Menny És Föld.

Nemcsak kenyérrel él az ember.

Biblia.

Nem függve – – – – örökre csalfa képen,
Nem sirván s örülvén muló álmok miatt.

Kölcsey.

Elemér egy karszékbe vetette magát; Serenának minden szavát, minden tekintetét fölidézte lelkébe, a szenvedély reményével s remegésével hol tágulni, hol szorulni érezvén keblét.

Egyedülségét lovagunk merengve töltötte, hogy úgy szóljak, magába mélyedett el. Éltének e fénypontján nem bámulandó, ha egész előbbi léte mint legördülő tekercs bontakozott lelki szemei előtt. A szerelem fellengésével keresett magában érdemet Serenának tetszhetni; igyekezett hő vágyai tárgyát felékesíteni mindazzal, mit szeretni, mit becsülni kell; az eget tűzte homlokára, s bármennyire ékesítette föl képzetében, mint az önremekét bámuló festő, kétkedve rázta fejét és lelke mélyében hangzott: mégsem az! még több ennél!

Elemérben azon őserőt, azon fiatal hevet, mely minden tettéből kitűnt, nem bámulhatjuk. A tizenötödik században azon kimért, csalódásaikból jókor ébredt, életúnt fiatalokat, milyenek most annyian vannak, nem igen lehete találni.

Akkor senki sem vélte magát, a legéletölőbb csalódás után is, feljogosítva: az egyes esetet általánosítni, mindenkorinak, életszerűnek, elkerülhetlennek nevezni, azért, mivel rajta történt.

A mostani komoly, életúnt fiataloknak szemökbe nevettek volna akkor; mert az életet úgy, mint van, tűrni nem tudni szintoly gyávaság, minő nevetséges minden ábrándozás, mely hiú képzeteken alapul.

Két neme az ifjaknak van a legtöbb csalódásnak kitéve: az egyik, mely önmagát, a másik, mely a világot becsüli túl. Mind a kettőnek okvetetlen ébredni kell valaha, mert az első nem az, kinek önmagát teremté képzetében; az utóbbinak világa pedig újra nem az, minek hitte.

Kevés ember van, ki elég erős és bátor, a valóban több nehezéket, több alapot találni, mint képzeteiben, s ki álmait ne sajnálná; holott minden álom e rövid életben veszteség, s minden ébredés nyereség.

Azért gondolkodni szerető ki nem kerülheti azon meggyőződést, hogy többnyire az életben azok csalódnak legtöbbször, kik legtöbb hiú, kevély, másokat kirekesztő, magukat kiváltságosító s túlbecsülő követeléseket tesznek; kik, ha szemök felnyílik s töményt nem nyer hiuságuk, feljajdulnak, a világot átkozzák, mely őket megcsalta, mely rózsák helyett töviseket szórt utaikra; magukat ritkán, az egészet mindig vádolva, végre visszavonulnak, mint elhaló vihar, a mindenségre dörögvén megcsalott szivöknek villámait.

A legkevesb ember teszi magát annak helyzetébe, kiről elitél. Ezért csalódik oly gyakran, s igazságtalan, sőt kegyetlen itéleteiben; ezért követel embertől embertúlit; önkényt, elhatározást, akaratot ott, hol mindezeknek helyök nincsen, s hol az indulat önkénytelen. – Azért egy serege azoknak, kik a gyengeséget gyávasággal, rossz lélekkel, kajánsággal cserélik fel, s szerelemben, barátságban, tetterőben oly követeléseket tesznek, melyeknek maguk megfelelni képesek nem volnának.

Ritkának jut eszébe, ha az élet valamelyik fontosb viszonyában őt csalódás éri: ennek természetét vizsgálni s megfontolni, ha nincs-e e viszonyban magában valami, az emberi természetet túlfeszítő, ahhoz nem alkalmazott, következőleg oly hiány, mely a csalódást magából e viszony minőségéből fejti meg. – Kárhoztatnunk kell-e a világot azért, hogy az emberi elme némely s talán a legéletbehatóbb tárgyak körül nincs egészen tisztában? s nem bátrabb-e s értelmet mutatóbb ama nem hiú, sőt igen valószínű remény, hogy mindezek valaha másként leendnek, s így maga a valósága a helyesnek nem ábrándozás, csak a kerítvényben van olykor a hiba.

Nem látunk-e embereket, kik megfoghatlan következetlenséggel álnokká, kétszínűekké tesznek bennünket szándékosan, s a csalódásban találják jól magukat. Örülnek, ha szeretetet színlünk, ha barátságot mutatunk, erőtetjük magunkat közelítésre – mely épen azért álközeledés, mivel nem lehet akarat következménye, hanem eszméjénél fogva, a hol van, ott önkénytelen.

Nem látjuk-e a vetély nemes ingerét irígységgel, a gyöngédség kiméletét kétszínűség s túlfeszített udvariság eszméjével fölcserélni? – Nem találkozunk minden lépten emberekkel, kik oly dolgokon bámulnak, melyeknek történniök kelletett? s egy vagy más eredményöket az élettapasztalású figyelő árnyéklatról árnyéklatra megjósolhatá? nincs-e igen sok emberben valami furcsa elmefonákság, mely előzményt következménynyel, czélt móddal, akaratot szenvedélylyel vegyít össze? – bámulhatunk-e, ha ennyi eszmezavar közt minden lépten csalódásokra bukkanunk? – Öregek vannak, kik jelen tapasztalással fiatal éveiket óhajtják vissza, s ifjak, kik az élet kormányát unatkozva tékozolják el, holott évek múlva azt visszaóhajtanák, s annak emlékezetében boldogok!

Van-e egy ember, ki fiatal korának minden tetteivel meg volna elégedve s nem óhajtaná más elmével azt átélni? holott épen ezen óhajtásban van a legnagyobb ellenmondás és következetlenség; mert öreg észszel, tapasztalással – a fiatal öreg lenne, nem ifjú, s talán hiú csalódásait s álmait óhajtaná vissza, melyeken megütközni épen azért nevetséges, mivel mindenki csalódott, s az általánost nem tudni tűrni, gyermeki rugdalózás.

Elemér ha csalódott: azon keserűséget, mely a fiatal kebelben önkénytelen merült fel minden csalódás után, visszafojtotta. – Van – igen! van a világban való kétségtelen jó! – így vigasztalá magát. – Nincs-e honszeretet, könyörület, nagylelkűség, igaz szerelem, igazságérzet? – hiú szavak-e ezek azért, mivel ritkák? – A történetek évkönyvei annyi gonosz közt gyöngyöket mutatnak, s ha magunkat jobbaknak hiszszük másoknál s feljogosítva arra, hogy egy világ ellen panaszt emeljünk: nem juthat-e eszünkbe azon ezrek száma, kik szintúgy, mint mi, álmodtak, kik úgy hittek minden nagyban s nemesben, – – és csalódtak. Sok jó csalódott, tehát sok jó van: tehát áll és él a helyes; van minden álokoskodáson, minden viszonyon túl önnállólag jó és szent a világban. – A nemesen született szívet csalódásai emelik, a gyávát megtörik. – Amaz magában talál kárpótlást, s mivel találja azt: nem oly hiú azt hinni, hogy ő egyedül a kiváló, s jobb a többinél. Lelke tágulni fog, bátran nézend a valónak szemébe, s életét új érdek övedzendi körül, nem oly varázsszínezetű, mint álmai, nem oly reményteremtő; de minden komolysága mellett tartalmasabb. Az álmodó virágokat szed; illatot élvez: a felébredt ritkábban ugyan, – de ha igen: – gyöngyöt lel, s ízes gyümölcscsel táplálkozik.

A kicsinyszívű megelégszik azzal, hogy az egész világ ellen pörbe száll azért a roppant vétségért, hogy őt álmaiból, ábrándozásaiból, nevetséges követeléseiből föl merte ébreszteni. A nagylelkű reményeinek romjain magasodik föl, s élete hamvaiból ébred, s megy újra a küzdhomokra. Hány életúnt ifjút látunk, ki magát minden csalódáson túl hiszi, s később mint harmincz éves, új öncsalódásokkal bibelődik, melyek néha hatvan éves koráig tartanak.

Valami nemesen fenkölt van abban: nem csüggedni, hanem küzdeni. – Hiszen az élet küzdés, s a küzdő, ha hátrál is néha, győzedelemre törekszik, s neve, szelleme – a bátor.39)

Elemér sokkal érzőbb szívvel, sokkal fellengőbb becsületérzettel bírt, mint hogy sorsának egész súlyát fel nem birta volna fogni. De ő egy pillanatig sem hevert; élete bozóttal lepett úton vezetett, melynek sértő töviseit letaposta s ösvényt tört magának. – Minden lépte diadal volt, minden akadály legyőzendő ellenség s a czél, melyre törekedett, ingatlanul előtte. A tömkeleg borulatán keresztül, a czéltól lelkéig egy sugár tört, mely útját jegyzé ki.

Elveszett álhiedelmek után búsongani gyávaság. A fegyvert letenni az első seb után, nem bajnokhoz illő; – de bajnok kevés van, s a mult álmokon pityergők száma igen nagy! – Van, a ki hiszi, hogy a testi betegséget némán és szolgailag tűrnünk kell: – az élhetetlenség! Találjon az elfogult erőt abban, némán tűrni; a világos eszű, bátorlelkű halálos ágyában körömszakadtig vív betegségével, s az utolsó pillanatig a gyógyszer fegyverét veti homlokára a halálnak, s küzdve húny el.

Ha csalódások nem volnának, ha minden tökély helyes, jó lenne; mindenütt előző kéz, teljesült remények, valósult álmok fogadnának: ah! minő gyáva, minő küzdelemnélküli poréletet élnénk! – Hol akkor a győzedelem lelket emelő érzete? – hol a nagylelkűség a szerencsétlenségben? – – Akarnánk-e ily tánczmulatságban, ily örökös lakomában, ily mámorban élni? és sírnánk, panaszkodnánk-e, ha a teremajtó szárnyai nyilnának s fegyvert ragadhatnánk s ki a viharba vinne útunk, s végre annyi habozás után egyszer mutathatnók, hogy férfiak vagyunk!?

Bocsánat e kitérésért! melyet korszerűnek hittünk, s melyet úgy is az olvasók legtöbbjei csak átleveleztek.

*

Elemér ezen s ehhez hasonló gondolatok közt virrasztotta a hosszú éjet át; néha lábhegyen közeledett az ajtóhoz, mintha vágynék Serenának lehelletét hallani. – Minden néma volt: Serena virrasztott, mint ő.

Midőn első lángíveit voná a hajnal az ég kúpján keresztül s a Duna zománcza biborban fürdött: Serena kilépett a szobából tegnapi öltözetében; arcza halvány volt, de szép, minőnek azt még Elemér sohasem látta.

A hölgy rövid üdvözlés után a másik szobába vezeté Elemért s itt közlé tervét vele. – Tíz óra tájban, – mond, – atyám az egyházba megy; akkor talán módot találok apródjait eltávoztatni. Csak az előszobában lehessen kegyed, onnan megszabadulhat; ha pedig az nem lehetne, nőimmel teendek kisérletet. De, hogy minden meglepetéstől óva legyünk, cselédeimet jobbkor beszólítom, felöltözködöm; addig legyen itt csendesen. Most még mindnyájan alszanak a tulsó oldalon, ha fel leszek öltözködve s a szobám rendbehozva: akkor kegyed újra visszamehet.

Elemér a szép hölgynek kezét voná ajkaihoz, ki azt némi zavarodás után későn huzá hátra.

– Visszaél jóságommal! – mond Serena komolyan.

Elemér hallgatott, de a csókot, melyet a kedves kézről orozott, egy éveért életének nem adta volna.

Serena a másik szobába ment s levetkőzött; végre felnyitván a folyosó felőli ajtót, nőcselédeit szólítá.

Rövid óra alatt ízletes öltözete fénylő, hajai rendben voltak; s míg cselédei az ágyat megvetették, addig Serena Elemérhez lépett be, a kulcsot az ajtóra fordítá s ujjával hallgatást intett.

Ő reggel ájtatosságát máskor is zárt ajtók közt végezte, s ez fel nem tűnt; de késő s magányos lefekte, s ily szokatlan kora fölkelése nőcselédei előtt talány maradott, melyet meg nem tudtak maguknak fejteni. Midőn később minden rendben volt, s Serena a másik szobának félig nyitott ajtajából azt adá értésökre, hogy atyjánál fog reggelizni s egyedül akar lenni: cselédei fejöket csóválva távoztak el; de a nyilatkozás következésében sem maguk a szobába többé nem léptek, sem látogatókat be nem eresztettek; maguk közt pedig, hosszas fürkészet után, azt határozták, hogy asszonyuk valami csinos munkával akarja atyját közelgő születési napjára meglepni.

Serena Elemért bevezette újra a hálószobába. – Kegyed itt nyugodtan leend, – mond – én addig igyekezni fogok módot lelni eltávoztatására.

– Ily közel s egyedül? – kiáltott föl Elemér.

Serena a sürgető lovagnak felkiáltásában oly elegyét találta az igaz szerelemnek s a gyermekes békétlenségnek, hogy a helyzet minden kétessége mellett, melyhez már kissé törődni kezdett, önkénytelen mosoly vonult el ajkai között. – Kegyed – viszonzá – a távolban a közellétet óhajtá; a közellétben beszélgetést, – ez vétkes elégedetlenség! tehát nyugalom s vak engedelmesség!

– Ah, Serena! – felelt Elemér – boldogságom túlözönlik; éltem asszonya parancsol és én engedelmeskedhetem! – Ezzel némán maradott, s Serena kimenvén, a kulcsot ráfordította az ajtóra.

A hölgy egyedül volt s pamlagára vetette magát, igyekezett lelkében az egyensúlyt helyreállítani.

Helyzete egyetlen volt a maga nemében. Ily közel lennie egy ifjúhoz, ki álmai országában bár otthonos rég, előtte, úgy szólván, egészen ismeretlen volt. – Ha őt nála találnák! híre, neve örökre koczkáztatva lenne s az ifjúnak élete veszélyben. – Serena ismerte atyját; tudta, hogy a fegyvertelen ifjú, indulata első hevében a büszke öregnek boszúáldozata leend, s ha ezt kikerüli is: atyja csak vér által kivánandja az ily sértést lemosni, s így Elemér rá nézve elveszett. – Lám oly önző a szerelem, minden fönsége mellett, hogy a hölgy, odább fűzvén gondolatait, önkénytelen lepte meg magát azon rejlett, hátraidézett, de létező vágyon: valaha ezen ifjút birhatni.

Bár nevét elhallgatá, ismerte őt: tudta, kit föd az Elemér névnek homálya s dicsősége, s a mit talán egy szerencsés ünnepelt név iránt nem érzett, az merült föl lelke mélyéből egy férfiúért, ki ritka öntagadással s állhatatossággal vívott új létet ki magának, s tettek nemességében czáfolá meg az ármány nemtelenségét.

– Igen! – mond magában – én szeretem ama csaták fiát, ki előtt önatyám seregei reszkettek; kit a király eltiltott közeléből s mégis atyámat békéltette ki vele; ki ellenségeit megszégyenítette s ennyi dicsőséget mégsem hisz elégnek az álhomály födözésére, mely nevén ártatlanul borong.

– Magasztaltság ez? ám legyen! túlság talán? de nemes és nagyszerű, s már azért férfiúhoz illő! – Igy volt a szép hölgy ügyvéde szíve ifjának, s lelkébe a béke szállt, s bátorság tért abba vissza; minden félelem megszünt; úgy tetszett, mintha aggódni rajta s őt kiszabadítani nekie öröm és boldogság lenne.

– Ő szeret! igen – mond magában – az a szerelem, minden őstisztaságában, erejében és nemességében, úgy, miként én azt óhajtom a férfiúban.

Az oroszlánok jelenése borzadalmaival előtte állott s nem tudá eléggé bámulni hideg bátorságát azon ifjúnak, ki kész volt azoknak közepette utat törni magának, hogy őt bajtól megmenthesse.

Serena mondhatlan vágyat érzett magában, kitárni szivét Elemér előtt s birtokába bevezetni őt azon gazdag szerelemnek, mely egész valóját elfoglalta; de szemérem s hölgyi méltósága tartóztatták őt vissza.

Azonban a reggelizés órája közelgett, s ő gondosan bezárván ajtaját, a szobasoron keresztül atyjához sietett, kit egészen felöltözködve talált.

– Nos, – mond Giskra – látom, vidám vagy Serena; lenyugodtál-e azonnal?

A hölgy kikerülőleg felelt: – Nem a legjobb éjszakám volt, atyám; de most már nincs bajom.

– Kedvesem! – folytatá atyja – a reggeli kész; ma kevés időm lesz veled mulatni: a király sok fontos dolgot bízott rám, s délelőtt többen jőnek hozzám tanácskozás végett; azonban ebédkor látjuk egymást. – Ezzel az épen akkor érkező reggelihez ültek.

Serena komolylyá vált, bár miként igyekezett magát felderíteni. Remélte, hogy tíz órakor atyja az egyházba megy, ájtatosságát végezni, s akkor talán Elemér kiszabadulhat; de így atyjának honn kelletvén maradni, újra megsemmisült reménye.

Ha Giskra annyira el nem lett volna merülve a király által rábízott tárgyakban, alkalmasint észrevenné azon önkénytelen elkedvetlenedést, mely leányának mindig inkább hevülő vonalaiban olvasható volt.

A reggeli után néhányan érkeztek Giskrához a Budán jelenlevő országnagyok közül, s Serena búcsút vőn.

Szobájába érkezvén, újra bezárta az ajtót s nyugtalanul járt fel s le abban. – Kétszer is megindult, hogy a hálószobán keresztül nőcselédeihez menjen s azokat valami ürügy alatt eltávolítsa; de nem tudott semmi olyast kitalálni, a mivel négy, öt személyt egyszerre kimozdíthatna helyéből; nőismerői pedig nem voltak Budán, kikhez nőcselédeket illett, vagy lehetett volna küldeni. – Végre benyitott Elemérhez.

– Lovag! – mond Serena komolyan – engem kinos előérzet nyom; atyám ma itthon marad, cselédeimet el nem küldhetem, kegyednek még ma itt kell maradni; adja az ég, hogy e hosszas nyugtalanságnak végét érjük.

– Este – mond Elemér határozott hangon – eltávozom. Az Isten velem lesz s bátorságom; lehet, hogy az oroszlánok más fekvést vesznek; a fa alig van két ölnyire az ablaktól, míg oda érnek ők, addig ágaira kapaszkodom, egyike ezeknek a tulsó falig ér; azon, ha oda férhetek, mentve vagyok.

Az eszme kissé megnyugtatá Serenát; tudta, hogy hálószobájába senki sem jöhet, s míg nőcselédei este ágyát megvetik, addig Elemért a szomszéd szobába rejtheti. Emlékezett arra is, hogy az oroszlánok nem mindig a rekeszben voltak, hanem oda csak később érkeztek, s jelenben is a falba mélyedt barlangalakú gátorban mulattak. Egyébiránt a terepély fának helyzetét tekintve, oly hideg bátorsággal, mint az Eleméré, hihetőnek vélte a merény sikerét.

Mind e mellett egy titkos szózat keblében azt súgta neki, hogy a kivitel perczében nem lesz bátorsága, Elemér távozásában megegyezni.

– Meglátjuk; mond Serena elmélyedve gondolataiban – de csak úgy engedem azt történni, ha életveszélylyel nem jár, ezt előre mondom; – tevé hozzá majdnem reszkető hangján a komolyságba rosszul burkolt részvétnek.

– Ah! – mond Elemér hevülve, – engedje, hogy kedves legyen az élet nekem, s én őrizni fogom azt, mint anya csecsemőjét, s óvni a szellőcsapástól, mihelyt megszűnik csak enyém lenni. – Serena! akarja-e, hogy éljek?

Serena nyilt s méltósággal teljes tekintetet vetett az ifjúra, egyét azon csak női tekinteteknek, melyek mély hódolatot idézvén elő, a legmerészebbet korlátiba térítik, s e nyilt, őszinte, nemes tekintettel mondá: – Akarom, Elemér! hogy kegyed éljen a hon s a király dicsőségeért!

– Serena! – kiált föl Elemér – s éretted! oh mondja, magáért is! E percz az üdvösség sugára, egy gyöngy az élet gondjai között, melyet a kereső sohasem lel meg, melyet az ég ajándékoz. Ne nehezteljen, ha e kincset használom; ha röpülő pillanatát felfogom s levarázslom; ha kimondom, hogy e pillanat éltem fényfoka. Serena! kelljen a jövő perczben meghalnom bár! halld – én szeretlek! minden, a mi szerelem, vonzalom, csatlakozás, olvaszd egy elmévé, a világ szerelmét szorítsd egy szikrába: az enyém több, az enyém mindenem! s e minden a tiéd!

Serena hallgatott, arczában olvasni lehetett azon lelki erőfejlést, melybe a hallgatás került. Oh! minő boldog volt! – a szerelem egész mennyét lehelte arczára; ha a földön üdvezülni lehetne, ő istenülve lenne!

Hosszú szünet lőn. Elemér némán függeszté tekintetét rá. Várt-e feleletet? – Nem: a szerelem egy lehelettel felel, előtte a kebel nyilt meg, melyben olvashatott, s mégis nem mert betűin elhaladni, nem mert értelmet kiemelni belőlök; kétkedett. – Ti, kik szerettek, tudjátok: minő boldog egy ily kétkedő!

Végre megszólalt Serena mosolygó arczczal, hogy a beszédet a fellengés egéből valódi hölgy-tapintattal az élet anyagiságába költöztesse.

– Kegyed éhes úgy-e? – s egészen azon kedves otthonossággal, mely nekie házkörében annyira sajátja volt, hozott a másik szobának egyik szekrényéből egy szelet süteményt aranyozott négyszögű tányéron. – Ez tegnapi, – tevé hozzá, – de szükségből megjárja.

– Nemcsak kenyérrel él az ember! – jegyzé meg Elemér bibliai komolysággal – s az adomány – tevé mondhatatlan szivességgel hozzá, – Serenától jő!

Azonnal hozzá látott a reggelihez; úgy tetszett neki, mintha étel jobb izűen nem esett volna soha. – Önkénytelen képzelte a gyönyörű teremtést magas várában, csipkefőkötővel a fénylő fürtökön, mellette ülni lovagtermében, vidor vendégek közt, mint a szeretett nőjét: sóhaj emelé keblét. – Kedves angyali Serenám! – mond – ha tudná, minő álmok emelkednek előttem!

Serena hallgatott. Egy eszme lepte meg: mintha Elemér őt kileste volna gondolatiban, mintha utolérné álmaiban; mert az ő lelkében is tündérszínekben derült fel önkénytelen a házi élet csendes üdve; ő is főkötő alatt látta fejét s oldalánál Elemért.

Ki a szerelmet ismeri s annak minden kicsinységben oly gazdag örömeit élvezte, az érteni fogja, a helyzetnek minden kétessége mellett, e két lénynek boldogságát.

Néhány óra telt el, perczeknek mondaná az ember. Serena áldotta ismeretlenségét Budán s atyjának gondjait, melyek őt háborítlan hagyák átélvezni éltének legrövidebb, de legboldogabb pillanatit. Ritka ügyességgel tudá Serena a helyes mértéket megtartani; Elemér látta, hogy szerettetik, de nem hallotta azt, s mentől tovább volt e remek teremtéssel, annál nagyobb, mélyebb tartózkodást érzett iránta, s szeretete imádássá magasodott.

E kevés óra a két ifjú lényt szíveik honába vezeté be; lelkeik nyíltak fel; ők egymást inkább ismerték már, mint sokan, kik évekig vannak együtt. – Ismerők, bizodalmasok, közlők lettek, s a veszélyt feledték maguk körül; csak mikor az óra, – mely igen is gyorsan haladott a Serena tegnapi állítása ellen – a tizenkettőt verte el, eszméltek.

A hölgy fölkelt, atyjához sietett, s Elemér bezárva paradicsomában, élvezé először éltében azon kedves váró-órákat, melyekben szerelmünk tárgyának minden igéje, minden szívverése, minden lehellete, mint tündérrajz vonult el előttünk, s minden mozdulatra szemünk az ajtóra fordul, a kebel feszül és tágul váltva; de minden élvezet és gyönyör!

Serena vidám volt az asztalnál, mint egy szerető; nyájas, mint az Elemér neje álmaiban, kedves, mint a barátságból szerelemmé olvadó érzet. – Mindenkit megvarázsolt szépsége s felmagasztalt nyájassága; Giskra vendégei közől többen hagyák holtra szerelmesen el az asztalt, mert Serena soha oly soká, oly enyelegve nem szólott velök. – Hm! Serena szeretett!

Ebéd után szobájába sietett vissza s a vendégeket magukra hagyta; csak egy szolga követé őt felével egy szép süteménynek, melyet ozsonnára, miként mondá, szobájába parancsolt.

Mint Noáh hollóját, várta Elemér élte angyalát, s melléje ült, szemeiből szívta az életet, keze haván kémlelt tekintete, s így evett vidáman, otthon vélve magát s mindent feledve.

De rövid ideig mulathatott Serena mellette; mert nem volt bizonyos, ha atyjának vendégei közől nem látogatja-e meg valaki, s újra első szobájába vonult, s ült egyedül, közel az ablakhoz s hímző munkát vett elő.

Mintegy öt óra lehetett délután, midőn lépteket hallott, hirtelen fordítá hátra a kulcsot, s néhány percz múlva, nem kevés meglepetésére, a király s atyja állottak előtte.

Serena hirtelen rejtette el hímzését, s tisztelettel közelített a királyhoz.

Mátyás helyet foglalt a pamlagon.

– Nem akartam – mond – öreg barátomat elhagyni, míg szép vendégemtől bocsánatot nem kérek azon háborításáért, melyet az éjjel szenvedett.

Serenának arczát vér futotta el; szólni akart; de annyira elfogódott, hogy egy kérdő, szinte rémült tekintetnél egyebet nem viszonozhatott.

– Valóban – folytatá enyelegve a király – kegyednek s általában a szépségnek hatalma nagy! mert még a vérengző Nerót is meghatották kellemei.

– Hogyan? – kérdé Giskra, a beszéd czélzását föl nem foghatva.

Serenának szíve halhatólag dobogott.

– A dolog egyszerű – felelt a király nevetve. – A napokban oroszlánaimnak, Nerónak és Poppeának, megbomlott rekeszük, s mivel azt tegnap kiigazították, kénytelen volt az őr, hű vadaimat ezen ablak alatti kerítés közé zárni. Ma reggel hallom, hogy az éjjel, mulatságból, a borág léczezetét épen az ablak alatt zúzták össze.

Serena könnyebben lélekzett, hirtelen összeszedvén magát, nem minden habozás nélkül felelt a királynak: – Felséged valóban ujságot beszél előttem, mert a hatalmas Nerónak haragját el kellett aludnom, bár igen keveset nyugodtam; a veszélyes szomszédság, melyben ezután leszek, csak most nyilatkozik előttem.

– Ezután – jegyzé meg a király – minden csendes leend, mert a rekesz kész levén, ezelőtt egy órával afrikai hiveim régi lakhelyökbe költöztek.

A hölgy szíve tágult. – Ő megszabadult! sóhajtott fel magában, s észrevétlen egy nehéz köny gyűlt szemébe s csöppent ölébe.

A király néhány perczig mulatott még, nyájasan beszélgetve Serenával, s azután elbúcsúzott.

– Giskra! – mond a király távozva – nekünk beszédünk van még együtt.

Giskra kissé hátrább maradott. – Már tudom, – mond megcsipkedve arczát leányának – miért levél ily otthonülő – hímzésedet láttam, – tevé nevetve hozzá.

– Ah! – mond Serena tréfásan – nem atyám számára készül.

– Jó – mond Giskra, a tréfát folytatva – nem tudok semmit a dologról.

Mihelyt a király s Giskra eltávoztak, Serena újra bezárta az ajtót, s szárnyas örömmel nyitott be Elemérhez. – Levente! – mond élénken – mentve van, az oroszlánokat elköltöztették a rekeszből.

Elemér komolylyá vált. – Ah! – mond annyira örül-e Serena, hogy tőlem megmenekszik?

– Önző – mond Serena nem minden szenvedély nélkül.

– S ha az vagyok, – felel Elemér – csoda-e? – Én soha boldogabb nem voltam, mint most.

A leány nem felelt: de szemei égtek s keble emelkedett; azonban szokott tapintatával vissza tudá helyezni a lángoló leventét korlátiba.

Együtt beszélgetve telt el a hosszú, de rájok nézve oly rövid délután. Estebéd közben Elemér újra magányosan volt.

Végre visszatért Serena; a lovag még egyszer vándorlott a szomszéd szobába, míg kedvesének ágyát s háló készületeit rendezték el női; végre minden csendes lőn.

Az ifjú érezte, hogy mennie kell. A múlt napokban a telehold még ilyenkor egész fényében ragyogott, s csak éjfél után haladt le: ez késleltethetné.

– Még nem engedem távozni kissé, – mond Serena – a hold teltében van s valaki észrevehetné.

De a hold nem világított, az eget sűrű fellegek boríták, s a két szerelmes biztosan elhitte, hogy künn világos; s mulatott és késett, míg az idő nyargalt.

Elemér szenvedélylyel nyugtatá szemeit a szép hölgyön – Éltem élete! – kiált fel – egy század gyönyörét éltem, a pillanat kristálycsöppébe szorítva; mint álom repült el a mai nap; – mondd az egyet, Serena! nem neheztelsz-e?

– Nem – felelt szelíden Serena.

– Láthatlak-e újra? oh, engedd hinnem, hogy még láthatlak!

Serena nem felelt.

– Semmi felelet a búcsú órájában?

– Levente! – mond a hölgy nyugodtan – mikor Elemér a sas fölemeli a király s a fényes udvar színe előtt sisakrostélyát: akkor megengedem, hogy ezen órára emlékeztessen.

Elemér magánkívül volt, szólni nem tudott, Serena kezét akarta ajkaihoz vonni, a hölgy szelíden húzta vissza azt. – Az út nyitva! – mond felkelve. – Isten kegyeddel lovag! – Ezzel hirtelen hálószobájába sietett.

Egy óra múlva Elemér a sas a Gellért csúcsán állott s a Mátyás csarnokára nézett. Előtte egy kép csillámlott tündérszínekben: egy szelíd nő, oroszlánok s egy kalandor, ki szívében első szerelmét hordja.

Az ég boltjai sötétek voltak, mint a pokol; de az ifjú szívében a menny nyílt meg.