Első Fejezet

(Csodálatos, hogy az emberek rendesen többet költenek, mint kellene.)

Abban az időben nyalka huszárezred feküdt Trencsénben. Jó dolga volt a szép szőke trencséni szlecsinkáknak és nyevesztáknak (kisasszonyoknak és menyecskéknek), mert a kolera miatt egy gyalogezredet is ide helyeztek, az egészséges városba. Annyi tiszt lődörgött itt, hogy még a szeplős asszonyoknak is hármával jutott udvarló. De valamennyi tiszt közt a legszebb fiú volt Noszty Ferencz huszárhadnagy; vidám, könnyelmű, eleven, pompás lovas, jó vívó, jó tánczos és nagy kártyás. Mindebből aztán az következett, hogy roppant szerencséje volt a szerelemben (sok nyoma maradt annak) és kevés szerencséje a kártyában, a minek szintén maradtak nyomai kifizetetlen váltókban és kötelezvényekben, katonatiszti adósság, fizeti a nagy harang.

Zajos tél volt, vidám farsang, egyik bál a másikat követte a «Nagy Szamár»-hoz czímzett vendéglő nagytermében. Noszty hadnagy a polgármester leányába, Velkovics Rozáliába volt szerelmes (gyönyörű, törékeny jószág volt), annak kijárt az éji zene minden muri után, meg a sok virágbokréta tél évadján, az mind pénzbe kerül; a ki pedig szerelmes, az rendesen el van keseredve, tehát iszik, s ha lehet, pezsgőt iszik és az is pénzbe kerül, a hadnagyi fizetés ellenben csekély, a mi csak azért szomorú, mert otthonról ugyan vékonyan csörgedezik a segítség. Az öreg Noszty Pálnak magának is le van foglalva a fizetése, de azt persze nem szabad itt tudni. Az öregről itt csak az tudatik, hogy oszlopos tagja a kormánypártnak s hogy az őseinek valamikor pallosjoga volt. A pallos megvan még, de most kukoriczát morzsolnak otthon, Nosztaházán a tompa élén. Mindegy, a pengéje ide fénylik azért.

A mi Velkovics Rozáliát illeti, még az se egészen tiszta munka. Rozika ugyanis el volt igérve Kozsehuba Tivadarnak, a megboldogult takarékpénztári igazgató fiának, a kinek virágzó szeszgyára és négy háza van a piaczon, köztük a jól jövedelmező, «A nagy szamárhoz» nevű vendéglő. Már épen meglett volna az eljegyzés, mikor a szép hadnagy felbukkant a láthatáron. Minden össze-vissza kuszálódott. Rozika habozó lett, messzebb, egyre messzebb tolta az eljegyzési terminust, egyre hűvösebb lett a nagyfejű, torzonborz Kozsehuba iránt és a vak is látta, hogy a zsinóros dolmányhoz húz. Ide hajlott nemzetes Velkovicsné asszonyom is, ragyogó szemekkel mondogatva:

– Várjunk még. Ne siess Velkovics, ne okoskodj. Ha Noszty megkéri a leányt, legyen inkább a Nosztyé. Noszty nagy család; viczeispán család. Érsek is volt már a Nosztyakból. Nagy dolog az Velkovics, édes uram, gondold meg csak. Az apja ott ül az országgyülésen, az egyik nagybátyja, a bécsi Noszty, exczellencziás úr, egy másik Noszty kanonok. Milyen dolog lesz az, mikor majd azt mondod a kaszinóban: «Ma a nászom beszélt a Házban, ugyan okosakat mondogatott oda az ellenzéknek.»

– Nem adom a leányt ennek a hadnagynak.

Velkovics uram azonban nem ezen a nézeten volt, ki is tört ilyenkor.

– Nem adom a leányt ennek a hadnagynak. Hess varju, ne károgj a fülembe. Nem adom pedig azért, mert ez a hadnagy csak hadnagy, de ha kapitány volna se adnám, mert lump. De ha lump nem volna se adnám, mert katholikus, én pedig lutheránus létemre csak lutheránusnak adnám. De ha lutheránus volna se adnám, mert nagy úri házból való, a honnan minket, ha egyszer odaviszik, meg se fog látni, az új családjával egyetemben. Azt ti ostoba asszonyok fényes parthienak nevezitek, ha a leányotokat úgy adjátok oda, hogy az aztán szégyenkezik hozzátok jönni. Én ezt eltemetésnek nevezem. Ennélfogva inkább adom a Nagy Szamárnak (egymásközt így nevezték a vendéglő tulajdonosát), mint a nagy úrnak. A mi pedig azt illeti, hogy egy érsek is volt a Nosztyakból, hát az bizonyosan az égbe jutott s épen ebben van a baj, mert annak sehogyse tetszenék ez a frigy s ott még közbejárna boszúságában az égieknél, hogy vonják meg ettől a házasságtól az áldást, melyben egy lutheránus kapaszkodik fel a híres családi fára. No hát az én Rozáliám nem mókus s nem fog semmiféle fára felkapaszkodni, míg én élek. Azzal is szeretnéd a szememet betapasztani Zsófia, hogy kanonok rokona van a hadnagynak, a kitől örökséget lehet várni. Hát én azt mondom Zsófia, hogy a papok ideje lejárt és nemsokára olyan szegény ördögök lesznek, mint a mi papjaink. De ha nem is, én becsületes ember vagyok, nekem az ebül gyűlt szerzedék nem kell. No, mit rázod a fejedet? Hogy nem ebül gyűlt szerzedék? Hát mit tudsz te? Te semmit se tudsz. A történelmet kell lapozni Zsófia barátocskám. Azt mondod, hogy én se lapoztam? No hát nem lapoztam, nem értem rá, de azért tudom, hogy mit jelent az a «holt kéz», a hogy a papi birtokokat nevezik.

– Hát mit jelent no? – vág közbe Velkovicsné.

– Azt jelenti, Zsófia lelkem, hogy a papok annak idején szörnyen becsapták az országot. Szent István királyunk, igaz, tett nekik igéreteket, hogy birtokokat kapnak, csak kereszteljék, térítsék a népet, de semmit se írt alá, a nélkül halt meg. Most aztán a papok összeröffentek, csináltak egy adománylevelet, óriási darab területeket osztva fel püspöki uradalmaknak, levágták a szent király jobbkezét s abba szorítván be a kalamust, aláírták vele nevét az okmány alá. Már most aztán mi következik ebből? Egy különös jogeset. Irtóztató ravaszság volt ebben. Senki sem mondhatja, hogy az aláírás nem az István király kezeírása, hisz az, és mégse az, mert már akkor «holt kéz» volt. Hát érted-e már, mi forr én bennem? Tessék ebből kiokoskodni! Istentelen egy dolog ez, a mely nem sokáig maradhat már annyiban.

A csendes vidéki félművelt emberek fejében csodálatosan alakulnak át az elmúlt események s izgatják őket. Hanem iszen az mindegy, a fődolog, hogy Velkovics a Kozsehuba pártján állt. Velkovics azonban a hangulatok embere és mikor a hadnagyot a lován látja, neki is ugrál a szíve örömében. Mégis csak szebb a ló, mint a szamár. (Ámbár a «Nagy Szamár» árán akár egy ménest lehetne venni.) Aztán a hadnagy kedves, megvesztegető modorú fiú, olyan szépen tudja mondani Velkovicsnak, hogy «kedves Gyuri bácsi» s olyan szeretettel néz rá, hogy attól az ő szíve is megolvad. «Szó a mi szó – gondolja magában, – ha leány volnék, én is csak olyan volnék, mint Rozália, de minthogy én férfi vagyok és nem vagyok szamár, hát mégis inkább adom Rozáliát a Nagy Szamárnak».

Ezért nem volt még tiszta munka sem a Kozsehuba tervbe vett eljegyzése, sem pedig a Noszty hadnagy felülkerekedése; így is csöppenhet, de amúgy is. Kozsehuba érezte, hogy roppant veszedelmes ellenfele támadt, forrtak benne az ádáz gondolatok, a melyeket nem önthetett versszakokba, mint a poeták, mert nem ivott ama bizonyos kasztáliai forrásból. Kozsehuba csak sört ivott. Noszty sem volt bizonyos győzelmében, úgy vette a dolgot, mint egy háborúviselést, melynek kimenetele bizonytalan.

A háborúviseléshez pénz kell. S ő szerencsétlenségére, épen most tört le. Nagyon sokáig volt már egyugyanazon városban. Az mindig kész méreg egy katonatisztnek. Az «andere Städtchen, andere Mädchen» közmondás nem bolondság. Az új leányokat még talán elengednék a hadnagy urak, hanem az új városokra, melyekben új uzsorásokat és új hitelt találnak, határozottan szükség van.

Noszty hadnagy minden hitele kimerült, most már azon a fokon járt, hogy a kameradjaitól kért apró tízforintos kölcsönöket becsületszóra s azokat is alig birta megadni. Ez rendesen a vég kezdete. Tavasz felé már semmi eszközökben sem válogatott, eladta a két lovát, értékes tárgyaitól, emlékeitől is megvált, ezeknek az árából igyekezett még fenntartani helyzetét, úgy a hogy, Velkovicsék szemében, de mikor ezek nyáron Rajeczre utaztak hosszabb fürdőzésre, egyszerre végkép bedugult minden forrása, pedig a döntő ütközetnek Rajeczen kellett megvívatnia. Az apja megírta, hogy nem adhat most egy garast sem: «Rossz világ jár rám, az egész hónapban vesztettem a tarokkon.» A módosabb Nosztyak a tavaszi fagyokról és takarmányhiányról panaszkodtak, még a jó kanonok is, ki pedig «készpénz bácsi» volt eddig, kisiklott egy ájtatos okoskodással: «Krisztus urunk néhány halacskával töltött meg számos embert, szomorúan kell bevallanom csekély szolgájának hiú erőlködését, a ki minden halacskájával is képtelen volt egy embert betölteni: hiú kisérleteit immáron abba is hagyja. Ámen.»

Ily kétségbeejtő viszonyok közt az a hadi fortély villant meg a megszorult hadnagy fejében, hogy a kinek nincsen puskapora, szerezzen az ellenségeéből.

Hanem ahhoz bizony egy kis pofa kell. Hiszen igaz, azelőtt, mikor még nem udvarolt Velkovics Rozáliának, egy ízben már kért Kozsehubától száz forintot és azt pontosan megfizette (épen ez a tény sugallta az eszmét), de az akkor volt! Most egészen más a helyzet, harczban álltak a leány miatt és egyébként. Noszty félvállról vette a zsíros czivilt, az pedig lelke mélyéből gyűlölte benne nemcsak a vetélytársat, hanem a szép hadnagyot és előkelő nevű úrfit. Nagyot bámult tehát, midőn az egy este nagy kardcsörtetéssel és sarkantyúpengéssel benyitott az üzleti irodájába.

– No, találd ki Tivi, miért jöttem én most tehozzád?

– Bizony nem birom elgondolni.

– Egy kis baráti szolgálatot kérek tőled, kedves öregem.

Bámulatosan melegítő, rokonszenves hangja volt.

– Ugyan? – csodálkozott Kozsehuba.

– Nem kerülgetem a kását. Katonás egyszerűséggel fordulok hozzád, nem volnál-e szíves kétszáz forintot kölcsönözni?

Kozsehuba már eleget hallott a városban a Noszty pénzzavarairól s gondoskodott róla, hogy Velkovics uram fülébe is eljussanak (mert árts az ellenségnek, a hogy lehet), de annyira megszorultnak még sem hitte, hogy épen ő hozzá merjen fordulni, a kit annyiszor megsértett hányaveti modorával, elmés czélzásaival, épen Rozália jelenlétében. No, ez már mégis nagy szemtelenség. Akkora nagy, hogy megzavarta Kozsehubát. Ilyesmire nem volt elkészülve. Hirtelenében nem talált szavakat megbotránkozására. Azon gondolkozott, hogy a szemébe kaczagjon-e, kigúnyolja-e, vagy pedig egyszerűen üzleti ridegséggel elutasítsa?

Addig gondolkozott, míg aztán se az egyiket nem tette, se a másikat, hanem valami mást tervelt ki és így szólt a hadnagyhoz jóakaró hangon:

– Mire kell az a pénz?

– Hogy némely apró dolgaimat rendbehozzam, míg otthonról nagyobb összeget nem kapok.

(Nem mondta meg, hogy Rajeczre akar menni a pénzzel.)

– No tudod, – felelte Kozsehuba, – kétszáz forintot nem adok.

– Soknak találod?

– Kevésnek. Mire mégysz kétszáz forinttal? Az csak egy kis æther-injekczió. Vagy levegőt adok, a miben mozoghatsz, vagy nem adok semmit. Vagy ezer forintot kérj, vagy semmit.

A hadnagy el volt érzékenyülve, majdnem a nyakába ugrott a nagy lelkesedéstől.

– Te vagy a legjobb czimbora, a legédesebb ficzkó a világon, szeretnélek össze-vissza csókolni. Tudod-e, hogy boldoggá teszel?

– No csak még ne hirtelenkedj azzal a megcsókolással. Mert igaz, hogy adok neked ezer forintot kölcsön, de nem akarok benned csalódni.

– A felől biztosítlak, pajtáskám!

– Egyszer már csalódtam benned! – mondta összevont szemöldökkel Kozsehuba.

– Én bennem?

– Hát igen. Egyszer már adtam neked száz forintot kölcsön. Emlékszel?

– De hisz megadtam.

– Épen azért csalódtam benned, mert azt hittem, hogy nem fogod megadni. Ha most azt hinném, hogy megadod, másodszor csalódhatnám. A kiben én egyszer csalódom, én annak többé nem hiszek. Én üzletember vagyok, barátocskám, vagyis a hogy te szoktad mondani, filiszter. Nekem elveim vannak.

– Nem értelek, – idegeskedett a hadnagy. – Adsz vagy nem adsz?

– Adok, – mond ez nyugodtan, – ha meg tudod három hó alatt fizetni.

– Hogyne tudnám?

– És ha lesz egy elfogadható jótálló, – tette hozzá Kozsehuba.

Erre bezzeg menten elsavanyodott a hadnagy ábrázata.

– Ez egy rossz tréfa, Tivadar. Hisz ha nekem elfogadható jótállóm volna, akkor egy intézethez fordulok és nem alkalmatlankodnám a barátaimnak. Hol szaladjak én itt az idegenben egy elfogadható jótálló után? Ki ír nekem alá ezer forintot itt ebben a zabpátriában?

Kozsehuba vállvonogatva fonta össze mellén a kezeit.

– Nem mondtam én, hogy szaladj valaki után, én csak azt mondom, hogy legyen a váltón jótálló. Hogy hol veszed, mikép veszed, mint szellem lép-e be a kulcslyukon, azzal nem törődöm, én csak azt kivánom, hogy jótálló legyen a váltón. Érted-e?

Noszty vörös lett erre, mint a láng, haragosan emelte fel fejét kevélyre.

– Te úgy látszik elfeledkezel, hogy egy Nosztyval beszélsz!

– Én csak egy ajánlatra mondtam egy föltételt, – felelte ártatlanul a kezeit dörzsölve, mintha mosná.

– Egy elfogadhatlan, sértő föltételt!

– Ha sértőnek találod, visszavonom, ha elfogadhatlannak, ne fogadd el.

– Eszembe sincs.

S ezzel fölcsapta csákóját még a szobában s dühében hátrarúgta előrecsúszott kardját, úgy rohant ki lihegve, fújva, de a küszöbről még hátrakiáltott hevesen:

– Kozsehuba, te nem vagy úr!

Másnap a sörházban találkoztak a kuglizónál. Ebéd előtt odahúzódik az egész városi intelligenczia.

Kopereczky báró is ott van ilyenkor s azonfelül mindenki, a kiben izomerő van, kilökni a golyót. Nagy zaj és óriási érdeklődés mellett folyik a kriegsparthie. Ebben nyer kielégítést, a mi hadakozási ösztön a jámbor tót urakba beleszorult.

A hadnagy kedvetlen volt, szép hosszúkás arczán átvirrasztott vagy átdorbézolt éj nyomaival, kékes patkókkal a szemei alatt, hihetőleg bántotta a tegnapi eset, mert rá se nézett Kozsehubára, hanem egyszer aztán kilenczet talált ütni, a mire nagy hurrah-kiáltás támadt és a hadnagy is vidámabb lett, mert nincs az a vérbeli kuglizó a világon, a ki arra a kéjes zörejre, a mit a kilencz báb összeomlása kelt, el ne felejtené minden baját és a mint ettől a dicsőségtől mámorosan Kozsehuba mellett kellett átmennie (hisz ilyenkor még a halálos ellenségének is megbocsát az ember) nem állhatta meg, hogy meg ne szólítsa:

– Nagyon megharagítottál tegnap, Tivadar!

– Pedig nem volt okod, – mentegetődzött Kozsehuba, – mert mit kértem tőled?

– Ne beszélj kérlek olyan hangosan.

– Úgyszólván semmit, – folytatá halkan. – Hisz az egész dolgot be lehetett volna pecsételni a te pecséteddel s ráírni a borítékára, hogy csak azon és azon a napon bontható fel. Ha pedig, a mint mondod, addig kifizeted, hát akkor igazán tárgytalan az egész mesterség.

– Hiszen persze, persze, de tudod mégis. Léni, egy kriglit hozzon! (Majd megint Kozsehubához fordult.) Úgy-e szép lökés volt, mi? A mi pedig azt a tegnapi dolgot illeti, majd meggondolom, hogy mit lehetne benne tenni.

(Most már a boltomban vagy, – gondolta magában Kozsehuba.)

S valóban, estefelé újra megjelent nála a hadnagy, nagyon szelid volt, semmi negéd, semmi hetykeség a magatartásán.

– Hát mégis eljöttél? – kérdezte Kozsehuba közömbösen.

– Az ördög idehozott. Add ide azt a czédulát, hadd irom alá, – mondá fojtott hangon. – Kit akarsz?

Kozsehuba tintát, tollat és egy váltó ürlapot tett eléje.

– Hát mondjuk például az alezredest, Stromm Adalbert lovagot, – ajánlta Kozsehuba.

– Eredj a pokolba vele, tört ki Noszty, – annak olyan szép kalligrafikus írása van, hogy ha a nyakam vágod el, sem birom megközelíteni.

– Annál jobb, – nevetett Kozsehuba. – Legalább nem kell majd írásszakértő.

Noszty összerezzent.

– Mit mondtál? – kérdé sötét arczczal, rekedten.

– Semmit. Mit mondtam volna? Hiszen csak üres formalitás az egész.

Hiszen csak egyet perczen a kihegyezett, meghasított lúdtoll, a papiron megiramodik egy kicsit, hejh, erős munka volt. (No, máskor nem lesz már olyan erős.)

Föllélekzett, izzadó üstökét megtörülte s lecsapta a tollat, mintha egy mázsás rudat dobna le.

– Itt van! – hörögte. – Nézd meg, rendben van-e, aztán pecsételjük le!

Kozsehuba csak úgy félszemmel pislogott rá, látta, hogy rendben van; a Noszty név fölé oda volt írva kúsza, bizonytalan betűkkel: «Adalbert von Stromm.»

Hát rendben volt. Kozsehuba benyult a Wertheim-szekrényébe és kiolvasta neki az ezer forintot. Most már hadd szaladjon vele Rajeczre, leányt hódítani.

Mondani sem kell tán, magától értetődik, hogy volt most hegyen-völgyön lakodalom, a mi hadnagyunk kihúzta magát, szabadságot kért, elment Rajeczre és ott olyan szelet csapott a szép Velkovics Rózsika körül, hogy a világ bámult. Meg kell adni, hogy mutatósan tudott költeni. Nem járt itt ilyen gavallér még tán a Thurzó-kisasszonyok idejében sem, a kik itt fürdőztek a hajdankorban. Picziny lábnyomaikat még most is látni véli a fenyvesekben egy-egy a multakon elmerengő sétáló.

A pénz röpült, de az idő is. Egyszer csak vége lett a nyárnak. Velkovicsék hazajöttek a skatulyáikkal és ládáikkal, a hadnagy szabadságideje lejárt, minden elmult, a nyár virágai elnyiltak, a falevelek sárgulni kezdtek, minden hervadozott, csak a szerelem nyilt javában a két ifjú szívben. A hadnagy érezte, hogy itt az ideje huszárosan nekivágni, s megkérte Velkovicstól is a leányt. Az öreg úr nem mondott nemet (nem mert az asszonyoktól), hanem annyit mondott, hogy «aludjunk rá egyet, hadd ösmerkedjünk meg jobban.» A halasztás pedig veszedelmesebb volt most a kosárnál, mert a váltó lejárati ideje közelgett kérlelhetlenül, megdöbbentő bizonyossággal. A halál semmi, még ha biztos is, mert az elácsorog, megáll, kanyarodik, megfordul, visszahuzódik, mint az útközben egerésző macska, Isten tudja, mikor érkezik meg, enged egy napot vagy egy hetet, talán többet is, de a határidő rideg szám, az nem engedhet semmit. Október 10-ike – tehát nem lehet se előbb, se utóbb. Az éjek és a napok egyszerű fehér és fekete koczkák, mint a híd padlóin, ő rajtuk keresztül lépeget zordonan, kimérten a kiszemelt áldozat felé a rettenetes október tíz.

Míg messze az idő, száz terv, megannyi száz vigasztaló barát enyhíti, oszlatja a gondot, törüli a verejtéket az izzadó üstökről, de a mint zsugorodik a koczkás mező, szétszaladnak a jóbarátok, a vérmes tervek s marad csak egy, a legutolsó, a legkétségbeejtőbb, megírni haza az «öreg»-nek.

«Kedves Apám!

Ha még életben akarsz találni, jőjj hamar, nagy vallomást kell tennem, de azt csak élő szóval lehet. Ha október 10-ikéig jösz, még beszélhetsz velem. Tizedikén reggel már halva leszek. Bocsássatok meg nekem és temessetek anyám mellé.»

Hej, erre a szomorú levélre megdobban otthon az apa szive. Mikor indul a legközelebbi vonat? Hamar a táskámat, a köpönyegemet! Mint a záporeső, sirdogál a kisasszony. Jaj, meghalok itthon a nagy bizonytalanságban, vigy magaddal engem is, apuskám! Bizony nem is olyan rossz gondolat. Ki tudja, mi baja a fiúnak, de legyen bármi szívbeli keserűség, ha valaki vissza bírja őt rántani a sírból, az a huga keze, hiszen mindég annyira szerette, olyan nagyon kényeztette. Jól van, készülődj fel, együtt megyünk leányom!

Noszty Pál és Vilma leánya 9-ikén estefelé Trencsénbe értek és a «Nagy Szamár»-hoz szálltak be, onnan küldték el a bérszolgát, keresse fel Noszty hadnagyot.

A hadnagy nemsokára előjött (már az is milyen nagy öröm, hogy életben van) s töredelmes vallomást tett.

Máskor földig sujtotta volna az öreg Nosztyt az eset, most csak annyit mondott sötéten:

– Ilyesmi még nem történt a familiánkban, de most már késő, hogy e miatt neked szemrehányást tegyek. Most már csak annyi időnk van, hogy mentsünk, a mit lehet. De mikép? Mert pénzt nem hoztam. Annyira megijesztettél, hogy rögtön jöttem. Hol vegyek itt pénzt? Engem itt senki se ösmer.

– Hiszen épen az a jó, – jegyezte meg nagy czinizmussal a fiatalabb Noszty.

Az öreg eltünődött, miféle ismerőse lehetne itt? Hát a kis Kubicza főispán. Az bizonyosan megembereli, ha itthon van, s ha nincs is pénze, segít valahogy. Aztán itt lakik most báró Kopereczky Izrael Izsák is, igaz, hogy önző tót ember, de lehet vele beszélni, van rajta egy kis kaszinói patina. Csakhogy most már későn van, vacsora ideje, ilyenkor senkit sem illik meglátogatni, ilyen szándékkal; legjobb lesz reggelre halasztani a műveletet.

– Eredj most a szemem elől, ne lássalak, mert csak az epém forr fel – pirongatta meg a hadnagyot – végezd a dolgodat, ha van, vagy aludj, ha tudsz aludni, de én előlem elpusztulj. Reggel aztán eljöhetsz és ha az Isten szerencsét ad, hát még egyszer kiváglak, pokol fajzatja, hanem aztán azt se halljam, hogy apád vagyok.

Ezzel a mennydörgéssel könnyítvén atyai lelkén, a könnyelmü emberek csodálatos módon helyreigazodó nyugalmával lesétált leányával a «Nagy Szamár» étkező termébe, mely alul volt, két rekeszre osztva a vörös és fehér abroszok számára.

A fehér abroszos teremben első volt, a kit megpillantott egy nagyobb társaságban, báró Kopereczky Izrael. Az asztalfőn ült; szürke kabátban, nyúlszinű fajdkakas-tollas vadászkalap a fején. Épen javában beszélt valamit, mikor a Vilma kisasszony szoknyáinak suhogására egyszerre minden szem az ajtó felé fordult. Gyönyörű jelenség volt, nyulánk, magas termetével, finom fehér arczával, melyen valami költői köd borongott; fekete haja volt, de nem fényes, olyan mint a korom, s ahhoz egy imádandó fitos orrocska, hogy az ember szeretné megenni.

– Ohó! Hohó! Hiszen ez Noszty – kiáltott fel a báró kitörő örömmel s úgy vágta az asztalhoz a kalapját, hogy szinte zúgott.

– Szervusz Kéti öcsém! Ejnye, de derék dolog, hogy látlak!

Kopereczky felugrott, eleibök sietett és egyben átigazítá magát kaszinói alaknak, kiegyenesítvén nyakát, félkörben hajlítá meg karjait. «Csak a zúza hiányzik a hóna alul», jegyzé meg a törzsasztal seniorja, a járásbiró, a rántott csirke szokásos tálalása jutván eszébe az arisztokratikus kéztartás formájából.

Kopereczky aztán ott is ragadt a Nosztyak asztalánál. Az öreg úr felette nyájasan fogadta s a kisasszony olyan pompás társalgó volt, hogy mindjárt át tudta melegíteni, a kivel beszélgetett, mintha tiz éves ismerősök volnának. A báró apró szürke szemei csakhamar ragyogni és világítani kezdtek, mint a macskáé. Hova-tovább jobb kedve támadt, még pezsgőt is hozatott és vizespoharakat rendelt hozzá. Így előkelő az a vidéken, hogy a plebs ne tudja, mit isznak az urak.

Egyébként hiába erőltette a nagyvilági bontont, azért igazi typusa maradt a vidéki gavallérnak, bizonyos zöld allure-ökkel. Jongleur-mutatványait vette elő, mindjárt első intradára elnyelte a Vilma kisasszony keztyűit, majd újveretü körmöczi aranyakat szedegetett elő a hajából és a csipkés gallérja fodraiból, a mire nagyokat kaczagott az öreg Noszty, de Vilmának határozottan visszatetszett a szellemtelen tréfa, bár nem mutatta.

Mikor a kunsztokból kifogyott, odaintette a kucsébert, rákényszerítvén Vilmát, hogy húzzon a zacskójából három számot. Vilma húzott, de a három szám összeadva túl volt a százon, tehát nem nyert. Most maga húzott Kopereczky, megint nem nyert. Dühös lett, káromkodni kezdett, majd megmustrálta a kucsébert, hogy csal, kiszedte a számait, megolvasta, hogy kilenczven-e, mindez igen közönséges, izetlen magaviselet volt, de csak el kellett azt nyelni jó képpel, mint egy kapitális bohóságot szokás, hiszen kis városban kisvárosi emberek laknak és végre is Vilma kiérezte apja modorából, hogy Kopereczky ez idő szerint becses ember.

– Ejnye Kopereczky, – szisszent fel durczásan Vilma.

Különben nem volt ostoba s látszólagos együgyüsége mellett ravasz tervet főzött ki. Az a művelet, hogy az aranyakat a Vilma hajából fogdosta ki s hogy az elálló hajszálak érintése édesen csiklandozta, veszedelmes kóstoló volt. Tovább, tovább! – incselkedett vele az a pajkos tündér, a ki a pezsgőben lakik.

– Tudja mit, Vilma kisasszony, se az én kezem nem szerencsés külön, se a magáé, van egy babonám, próbáljuk meg, húzzunk egyszerre együtt, én egy számot, maga a másik kettőt.

Megrázta a zacskót és odanyujtotta Vilma felé. Vilma kisasszony bedugta a keskeny kis kezét, mire a selyma Kopereczky is belenyúlt a maga nagy mancsával, de volt annyi esze, hogy a zacskóban nem a begöngyölített számokat hajszolta, hanem mohón kapott a fehér kezecske után, megszorongatva azt nagy kéjjel, mámoros pislogással; mintha puha meleg madárfészekben turkálna, érezte a kéz lüktetését, izzó tűz nyargalt át erein, a leány arcza pedig piros lett, mint a rózsa. A bolond is kitalálhatta, hogy a zacskóban mi történik, de hát a mit az emberi szem nem lát, azt nincs joga az apai vigyázatnak figyelembe venni.

– Ejnye Kopereczky! – szisszent fel durczásan Vilma, és kirántotta kezét a zacskóból. – Meg van maga bolondulva, vagy mi?

– Úgy látszik, hogy csakugyan bolond vagyok, mert kis számot kellene húznom s a helyett szándékosan egy nagy numerus után vetettem ki a kezemet. Haragszik?

– Persze hogy haragszom, – felelte és elfordította a szép, álmatag arczát.

Erre aztán teljesen elkeseredett Kopereczky. Fejét lehajtotta a félkönyökére és elkezdett könnyezni.

– No, ne okoskodj Kéti, ne légy gyerek! – szólt közbe az öreg Noszty. – Micsoda dolog az, Vilma? Hiszen csak tréfa az egész. Még csak az hiányzik, hogy felhívjátok rá a közfigyelmet. Máris idenéznek az idegen asztaloktól. Hamar, nyujts kezet Kopereczkynek!

Vilma engedelmeskedett, a mi aztán annyira fölvillanyozta a bárót, hogy egész vidáman fölkiáltott:

– Hopp no! Most már meghalsz kucséber! Játszom az egész kosárra!

Ez mindig esemény a «Nagy Szamár»-nál, korszakalkotó dolog. Minden évtizedben egyszer történik, hogy egy-egy nábob vagy tékozló örökös egész kosárra játszik. Síri csend támad szerteszét az asztaloknál. Beszélgetés, anekdotázás félben marad. A kucséber szivének hangos dobogását lehet hallani. A szegény olasz életfolyamatja megdöbbentő válponthoz jutott: vagy koldus lesz a következő perczben, vagy szerencsefi. Minden figyelem ide fordul. A pinczérek lába legyökerezik. Még tán az óra is megáll a falon, bereked a tik-tak egy-két perczre.

A báró sokáig kotorász a zacskóban, végre kirántja a három számot és figyelmesen a kucséber arczára néz.

– Nyertem! – hörgi diadalittasan.

– Honnan gondolja? – kérdi Vilma.

– A kucséber arczáról látom. Biztos.

A kucséber arczán a kétségbeesés gyöngyözik. Ő már ismeri kívülről a számait, s hirtelen összeadja, de a szörnyű katasztrófát látva, mégse adja meg magát, megüvegesedett szemeit babonásan emeli a mennyezet felé, nem mer hinni a bizonyosban s csodáért imádkozik: «Oh, Santa Madonna, segíts.»

A számok azonban Santa Madonnánál is erősebbek. A 9, 15, meg az 53 Maróthy szerint 77, jóval százon alul; a kosár tehát a Kopereczkyé.

– Engedje meg, Vilma kisasszony, hogy önnek ajánlhassam fel.

Olyan kevélyen, szertartásosan mondta ezt, mint egy középkori lovag, ki az ellenségtől elvett zászlót a királynéja lábaihoz teszi le.

– Köszönöm uram addig is, míg viszonozhatom.

– Mit, viszonozni akarja? – pattant fel Kopereczky. – Vagyis szintén kosarat akar nekem adni?

Vilma elmosolyodott.

– No no, hát alkudjunk meg, a kosarat nem maga kapja, – biztatta meg, miközben kivett a kosárból egy szem mogyorót és egy narancsot, a mogyorót kettéharapta a hófehér, rizskása-alakú fogaival, a narancsot félretette, a kosarat pedig visszaadta az olasznak.

– Itt van, szaladjon vele szegény ember és máskor ne kezdjen ki a báró úr szerencséjével.

Az nem is kérette magát sokáig, úgy elszaladt terhével, mint a füst, abban a meggyőződésben, hogy a Madonna mégis csak segített rajta, egy másik Madonnát küldvén le az égből maga helyett.

Most meg már azért neheztelt meg Kopereczky, hogy hát az ő ajándékát így becsülte meg a kisasszony. Ezt ő nem érdemelte. Ez kegyetlenség. Isten, a ki az ő szivében olvasni tud, látja, hogy az milyen tiszta és őszinte, s ezen aztán sírni kezdett, el nem felejtvén, a mennyi nedvet kisirt, azt megtetézve beszedegetni a poharakból.

Nosztyék látván, hogy a bárón mind jobban erőt vesz a bor, fáradtaknak jelentették magukat s elbucsúztak, hogy a szobájukba vonulnak.

Kopereczky váltig ellenkezett.

– Ej no, restellem, hogy jobban nem mulattattalak De mért nem írtad meg előre bátyácskám, barátocskám, hogy jössz. Fogattam volna galóczát a Vágban, kötöttünk volna nyakára pántlikát, nemzetiszínt, a hogy szoktuk, ha nevezetes férfiúvendég van. Galócza nélkül nem lehet. Egyszer Deák Ferencznek is küldtünk, de mikor az «Angol királynő»-nél elébe tették megsülve, a nemzetiszín pántlikával nyakán, csak nézte, de nem mert belőle enni. «Várom, – mondta – hogy előbb talán a szózatot is el fogja énekelni.»

Erősködött, hogy galócza nélkül nem eresztheti el a város kedves vendégeit, azért csak olyan föltétel alatt engedte őket a szobáikba, hogy holnap még nála jelentkeznek.

Fölmentek szobájukba, de az alvástól még messze voltak. Csordultig ki kellett élvezniök a vidéki mulatság minden ízét, Kopereczky valahol előkerítette a czigánybandát, Kiczka Flórist s éji zenét adott Vilma kisasszonynak, a mire az boszúsan fordult meg ágyában s csípősen jegyzé meg:

– Az ember, úgy látszik, nem kezdődik okvetetlenül a bárónál.

– No no, – felelt félálmosan az öreg Noszty. – Csakhogy Izrael barátunk nemcsak báró, hanem azonfelül senior is lesz, az pedig csinos kis bolondság.