezen az úton véli a Giskra leányának szívét megnyerni? – Ha birta volna azt, – folytatá kevélyen – most vesztené!

– Mutass utat, hogy mehessek! adj fegyvert! vagy ezen tőrrel fúrok ösvényt az oroszlánok szívén keresztül; csak egyet mondj! – megbocsátasz-e? – Elemér az ablakon ereszté le lábait, s az egyiknek a felső léczen keresett lapot. – A két oroszlán a gyepet túrta fel alant s nyuladó nyelvvel emelte ordítva fejét rá.

– Megálljon, – mond Serena – megálljon! vakmerősége engemet is, magát is veszélybe hozott; ha atyám itt lelné? – nem! – egy perczig várjon, – elmém zavart, – meg akarom menteni, igen, akarom, – de puszta emberszeretetből, mely az ellenségnek megbocsát.

– Serena! – kiált az ifjú, lejebb ereszkedve – mondd! nem érzesz-e többet? – szerelmed nélkül halál az élet, itt legalább érted halok meg!

– Nemtelen! – felelt a hölgy, nemes szelidséggel s halálsápadtan. – A helyzet iszonyúságát s könyörülő szívemet akarja használni oly vallomás kicsikarására, melynek csak ajándékozva s önkényt adva van érdeme. Kegyed férfiú! – folytatá keserűn és büszkén – nem jobb a többinél! lépjen e szobába itt, talán lelek utat, megmenteni azt, ki jószívű részvétem közepette engemet sérteni akar.

Elemér könnyű ugrással a szobában termett.