Dzwela És Zsebrákjai.

Kóborló cseh had él vala orvul
Szerte az országban, mint már a veszni menő légy
Döng szomorún, mikor érzi szelét az enyészetes ősznek
S szálldogal és hitvány éltét elveszteni nem fél:
Úgy ezek, érezvén Mátyás országa hatalmát,
Bolygának, rövid életöket nem nyújtani, mert az
Nem vala már lehető, de dulással tenni sulyossá
Elnyugodott falukon meg marhás puszta lakóin.

Vörösmarty.

Mátyásnak gyászéve végefelé sietett. A történetek évkönyvei följegyezték tetteit. Egy a legnevezetesbek közől az állandó katonaság felállítása volt: oly nagyszerű s korában hallatlan eszme, mely a hadviselésnek egész rendszerét megváltoztatta. – Ezen évnek köszönheti ugyanis létét a gyászszínt nevén s vassodrony-ingein viselő gyalogság, seregeinek legbátrabbjaiból összeszedve, a fekete legio név alatt, melyet a király maga vezérlett. Alvezérei közől abba elsőnek Elemért, a sast választá. Már Jaiczánál elhatározta magát erre a király, hadainak ellenszegülésétől vigyázóvá tétetve.

Alig voltak még ennek néhány osztályai fölfegyverkezve, midőn Mátyás kedvetlen híreket hallott, új rablásokat az ország veséiben. – Tenni kellett, s ő ment! – A fekete legio két csapatját vette magához Elemér vezérlete alatt. A legények alá lovakat rendelt; így haladtak siető menetekben, alig engedve pihenést maguknak, oda, hol a mindig helyöket változtató és cserélő rablókat remélték találhatni.

Mióta a cseh szabadzsákmányosok kiirtása után Komoróczi atyjával, az öreg Káldorral, Bicskére vonult, s a király engedékenységéből háborítlan maradott gyámatyjáról rászállt birtokában, darabig csendesen élt; Angyal diák volt bicskei tiszttartója, ki ott szintúgy csalta urát, mint Galgóczon és Vadnán, s a birtok jövedelmének nagy részét balesetekre félre tudta takarni.

Komoróczinak jelleméből gyaníthatni, mikép a vad kalóznak a veszteglő élet ínye ellen volt. Lelke ellenállhatatlan erővel ragadá őt vissza régi szenvedélyeire; had volt eleme; de a királyi seregben a rendtől s fenyítéktől irtózott, s azért elhatározta magában, ezen utolsó menedéket csak akkorra hagyni, ha szabad életre s zsákmányolásra minden út el lesz tőle zárva. – A mit azelőtt mint hatalmas kényur, ki várakkal birt, nyiltan s közvetlen teve: azt most megfosztva mindenétől, s egyedül a bicskei részbirtokra szorulva, csak közvetve, titokba s a legtöbbször mások által tehette. Giskrának védelmére csak tökéletes hódolat esetében számíthatott; mert a nemes vezérnek hűsége őszinte volt. Magára hagyatva sokfélekép törte fejét: miként szerezhetné vissza régi hatalmát; de pénze nem volt embereket gyűjteni maga körül, s tetteit mindenfelől szemmel tartották. Ezen aggságában indulatinak lepte meg őt egy este Dzwela. – Ő a brezniczei víváskor Angyal diákkal s Komoróczival együtt megszabadult.

Elemér üresen találván a faerősséget, Uderszkit üldözőbe vette. Néhány órányira a rengeteg legmélyében kerítették az elszánt rablókat körül, s a fennebb említetteken kívül alig szabadult meg néhány ember. Uderszki maga a csatában veszett el. Dzwela a megmaradottakkal egy barlangba rejtőzködött.

Huszonnégyen lehettek. Az idő s folytonos kalandok annyira elrongyolták e keveset, hogy a nép őket a cseh zsebrák szóról, mely koldust jelent, zsebrákoknak nevezte. E kis csapat hősei mint haramiák s utonállók tengették éltöket; míg lassanként szaporodni kezdettek.

Mindazon martaléklesők, kiket itt-ott Rozgonyi s Hédervári a cseh rabló-lovagoktól s kényuraktól elugrattak, hozzájuk gyűltek, s Dzwela, ki magát főnöküknek tevé, fegyvert s eleséget gyűjtött, hol kéréssel régi ismerőseinél, hol erőszakkal.

Tettei nemsokára figyelmet gerjesztettek: mert iszonyú kegyetlenség, rablási pusztítás, és gyujtogatás követék azokat.41) E mogorva harambasát a vidékben szintúgy, mint önseregében rettegték. – Egyszerű kínzás nélküli fővétel a legcsekélyebb büntetés volt nála s midőn serege együtt volt, a legszorosb fenyítéket tartá közöttük.

Kémeitől megtudta, hogy Komoróczi Bicskén sok fegyvert rejt; mivel a híres kényúr egy volt azok közől, kik őket még a brezniczei erősség melletti ütközet után rablásra bátorították: álruhában egy éjjel Bicskén termett, miként feljebb említők.

A fölkeresett kényúr a henye életet megunván, kapva-kapott az alkalmon, ezen rablóval kezet fogni; de a maga személyében nyiltan fellépni őt két ok tartóztatá: először, némileg szégyeníté a Dzwela kormánya alatt űzni kalandjait; másrészt titkon arra várt, míg Dzwelának seregei megszaporodván, azokkal biztosabban foghat kezet, s talán idővel Dzwelát eltevén láb alól, a kormányt kezére kerítheti, s a boldog vadnai napok újra elő kerülnek.

Az egyezség a két vad férfiú közt hamar meglőn: Komoróczi fegyvert igért, Dzwela a zsákmány egy részét; de abban egyeztek meg, hogy Komoróczi személyesen semmi csatára ne kényszeríttethessék.

Megtörtént azonban, hogy olykor álruhában a hihetetlenségig elváltoztatott arczczal, – bár szemén régóta már köteléket nem viselt – némely nagyobb reményű merényben személyesen is résztvett az egykor félelmes vezér. Angyal diák nem egyszer mulatott a Dzwela táborában, kinek serege nőttön nőtt, míg a sok panasz a királyt elhatározá, személyesen fejére zúzni ezen új hydrának, ki a cseh szabadzsákmányosok korát akará előidézni és seregét rövid idő alatt hétezerig szaporította.42)

Dzwela, miután Kostolán nevű faerősségből kiugratták,43) hosszú csapongások után a galgóczi várnak romjaiba vetette magát.

A komor falvázak szirtlapon fészkeltek, magas meredek bérczen, s egy szűk völgybe néztek alá, melyen a Sajó habzott keresztül; falai pusztán állottak, csak egyik boltozatos terem daczolt az idő viszontagságával. A saját tekintetű hadnak nagyobbrésze a romok közé telepedett; itt akarta Dzwela egy csapatját bevárni, melyet Angyal diák vezérlete alatt, ki már otthonos kezdett lenni seregében, zsákmányra küldött volt, s mely Borsodnak több helységeit hamvasztá el.

A gonosz vezér a tágas, négyszegű teremben ült cseh és morva eredetű főnökeivel, bőrök voltak a korhadt deszkapadlóra terítve, itt képeztek egy tág karikát: Dzwela foglalta el az első helyet, zsákon ülve, háta mögött tizenkét, majdnem fekete arczú cseh czigány hóhérai állottak, tágas szürke köpönyegben, magas veres süvegekben s hosszú pallossal kezökben.

Egy halálfő, melyet billikom helyett használt, s melynek alja durva mívű ezüstbe volt foglalva, hevert mellette.

Komoróczi közel a vezérhez a földön feküdt könyökre nyugasztott fővel, a többiek mindnyájan nemével a rettegő tiszteletnek tekintettek Dzwelára, kinek arcza egészen az egykori volt, de kifejezése még vadabb gőgre mutatott.

Fatálakban, vaskondérokban párolgott a durva eleség: rablott marha- és juhhús. Az ülők körén túl több czigány hangoztatá szereit, néhány hegedűt, egy dudát s tárogatókat.

A falak pusztán, az ablakok üvegtelen állottak, az ülők körül cselédek, állig torkig fölfegyverkezve, sürögtek, míg az ajtóhézagokban őrök lejtettek, roppant szegekkel terhelt buzogányokkal.

Az egyik szögletben a deszkapadlózat fel volt tépve s a födetlen boltozaton tűz pislogott, míg a romokban koválygó vihar a füstöt magasra csavarva tódította az ablakréseken ki.

A jelenetnek borzasztó tekintete volt, melyet a sötétlő est, a durva szóváltás, a vezér olykori vad dúdorozása s a hangászok sajátságos zenéje még rémítőbbé tett.

Komoróczi egy kulacsot emelt. – A visszatérő egészségeért! – kiáltott fel – Dzwela koma! Angyal diák késik, csak baj ne legyen.

– Hányan vagyunk itt? – kérdé Dzwela hidegen.

– Kétezren! – felelt Komoróczi.

– S ötezret vitt Angyal magával? – folytatá a kérdő.

– Kellett is, – szólt egy morva alvezér, forradásos, lángoló arczczal s nagyra szabott vonásokkal, s szemben Dzwelával – mert a mint halljuk, a király sietve jő felénk seregeivel.

– Itt ránk nem akad; – mond Komoróczi – mert a király Angyal diákot üldözendi; az pedig túl jár az eszén.

– S kegyelmed, – mond Dzwela, büszkén tekintve Komoróczira – köztünk marad-e? Azt hiszem, hogy a multkori zsákmányból fegyvereiért adósa nem vagyok már; ideje, hogy maga is tegyen valamit, eddig minden az én nevem alatt történt.

– A név keveset tesz, Dzwela! – felelt a másik – azt hiszem, a kegyedé elég gonosz hírű már, hogy lázat kergessen az inakba! – De nem bánom, ha megigéri, hogy Patakra megyünk, s ott újra kezünkbe kerítjük a várat. Ez már elég sereg arra, hogy ily férfiak mint mi, hadat viseljünk puszta rablás helyett.

Dzwela elővette a halálfőt, s egy kőkorsóból bort töltve belé, fölemelte. – Patakra tehát! szólt – s azután tovább! – míg ott állunk, a hol Giskra volt.

– Veszszen a király! – hangzott a körben.

E pillanatban nehány zsebrák nyargalt be a terembe. – Hirnök jő! – kiáltottak – az Angyal diák seregéből.

– S miért nem ő maga? – mond Dzwela fölkelve.

Nemsokára már a lókopogás hallatszott, s kis szünet után egy zömök cseh fegyveres lépett a terembe.

– Szólj! – riaszt rá Dzwela, ki a hirnöknek halálszínére meresztette szemét.

– Minden oda uram! – rebegte ez alig vehetve lélekzetet.

– Minden?! – ordított rá Dzwela – hazudsz!

– Angyal diák s néhány százan fogva, a többiek a csatatéren halva!

– És te! – kiált rá a vezér.

– Hírt meghozni jöttem, – felelt ez reszketve, s csak gyors lovam mentett meg; a fekete sereg nyomomban van!

– Megmentett? – mond Dzwela fagylaló hidegséggel. – Ha ha ha! – végezzétek! – folytatá, a körüle álló hóhérokhoz intézve szavait.

Azonnal ketten a hóhérok közől lekerítették köpenyöket, a hirnököt nyakon ragadták s kivonszolták magukkal, míg ez rettentő erővel igyekezett markaikból menekedni.

– A fekete sereg nyomunkban, és ötezer elveszett!? – riadt fel Komoróczi. – Fegyverre! lóra kiki!

– Ha, ha, ha! – végezzétek!

– Potomság! – mond Dzwela – a hír nem igaz! ezt a gyávát itt a félelem űzte. – Huszonnegyed magammal nem ijedtem meg: most kétezren vagyunk? – Lóra! vezesse kegyed, Komoróczi, a sereg egy részét a völgybe, a gyalogság foglalja el a szorost a bércz s a Sajó közt, én a többivel itt védem magamat. A fekete seregnek első próbája ez: ujonczokkal tréfa vívni; fel, fel!

Többen érkeztek az őrök közől, kik mindnyájan azt a hírt hozták, hogy a fekete sereg közeledik.

Komoróczi fejére vonta sisakját s kirohant. – A romok között minden iszonyú mozgásban volt, néhányan lovakat hoztak elő, mások fegyverkeztek, míg többen ijedve szaladtak elő s hátra.

Komoróczi lovon ült, a tárogatók harsogtak, s a sereg egy része mint óriáskigyó kanyarodott a bércz keringő útján lefelé. Mikor a várszikla aljára érkeztek, már az ellenséges seregnek porfellegeit vették észre távulról.

Félóra múlva a csapatok dühös vívásban voltak.

A fekete legió, az Angyal diákon vett győzedelemtől hevülve, szoros rendben vívott. Mint egy sötét kőfal haladott, visszatarthatlanul előre, mindent eltiporva maga előtt; a legkisebb közülök majd ölnyi magasságú volt.

A rablók, kik eddig csak rendetlen hadakkal csatáztak, ezen iszonyú phalanxot látván közeledni, nem tudták, minő oldalon támadják meg. Ez volt az első rendes és gyakorlott sereg, melylyel vívtak. A tűzfegyverek nem kerepeltek, egy roppant dördülés volt a fekete legió lövése, melytől százan hullottak le egyszerre. Előre nyujtott kopjákkal ment a szép gyalogság, míg rendes lövése után szétválván, mint a tűzhányó hegynek crateréből a láva, rohant ki a könnyű lovasság hézagaiból, rémítő pusztítást tevén a rablók közt. – Pánrettegés fogta el a vadcsoportot, fegyvereit elvetvén, rohantak a romok közé, Komoróczi elvágva seregeitől, néhányad magával szaladásban keresett menekvést.

Dzwela lövészeit állította a csorba várnak rovátkai közé, s szakadatlan lődöztetett, de a távolság miatt sikertelenűl; midőn közelebb érkeztek a vívók, egyszerre iszonyú zápor zuhant le az égből, minden lövés kárba ment, s a mindig sötétebb éjben már a romok közt csattogtak a fegyverek; hátrább s hátrább vonultak a rablók, a fekete sereg vitézei mint sötét hollók ültek a falakon.

Egy óra múlva Dzwela, seregeinek egy részével fogva volt.

A király a fekete ezred vasingében lépett Elemér kiséretében azon terembe, hol nem sokkal azelőtt Dzwela s Komoróczi lakomáztak; számos szövétnekes kisérte őt.

– Ki ez? – mond a király egy csoportozatnál megállva, mely erőködött egy vad tekintetű férfiút a földre nyomni.

– Ismersz-e Dzwela? – kiált a magát bőszülten védőre egy férfiú, ki lábát nyakára tette, a padlóra szorítva fejét – ismered-e Sőtér Jankót?

Dzwela a kíntól csak hörögni tudott.

– Akaszszátok őt egy gerendára! – mond a király – hogy a gonosz zsivány mint czégér csüngjön ki a vár romjaiból.

– Jer! – mond a Brezniczén felakasztott Sőtér, ki, mint látjuk, nem siker nélkül vágatott le a szegről. – Én majd jobban bánok veled!

Néhány percz múlva a vár egyik legmagasb tornyának ablakréséből hosszú gerenda nyúlt ki, melyen Dzwela függött. A zápor a vért verhenyeges csöppekben mosta le sebeiről.44)