Lélekidézet.

Ő egyedül, ki nekem semmivel sem tartozik, hű maradott.

Delavigne.

Jelenj meg! jelenj meg! jelenj meg!

Shakespeare.

Néhány hét röpült el újra. Budán, Pesten minden kedély nemében a feszültségnek s magasztaltságnak volt. Újabb győzedelmi hírek s mozgalmak foglalák az elméket; az esetekben gazdag év haladott. – A természet kitárta dús keblét, bő aratás reménye vidítá a népet ott, hol virágzó kalászai távol estek a had sarlójától, mely arat, hol nem vetett. A rétek buján zöldeltek; a borág kevély levélpompában rejtegeté a jövő termés gyermekfürteit. A nép jó évet várt. Vidor dalok hangzottak hegyen, völgyön; s ha néha a rekkenő hőség a szépreményt aszálylyal fenyegeté: a fellegek összevonultak, az ég gazdag csatornái nyiltak fel s önték az áldást a szomjú rétekre.

Ily zivatar emelkedett egy napon a Zugliget felől sötét, sűrű fellegekben, melyek a csererdő lombjain látszottak heverni. A lég rekkenő volt; lanyha árja azon nemét az ólomnehezéknek önté a szemhéjakra, mely nyári napokban honunk vidékein oly ismeretes. Egy hét óta nem volt eső, s mindenki üdvözlé a közelgő fellegeket. A varjak magasra szálltak fel: a lúdsereg tollázódva s gágogva emelé hosszú nyakát ég felé s vidáman sipegett. A szél felriadt: neki dőlt a szőke Dunának, felborzogatta a csererdőket, s a Rákos felől porfellegeket emelt, egész Pestet sárga palástba burkolva.

Két vándor haladott gyorsan a Zugliget felé. Arczaik keletien barnák voltak s öltözetük egyszerű; messziről jöhettek a jámborok: mert sarúikat por födé s öltözetük avult kinézésű volt. Az első mintegy negyvenöt évűnek látszott, hosszú fekete szakáll födé arczának nagyobb részét, csak egy nemesszabású orr s két élénk, szépvágású szem maradtak födetlen. A mellette gyorsan haladó lény öreg legény volt már: bőrsüvege alól ősz fürtök csigáztak ki: ajkát, állát rövid, majdnem fehér gyűrűkbe gördült szakáll borítá.

– Nem lehetünk távol már, – mond az idősb, – félóra alatt elérkezünk a magányos házhoz.

– Mind igaz-e, a mit mondanak, Gáspár!? – jegyzé meg a másik, – mondd nekem, mit tudsz még azon bűvös öregről?

– Évek óta tartózkodik itt; a Rozgonyiaktól bérlett ki egy majorházat, melyet azok pusztulni hagytak volt; néhány cseléddel él, kik mindnyájan mint ördögök néznek ki, – ha nem azok? A ki tanácsért folyamodik a vén varázslóhoz, vigasz nélkül nem hagyja el őt; a vidéki betegek bucsút járnak hozzá, s ő segít; de, mint mondják, jól megfizetteti magát.

– Engemet egyéb bánt, szolgám; nekem boszú kell s hatalom! hogy régi erőmmel birjak, s a galgóczi és vadnai várak helyett másokat emelhessek. Ha Isten nem segít, kihez imádkozni nem tudok: – hitemre! a sátánnak kötöm le lelkemet, az segítsen, vagy tanácsoljon. – De rá nem szedetem magamat, mert én csalót gyanítok. – Ha pokolra az utat tudná, mint mondod: miért a jutalom? a sátán gazdagon fizet.

– Uram! nagy dolgokat beszél a nép azon csodás öregről. A hozzájuthatás bére aligha cselédei kezére nem ragad; de hallja kegyelmed tovább. Esténkint, – mondják, – mikor a csillagok ezredei felnyilnak az égen s a hold emelkedik: a magányos szikla tetején áll ő, mely a Zugligetben egy völgy fenekét képezi. De nemcsak a világló éjeken: – ha zápor olvad az égből, ha villámárban lobog az, ha sötét, mint tűzfosztott korom: ő ott áll: – A vihar játszik szakállával s hányja hosszú öltözetének fekete redőit. – Félelmes őt látni ilyenkor: egy cseléde sem követi, csak a kik történetesen pillantották meg, mondják, hogy kezeit nyújtja ki, s érthetetlen szavakban az ördöggel s a garabonczás diákkal beszél akkor.

– Igaz-e, hogy jósolni tud? – jegyzé meg az előbb szóló, nem minden gúny nélkül; de nem is menten némi babonás elfogultságtól.

– Holta óráját megmondja kegyelmednek, uram: sorsát előadja napról-napra; a rejtett kincseket födözi fel! így mondja a nép: mi igaz ebben, nem tudom, de…

– De – felel az ifjabb – a kisérletet megérdemli. Mit veszthetek? ha annyi a boszorkány az országban, hogy csak néhány héttel a Mátyás választása előtt egyszerre hármat égettek meg Győrött, kik mindnyájan magukra vallottak a kinzópadon: miért ne tudna ez is többet kettőnél? – Jövőmet akarom látni; tudni, ki volt atyám és anyám! – tevé egy sóhajjal hozzá – mert az évek hosszú sora nem mosta el egészen a gyermekkori képeket elmémből. Oh, ha ő azt tudná! – Az ördögbe; sorsot akarok kivívni magamnak, – fel akarom keresni Zokoli Mihályt, ki oly sokszor csapta le a gazdag martalékot kalózaim kezéről; ki a Rozgonyi zászlóját első ütötte fel a füstölgő Vadna rovátkaira. Fel kell őt lelnem, ha a pokol odvaiban kullog; tőrt forgatok meg keblében! ő az én ördögöm! – Mi a boszú, mely őt érte? – egy csepp haragom tengerében; neki izenkint kell elpihegni átkos életét. Ilkámat akarom kézhez keríteni! Mindezekben ördög nélkül is segíthet a vén remete, ha embere szerepének; de ha tanácsot nem tud adni, nyakát tekerem ki! – Mit tegyek? úgy is már menedék nincsen; mint a tévedt juhot a farkasok, úgy űznek az oláh király emberei engemet. Kettős sövényt vont az ármány körülem, s a kullogó kémek serege mintegy szűk utczába szorított. – Mindenütt futottam előlük, s most itt vagyok.

Miként a két vándor haladott, az út keskenyebbé vált, a fellegek fekete korma mint füstár hevert a szoros torkolaton. Az ég bőgni kezdett, villámai iszonyún világítottak. – Mintegy kilencz óra lehetett.

Vándoraink mindig gyorsíták lépteiket. Egyszerre roppant zuhanás hallatszott; a nehéz fellegek boltozatai összetörtek, s azok mint szakadó tenger rohantak a völgybe alá; az erdő óriásit, mint gyönge kalászokat söprötték le magukkal, s a völgyet elborítva, hatalmas folyónként zúgtak, rontva és bontva mindent. Hol a felhőtömeg ketté repedt: az ég azurja nyilt fel s a hold a magasról világította a rombolást. Hulltában üríté ki magát a felleg, villámai Pestet s Budát reszkettették meg.

Vándoraink a fellegszakadás borzasztó pillanatában százados cser alatt állottak, jó magosan a hegy oldalában. Őket a veszély, melynek ereje szemben velek rombolt, nem érhette; de a sziveik hallhatólag dobogtak, s karjaik az agg sudarnak kérgébe fogództak.

– A vész iszonyú! – mond az ifjabb, – itt nem maradhatunk; jer előre, vagy hátra.

– Azt hiszem, – felel az idősb, bőrig ázott tagjait rázva s dideregve – itt a gerinczen kikerülhetjük a vizet, s a majorházig érhetünk, mely magasan fekszik a hegyoldalban, s alkalmasint a vihar által nem szenvedett.

– Hiszem azt! – mond a másik babonás elfogultsággal, melyet a hirtelen vész még növelni látszatott. – Hátha a vihart az öreg kavarította? csak lesz esze a maga lakát megkimélni.

Megindultak, folytatva párbeszédöket; az ifjabb a bőszavú öregnek hosszas mondataira rövid feleleteket adott; a másik pedig minden mesét és babonát, melyet a vidékben az öregről hallott, elbeszélt Komoróczinak, kit már nevén nevezhetünk.

Végre a völgy kanyarodott: a vidék itt zacskóalakú volt. – Fenekét a homály ki nem engedé venni: jobb oldalán középmagasságú bérczeken vonult el az ösvény, melyen vándoraink haladtak; szemben a magányos lak tűnt szemeikbe, melyről az előbb Gáspár szólott. Komoróczi az épületre bámult, hosszú, keskeny ablaksora világítlan volt: mintegy huszonöt ölnyi hosszaságú lehetett a majorház. Tekintete avult, kéményei töredezettek, zsindelyfödele sokszorosan foltozott és újított. Falai veres és hamuszín nagy koczkákra kikenve, – de a színek csak itt-ott valának épségben. Néhány tölgy állott a ház előtt s koronáik gallyai a zöldes, penészszel s muharral lepett födelen hevertek.

Komoróczi nemével a vallásos elfogódásnak járatá e bűvös lakon szemeit, mely az ég tiszta részéről világító holdnak fényében úszott, s baljóslatú tekintetével, babonás lelkében a rablónak, minden meséit s balhiedelmeit korának felrázta. Az öreg Gáspár hirtelen megállott a sikamló ösvényen, melyen haladtak, lábai földbe látszottak gyökerezni, s szemei, kidiózva öbleikből, a magányos sziklára valának szegezve, mely mohos ékezeteivel mint csonka torony emelkedett a völgy világuló fenekéből a bércz aljától annak közepéig.

Éles csattanás dördült a völgyön keresztül s a villám a festői sziklacsúcs mögött egy kevély csert repesztett ketté; kékes-veresen lövelt a láng fel, s a fának üszkei szikrákat szórtak.

Az öreg megragadá Komoróczi karját s a sziklára mutatott, melyhez igen közel voltak már. Meglepetve szünteté lépteit a rabló, s valóban borzasztó is volt, a mit látott.

A szirttetőn egy magas alak állott: hosszú setét talár folyt le tagjairól, s tiszteletes hószakáll nyúlt le övén alól; a félig hajtalan fő födetlen volt, s görcsös bot a feszült jobba szorítva. Miként a recsegő csernek lángja mögötte az erdőt fénybe borította, mint lángszellem tünt az agg férfiú fel, fölötte hollók károgva s csattogva kerengeltek.

– Ott áll! – mond az öreg szolga, majdnem reszketve, – csitt! most nem lenne üdvös hozzá közelíteni, mert párbeszédet tart a gonoszszal.

A bűvös férfiú a villámcsapást észre sem látszott venni; arcza nyugodt volt, s azon a mély keservnek őrültsége ült. Közelítsük meg őt, hallgassuk ki szavait, melyeket a két vándor, távolsága miatt nem hallhatott.

Az aggnak ajkai körül halk vonaglás reszket, s egész tekintete oly keserűn bús, hogy a szivet ragadja meg.

– Szép gyermekeim! az ágy vetve; – rebegte, – nyugodjatok! nézzétek, kis anyátok alszik már. A kárpitos ágynak patyolatfellegei össze vannak vonulva; nem látni semmit, semmit! – Eredjetek! halljátok-e? egy – kettő – három – négy – öt – hat – hét – nyolcz – kilencz! – – – s midőn így e számokat sorolta elő: hangja minden utóbbinál emelkedett, s a dühös szélnek szűnperczében a nyolcz s a kilenczet oly élénk erővel ejté ki, hogy azt vándoraink is meghallották.

– Én borzadok, – mond az öreg szolga.

– Csendesen! – suttogott Komoróczi, – úgy tetszik, mintha indulna; tartsuk szemmel.

Valóban az agg megfordult, még egyszer nyájasan intett fejével «jó éjtszakát!» – susogta, s a sziklán felfelé haladott, mint az álomjáró, s oly biztosan helyezé lábait a keskeny ormokra s sziklaékezetekre, mint a gím vagy zerge a megszokott szirteken.

Leérvén a hegy oldalához, a magányos ház felé vevé útját, némán, öntudatlan.

– Kövessük! – mond Komoróczi, a jelenet különösségétől felizgatva. – Nem tudom, mi űz; de látnom, ismernem kell őt… jer öreg!

A remete, kivel már egykor a Gellértcsúcson találkoztunk, bevonult lakába, melynek egyik keskeny ajtaja felpattant előtte, látatlan kéztől vagy észrevétlen nyomástól. Vándoraink néhány percz mulva a sötét ajtó előtt állottak.

Hosszú szünet után, mely alatt maguk közt halkal suttogtak, Komoróczi tőre markolatával élénken koczogtatott. – Újra szünet lőn: úgy tetszett nekik, mintha egy kongó hosszú folyosón közeledő lépteket hallanának. Végre megnyilt az ajtó, s egy alacsony ősz férfiú jelent meg a küszöbön.

– Kik vagytok? mond kemény, visszaidéző hangon.

– Vándorok! – felelt Komoróczi szokott kevélységgel s fönséggel, mely főleg szolgai lények előtt hatását ritkán hibázza el – a vihar lepett itt bennünket, menedéket keresünk; még lanyhádzik az eső, a fellegek sürűdnek újra; éji nyughelyet kérünk.

A szolga – mert az lehetett – figyelemmel szegezte szemeit az átázott vendégekre.

– Itt minden kóbor számára nem nyílik ajtó, – mond daczczal.

Komoróczi valamit nyomott a beszélő markába, ki azt készen látszott az adomány átvételére tartani.

– Hm! – folytatá ez, az ajándék elfogadása után, – talán van mégis egy üres szoba a bal szárnyon, hol reggelig pihenhetnek kelmetek.

Kevésbbé bátort, mint Komoróczi, a szólónak rejtélyes megjelenése óvakodóvá tenné, s aligha sokan az ily szárazon ajánlott puszta éji nyughelyet elfogadták volna; de ő nem volt az az ember, kit ellenek visszaijeszthettek. – A szállást – felel könnyedén – elfogadjuk: de mi uraddal akarunk szólani, fontos ügyben jövünk ide, s nem üres kézzel.

A szolgának mindinkább derültek marczona vonásai, s szelídebben folytatá: – Kívánságtok teljesülhet, bár urunk ily későn nem örömest fogad látogatókat. Ilykor olvas és dolgozik; azonban lépjetek beljebb, a szobában pihenhettek, majd feleletet hozok. – Ezzel mindnyájan a lak beljébe tüntek el, s a sötét ajtó becsapódott.

Egy hosszú óra telhetett el, s vándorainkat újra látjuk; de nem azon üres szobának falai közt, hová őket a lak öreg szolgája egyelőre vezeté, hanem meglepő alakú teremben. Falai e hosszas négyszögnek szőnyegekkel voltak borítva, melyeknek színei valaha elevenek s látszók lehettek; de az évek súlya alatt megsötétültek, inkább szenny-, mint füsttől. A tető barna gerendákból állott, melyeket hosszú, vastag mestergerenda tartott; közepe tája ennek a tűzzel beléedzett ezerháromszázharminczhárom évi számot láttatá, két oldalán kigyóalakú czikornyákkal.

Három magas, sűrűn rostélyozott ablaka volt az aggszerű teremnek, vastag s középök táján majdnem domború zöldes üvegkarikákkal ólom közé szorítva. Előttük a többi készületnél valamivel újabb, durva veres kárpitok függtek, s az igen magas hajlék ezen oldalának majdnem sátoralakot adának. Az ablakokkal szemközti falnak színhagyott s száltmutató szőnyegein sorban fekete táblák függöttek aranyos jelmondatokkal, melyeknek nagy része már olvashatlan volt; tovább egy tág kandalló a szögletben: széles párkánya különös műszerekkel volt megrakva, részint olvasztásra, részint szűrésre s lombikozásra.

A falak aljában ládák, magas támaszú sárga metszett szőrbársony-székek s fiókos szekrények állottak. A terem közepében két kerek asztal, szürke, durva posztóval födött, melyeknek elseje üres, míg a másikon három roppant, fehér bőrbe kötött könyv vala kivehető; egyike ezen könyveknek nehéz vaslánczokkal volt terhelve, s rajta durva készítésű lakat csüngött; mellette szürkés, repedezett halálfő. Négyszeres kanóczú mécses zöld rézből volt a könyvek mellé téve. Itt-ott pergamen-tekercsek, egy tört sárga, sárkányokkal festett viaszgyertya s kissé meggörbült, kéregfosztott vékony mogyoró-vessző hevert.

Egy szöglethez illesztett fogasról néhány nehéz véd- és támadófegyver csüngött; közel ehhez csillagfényű vasfegyverzet, egész készülettel, mint: mell- és hátvas, kar- és láblapok, sisak, lándzsa, kard s egy széles paizs, melyen három ezüst gyűrű látszatott veres mezőben egy nyílvesszőre fűzve, az egyik oldalon, s egy tört vaskard, kék mezőben, a másikban.

A benyomás, melyet e rendszeretlen avult s mégis tiszta, s a mint látszott, gondos rendben tartott bútorozás előidézett, valami elfogódást hozott a kedélybe, s az elmének regényes és babonás táplálékot nyujtott.

A jelen pillanatban a teremben csak három személy volt: azon rejtélyes agg, kit a sziklán a vihar közepette pillantánk meg, s az előttünk már ismert két vándor.

Az öreg ház ura széles karszékben ült, közel a kandallóhoz: ősz feje jobb vállára hanyatlott, s kevély, kemény, de szabályos vonásain neme a kábult odaengedésnek borongott. Úgy nézett ki, mint azon szerencsétlenek egyike, kiket a nyavalyák legsúlyosbika, s azért jelelten nehéznek nevezett, csigázott el; s kik az ébredés lankadtságával borzadva kezdenek eszmélni.

Közel hozzá Komoróczi ült kerek támaszatlan székecskén, s háta mögött az öreg Gáspár foglalt helyet. A csoportozat, a mécses halvány sugáritól világosítva, jeles tárgyat adott volna egy festőnek, mind a hely különössége, az alakok sajátsága, mind végre a világítás tekintetében; mert a halkal lobogó fény az öreg szenvedőnek redőtelt képét egészen kivilágítá, míg a két vándornak arcza árnyban volt.

– S mit tevél? – kérdé a lak ura, egy sötét, majdnem mérges tekintetet lövelve a kérdettre.

Komoróczi, ki egy régebben kezdett előadást látszatott odább fűzni, nyugodtan folytatá:

– Midőn birtokaimat a dühös Rozgonyi feldúlta, Galgócz- s Vadnának csak bordái meredtek kisértetien az égbe, s hű társam Walgatha fogva ült Budán: akkor seregeim mind szerteszaladtak. Midőn később Patakból, Sárosból, Breczniczéből kiszorultam, Giskrához siettem: mindenütt el volt utam állva, mindenütt tőr s árulás környezett; a szolga, kit fizettem, a bérlett, ki kenyeremen hízott; a földmívelő, kinek alacsony répáit olykor aranynyal mértem fel; mindenki! – kiáltott a rablólovag kínos-dühösen – odahagyott! Isten és ember! – Éhezve s szomjan, tört tagokkal, a boszú vonaglásával zúzott keblemben, kerestem a vadont s az éjet! – mert az embereket s a napot kellett a száműzött Komoróczinak futni, kit az emberek csak rettegni tudtak, nem szeretni. Ezen egy itt! szolgáim legalacsonyabbika, kire egy csataebemet nem mertem volna bízni, ki kéményeimet s a szemetet takarította, ki ólaim szögletében vonta magát nedves szalmán pihenni, kit lábbal rugdostam fel, ha a munka ájult álomba fojtotta; – ezen eb itt! volt az egyetlen, ki engemet el nem hagyott! – Komoróczi egy fájdalmas, önváddal teljes tekintetet vetett a szolgára.

– S Giskra, Giskra? – szólt közbe a vén varázsló, egy, a gerendás tetőről lecsüngő kötél segítségével fölemelkedve üléséből.

– Ő – felel a rabló megvetőleg – zólyomi várában nyujtózik!… kevély kivívott győzedelmeire, melyeket nekem s több vezéreinek köszönhet. Ha ha ha! – folytatá, keserűn nevetve – míg telt zsákokkal nyargaltak gyors futáraim a felsővidéki várakba, vagy fatornyaiba, vagy táborába, s a gazdag martalékot vitték: Istenemre! – nem volt különb ember akkor, mint Komoróczi; míg a vándor tőzsérek tiszta vízű keleti gyöngyei égtek szelíd tűzzel a Giskra kevély leányának hattyúnyakán: üdvöz volt akkor a vad táborban, ki Vadnáról jött, vagy a galgóczi várból hozott hírt. Most – – megváltozott a dolog: a szerencsés rablóvezért korona várta, a legyőzöttet szégyen s megvetés! – Életemet vetettem a vén Giskrának oda számtalan csatákban, mint ki a fát veti a lobogó máglya közé; hajh! akkor ujjal mutatott rám s mondotta: – oda nézzetek, ez Komoróczi!

– Alacsony, alacsony nyomorult! – kiált fel az öreg remete tajtékzó ajkakkal – gyilkos, égető, nőölő, gyermekvesztő gonosz tolvaj te! – Giskra, Giskra! magamat utálom benned; raboltam én is, de nőt, gyermeket nem öltem! – folytatá fölegyenenesedve. – Hát a boszút kikerülnéd te zólyomi fészkedben? – s vad táborodban bűnben rögzött vén eb, te! – sem magyar, sem cseh, kiköpve egyik országból, émelygést okozsz a másikban; szennyes kincsleső sárkány! pogány – kehelyimádó eretnek! – ah, ha ide keríthetnélek, ide, ide, ide! – mert cséplőidet ismertem meg a holtak közt váramban, s kezed nyomát. – – Az öreg hátraszédült ülésébe. Hosszú szünet után folytatá, a kevély kényúrhoz intézve szavait: – Mit akarsz most? űzött vad! kirablott rabló! nyomorult nyomorító! kifosztott fosztogató! kinek egyebe nincsen a vendégfalatnál s a boszú ingerénél; kinek födele a zivataros ég, nyughelye a rejtek, hol őt az éj érte be – szólj, mit kivánsz te tőlem? Nézd, szegény vagyok én is. – Ah! nekem nagy, háromszoros kincsem volt s egy angyalom! ki azt őrzé: s nekem kevés volt, mint a kincs maga; – nézd! e sötét falak fogadtak korhadt ölükbe. Mim van nekem, mit mással oszthatnék meg!?

– Tudományod, tanácsod! ezt jöttem kérni, ezt keresni nálad.

– Tudomány?! – mond az agg keserűn nevetve. – Ah! az ember mindig keres, hisz, remél és vár, s az élet oly szegény, viharos és puszta. Az ember a földet elhagyja vakhitében s a babona szárnyain mereng a szellemek országán keresztül; a lég szellemeivel szól; párbeszédet tart sötét gnómokkal, s a tűz szalamandráival fog kezet – jót tenni, vagy ártani, élvezni vagy álmodni. – Oh, az élet szegény! szegény és koldus! – A sors a kezet nyújtónak egy nyomorú batkát vet vigasztalására, s ki mondhatja meg, ha a mit buzgó hiedelmében álmodik, idéz, teremt elő: valóság-e az? nem agya-alkotta lény, igaztalan, mint a csalfa remény, s szétfolyó, mint az éji rém, s lenge álom szilárd valóság helyett!

– Ah! – kiált fel Komoróczi – magad kétkedel, öreg! tudományodon? s magad tétovában vagy álom s valóság között? s nem tudod: árny-e vagy igaz, mivel s kivel tartod éji párbeszédedet?

– Mit tud az ember? te kevély halandó! – felelt sötéten az öreg. – Tudod-e, hogy élsz? tudod-e, hogy a világ létezik? – mi vagy te? egy odavetett eszme, egy lobbanó szikra a nagy mindenségben, mely lát, gondol és képzel; s mindazt, mit lát és hisz, nem tudja: valóság-e vagy álom? az-e ő, a minek önmagát látja? vagy egy athom, – lényeket alkotó, – melyek nincsenek!

– Ha hiedelemmel megelégszel tudás helyett; ha veszed úgy, mint adhatom azt, mit egykor valónak hittem, s a mit most – magam is kétkedve valóságán – birok: ám legyen. – Szólj, kikkel én szólok éjféli rémórákban, míg mások pihennek; – tarts párbeszédet régen megholtakkal, kik sírjaikból susognak fel hozzám; – a sátánt lásd borzadalmai s hatalma közt, miként nekem jelenik meg olykor, s tégy kérdést a jövendőnek! – Ember, ember! nincs a tudásban boldogság, nyugalom s enyh; intelek! – ne add reményedet s elfödött jövendődet a nyomorult sivatag valóért: a sors ajtaja, visszacsapódtában, a vizsga fejét zúzza össze.

– Legyen! – mond Komoróczi sötéten – atyámat s anyámat akarom látni, s két testvéremet! jövőmnek kivánok szeme közé tekinteni, a sorsot hívom ki, jelenjék meg előttem sivár valóságában, mit bánom én!?

– S atyád nincsen s anyád nincsen? – mond az agg elmélyedve – s két testvért óhajtasz vissza, vad gyilkos, égető, rossz rabló te! Hát neked is édes az elveszettek szent emlékezete? s öt közül te is egyedül állasz a világban? s távolabb a révtől, mint én, mert ifjabb vagy! – Az öreg fölemelkedett újra, s némán lépett el Komoróczi mellett, miként haladott csendes kisérteti mentében, bő talárja a padlón suhogott. A teremnek egyik szögletében egy lecsüngő zsineget rántott meg, s csendesen folytatá útját fel s alá.

Egyik alacsony állványon, mely üléséhez közel esett, s könyvekkel s cseréptáblákkal volt megrakva, fövényóra állott, egészen az akkori kor divata szerint, két, véggel egymásra fordított tölcséralakú zöld üvegből készülve, melyeket ólompántok s oszlopok szorítának össze, az egésznek hengeralakot adva. Annyira állott ez a rejtélyes öregtől, hogy fövénye lefolyván a párbeszéd alatt, mely végzetének tanui valánk, már kétszer megfordította, s úgy tevé azt most harmadszor.

– Az óra közelg, – mond az öreg varázsló – tárva lesz a titok előttetek; de némák s vigyázók legyetek! Sokat ne remélj! a sors fukar vallomásaiban s koldus adományaiban: a halandónak csak sejdítést ád, azt is szűk kézzel, tudás helyett; de fövénymagvai drága gyöngyök, ki azokat használni tudja. – Kövessetek!

A szóló azon asztalhoz közeledett, melyen a mécses égett s a könyvek voltak helyezve. Fiókját húzta ki s abból egy igen vastag, sajátságos jegyekkel czifrázott sárga viaszgyertyát kivonván, azt a mécses lobogványánál meggyújtotta s Komoróczinak átadá; ezután a lánczczal terhelt könyvnek lakatját nyitá föl egy kis kulcscsal, mely szíjövéről csüngött le, s a könyvet az öreg szolgának nyújtá kezébe. Végre a gyertyát átvevén újra, a mécses világait fújta el egyenkint.

Egy, eddig vándorainktól észre nem vett ajtót, melyet, mint a falakat, szőnyeg borítá, nyitott fel, s ezen által egy sötét, keskeny folyosóba behaladott. – Kövessetek! – ismétlé s Komoróczi elől, a szolga a nehéz könyvvel utána, követék őt. Egy percz múlva a mogorva terem néma és sötét lőn.

Csendesen lejtettek: az agg, a bűvös gyertyával elől, óriási gnómhoz hasonlított; előttük s mögöttük sötét éj terült.

Nemsokára mélybe csigázó hágcsóhoz értek: széles fokain a földalatti nedv csillogott, s szaglásukat avult penész hatá meg. A keskeny hágcsó alján az út jobbra kanyarodott, s az alacsony boltozat hosszan látszatott a föld gyomrába behatni. Komoróczinak úgy tetszett, mintha néhányszor kerülték volna már meg egy tág folyosó gyűrűjét; de némán ment s elméje kábultan várá mindezeknek eredményét.

Számításuk szerint, melyet az unalom s tudnivágy alkalmasint hosszabbítottak: fél negyedórát haladtak már, midőn egy, vassal egészen beborított ajtóhoz értek.

Az agg vezetőnek hármas kocczantására az ajtó szárnyai kétfelé váltak, s vándoraink magukat határozatlan körű földalatti boltban találták, melynek tárgyai, egyetlen mécstől s az agg kezében hamvasan lobogó gyertyától világítva, csak egyenkint s későbben fejledeztek ki.

Néhány lépést tettek előre: a varázsló a gyertyát elfújta s így a sötétet csak a mécses derítette kétesen.

Lanyha füstfolyam gomolygott vándoraink körül s szaglásukat nehéz, átható töménygőz üté meg.

– Készen vagy-e, famulus? – kérdé az agg a terem közepe táján megállva, míg követői különösen meglepetve vártak feleletére a famulusnak, kit a félig derengő világban s füst közben észre nem vettek.

– Igen! – felelt egy mély szózat, s Komoróczi közel az öreghez azon emberre ismert, ki őt a lak ajtajánál fogadá. Fél térden volt ez s a kérdőre emelt fővel. Később, midőn a szemek a sötéthez szoktak, már a tárgyak is bontakoztak előttök.

A boltozat, melyben négyen voltak, köralakú, tágas és magas volt, közepénél valamivel mélyebben négyszögű állványon gránitból durván vésett szobor vala kivehető, kemény jelelt vonásokkal, hasonló valamennyire egy határistenhez a római korból; fejének tetején kékes kisérteti lángja lobogott az egyetlen mécsesnek. A falak sötétek voltak, s rajtok semmi ajtó vagy nyilás nem látszott; egy kerek, nehéz faragásokkal s avult aranyozással terhelt asztalka állott jobbra a szobortól, rajta rozsdás kard volt végig fektetve, mellette két oldalcsont s egy roppant fövényóra, melynek durva homokja hallható sipegéssel szemzett lefelé. A nehéz, izmos boltozatok s az egész rejtélyes hely, épen egyszerűsége miatt, képes volt a legegykedvűebb kedélyre hatni.

Alja tiszta, finom fehér homok volt, sűrűn összeverve s egybefüggése által majdnem fénylő tapaszhoz hasonlított.

Kellő közepén e földalatti boltnak térdelt a famulus, kinek kemény, gúnynyal vegyült arczkifejezése jelenben neki vadult s félig őrült, félig magasztalt tekintetnek ada helyet; közelében néhány serleg és szelencze állott s kezében szenet tartott. Körüle figyelmesb vizsgálat után egy tágas kört lehete kivenni, a homokba szénnel rajzolva s sajátságos betűkkel s jegyekkel terhelve.

– Félre! – mond az öreg Komoróczinak s követőjének intve, kik azonnal a körtől jobbra vonultak s csendesen állottak. – Te is lépj ki, – folytatá – s a famulus kissé nehezen emelkedve föl görnyedő térdeléséből, kilépett a körből, szemeit figyelemmel függesztvén hol a körre, hol egy kérdő s jóváhagyást követelő tekintettel, az öregre.

– Igen! – mond az öreg, a rozsdás egyenes kardot fölvevén az asztalról s a kör jeleit vizsgálva, – ez a szénkör! meghintéd-e szentelt vízzel a szenet?

– Igen, – felelt a famulus, szemeivel kisérve a kard végét.

Az öreg folytatá, a kör körül jártatva szemeit: – Az üdvezítő pedig megindulván, közöttük állott meg, s ők megismerték őt! 14) Jól van, – folytatá – a fecskendezés van tehát még hátra.

– Úgy van! – felelt a famulus.

– Add a szentelt edényt kezembe, s a rókafarkot, mely éjfélkor lövetett s karácsony után a kilenczedik éjen vágatott le.

A szolga úgy tőn, miként parancsolva volt: s az öreg a rókafarkat megnedvesítvén a kezébe adott edényből, fölegyenesedett. – Valami méltósággal teljes volt alakján, s egész megjelenése, aggszerű vonásaival s tág talárjában, a mécses kétes fényétől alig világítva, képes volt a tömjénfüsttől úgyis kissé kábult főket babonás félelemmel eltölteni.

Csendesen lépte körül a tágas kört, vigyázva helyezvén lábait a varázsjegyek közt, nehogy azokat megcsonkítsa. Midőn mindent részletes figyelemmel megtekintett, közel a szoborhoz megállott, s mély, majdnem földalatti hangon így kezdé a varázst:

«Úr a magasban! ki erős lábbal taposod a sárkányt, s kinek angyala tüzes karddal védi a paradicsom kapuit: te láttad a sátánt és Lucifert, Belzebubot és Leviatant, Elimit és Astorutot, mint hulló csillagokat leesni az égből: ím te vagy az, ki a hatalmat adtad nekem, hogy a sárkányt lábaim elébe idézzem. Segíts! segíts! segíts, uram! Ely – Elohe – Elohim – Elion! semmi se ártson nekünk! Segits! segíts Sebahot! – Adonay – Jah! Saday – Tetragammaton.» 15)

Elvégezvén szavait, újra megkerülte a kört s folytatá rövid szünet után:

«Mennynek fejedelmi! nyissátok a gyémántkapukat fel, s a dicsőség királya ki fog azokon lépni.»

Az öreg elhallgatott, s egy néma hosszabb szünet lőn.

– A munka kész! – kiáltá fel az öreg. – Föld fiai! lépjetek a körbe be, és hallgassatok, ha inteni fogok. Bármit láttok, némán maradjatok: mert a szó a horog, melybe a sátán a körmeit akaszthatja; s kit ő megragad, vége van annak! – Itt nem árthat nektek semmi: az ősz szirteket, mint könnyű kérget szétmorzsolja a gonosz; de e körnek hatásával az egész pokol nem bír. – Famulus! nézd meg, legyöngyözött-e a homok az órában, s éjfél van-e? – az utolsó fövény hullásával kezdődik a felszólítás.

A famulus a kis asztalka mellé állott, s Komoróczi félelmetlenül tekintett maga körül, míg szolgájának minden tagja reszketett.

– Kit kivánsz látni? – kérdé az agg Komoróczihoz fordulva.

– Atyámat! – felel élénken a kérdett.

– Midőn a felszólítás szavait elvégeztem, – jegyzé meg a varázsló – nevezd háromszor atyádnak nevét.

– Nevét? – mond Komoróczi – ha azt tudnám.

– Hogyan? hát nevét sem tudod te, s nem atyád nevét viseled?

– Nem! – mond a rabló keserűn, – mint hét éves vesztettem el őt.

– Mint hét éves? – kérdé nyugtalanul az öreg Komoróczira bámulva.

A famulus megszólalt: – A föveny legördült.

Mihelyt a famulus e szókat ejté ki: az öregnek arcza lángolni kezdett, s feledve mindent, babonás magasztaltsággal felnyitá a könyvet, melyet a Komoróczi szolgájától átvett; hallgatást intett, s olvasá, mi következik:

«Én Julius magus, hajdani nevemmel Káldor Elek felidézlek, a mindenek teremtője nevében, jó vagy gonosz lélek! ki a földön e férfiút fiadnak nevezted! valóságos vagy vélt atyja, kárhozott vagy üdvezült: harmadik felszólitásomra jelenj meg! – Kis szünet után emeltebb hangon folytatá: – Az élő Isten nevében s az Otheon, Athanatos – Issiray – Agla – Pentagammaton szavak erejénél jelenj meg! – – szelíd és kedveltető alakban, nem mint ijesztő; s ne merj semmit elkövetni, a mi rémítene engemet és ezeket itt, kik a Luciat Tetragammaton – On – Alpha – Omega – Lux – Mugiens – Premoton és Timulaton szavak védelme alatt vagyunk.» 16)

Míg az öreg olvasott, a Komoróczi szolgájának homlokán gyöngyözött a veríték; fölgerjedt szeszélye ezer kisérteti alakot játszott elébe. Végre szemeit húnyta be s ajkai vonaglottak.

– Jőjj! és felelj! – folytatá Julius magus – minden kérdésére e férfiúnak és nekem! adj tudósítást a multról, jelenről és jövőről!

– Ismeretlen atya! az Enga – Habdanum – Ingodum – Obu – Englabis szavak erejénél parancsolom és mondom, és kényszerítelek! – Agla! – Agla! – Agla! – Adonay! – Adonay! Veni! – Veni! – Veni! 17)

Komoróczi nyugodtan állott s szünet lőn.

Gáspár urának karját ragadta meg, s a terem egyik szögletére mutatott.

Komoróczi semmit sem látott, gúnymosolylyal szegzé szemét az agg varázslóra s a megnémult szolgára.

– Pártos lélek! – mond az öreg előre lépve – utoljára az Adonay Tetragammaton leghatalmasabb erejű szavakra kényszerítlek! jelenj meg! Veni! – veni! – veni!

Ezen pillanatban a boltozat egyik eddig észre nem vett ajtaja felpattant s megjelent – – –