Gyermeksikkasztó.

Kéz, és – – – – lesütött szemmel halad – –
– – – – – – – – – – – – – – –
Ott, hol az esti sugár gőzfátyolt úsztat – –

Kisfaludy Károly.

Nankelreuthernétől a legkétesb kimenetelű perczben váltunk el, akkor, midőn Aminhára mutatva, e kérdéssel fogadá ispánnéját: – ismered-e ezt itt?

A kérdés felelet nélkül maradott egyelőre. A megszólított a legnagyobb tétovában volt; látszott meglepetése s hogy igen is ismeri Aminhát, ki ájulva eresztette fejét a karszék támaszára.

Végre megszólalt a nő: – Egy kérdést, asszonyom! – mond reszkető ajakkal. – Valóban férjhez akar-e e leány zsidóhoz menni?

– Minden kétségen kívül, – felel Ilka, mintegy kényszeríteni akarván a nőt, – ki e házasságtól irtózni látszatott, – hogy valljon.

– Asszonyom! – folytatá az ispánné, – én mindent felfödözök, csak azt kérem: Aminhát távolítsa el, mert kegyedtől várom, vallomásom után mi történjék vele. Őt a titokba beavatnom nem lehet, mielőtt kegyednek jóváhagyását nem nyerem. Látom, magához tér, én távozom, igyekezzék őt megnyugtatni.

Aminha eszmélni kezdett, szép életteljes szemeit könytől nedvesen nyitá föl s egy elszórt tekintetet vete maga körül.

E közben az ispánné kilépett a szobából. Nankelreuthernénak tudnivágya nagyon fel volt ingerelve s alig várta, hogy ispánnéjával egyedül lehessen.

Aminha magához tért. – Hol vagyok? – rebegte, körültekintve s mintegy számot vetve magával. – Itt, igen s kegyed, szép asszonyom velem? – Aminha félelmesen jártatá szemeit a szobában szét. – Én álmodtam! – folytatá nehéz sóhaj után. – Oh Isten, hála neked! hogy ő nincs itt.

– Kedvesem! – szólt Ilka, – én befogatok s hazavitetlek; holnap hozd el szép metszett bársonyszöveteidet; de most távozz.

– Nem volt itt senki? – kérdé Aminha még mindig rebegő hangon. – Igen, itt volt azon nő! – ő őrült úgy-e? – Oh asszonyom! ha tudná kegyed, minő öldöklő előttem azon gondolat, hogy én nem az Ábrahám leánya vagyok; egy idegen – atya, anya nélkül! Óh, mondja kegyed, hogy őrült ama nő!

– Ragaszkodásod atyádhoz, – viszonzá Ilka érzékenyen, – szívednek becsületére válik; de bízzál Istenben! – te, ki oly hivő, oly vallásos vagy, akár őrült, akár józan legyen ama nő, ne rémítsd előképzetekkel magadat. Én barátnéd vagyok, jó gyermek, szerettelek látásod első pillanata óta; légy nyugodt, bízzál bennem, én mindent megtudok. – A baj – folytatá könnyed mosolylyal, – a legrosszabb esetben sem nyaktörő; én értesítlek, s azután teheted, mit ész s okosság javalnak. Most Isten veled!

Aminha tisztelettel szorítá az Ilka kezét szívéhez. – Úgy-e asszonyom, – folytatá majdnem kérő hangon, – én megmaradhatok kedves jó öreg atyámnál? s az Isten nem kivánandja, hogy Nephtalinak szívét repeszszem meg kezem megtagadásával s hogy Istenemet másként tiszteljem, mint mióta gondolkodni tudok, tiszteltem.

Ilka igyekezett őt megnyugtatni s a leány csendes odabámulással távozott. Nankelreutherné magában maradott s a felizgatott tudnivágy élénkségével hivatá az ispánnét elé.

Ez megjelent, asszonyának intésére helyet foglalt s nem minden aggály nélkül így kezdé beszédét: – Ha kegyedet szerencsétlennek tudnám; ha szép ifjúsága, vidám kedve s gazdag vagyona helyett hervadt évekkel, fájdalomtelten s szükséget szenvedve látnám: nehéz s szívszorító lenne a vallomás, melyet tenni akarok: – de kegyed boldog! s megbocsátja nekem, ha álfélelemtől tartóztatva, egy titkot hallgaték el, mely rég szívemen fekszik. – Kegyed bennem jóltevőjét látja, – folytatá az ispánné, némi hetykeséggel tartásában, – s azt, kinek mindent köszönhet, a mivel bir, sőt boldog házasságát is.

– Én? – mond Ilka, – neked? – tevé büszkén hozzá. – Hogyan? – vágyok tudni, minő bizonyítványokkal fogod ezt felvilágosítni?

Az ispánné egyét azon tekinteteknek veté Ilkára, melyekben, bárminő alárendelt személytől is jőjenek, valami megszégyenítő van. – Hallgasson engemet nyugodtan ki, asszonyom és itéljen.

– Még ezernégyszázharminczkilenczedikben – ha jól emlékezem – érkezett férjem egykor Budára faluról, hová őt ura, Szelepcsényi Menyhért, élelemneműkért küldötte. Késő este volt, midőn a várban a Mária-utczába tért be a nehéz, megrakott szekér az ispáni szállásba, mely néhány lépésnyire esett balra az emeletes Szelepcsényi-háztól.

Hosszas zörgetés után a kapú megnyilt s a szekér az udvar durva kövezetén gördült elő az alház belső nyitott folyosójához, hol már én lámpával kezemben s majdnem egy ingben jöttem férjem elébe.

– Márta! – mondá ő, – vendégeket hoztam. – Ezzel a szekérhez közeledvén, két angyalszépségű leánykát emelt le. – Ne! vidd őket az ágyba s készíts egy kis tejet vagy levest számukra: szegénykék éhesek és álmosak.

– S miféle porontyok ezek? – szóltam durczásan s tágra nyitva szemeimet.

– Nem kérdés ez most! – felelt ő gorombán, – tedd, a mit mondok, majd elbeszélem a többit.

Különös tekintetet vetettem férjemre s fejcsóválva czipeltem a kapálódó gyermekeket a szobába.

– Kendtek! – mond férjem a szekeresekhez fordulva, – tanúim lesznek szükség idejében, hogy minő módon jutottam ezekhez a gyermekekhez?

– Istenes úton! – felelt az egyik pórember. – Na! hiszen jótettért jót várhat, ispán uram; az Isten megfizet kegyelmednek, hogy ott nem hagyta veszni szegényeket.

– Addig pedig hallgassatok! – fejezé be ő.

Miután a szekérről holmit lerakatott, bejött a szobába, hol engemet duzzadtan talált az ágy mellett, egy tálacska tejjel, melyből a szegény gyermekeket etettem, kik alig lehettek két évűek.

– Már most csak megvallod, honnan kerültek ezek a gyermekek? – mondám kérdőleg függesztve szemeimet férjemre.

– Magam sem tudok sokat rólok, – viszonzá ő. – Néhány órányira a sárosi vártól, egy völgyben haladtam a terhes szekérrel; hajnal felé volt, midőn egy sziklaüregben sajátságos hangokat hallottam, azonnal oda siettem veszélyt gyanítva, – s ki írja le ámulatomat, midőn ott két leánykát találtam sírva s egymást szorosan ölelve egy szögletben.

– Nos! nem tudtad háborítlan hagyni őket? – riaszték rá, – hátha anyjuk csak rövid időre távozott tőlük? s majd kétségbe esik, ha nem találja.

– Mindenből azt kelle gyanítanom, – viszonzá férjem, szánakozó tekintetet vetve a kisdedekre, – hogy valami rossz asszony szándékosan hagyta el őket, mert nézd csak, minő finom ingecskéjük van: pórnő ilyet nem adhat, úri asszony pedig barlangba nem teszi gyermekeit s hagyja minden felügyelet nélkül. – Kiabáltunk eleget s vizsgálódtunk a vidékben, de senkit sem láttunk s hallottunk. A barlang közelében pedig számos lónyomokat vettünk észre s így nem tartottuk üdvösnek tovább mulatni.

– Tudod-e, – mondám én, gyanúsan tekintve hol férjemre, hol a gyermekekre, – hogy ezek hasonlítanak hozzád? Jaj nekem megcsalatott asszonynak! te gonosz ember! s hangosan kezdettem sírni.

A nő itt félbenszakasztá beszédét s néhány percznyi szünet után folytatá: – Férjem minden kitelhető módon mentegeté magát. Én elhallgattam ugyan, de mostoha körülményeinket tekintve, nem örültem vendégimnek; sőt a jövő perczekben mindjárt merész tervnek eszméje merült fel agyamban, melyet első alkalommal végre is szándékoztam hajtani.

– Egy sötét éjjel, férjem távollétét használván, magamhoz vettem az egyik gyermeket mély aludtában azon kosárral, melyben feküdt. Kilopództam lakomból s egy tehetős úrnak ajtaja előtt tettem le, s azzal, az éj homályától födözve, hirtelen távoztam. A ház urát, kit ezen ajándékkal szerencséltettem, igen jól ismerem.

– Férjem reggel csak az egyik gyermeket látván, szorosan kérdőre vont; de midőn megtudta tettemet, mielőtt elárulná azt, végire akart járni, miként fogadtatott légyen a talált gyermek? Nagy megelégedésére hallotta, hogy a gyermektelen uraság a legnagyobb emberiséggel s szelídséggel vette pártoló szárnyai alá a kisdedet s hogy annak igen jó dolga van. – Ez lelkiismeretét megnyugtatá s őt hallgatásra birta.

– Azonban a másik gyermek eltávolításának szilárdul ellenszegült, tartván attól, hogy a mi egyszer sikerült, az másodszor rosszul üthet ki; de őszintén megvallom: én a gyermekeket ikertestvéreknek néztem s hittem vagy legalább hajlandó valék gyanítni, hogy talán férjem egykori hűtlenségének élő tanúi; s a nyers férfiúnak ellenszegülése gyanúmat nevelte.

– Azonban férjem a kis lánykát hetekig annyira szemmel tartotta, hogy azt semmiképen ki nem lophatám. Az elsőnek elhelyezése után mintegy két holddal férjemnek kitelvén szolgálati éve, más urasághoz jöttünk, ugyanahhoz, kinél kegyedet – mert nem titkolom tovább, kegyed volt azon gyermek – tettem le.

Ilka hirtelen haragra lobbanva emelkedett föl üléséből s kezei nyúlni kezdettek.

– Béketűrést, asszonyom! – folytatá a nő, míg Nankelreutherné indulatosan járt fel s alá előtte, – hallja kegyed tovább! – Geréb úr bennünket budai majorjába szállított ideiglen, míg falura küldhetne. Itt szabadabban mozoghaték, s midőn férjem, ki már megengeszteltnek hitt a gyermek iránt, falura távozott az új hely körültekintésére: egy holdvilágtalan éjet bevártam s a gyermekkel a Vizi-város felé megindultam a Dunapartnak hosszában, feltevén magamban, hogy azt, miként a másikat, kosárban s aluva az első tehetősb lakost gyaníttatható ház előtt leteszem.

– Már több hasztalan kisérletet tettem, – folytatá a nő, – az ily csínnal együtt járni szokott körültekintő vigyázattal; de mintha e nap minden ellenem esküdt volna, valahányszor kosarammal egyik vagy másik lakhoz közeledtem, mindannyiszor vagy az utczán járt valaki, vagy az éji őr közeledett kürtjével felém. – Végre a hosszas hurczolásban a gyermek fölébredt és sírni kezdett. Fel voltam ingerülve: részint a sok ellenszegülő akadályok miatt, részint a gyermekre magára, ki iránt, mióta ily nehezen tudtam tőle szabadulni, neme a gyűlölségnek emelé fel magát lelkemben. Nehezen csillapíthatám le hosszas kézbenringatás által, egy keskeny, sötét utczácskában; végre hazafelé indultam, magamban szidván, átkozván terhemet, mert igen távol valék már lakomtól s majd az utolsó házak felé kalandoztam.

– Visszatértemben meglehetős külsejű ház tűnt szemembe; körültekinthettem, megvonám magamat egy szögletben; – nem láttam senkit s a gyermeket letettem egy magas ajtó előtt, melyhez lépcsők vezettek s hirtelen elszaladtam. – Azonban a gyermek, az őszi hideg s a letevés hirtelensége miatt, fölébredett újra, s hangosan kezdett visítani. Alig lehettem még húsz lépésnyire a háztól, midőn az ajtót hallám nyikorogni s hatalmas káromkodás hangzott fülembe. Ugyanazon pillanatban a túlsó utcza végéről is lépések közeledtek. A legnagyobb rémüléssel vontam magamat egy kirúgó fal mögé, a nélkül, hogy előre vagy hátra mernék lépni; szívem gyorsan dobogott s homlokomon hideg veríték gyűlt.

– Az utóbbi, mintegy harmincz-negyven lépésre tőlem, csendesen vonta meg magát a fal mellett, s a mindig hangosabb káromkodásra fülelt.

– Azon laknak ajtaja, mely elébe a gyermeket helyzém, valóban felnyilt, s egy pohos férfiú lépett ki hálósüvegben, vállára vetett szűrrel; egyébiránt a legízletesb pongyolában, mely szétnyíló szennyes ingből s ehhez nem hasonlatlan vászonlábravalóból40) állott; – a mint azt később láttam.

– Midőn a visító gyermeket megpillantotta: még hatalmasabban kezdett káromkodni, fel s alá futott az utczán, s talán a holdvilágtalan éjnek sötétsége, vagy fellobbant haragjátóli elfogultsága okozá, hogy engemet észre nem vett.

– Én e közben gombolyagba vonulva a lehelletet fojtám keblembe s minden idegeim reszkettek, de annál hirtelenebben vette őt az éji őr szemügyre. – Ki vagy? – rivalt ez rá, midőn már igen közel állott hozzá, megragadván szűrének szárnyát, – megállj akasztófa! mit nyargalsz itt, mint a veszett állat fel s alá?

– Ej, bocsásson kend Ambrus gazda! nem ismer-e? – felelt a megszólított mérgesen, – teringettét! ne czibálja úgy szűrömet! nem lát-e? én vagyok Majos Mihály a molnár, a budai végről! teringettét! ereszszen! – hé segítség!

Majos Mihály az őt keményen tartó Ambrus gazdával vívott, nagy erőködéssel hányva-vetve magát oly közel hozzám, hogy a viadal szelét éreztem.

– Én a félelemtől elnémulva guggoltam szögletemben, mindinkább tartván attól, hogy a lármára emberek gyűlvén, tetten érnek.

– Azonban a vasmarkú felbőszült Ambrus Majos Mihály uramnak hangjára kissé megszelídült. – Ohó! – kend az, Mihály gazda? – mond, mint a fülesbagoly kerítvén tágra szemeit, – mi a manót ugrál itt fel s alá az utczán, mint az ökör a vágóhíd előtt?

Majos uram kiszabadulván a hatalmas kezek alól, megforgatta nyakát s megrázkódott, hogy a durva czibálás által sodrából kivett termetét egyensúlyba hozza. – Kis szünet után káromkodással fűszerezve, előadta az esetet, a hitetlen Ambrust a corpus delictihez vezetvén, mint férjem mondja.

– Hm, hm! – szól az éji őr, – most már mit tesz kend Mihály szomszéd? – A molnár valóban szomszédja volt a derék kapásnak, kin ez éjjel az őrség sora volt.

– Mit tudom én? – felelt Mihály keserű haraggal. – A Dunába lököm, – teringettét! Mit mond nőm, ha hazajő bátyjától Váczról? – pedig minden órán várom. – De csak lelném meg azt a semmirekellő pokolfajzatot, ki ily bajba kevert! ízenkint összeaprítanám, mint a darát! – Nem látott-e kend senkit, szomszéd?

– Ej, – mond Ambrus, – ki tudja, mikor tette ide a szép ajándékot? már messze járhat.

– Eddig még mindent hallottam s leírhatlan rémülésben voltam, de mocczanni nem mertem.

– Jutott nekem valami eszembe, szomszéd uram! – suttogá Ambrus.

– Nos? – mond fülelve a másik.

– Hátha a gazdag Ábrahám ablakába tennők? úgy sincs gyermeke a vén Jebuzeusnak; s a minap egy kis pénzt kértem tőle kölcsön s nem akart adni.

– Az bizony jó lesz! – felelt Mihály, minden pohossága mellett nagyot ugorva, – teringettét! ezért kendnek egy véka lisztje van nálam.

– Igazán? – kiált fel Ambrus.

– Kezet rá! igazán. De most siessünk.

– Az utolsó párbeszédet már alig hallhatám; de láttam, hogy a két férfiú, gondosan körültekintve, a velem szemben álló házsorok irányában a gyermekkel megindult, ki újra, vagy ijedtében vagy aludván, egy nyikkanást sem tett.

– Még mindig nem mozdulhattam, sőt helyzetem perczenkint kétesb lőn, mivel a férfiak szemben velem állapodtak meg egy igen tiszta csinos kinézésű alház előtt, melynek ablakai alatt széles kőpárkányok nyúltak el, ezek egyikére helyezé Majos Mihály a kosarat; az abból lecsüngő kötelékkel az ablak vaspálczáihoz erősítve azt.

– Ezzel a két bűnös hirtelen elillantott. – Mikor jó messze haladtak már, kissé előre léptem, s az igen szembetűnő házat jól megjegyezvén magamnak, hirtelen elsiettem.

– Istenem! – kiált fel Ilka, midőn az ispánné újra félbeszakasztá beszédét. – Tehát Aminha az én testvérem volna? – Itt önkénytelen Komoróczi jutott eszébe. – Oh! – folytatá, – s én ki vagyok? kik szülőink? – E történet egész elmémet felzavarta. – Gaz asszony! s ezt ily soká tudtad te elhallgatni? – Semmirekellő! ha valamit nem néznék, úgy összepofoználak, hogy szemed ugranék ki.

– Asszonyom! – felel az ispánné, védőleg emelve föl kezeit s kissé félrevonva fejét, mely történetesen igen közel esett az ily igéretek teljesítésében fölötte gyors kezekhez. – Mit használtam volna vele? – magam sem tudtam egyebet: csakhogy két gyermeket lelt a férjem s előadását hol valónak, hol költeménynek tartom.

– Utoljára még azt hiszed, hogy a te ostoba fajankó férjednek gyermekei vagyunk!? – kiált fel Nankelreutherné lángolva.

– Azt épen nem; – viszonzá a nő, igyekezvén lelkét előre költeni – elejénte nem mondom, hogy ilyesmi – – –

– Mit mondál?

– Semmit! – felelt hirtelen a kérdett, az emelkedő kezekre tekintve.

– Tanácslom! – fejezé be Ilka. – De ha eddig hallgattál, mi szükség volt Aminhának szólanod s ott zavart csinálnod a háznál? – De az igaz! – nem tudom, mi tartóztat, hogy főkötődet le nem tépem fejedről? – Ihol a szép készség! – tulajdon testvérem zsidó, s nemsokára egy budai tőzsér lesz sógorom! – Ügyefogyott! oktondi teremtés! – most már elveszítem béketűrésemet! – bár, ha már így áll a dolog, fogtad volna be szádat és hallgattál volna.

– Ha kegyed csak negyedórányi béketűrést igér, megfejtek mindent s kimentem magamat.

– Hm! csak rajta! hiszen látod, milyen béketűréssel vagyok, jegyzé meg Ilka, indulatosan járva fel s alá, míg arczában a harag s bosszúság küzdöttek, – lehet-e az ember nyugodtabb? – kiált felcsattanva. – Na beszélj! hát mire vársz? talán még én kérjem a bocsánatot tőled?

– Jó! tehát ha meg kell lenni, – mond az ispánné, kissé magához térve, – én szólok. Kegyedet s Aminhát férjem lelte; én kegyedből gazdag birtokosnőt csináltam. – Ki tudja, volt-e atyjának annyija, mint Geréb uramnak? – s ha csak maga lett volna, nem Aminha is – miért ne szólanék? hiszen az öreg úr bolondja volt gyámleányának, hogy talán meg is aranyoztatta volna. – De mindig attól tartottam, hogy a másik leányka dolga is kikerül! ő pedig zsidónál volt. – – Mit mondottak volna az egyházi urak? s nem tudja-e kegyed, hogy a gyermekkitevésre a budai tanács bitófát s korbácsot rendelt! Férjem megöl, ha merek szólani.

– De most – most – most! miért fecsegtél? ezt mondd meg nekem, semmirekellő! – riaszt rá Ilka.

– Miért? – azt hallottam, hogy a vén Ábrahám leányát zsidóhoz akarja férjhez adni, ez költötte fel lelkiismeretemet. A leány meg volt keresztelve, üdvessége az Isten kezében; – de hogy zsidóhoz menjen férjhez, azt meg akartam gátolni.

– Jókor! – mond Ilka, – oktondi!

– Asszonyom! – folytatá az ispánné, – én Aminhát megintettem, de egyebet nem szólottam, – hiba volt-e ez?

– A mint látom, te mindenből ki tudod vágni magadat, mint férjed a számadás alól. – Most már kész, – ki van tálalva a gyönyörű történet! – mondd, mit tegyek?

– Hallgassunk az egészről, asszonyom! – férjem még magának sem súgja meg a dolgot; én a napokban haza megyek s annyiban marad.

– Igen, s testvérem zsidóné lesz s egy keresztény lánynak zsidó gyermekei lesznek! Istenem, Istenem! beh összezavartad fejemet. – Eredj, hogy színedet se lássam! – holnap indulj vissza férjedhez s ne fecsegj, azt mondom! mert pórul jársz, – ismersz!

A nő igen örült, hogy szabadulhatott és odahagyta a szobát.

– Itt van la a gyönyörű történet! – mond Ilka, egyedül maradván s indulatosan dörzsölgetvén kezeit. – Az egyik testvérem a tömlöczből szökött ki; atyját lelte meg, az öreg Káldort! tehát én Káldor Ilka vagyok! – Ez eddig jó, bár sem testvéremmel, sem az öreg remetével, ki ördöggel czimborál, nem vágyok közelebbi viszonyba lépni. – A másik testvérem angyal, igaz! – de zsidó angyal! – Mint Aminhát szeretem; mint testvéremet hogyan tűrhessem a zsidók közt?!

Ilka elgondolkozott s kezét vállára téve járt fel s alá a szobában. – Nem jutna-e – mond magában, toppantva kis lábával, – semmi eszedbe, Ilka asszony! semmi jó eszme – semmi, épen semmi? – Hm, minek való az ész, ha akkor nem segít, mikor legtöbb szükség van rá! – Hallgatni? – Igen, de Nephtali? nem, nem, az nem lehet; de vétek is, – tudva levén előttem, hogy keresztény leány. – Oh! te rossz asszonyi fő! – folytatá megkopogtatva homlokát ujjával – semmi okosra nem tudnál te bukkanni? – Ilka a pamlagra vetette magát, mormogott magában, végre felugrott. – Helyes! – kiált fel, – ezt teszem, ennél jobbat, ha egy évig mindig törném eszemet rajta, nem gondolnék. – Igen – természetes! – helyes! úgy van! – neki van legtöbb esze az egész országban! mindenkit maga elé bocsát, – s velem néha enyelgett is; – igaz, a mint illik! – – ki is kérném magamnak másként! csak Nabuchodonozor jelenlétében. – Jól van! – ember vagy, Ilka! – Kitálalom az egész dolgot, mindent apróra elbeszélek: aztán főzze és süsse meg! – Én mindenesetre Nankelreutherné maradok – – s az egész dologról nem tehetek. – Ezzel vígan kiment a szobából s az ajtót hangosan bevágta maga után.