Éj.

Egy tüzes ifjú, s egy, a kegyes ég adománya szelid lány,
Ott az erő szépség, itt szépség lészen erővé.
Félve találkoznak szemeik.

Vörösmarty.

– Arczod haragodban is szép és fönséges, mint a viharzó ég! – mond a lovag s tekintete bámulással kémlelt a cseh szűznek nemes vonásain.

Serena reszketett, de egy azon ártatlanság- s öntudat-előidézte tekintetek közül, melyek magaslelkű hölgyeknek, oly igen hatalmukban vannak, Elemért elnémította; nemével a látói elragadtatásnak állott imádottja előtt s látszott bocsánatot kérni. – Szünet lőn; a hölgy magához tért, hidegkevélyen intett az ifjúnak egy távolabb helyezett székre. – Ezután a szobának az ablaktól jobbra eső ajtaját megnyitá s gyorsan lépett ki abból. Nemsokára visszatért s újra egy, a másikkal majdnem szemközt nyíló balra távozott el.

Serenának lakása három szobából állott. Egyik az volt, melyben őt Elemérrel láttuk; balra, hová utóbb bement, kisebb háló-szobácska volt; s ezentúl keskeny, alig négy öl hosszú folyosó, mely világot csak egy, a pesti oldalra nyiló magasan helyezett kerek ablakocskából nyert. – E szűk köznek túlsó végét nehéz, vassal borított ajtó védte, mely egy tágasb s hosszabb folyosóra vezetett, de mindig zárva tartatott, hogy annál háboríthatlanabb lenne osztálya az épületnek. Mátyás jelesb vendégeit szokta ide szállítni. Az előbb leírt bezárt folyosóból egy terembe lehetett menni, mely az udvar felől három magas ablakból vett világítást. Ebben Serenának nőkisérete s egy, kárpitokkal csak most elkülönözött szegletkén két nőcseléde volt.

Két kijárása volt tehát e korlátolt szállásnak; az egyik azon ajtó, melyből Serenát először láttuk eltűnni jobbra, s ez tágasb szobasorra nyilt. A szép hölgy s atyjának szállása közt négy szoba és egy hosszú terem nyúlt; ezek közül csak az utolsóban, azaz: a teremben találtatott kijárás tágas előszobába, hol a hatalmas egykori kényúrnak s most királyi vezérnek apródjai s főszolgái tartózkodtak; a másik, a nőkíséret teremén keresztül egy oldalhágcsóra.

E helyzetből láthatni, hogy Elemér három úton távozhatott el Serenától: a két leírt kijáráson s azon az úton, melyen a szobába jött.

Első pillanatában a meglepetésnek Serena segítségért akart kiáltani, vagy jobban szólva, a megmenekedettnek utat akart a távozásra nyitni; de hideg fontolgatás ezt lehetetlenné tette.

Elemér jelenléte nála, bármiként került oda, okot adhata félreértésre. Mert ha a veszélytől szabadulni akarónak felkapaszkodását a léczezeten meg lehete is fejteni, a rekeszbe jöttét bizonyosan nem, Serena hírének kára nélkül; s így mind a két kijárás a szobából, az ifjúra nézve, használhatlan lőn.

A hölgy elméjén egy más gondolat is vonult keresztül. – Hátha – mond magában, – a leányok termébe menne, tőle magától kisértetve s ott azt mondaná, hogy Giskrával akart szólani; az apródok szobáján jött be s e túlsó oldalon távozik? – De ezt sem lehetett semmiképen végrehajtani: az átmenésre a Serena szobáján ily későn nem lehete megfejthető ürügyet adni. De a nőszemélyzet is ilyenkor vagy aludt már, vagy vetkezőfélben volt s mindnyájokat méltán meglepte volna Elemérnek megjelenése, kinek nem lehet oka az út rövidségeért az illedelmet megsérteni, s ki arra távozhatnék, sőt illik távoznia, merre jött. – Végre a kapaszkodás alkalmával a ruházata is szenvedett, mely egyszerű s ízletes volt, de nem látogatásra alkalmas, ha általán véve ily késő látogatásnak nem lett volna lehetetlen valószínűséget adni.

Mindezek váltakozván elméjében, arra az egyetlenre számított: ha reggel nőcselédeit valami ürügy alatt eltávoztathatja termükből s azon a lovagot kieresztheti. De egy egész éjtszaka hevert még e kétes remény közt.

Könnyen megfejthető, hogy aggodalma s azon nyomasztó indulatkeverék, méltó harag s szánakodás közt, mely kedélyében dúlt, neki egyelőre csak annyi időt engedett, hogy a helyzet jelen pillanatára találjon biztosítást. Ennek következésében akarta megtudni, ha atyja visszatért-e a lakomából! – Azért sietett ő színéből kikelt arczczal, de az ártatlanság bátorságával előbb a négy szobán keresztül a terembe s onnan még a Giskrát váró s unalmukat koczkákkal űző apródok szobájába, melynek ajtaját megnyitván, azonnal megtudta: hogy atyja még nem érkezett meg.

Szokása volt Giskrának, néha, bármi későn érkezett haza, jó éjtszakát mondani leányának; ilyenkor pamlagán rövid negyedóráig beszélgetett. E látogatástól tartott leginkább Serena. Midőn másodszor távozott el, akkor hálószobájának ajtaját zárta be. Ugyanezt akará tenni a másik szomszédszoba ajtajával is; de két okért nem cselekedhette: először, mivel gyöngédsége erkölcsi lehetetlenséggé tette, hogy magát így minden oldalról elzárja egy férfiúval, kire méltó oka volt neheztelni s kit, bár közel állott szívéhez, nem ismert még; – másodszor, mivel ezen ajtó mindig nyitva szokott lenni.

Végre visszaérkezett szobájába, hol a lovagot a széken ülve találta. Elemér azonnal felállt. – Nemes hölgy! – mond fojtott hangon, egészen eltávolítván azon bizodalmas megszólítást, melyet az ingerültség veszélyteljes pillanatai talán kimenthettek, de mely később az illedelem vakmerő sértése lett volna. – Megbocsáthat-e azon aggodalomért, melyet a legtiszteletreméltóbb hölgynek szereztem! – Nem, e haragtelt tekintetet nem tűrhetem! ereszszen sorsomnak! hadd menjek azon az úton, melyen jöttem.

– Lovag! – mond a hölgy mondhatlan fönséggel, mely szelídséggel párosult, – nem tagadom, hogy jelenléte kedvetlen előttem; de nem vagyok oly kicsinyszívű, halálnak áldozni valakit önveszedelmemért. – – Mit fogok tenni, nem tudom – de az ég sugall nekem egy szerencsés eszmét! – Serena kissé elgondolkozott, egészen részvétlenné erőtetett tekintetet vetvén a lovagra. – Kegyednek bátorsága vakmerőség, – folytatá, – én utálom azt, szeretem a nagyszívűséget, – minden, a mi szívtelenség önmagunk vagy más iránt, nem tetszik nekem; s a kegyed gondatlansága nem használna semmit: önmagának nem, mert ha fegyvert adnék kezébe, miként azt tehetném is, két oroszlán ellen miként védhetné magát?

Az ifjúnak szeme nemes tűzre gyúlt s ő szólani akart.

Serena hallgatást intett a kezével. – Nem bátorságán kétkedem kegyednek, csak annak sikerén, – mond hidegen. – Mit vélnének végre azon halottról, a Giskra fegyverével kezében, ki ablakaim alatt a léczezetet törte szét?

Elemérnek keblét önkénytelen sóhaj emelé.

– Mit tehetek? – mond.

– Vakon s némán engedelmeskedni! – felelt a gyönyörű hölgy nemességével s fönséggel mind arczának kifejezésében, mind tartásában. – Lépjen kegyed e szobába! – hálószobájára mutatott.

Ezen pillanatban lépéseket hallott a terem felől s ajtónyitást. Serena összerázkódott, ajkait szorította egybe s arcza halvány lett, mint halotté; kezeivel egy szék karját ragadta meg s a másikkal hirtelen távozásra intett. Elemér egy percz alatt, a helyzet veszélyétől előidézett élénkséggel a Serena hálószobájában termett, ki utána tántorogva inkább mint menve, görcsös sietséggel csavarta a kulcsot az ajtóra s rejtette azt keblébe; de nem birhatván lábait, az ajtó közelében tágas karszékbe hanyatlott.

A jövő perczben a másik ajtó nyílt meg s Giskra lépett be, vidámabban a szokottnál s bortól kissé felizgatva, de kábultság nélkül.

– Most hallom, Serena! – mond, – hogy tudakoltál; jó éjtszakát jövök mondani, miként van, hogy még itt talállak? ma későn fekszel le.

Serena összeszedte minden erejét, fölkelt a székről, s atyja ölelésére ment; a pamlag előtti asztalt kissé félrébb vonta, ülésre intve – s Giskra azon helyet foglalt.

– Nem a legjobban érzem magamat, – rebegé a leány erőltetett hangon, – az álmatlanságnak nincs jobb gyógyszere a virrasztásnál; azért fenn akarok darabig még maradni. – Hát atyám miként mulatta magát? – kérdé, nyájasan fogva meg atyjának kezét.

– Vigan telt el az estebéd, – viszonzá ez, – a király különös jó kedvében volt. – Az öreg Káldor története jött szóba, melyről már beszéltem neked s kiszabadulása Visegrádról. A király igen elmésen előadta az egész ördögidézetet, melyet a Zugligetben végig hallgatott, félig nyilt ajtó előtt. – Galeottinak víz volt ez malmára s Garával, Országgal s Csuporral sokat vitatkoztak s enyelegtek az ördög s czimborája fölött.

– Komorócziról mit szólott a király? – kérdé Serena elszórva.

– Nevetett! – Higyjétek, – mond, – ha valahol elfognának, aligha úgy nem tennék magam is; egyébiránt, hogy atyját halva sem hagyta Visegrád alatt, azt szeretem. – Rövid szünet után felkiáltott: – Gonosz pára! de a cséplők elején, vagy a vár rovátkai közt nem rossz ijesztő leend a törökök ellen ez a Komoróczi.

– A király jó – mond Serena, hogy valamit mondjon, – Komoróczival – vagy az ifjú Káldorral már – úgy bánt mint Szilágyival, kinek megbocsátotta a világosi vár elfoglalását.

– A király, – viszonzá Giskra, – nem rosszul számít az ily engedékenységgel; sokan vagyunk a megtértek, s túlzott keménység egyik hibás ellen sértene mindnyájunkat. – Ő férfiú, emberbecsülő, maga feje után jár; de baj is volna ennyi zavar közt minden tanácsadónak véleményére hajolni! De szólj, kedvesem, hány lehet az óra? te nem jól vagy, arczod nagyon halvány; fejed fáj, úgy-e? jó lesz valóban lefeküdnöd, – jegyzé meg Giskra.

– Az óra a hálószobában van – felelt Serena alig eszmélve s karját az asztalra támasztva igyekezett félülő, félheverő helyzetéből fölegyenesedni.

– Maradj! te valóban rosszul vagy, kedvesem, – jegyzé meg szíves gonddal Giskra, – majd megnézem én az órát; vagy jer fölsegítlek.

– Köszönöm, – felel Serena, minden erejét felköltve, – jobban érzem magamat; ne fáradjon kedves atyám, elmegyek magam. – A hölgy fölemelkedett, a szoba közepéig haladott, de érezte, hogy kezei nem birandják az ajtót felkulcsolni: megállott s azon lélekjelenléttel, melyet ily körülményekben csak tisztaság s ártatlanság adhatnak, fordítá fejét vissza:

– Most jut eszembe, mond, nevetésre erőtetve ajkait, – hogy az óra nem jár ma estétől óta, feledtem-e felhúzni vagy megromlott, nem tudom; mindig haton áll.

– Van éjfél; – mond Giskra nem gyanítva semmit, – de feküdjél le.

Serena, atyjának egykedvűségét látván, mindinkább kezdé lélekjelenetét visszanyerni. – Ah! – mond, kissé biztosabban lépve vissza a pamlag felé, melyre leereszkedett s atyjának kezét fogva meg – valóban nem vagyok álmos s azután – tevé enyelegve hozzá, – tudja-e kedves atyám, hogy nekünk hölgyeknek, megvan a magunk szeszélye? – én ezuttal fejecském mellett maradok, – tevé tréfás méltósággal hozzá, – s azon nemes lovag, ki mellettem ül, tisztelni fogja a szépnem jogait!

Giskra nevetett. – Gyermek! – mond, – mintha szegény anyádat látnám! – s a vad pártvezérnek szemeibe egy köny lopódzott s a férfiú-kebelt, melyet az ég villáma meg nem reszkettetett, egy halk sóhaj emelé fel. – De te rosszul ülsz, leányom! – folytatá gondosan – vánkost hozok, maradj! – Giskra hirtelen felkelt s néhány lépést tett a hálószoba felé.

Serenában a vér fagygyá vált újra; nemével az indulatosságnak s békétlenségnek, melyet a sokszorozott rémület idézett elő, kiáltott fel ritka lélekjelenléttel: – Csak azt kérem, mely, ott ama széken áll.

Atyja arra nézett, s egy veres kordovány aranynyal gazdagon hímzett párnát látott, melyet a jövő pillanatban Serenának feje alá helyezett.

A hölgy béketűrésének minden húrai feszülve voltak, de semmit sem tehetett; mert egy elhibázott szó titkát árulhatá el. – A pillanat terhe ólomsúlylyal nehezkedett rajta. – Istenem! – fohászkodott fel magában, – rövidítsd e kínzó órát, mely végtelenre nyúlik! Azonban kényelmesb helyzetbe tevé magát a pamlagon s tréfásan emelte fel szavát. – Atyám! leányát egészen el akarja kényeztetni! elégszer feküdtem én már puszta hevederes tábori ágyon, fejem alá gyűrt köpenyen; hiszen én a Giskra leánya vagyok!

Az öreg hizelegve simogatta leányának homlokát; végre fölkelt: – Jó éjtszakát! – mond, nyájasan megcsókolva őt. Serena újult; az öreg balra fordult s a hálószoba felé közeledett.

Serenának minden izma reszketett; őt újra a rémület fogta körül, – felkelt. – Parancsol-e atyám valamit? – kérdé élénken.

– Nem, angyalom! – felelt Giskra, – csak cselédeidet akartam szólítani, mert le kell nyugodnod; az ily virrasztás többet árt, mint használ.

Serena karját ölté az atyjáén keresztül. – Én engedelmeskedem, – mond, a lehetőségig titkolva nyugtalanságát, vidám nyájasságal, – lefekszem. – Ezzel mintegy önkénytelen fordítást adván lépteinek, atyját a túlsó ajtó felé vezeté. – Majd előszólítom nőimet; – folytatá, – jó éjtszakát, kedves atyám! – holnap, remélem, főfájás nélkül együtt reggelizünk, – jó éjtszakát!

Mindezt Serena azon biztos tapintattal s magafeltalálással tevé, mely a veszély perczeiben a hölgyek sajátja s oly természetesen, hogy atyja, a jó éjtszakát viszonozván, gyanú nélkül távozott.

Alig haladott el az öreg, Serena a kulcsot azonnal az ajtóra fordította, s mintegy kifáradva azon feszültségnek nyomásától, mely kedélyét e derült színezetű, de borzasztó kétességű jelenetek közben összefűzte, a pamlagra rogyott. Arczán boszankodás volt olvasható, türelmetlen békétlenséggel vegyülve. – Minő helyzet ez! – kiáltott fel magában – hogy szabaduljak-e vakmerőtől, ki nekem ennyi nyugtalanságot okoz? – Hevesen kelt föl, s járt fel s alá. – A hálószoba ajtajához közel megállapodott, önkénytelen fülelve, de semmi nesz nem hallatszott, minden néma volt körüle.

Míg Serena atyjával beszélgetett, Elemérnek kedélye a legkínosabb hánykódásban volt; érezte: vak szenvedélye minő kétes, sőt becsületveszélyző körülménybe helyzé azon hölgyet, kit imádott s kit e véletlen összejövetel után, sértett gyöngédsége közepette oly nemesnek, oly nőileg szentnek talált, hogy szerelme ezen óra alatt éveket nőtt. Miként szabadíthassa fel e szorongató nyomás alól szíve leányát, ezt fontolgatá magában.

A szoba, melyben volt, keskeny boltot képezett, góth alakú falívei ékbe futottak össze, valaha alkalmasint levéltárnak használtatott, de a királyválasztás óta, a lakosztályok elrendelésekor vendégszobának fordíttatott. Falai nehéz kék szövettel voltak bevonva; a párkányzat régi aranyozást láttatott; egy tágas veres kordovány s színes virágokkal hímzett kerevet; Serenának patyolatfellegzett ágya, hófehér vánkosaival s bársony-paplanával; néhány fehér és zöld támaszú s karú tágas szék; egy nehéz, gazdagon rézzel ékesített fekete láda s két szekrény egészíték ki az aggszerű bútorozást.

Elemér tág karszékben foglalt helyet s dobogó szívvel fülelt a szomszéd szobában történtekre; de egy szót sem vehetett ki s valahányszor lépteket hallott az ajtó felé közeledni, mindannyiszor önkénytelen tőréhez nyúlt, de mi czélra? maga sem tudta. Első gondolata volt, véget vetni a dolognak. A szerelem hős indulatával s áldozó hevével akart újra a rekeszbe lépni. Serenának minden ellenvetéseit mérlegbe tevé fölfedezhetése esetével s annak következéseivel, s halála a rekeszben kisebb rossznak tetszett neki mind magára, mind Serenára nézve. E gondolattól űzetve voná szét a magas ablak leeresztett kárpitait; de ijedtére látta, hogy a boltozatos szobának ablakréseit kemény vasbotok keresztezék át.

Minden elmésségét összeszedte egy kifogás, ürügy vagy mentség feltalálásában, ha itt éretnék. A szerelem odaengedésével inkább bárminek kivánt egy perczig tartatni, csak Serena erkölcse maradjon gyanútlan. Végre lelke kissé megnyugodott, midőn rejtekét háborítlannak látta s a lehelletet magába fojtva, ült csendesen:

Ha minden balul üt ki, nem léphetek-e föl nyiltan Giskra előtt az igazsággal? – igy fűzé tovább gondolatit, – nem mondhatom-e, hogy leányát szeretem! mióta tudom, hogy él; – hogy őt látni vágytam: mivel holnap indulni akarok, s nem tudtam magamtól megtagadni e gyönyört. Hiszen nem akartam egyebet. – De hinni fogja-e? s mit mond Serena? – s mégis végre is ez marad hátra!

Ezen pillanatban a kulcs halkal fordult s Serena lépett be, intett kezével s Elemér szótlanul követé őt a másik szobába, melybe csak most, midőn a veszély kissé szűnni látszott, tekintett jobban körül. Tágas volt az, két ablakkal Pest felé. Ezek egyikén jött be az ifjú. Balra ettől kifelé hajló vastag falábakon álló pamlag vagy hosszú szék nyúlt a fal mellett, melynek oldalait S alakú rézhorgok tarták össze, csak ülése volt rózsaszín metszett bársonynyal borítva. A pamlag előtt asztal állott, fölötte pedig aczél-tükör, zöld, arany s üvegkerettel; néhány hadi jelenet olajba festve a falakon; almáriomok, székek, egy kemencze a szegletben, s a függő lámpa valának egész készülete.

– Kegyed, – mond Serena nyugodtan, de királynéi fönséggel, – engemet a legterhelőbb helyzetbe hozott; fiatal gondatlanságának akarom vizsgaságát nevezni, s nem teszek szemrehányást, – a dolog megtörtént. A reggelt itt várja be. – Az egész nekem egy álmatlan éjtszakámban kerülend; holnap, remélem, utat találok eltávoztatására. – Kis szünet után vonásai kevélyebb szelleműek lőnek s némileg sértve folytatá: – Hogy igaztalannak kelle lennem atyámhoz; hogy egy titok létezik köztem s kegyed közt, melynek tekervényeibe önkénytelen jöttem s melynek avatottja lenni – tevé majdnem megvetőleg hozzá – sem vágyam, sem dicsőségem: azt meggondolni s az iránt önszivében mentséget találni, kegyedre bízom; ezzel köztünk ez életre minden meg volt mondva! – Én szobámba távozom, kegyed itt a pamlagon pihenhet; én virrasztani fogok, mert kell! – egy éjtszaka nem a világ!

Míg Serena a büntető beszélyt hallatá Elemérrel, ez több ízben akart szólani, de kevély intése a hölgynek kényszeríté őt az egészet végig hallgatni. Serena a hálószoba felé indult, Elemér a legmélyebb tisztelettel, de a szenvedély merészségével állott elébe.

– Serena! – mond fojtott hangon. – Igen én bűnös vagyok, mint hiszed! – Megengedj, hogy ezen órában, midőn éltemből kiköltözve, magamon túl vagyok ragadva, tegezlek, mint a hivő Istenét! – Itt lábaidnál látsz! készen meghalni egy intésedre! vagy élni éretted s neked s az éltet mint tekinteted ajándékát nézni!

Serena a legszorongatóbb küzdésben volt, kétkedve: távozzék-e vagy maradjon? arcza hideg volt s szinte kemény kifejezésű; végre megszólalt: – Itt van kegyed, levente, akaratom ellen, – én is itt, a távozni akaró; szóljon, mit mondhat nekem?

Bárminő visszaidéző volt az arcz, a hang s a szó mely mondatott, Elemér folytatá: – Bűnös vagyok, Serena! mert bűnömet nem bánom. – Te nem volnál azon istennő, kit én imádok, ha rám neheztelnél azért, hogy e pillanat boldogságaért egy életet adnék! – hogy haragodat nem rettegem, én, ki az eget láttam, s az ég legszebb, legszentebb angyalát az ő dicsőségében színről színre.

A hang, melylyel az ifjú ezt mondá, oly szelid, oly szenvedélyteljes volt, annyi mély s igaz tiszteletet fejezett ki, hogy Serena nemét az elfogódásnak érzé keblén; de hirtelen ébredt föl ábrándozásából s visszatért kevélységgel tekintett a beszélőre. – Vágyok tudni, – mond lesújtó hidegséggel, – meddig vezet e szemtelenség? s minek leszek még kitéve, a Giskra leánya egy katonával szemben?!

– Nem, nem! – kiált fel az ifjú, – nem mérem én a szavak súlyát, nemes hölgy! – nem szívedből eredtek azok; légy igazságos – szeretlek! bűn-e, hogy arczod egébe kívánok tekinteni? – évek óta hordalak forró keblemben, Serena! te nem tudod azt, s mióta láttalak először, nem távozott képed egy pillantig elmémből. Sokszor jártam atyád táborában, álruha födte tagjaimat: nem sátrait számlálni, nem cséplőinek sorait följegyezni, – kém nem vagyok! – Láttalak! Strazniczban, észrevétlen, de láttalak, – szemeid sugárit lestem, mint a hajós a világító torony ragyogványát; mint az ozmán a napsötétség után első fénygyűrűjét a királycsillagnak.

– S miért, – mond Serena méltósággal, de önkénytelen szelidebbre olvadt arczkifejezéssel, – miért nem lépett kegyed fel nyiltan és szabadon? – Ki? – én nem ismerem; ha nemes lovag, vagy tettel, vagy születéssel helyzetem magasságán: minek álruha? minek éjjeli kalandorságok? – minek mindez? – Zárva tartja-e Giskra leányát? apácza vagyok-e mohos falak közt? mit higyjek azon férfiúról, ki retteg nyiltan és szabadon fellépni.

– Szavaid büntető súlya letiporna, ha ártatlanságom érzetében nyiltan nem emelhetném szemeim rád, nemes hölgy, – felel szeliden Elemér. – Igen, tehettem volna mindazt, a mit szavad kifejezett; fellépheték elődbe: főleg most, midőn királyom közelében vagy, szép leánya hű bajnokának! De mit tartanál te azon életadó szemekkel, melyekből a feddés halál, üdv az engesztelés, ha egy levente, születésére hozzád hasonló, – bár lényegében tőled, te páratlan! mérhetlen távolban áll; ha egy lovag képes lenne fogadását megmásolni? – Nekem nevem nincsen! csak az, melyet magamnak adtam; Elemér a sasnak neveznek a harcz fiai; de arczomat sötét rostély födi, mert szent eskü tilt fölemelni azt a világ előtt, míg alatta vonások élnek, melyekben egy másra ismerhetne a fondorság, kinek tiszta nevét álnok ármány a porba tiporta.

Serenának vonásai lelkesedtek; egy eszme ébredett keblében; tekintetét az ifjúnak hosszas elfödéstől szokatlan fehérségű képére függesztve egy sugára az engesztelődésnek derült szép arczán. – Kegyed ama –?

Elemér hirtelen emelte föl kezét, hallgatást intve: – Ne nevezz azon névvel, mely ajkaidon lebeg, nemes hölgy!

Szünet lőn, Serena gondolkozni látszatott s keblében jóltevő melegség terjedett. – Levente! – mond szép tartással szelid hangon, – nem tagadom, ha azon névnek birtokosa, mely most lebegett ajkaimon, nem vonhatnám meg kegyedtől bámulásomat; s valamint nemes öntagadása, úgy ezen agglovagi szava, tartása teljes méltánylásomat érdemli!

– Serena! – folytatá a lovag, – egy eskü talán az indulat hevében, de a világ legnemesb királya előtt önkényt kimondva, fegyverzett lovagtól, diadal után s elhatározottan, nem engedi sem udvarnál föllépésemet, sem másként, mint födött arczczal, látogatásomat atyádnál. Ne kárhoztass engemet! csak látni akartalak én távozásom előtt s kerestem arczodat, hol azt a mult napokban megpillantottam: nem szólni, nem szobád küszöbét átlépni. – Hogy látsz, hogy a vonások födetlen mutatkoznak előtted; a véletlen oka; – értesz-e már? Szerelmem éveiddel nőtt, s miként te állasz itt a szépség teljében s dicsőségében: úgy áll szerelmem – egy Isten erejében! – állandóságában egy kőszál! – Te tanítottál szeretni s árva vagyok bár! lelkem mondja hogy értékedet fel tudom fogni; nem várok tőled semmit, csak egyet: szeress! legyen szíved mélyében egy hang, egy erecske, mely értem rezzen meg, a feledett Elemérért.

– Elemér! – kiáltott fel Serena az indulat kitörő hevével, – én igazságtalan valék! Istenemre! e név dicső, magasra száll, mint a sas, mely azt kiséri.

Az ifjú kezét ragadta meg a hölgynek: – Mit mondasz? szíved hangja-e ez?

A hölgy gyöngéden vonta vissza kezét.

– Serena! – folytatá az ifjú. – Haragod súlyát éreztem; engedd bizodalmadat tapasztalnom! a nemes léleknek ezen égi gyümölcsét! te páratlan! légy kegyes és szíved tisztaságában hivő s adj reményt nekem!

Serena hallgatott. – Kis szünet után alig hallhatólag rebegé: – Elemér, a kivánat nem nemes, nem lovagi, – a mi sértő benne, ám mentse az ifjú szenvedély; de felelettel rá nem akarom kegyedet sérteni, nem magamat!

A szerelem higgadt kedélyekben valami oly szent, oly felsőbb természetű, hogy mindent utál, s kerül, mi rá, a szabadra, bilincseket rakhatna. A kényszerítés eszméjétől irtózik: önkényt hajolni, vagy soha! ez az igaz érzés jelszava. Idő, érdem, csatlakozás idézhetnek hálát s vonzódást elő: a szerelem magamagát teremti – lesz! hogy soha se szűnjék!

Elemér, szenvedélyétől elragadva, a helyzet szorongató voltát akarta segédül hívni s mintegy frigyesül használni a Serena szivének megnyerésére. Ez fájt és visszatetszett a nemes leánynak. Mivel a szeretet ébredett keblében, – szégyenítőnek találta, annak önkénytelenségéből valamit leróni; úgy tetszett neki, mintha szivével inkább lenne akkor szabad, ha ezer ellenkező körülmény gátolná a vallomást, mint most, midőn azt a sors maga látszatik előidézni.

Serenának gyöngéd, czélzással teljes felelete s nemes tartása a felgerjedt lovagot újra visszaidézte korlátiba. – Nemes hölgy! – mond szeliden, – értem! – itt e helyzetben szólania nem lehet s ah! nekem az ég annyi erőt nem adott, hogy itt állva, ily közel, elhallgathatnám, mit évek óta csak magamnak mertem megvallani; büntetést érdemlek, Serena! ne feleljen nekem, de engedje szavait magyaráznom, megcsalni magamat s buvárkodnom az álhiedelemben, hogy nem idegen tőlem. Irigyelné-e a remények egy lenge levélkéjét tőlem! a menny üdvéből ne vigyek egy sugárt, egy üdvszikrát keblemben? én várom az itéletet ajkairól.

– Elemér! – mond Serena nyugodtan. – Én távozom! minek e tárgyat fűzni tovább? itt a menekvésről kell gondolkodni. – Jó éjtszakát! én virrasztok; – folytatá harag nélkül, – ez mindaz, a mit tehetek!

– Serena! – mond Elemér, – ne virraszszon; engedje hölgyemet őriznem, lovagját engedje ajtaja küszöbe előtt állani s álmait védni!

Serena hirtelen eltávozott s az ajtót bevonván, a kulcsot ráfordítá.