Az Atya.

Lépted s ruhád fény-származást mutatnak.
S ama nagyok közől egyikre, kiknek
Várfödte ormaik szép völgyeinkre
Lenéznek. –

Byron Manfred. P. Horváth Láz. ford.

Egy ifjú lovag; sisakrostélya föl volt emelve, s egyét láttatá azon arczoknak, melyek nem annyira vonásaik szépsége, mint az azokból áradó lélek fönsége által, emberien túliaknak tetszenek váratlan jelenetekben, s az élet nagy s elhatározó pillanatiban. A nemes föveg ezüst pántjai alól gazdag hajhullámok gördültek ki; az egyszerű barna dolmányt elől testhez szoruló vért födte aranyozott ékalakú éllel közepében; hosszú egyenes kard csüngött oldalán; s miként a kör előtt megállott, tekintete mondhatlan méltósággal s nemével a szánakozó gúnynak, szállt személyről-személyre.

– Ki vagy? – kiált az öreg varázsló, majdnem elvesztvén lélekjelenlétét.

– A kit szólítál, jámbor! – mond az ifjú – nem ijesztő alakban, miként óhajtád, atyja ezen férfiúnak itt s mindnyájatoknak, kik, mint hű fiak s igazbanjárók, bennem az atyát akarjátok megismerni.

Komoróczi az első pillanatban sejdíté már, hogy a jelenet nem szellemi; hogy annak anyaga földi, s ármányt gyanított; de oly vakmerő, elszánt férfiú, mint ő, a veszélytől soha sem rettent meg. E jámbor lelket – mormogott magában – meg kell kísértenem. – Üdvözlek, atyám! – mond, a megjelenthez intézve szavát – első kérdésem az hozzád: minő nevet viselsz?

– Nemcsak atyád, birád is vagyok, rabló! – felelt nyugodtan a kérdett. – Istenemre! kinek kénye oly véresen rombolt ártatlanokon, mint a tiéd, az atyját megtagadta; ismerj rám, Komoróczi! a király áll előtted!

– A király! kiáltának fel mindnyájan a legnagyobb meglepetéssel.

Az öreg a szobor állványáig tántorgott, s annak párkányára hajtotta fejét; Komoróczinak szolgája féltérdre rogyott; a rabló nyugodtan előre vonta kardját. – Itt – kiált fel – egy lovagot látok, sisakkal és karddal – a királyt nem ismerem! Mint gyermeknek egykor, az Erzsébet név, később a Lászlóé csendült fülembe; mióta e szent nevek elhunytak, király nincsen! – csak üldöző, ki véres karddal zaklatja ki a hon legerősbjeit sasfészkeikből! ki a kevély várakat rontja le, s népét palotákba költözteti!

– Igen! – felelt a király hidegen – a rablók fészkei széthányattak; de a nemes lovag vára, kevély tornyaival, mindenütt áll még. Az itélet órája jelen, add fegyveredet ide s várd a biró szavait!

– Adni? – mond Komoróczi gúnymosolylyal – még nem tekintettem oly férfiúnak szeme közé, kinek szavára kardomat adnám oda! – Én itt benned a királyt nem ismerem! mindenemet elrablottad, beszterczei gróf! – e kard sajátom csak, jer s vedd ki kezemből.

Mátyás azzal a hideg, rögtöni bátorsággal, melyet atyjától öröklött, ragadta mellben Komoróczit s egy fordítással kardját csavarta ki kezéből.

A vad lovag önkénytelen tántorgott hátra, s két eddig láthatlan ajtón betóduló fegyveresek karjai közé hanyatlott, kik őt dühös védelem után fogták körül.

Szótlan állott a rabló legyőzőinek aczélmarkai között, oly mondhatlan kifejezésével a boszúnak s megvetésnek, hogy őt irtózás nélkül nézni nem lehetett.

Mátyás csendet intett. – Öreg! – mond, harag nélkül fordulva az agg varázslóhoz – ismerlek: hét éve már, hogy itt vagy, neved Káldor; három éve, hogy a hon kormányán ülök, szólj! miért nem folyamodtál hozzám? – Téged Erzsébet idejében kiraboltak, rajtad kemény csapás történt: te nődet s három gyermekedet vesztetted el.

Az öreg feje keblére hanyatlott.

– Egy fiad volt hét éves s két leánykád, úgy-e? – folytatá a király.

Komoróczi figyelmezni kezdett.

– Egy fiad s két leányod! mondd, öreg, hová lettek ezek!

– Ah! – kiált fel a rabló – ha ez lehetne! – három gyermeke volt ezen öregnek itt, s egy hét éves fia? – kinek nyakában Mária-kép csüngött, mely ha aranyból lenne, nem maradt volna meg oly soká; – szólj! az élő Istenre, öreg, nem úgy volt-e.

– Jer, s vedd ki kezemből!

– Úgy! – sóhajtott fel Káldor, Komoróczira bámulva – s a kép! s a kép? – kiáltott feszülve.

– Tépjétek szét keblemen a dolmányt, férfiak! – mond Komoróczi őrült magasztaltsággal, s arczában elegye a felriadt érzés- és örömnek vala kifejezve. – Itt, itt! – szívemen a jel. – – – Oda nézzetek, emberek! azon öreg ott! – az én atyám!

– Fiam! – kiáltott fel Káldor, Komoróczira szegezvén kétkedő tekintetét, s halvány arczában az öröm bibora terjedt. – Nem, nem lehet! te Komoróczi? a vérengző rabló, a kevély, hatalmas kényúr, kinek neve a pesti külvárosokig hangzott, s tornyait reszketteté meg? – Ha te vagy a király, ama fénylő vérttel szíveden, nézz ide, egy rabló ez – – de fiam! hadd őt keblemre jőni! – oh király! húsz éve már, hogy e szem sírni nem tudott, – itt könyük gördülnek!

– Atyám! – szól Komoróczi, az ingerültség óriási erejével hátranyomván megfogóit s atyja térdeihez omolva. – Te vagy az én atyám! – tehát létezik e széles világon egy élő lény, mely közel van szívemhez? – nem árva többé a levert rabló? – – Mit akarsz te, kegyetlen ember, ki itt magadat királynak nevezed? azért adtad-e az atyát fiának, a fiát atyjának, hogy őket elszakítsd egymástól? – Itt vagyok, a sorssal számot vetettem! – miként nem tudtam, mi a kegyelem, nem fogadom azt el tőled; – de ember vagy! – neked is volt atyád, nagyobb náladnál, kit, mint gyermek, Istennek hittem. – Engedj egy hetet nekem, hogy lehessek fiú és ember! egy puszta, nyomorú hetet, – egyetlent! – hogy ezen öreggel szólhassak, hogy ősz feje vállamon nyughasson, hogy őrizhessem álmát, s kezeit illethessék ajkaim! – Húsz éve már, hogy árva vagyok! egy hetet kérek, – s fejemet adom érte!

A rabló dühösségében, mely kínnal s nemével a kábultan fejledező érzékenységnek vegyült, a királyt meglepte. Vizsgáló tekintetet vetett az öreg varázslóra, ki a Komoróczi nyakán függött, s fiának arczát vizsgálta, magába mélyedve. – Egy fiam volt! – rebegett félőrülten Káldor – Kálmánnak hítták őt; a gyermek szőke volt, s ha élne, most alig lenne huszonhét éves. E férfiú volna az én fiam? – Ah, mondd! a negyven év redőit s a hosszú szakállt mi adta neked? – hová tetted kis húgaidat? – szólj! – mert a hit kétes bennem, s talán minden újra csak álom?

– Ide nézz! – felelt élénken a kérdett – letépem az álszakállt arczomról, az öröm bódulttá tesz! Ezzel álhaját és szakállát keríté le arczáról, s egy szép ifjú állott a király előtt.

– Fiam! – kiáltott az öreg.

– Igen, én vagyok fiad! – oh, nézzetek ide! én ennek az embernek fia vagyok! – a burok lezuhan szemeimről: emlékezem, hogy egykor kevély várban laktam s tagjaimat fényes ruhák födék; egy szelíd hölgy állott mellettem, s fürtjeimet választá kétfelé ezüst fésüvel!

– Anyád volt! – nyögött az öreg.

– E jelenet maradott meg eszemben, – folytatá Komoróczi – a vár fénye s néhány roppant ebnek csaholása.

– A csataebeké! – jegyzé meg az atya, a rabló fejét simogatva s könyűvel ázott arczát fiának sűrű fürteire nyugtatva.

– Emlékezem zajra, tűzre! – folytatá ez, mintegy összeszedve emlékezetének elmosódott képeit. – Igen, egy öreg szolga ragadott fel két gyermeket és engemet az ágyból, – füleimben egy halálsikoltás cseng ez óráig! – E kéz, mely száz férfiút terített le, nőt nem tudott ölni: mert ama sikoltás csengett fülembe! – Ha anyám nevében kérnétek éltemet, odaadnám! – A rabló a végszavakat majdnem suttogva mondotta ki.

– Anyád sikoltása volt az! – rebegte kinosan az öreg, két térdre esve s fiát ölelve át – ah! – világos minden! minden!

A király s a körülállók némán hallgaták a nyilatkozást. Volt valami tündérileg igéző e jelenetben, mi a szívet ragadta meg. A kisérők szövétnekei kisérteti fényt árasztottak e komoly kőívekre, s az egésznek hatásteljes tekintetet adtak.

Mátyás mély részvéttel állott a két beszélő előtt; szivében kemény küzdés volt. – Komoróczi Isten- s emberi törvény s az örök szent igazság következésében, százszoros halált érdemlett. Rablás, nyiltan s orozva ölés, gyujtogatás, rendbontás; szóval: minden, a mi bűn s országos gonosztett, őt halálra itélte. Őt komor végzet sujtá azon körbe, hol rablóvá nőtt fel; sorsa őt némileg mentheté ugyan: de a tettek kiáltottak. – Igy, atyja előtt állva s annak térdeit körülölelve, a vad rabló a király szivét érdeklé, ki nem nézhette szánakodás nélkül, s keblében hatalmas szózat kelt föl a fiú védelmére a rabló ellen.

– Komoróczi! – mond Mátyás – teljék kívánságod: egy hetet engedek; de egy hét múlva itélőszék előtt állandasz, s tetteidről számolni fogsz.

– Egy hétig élek! – mond Komoróczi – akkor meghalok! – legyen úgy! – Kérdezni akarsz engemet? – – Mit vársz te tőlem feleletül? mint a lopó adjak számot a batkákról, melyeket az erszényből kiürítettem; a gyürűket s karpereczeket soroljam elő, melyeket a hókezekről fejtettem le? – A Komoróczi név széthangzik az országban! – Karddal oldalamon, mint nyilt ellenség vívtam veled! itéljen az Isten közöttünk.

– Nem az itélőszék előtt állasz most, – felel szelíden a király – e percztől kezdve egy hétig a fiút akarom benned tekinteni, nem mást! Mondd, mit tudsz sorsodról még, testvéreid élnek-e?

– Hagyj engemet most! mit tudom én, egy hetet adtál, oh, ne csipkedd perczeit vissza, engedd azt ezen öregnek élnem!

– Nem leszek fukar az idővel, Komoróczi – mond Mátyás. – Te, ki az életért esdeklőnek a perczet tagadtad meg! vedd tőlem az életet: élj! de úgy, hogy ártani ne tudhass.

– Élni! – kiált fel meglepetve a rabló, s szemei kétkedve voltak a király nemes vonásaira szegezve. – Rövid szünet után folytatá: – Igen, te a király vagy! – a rablótól halál jő: a király életet ad! – Atyám! nézd ezen embert itt, – én gyűlöltem őt: mert mint a szirt állott előttem, s fegyverem éle gerinczein tompult el; megvetettem: mert gyermeknek hittem, kit ölben ringat a cselszövény s péppel édelgett a hizelgés, s ez az ember – leggonoszabb ellenségének életet tud adni!

– Oh királyom! – mond az öreg, a Mátyás dolmányának szárnyait megragadva, miért kelle húsz évvel jobbkor születnem?

– Téged kábult babonás! – mond a király méltósággal teljes tartással – szánlak; de átkos szemfényvesztésed bűnhödésre érdemes: nem mivel boszorkányokat hiszesz, nem, mert azok nincsenek; nem mivel az ördögöt idézed elő: mert mélyen pokol odvaiban van az, Üdvezitőnk hatalmától lelánczolva; – s ha meghivásodra előáll: agyad alkotta őt, s képe képzeted réme, nem valóság. – A gyáva babonást, kit a rezgő levél remegtet, megvetem! – De te nem magadnak ártasz csak: te a babonát terjeszted; te a gyávákat csábítod s rossz ember vagy, pedig az Isten jónak teremtett! Alig hihetem, hogy józan észszel ember ennyire törpülhessen: nyomorult! te őrült vagy!

Az öreg, a babona vakhitében, gúnynyal s tagadólag rázta fejét. – A király egyik főemberéhez fordult:

– Vigyétek őket még az éjjel Visegrádra; szoros felügyelet legyen rájok. Ezen ifjúnak itt, míg jobban megismerkedünk, lánczot tegyetek kezeire, lábaira: mert nem üdvös azoknak szabadon lenni. Ki szavát annyiszor megszegte, mint ő, annak hitele nincs. Ezen aggot itt, tartsátok jól; könyveit, bútorait, s mindenét, mi őt őrültségére emlékeztetné, égessétek össze; e babonás lakot dúljátok fel; romjait hordjátok el, s üres helyét boríttassátok kövér gyeppel be, hogy nyoma se maradjon. Árát megfizetem én. Irtódjék emlékezete ki, miként akarnám, hogy a babona s a buta álhiedelem veszne el s terjedne világ mindenhová.

– Szobája e gyermekes vén ábrándozónak, – folytatá a király szelídebben – kórház legyen; adjatok ezen ifjúnak itt dolgot, hogy a mit egyik húsz éven elhenyélt, a másik kárt tett, – némi részben pótlódjék. – Ha reményt nyujt egyik, vagy másik ördögből – mert, Istenemre! csak ily nemében az ördögnek e földön hiszek – emberré válni, ha újra születtek a jónak: akkor! – de elég! – távozzatok!

A király parancsa szorosan teljesíttetett: másnap már Komoróczi, atyjával Visegrádon a Salamon tornyába volt zárva.

A zugligeti ház szétbontatott. – A minek értéke volt s babonára nem vala használható, azt a király Visegrádra küldette az öreg Káldornak. – A lak s az alatta terülő földalatti rejtekek s pinczék üregei a földdel tétettek egyenlőkké. Három hét múlva a garaszolt házhelyen harmattól csillogó gyep terjedett, s az egész lak, mint varázsvesszővel illetve, eltűnt örökre.

Gyanítható, hogy az öreg Káldornak cselédei közt volt, ki a király megbizottainak a lak rejtekeit felfödözte; vagy talán épen egy lélekidézeti jelenetet várt, hogy azt hírül adhatván, tetten érést eszközöljön. – Akkor tájban legalább közönségesen azt hitték.

A király az igazságtétel után kiséretével csendesen haladott a Zugligetből ki Buda felé. Balján Galeotti lovagolt: olasz tudós s egyike azon külföldieknek, kiket egyrészt a tudományokat kedvelő királynak kedvezései, másrészt titkos cselszövények csaltak közelébe, s kik néha a magyar nyiltszivűséget álnokul használták arra, hogy egy tervet csirájában kikémlelvén, annak sikere ellen gátot emelhessenek. – Galeotti azonban, bár nem ment áskálódásaitól, kik Mátyás előtt sokszor törekedtek őt gyanuba hozni: dicséretes kivétel gyanánt fénylett a lenge külföldi sereg s főleg az özönnel jövő-menő olaszok közt. Hév ragaszkodás a király személyéhez, nyiltszivűség, s az akkori időben nevezetes jártasság a tudományokban, főleg a csillagászatban, tevék őt Mátyásnak leggyakrabban látott s legkedvesebb emberei egyikének.

A fellegek a szük, de festői völgy felett elvonultak, s a lég, áthatva a vihar utáni fűszertől, mely a virágok illatát emelé ki, tiszta volt és ragyogó; a fák levelein a teli esőcseppek égni látszottak, s mint háború után a csendes béke, úgy szunnyadott a szűz éj a derült, ifjudonzöldelő természet keblén.

A király nem volt vidám, mint soha nem, mikor igazságszeretete őt büntetni kényszeríté. De egyéb is emésztette. – Ő Katalinban senyvedő virágot látott, csak azért virulva, hogy keblén hervadjon el; s bár sem a nőt ifjú heve, sem a királynét magas lelke nem szereté: föltalálta benne a hű férj, a nemeslelkű férfiú s az ember a tárgyat, a legmélyebb, legszínletlenebb részvétre. – A királynén, darab idő óta, veszedelmes jelenségei mutatkoztak a tüdővésznek. Mindazok, kiket a részvevő Mátyás neje egészségi állapotáról tudakolt ki: őt annak bizonyos kora halálával ijesztették. – Feltehetjük ily férjről, hogy egy lényt, ki őt szerette, ki hozzá csatlakozott, óránkint, perczenkint enyészni látni, országos gondjai s nagy tervei közepette is fájdalommal töltötte el szívét. – Maradékra remény nem volt így s e házasság a jövendőre nézve is fontosságát elvesztette; de Mátyás sokkal nemesebben gondolkodott, mint hogy valaha, csak egy tekintettel is, elárulná az iránti aggodalmát. Bár őt orvosai bizonyossá tették, hogy Katalin képtelen a királynéi magas nevet az anyai, szívhez szóló s boldogító nevezettel egygyé olvasztani.

Galeotti gyakrabban volt a királylyal, mint hogy lelki állapotja előtte titok maradhatna; de ő nem örömest pendített meg oly húrt, melynek rezgése fájdalmas. Ment volt a művelt tudós azon szívetlenek módjától, kik a lelkiképen szenvedő király előtt olykor elválásról s a hon javára biztosb nősülésről ejtének szót.

A jelen pillanatban Mátyást kedvetlennek látván, igyekezett őt felvidítani, a nélkül, hogy tárgyakat érintene, melyek emlegetése kedvetlenségét öregbíthetné.

– Felséges uram! – mond az udvarias olasz, – nevezetes rejtély lenne a megfejtésre: mennyire bűnös, következőleg büntetésre érdemes azon babonás ördögidéző, kit felséged, megjelenése által, kirázott fogalmából?

A király könnyű sóhaj után lélekzetet látszék venni, mint ki mellén feszülést érez. Szokása szerint, midőn kedves embereivel beszélgetett, utánozhatlan nyájassággal s vidáman fordult a szólóhoz. – Lássuk, Galeotti! – mond – mit tudna itt elválasztani s következtetni bölcseséged? minő erkölcsi vád terhe alá jöhet egy elfacsart elméjű babonás agg, ki jól vélve hisz el mindent, a mit a hagyomások ava sötétség penészeként szivárogtatott a tizenkettedik századból a jelenkorig?

– A király, – felel Galeotti, urát francziás, a lengyel udvarból még László idejében Magyarországig költözött modor szerint szólítván meg, – kérdésébe, szokott elméssége s mélysége szerint, majdnem beleszőtte a feleletet. – Valóban, én azt hiszem, hogy az öreg Káldor azon nemében van az őrültségnek, melyet a király igen éles tapintattal lobbantott szemére s melynek fejtegetésében a minap, midőn Janus Pannoniusszal s Vitézzel vitatkoztunk, felséged velem egy véleményben volt.

– Emlékezem! – a boszorkányokról volt szó, – jegyzé meg vidáman Mátyás – Gara, Bánfi, Ujlaki is jelen voltak s az utóbbi több nevezetes pört említett, melyekben a vádlott személyek nem mindig a kínzópadon, hanem néha önkényt is, tettek vallomásokat.

– A három úrral – viszonzá Galeotti nevetve – valóban nehéz e tárgyról vitatkozni: ők az ördög hatalmában hisznek. Lélektani tekintetből az emberi elmének ilyen ficzamlásai érdekes vizsgálatokra vezetnek. Tény, hogy ördögczimboraság miatt vádolt személyek körülállásosan adták elő, sőt esküvel erősítették ismeretségöket a gonoszszal; összejövetelüket a szent-gellérti boszorkány-szabathokon18) s több afféléket: a mi egyenesen odamutat, hogy e neme a kábultságnak érzéki hiba s valóságos betegség. Talán azon altató s kábító szerek sokszori használásának következése, melyekkel ezen őrültek magukat kenni szokták; puszta csalás semmiesetre nem; ily összehangzás tettben s vallomásban, egymással oly távoli helyeken, a csalás eszméjével, főleg buta, babonás népben – össze nem fér.

– Megvallom, – felel a király – hogy én ezen előitéletet annyira berögzöttnek hiszem, mikép gyógyítását alkalmasint későbbi századtól várhatni csak. Azonban e jóltevő fordulatot elősegítni kötelesség. Tudod-e Galeotti, hogy a hol ok s bizonyítványok sikernélküliek vagy elmét s érzéki kört haladók, ott a dolgon keresztülnyúlni s a balitéletnek utait kell elzárni?

– Sok kormány- s életbölcseség van annak elméletében, a mit a király mond, – viszonzá a bölcs, – de gyakorlatban, úgy vélem, egy volna a legnehezebb feladatok közől a kivitel.

– Úgy-e? – felel Mátyás mindig vidámabban. – Lásd, Galeotti, – én mindig úgy hittem, hogy a munka nehéz volta s terhe emeli a siker becsét. A mi köznapi, nem ad nemes élvezetet a léleknek. Nem nevetnél-e, ha egy ütközetben sorban látnál kopjásaimmal állani, engemet a királyt, mint közvitézt? – Vagy azt, ki egy csarnok tervét rendezi, mint egyszerű napszámost, téglát hordani? – Nehéz? – hiszen ez a munka öröme! Szeret-e bajnok gyávával vívni; s nem teszi-e kivánttá az erőfejlést a kivitel kétsége? – De térjünk a tárgyhoz. A vakokkal például a zöld és kék szín közti különbséget megértetni nem kis feladat volna! – Hallj egy hasonlítást, például ha mondanám valakinek: atyafi! midőn e szilva itt zöld, akkor lázt okoz; várj, míg kékké érik s a harmat hamva borul rá, akkor ehetsz belőle kár nélkül.

– Nos, – mond Galeotti – a hasonlítás találó; s az alkalmazás?

– Utszéli; – felel a király nevetve – fejtsd meg.

Galeotti soká gondolkodott.

– Lásd! – kiált fel Mátyás – az emberi elme fonákságai közé tartozik, a feloldást mindig messze keresni a tárgytól. A dolog egyszerű: – én a helyett, hogy csak egy órát vesztenék magyarázatra buta emberekkel vagy vásott lényekkel, őket minden további előzmény nélkül a kerttől s a szilvától tiltanám el; azaz: a kert körül magas falat vonatnék s az ajtóra kemény lakatot tétetnék; nem felelek róla, hogy a kerítést áthágók egyike valamelyik szilvafán nem függne egyelőre, ha az éretlen gyümölcs mérgétűl ezreket kellene megóvnom.

– Még mindig elmélet áll itt előttem s a király, könnyű szavalatával, a dolgot bővebben szükség, hogy kifejtse. A tilalom gyakorlata épen a nehéz.

– A hogy veszi az ember, – viszonzá Mátyás. – Mikor Erzsébet idejében Giskra hatalmával vissza kezdett élni s barátból, gonosz alvezérei által a hon ellenségévé változott: mennyit tanácskoztak az Erzsébet udvarában! ki aligha meg nem unta végre a hívott vendégnek hivatlan gyakoriságát. A Cilli gróf maga nem egyszer okoskodott, tervelt azon szabadzsákmányos ellen, kinek terjedő híre – mint minden középszerűn túli – őt sértette. Mi volt a következés? Giskra a felső vidékek ura lett, majdnem királyi hatalommal s a cseh rablók főnökei a hon keblébe fészkelték magukat. Egy gyorsan sarjadzó növény lett a háború, melyet az egyik s a másik rész vérrel öntözött: míg a kétkedő kertész, az éles sarlót tartva kezében, messziről számlálgatta a szívfű levelein: vágjon-e a gyökér alá, vagy ne? Így állottak a dolgok, mikor én Budára jöttem. – Egy parancs! s az akarat ereje s lám! több harmincz rablóvárnál romjaiban hever! Giskra Zólyomra s fatáboraiba szorult; cséplői megapadtak, mint az aratók száraz tél után. – Értesz-e már?

– Valóban, – mond Galeotti, a királyra bámulva – felséged ott ragadja meg a dolgot, hol az üstökön lehet kapni, mint az alkalmat. De bárminő sikerrel rombolt is a Rozgonyi hada a zsákmányosok gyilkos fészkei körül: azon ezerfejű sárkányt, melynek neve bal- s előitélet, babona s vakhit, Istenemre! nincs emberi kéz, mely megfojthassa.

– Ember! – szólt Mátyás az ő szokott fönségével, midőn a lélekre akart hatni – nem tudod-e, hogy kötelesség e földön a haladás s a tökélyre törekvés? ki mennyemet nyitnám meg s angyalaim légióit mutatnám az ég azurjában, emelt lángoló kardokkal s hogy csak annyit akarok, a mennyit lehet és szabad tennem? – Pillanat műve-e azon hosszú kínos út a tökélyre, melynek vezértűzoszlopa a természet homlokán lobog? – Ezredek tűntek el, s mi haladunk s hulltunk; s hol állunk most? – Nem századok haladásának gyümölcse-e dolmányomnak e gombocskája, melyen egy római imperator bámult volna egykor? – Igen! megkezdeni a munkát is érdem, Galeotti! ha le sem győzzük a sárkányt, melyet győzhetlennek neveztél; vagy századok sujtása töri meg szíjas életét; de orrára verjünk mindenütt, hol veres taréja mutatkozik; körmeit vagdaljuk le, hová hártyás lábait nyujtja s szemébe szúrjunk, hová annak igéző sugári szédítve lövelnek. Az örökös támadó ellen örökös háborút kell folytatni s első hátrálásakor emelt buzogánynyal, mint a fergeteg, rohanni meg őt s üldözni kifogyhatlanul! hogy vissza ne fordulhasson; s mint a szarvas, kit a vadász kerget a vadon tömkelegein keresztül: végre kiállva a verítékes rohanástól, az üldöző lábai előtt rogyjék össze s kése egy késő századnak verje agyán keresztül a haláldöfést.

Mátyás alatt kevés aggasztó következései voltak a boszorkánypöröknek; de sikerre vezettek; mert a vádlottra s figyelőkre inkább szégyenítők, mint veszélyesek voltak. E nemét az ábrándozóknak a király elhatározottan mint rossz szándékú rablókat vagy lelki betegeket s őrülteket tekintette s így – vagy büntette a nélkül, hogy máglyán veszszenek el, vagy kórházba záratta. De élénken s minden szugolyban üldözte s gátolta a babonát, kifogyhatlan makacssággal inkább, mint valaha; s bátran el lehet mondani, hogy e folytonos üldözés előkészítette útját azon jóltevő világosságnak, mely később az ily babonákat, mint nevetség tárgyát tekinteté, s az azzal foglalkozókat mint csalókat vagy tudatlan kábultakat tanítá megvetni.

Mintegy két óra lehetett éjfél után, midőn a király mindig beszélgetve Budára érkezett.

Reggel a felkeléskor sokan jelentek meg személye körül. Ő ezen ős udvari tisztelkedési szokást fejedelmi fönséggel s meglepő tapintattal gyakorlá. Valóban nevezetes vegyületét lehete ily alkalomkor látni a nyájas feszültség nélküli beszédeknek, azon nagyra terjedő dolog- s tervfelfogásnak s azon kellemes társalkodói könnyűségnek, mely Mátyásnak annyira sajátja volt.19)

Felöltözködvén a király, reggelizett. Ezt ő többnyire valamelyik ablakának közelében, kis asztalka mellett tevé: a reggeli gyümölcsből, főleg fügékből s ha idő engedte, dinnyéből állott. Elvégezvén ezt, maga elébe bocsátotta mindazokat, kiknek sürgető követeléseik voltak, vagy kik rövid időre látogatták meg fényes udvarát.

Jelenben egy lovagot jelentettek a királynak, ki az akkori szellemben ismeretlen kivánt maradni, fogadás következésében; de a királynak fontos tudósításokat hozott.

Mátyás előparancsolta a kalandort, s a terem közepében terített szőnyegre lépvén, fényes látogatóinak közepette nyugodtan várta a jövőt.

Az udvari tisztek egyike az ajtót nyitotta ki s egy deli lovag jelent meg: lépte udvari könnyűséghez s biztossághoz szokott; termete nemes és emelt, fegyverzete fénytelen vas, de ízléssel vert s úri készületű volt; sisakrostélya leeresztve. Így állott, szerény illedelemmel hajtván meg magát Mátyás előtt. A jelenlevők elegyével a meglepetésnek s tudnivágynak nyugtatták a szép termetű férfiún szemeiket.

A lovag némán maradott s egy-két pecséttel erősített pergamen-tekercset nyújtott át a királynak, melynek hátán, az akkori divat szerint, az író neve is olvasható vala.

– Giskra! – kiált fel meglepetve a király.