Harmadik Fejezet

(Valahogy mindég rendbe jönnek az eligazíthatlan dolgok is.)

A bárónak ez a takarékpénztári állása foglalkoztatta az éjjel Noszty képviselő úr gondolatait. Alig aludott valamit. A nagy adósság-csinálóknak csodálatos a szimatjuk. Valami titkos érzés megsúgja, hogy ettől vagy attól az embertől ki lehetne vasalni ennyit vagy annyit. Nincs rá semmi különösebb ok, de azért görcsösen ragaszkodnak ehhez a sejtelemhez.

Reggelre kelve első dolga volt a bárót felkeresni a nagy sárga épületben a piaczon, melynek homlokzatán egy arany köpü pompázott, de a takarékpénztári tisztviselők azt ujságolták, hogy a báró még nem jött be, bizonyosan alszik, az éjjel nagy czéczó volt, ő méltósága olyan kedvre szottyant, hogy éji zenét adott először itt bent a városban valami pesti kisasszonynak, a kibe teljesen belebolondult, azután kivitte az egész czigánybandát a Vághoz és a galóczáknak adott éji zenét, végezetül pedig azzal az ürügygyel, hogy menjenek galóczát fogni, belelökte a brácsást meg a czimbalmost a folyamba, hogy azok majdnem belevesztek, de legalább tüdőgyulladást okvetlenül kapnak, szóval fölséges egy mulatság volt, minélfogva ma az elnök úr ő méltósága valamivel később fog bejönni.

Tíz óra is elmúlt és még mindig nem jött Kopereczky, sőt a féltizenegyet ütötte a toronyban, mégse mutatkozott az utczán. Noszty tűkön ült a várószobában, de hát még a fiatal hadnagy, a ki künn az utczán fel s alá járva várta, széna-e vagy szalma: élet-e vagy halál? A kis forgópisztoly ott volt a zsebében. Szorongó érzések között tapogatta meg s aztán megint járt-kelt, hol a toronyórára tekintve, hol a takarékpénztár zöldre festett kapujára.

Végre kijött az öreg.

– No mi van? – kérdé tőle rekedt hangon.

– Nincs szerencsénk, Kopereczky még most sem jött be. Devernázott az éjjel és talán alszik.

– Mindennek vége, – sóhajtott fel a hadnagy. – Úgy látszik, el kell vesznem. Tizenkét órakor felbontható és előmutatható a váltó. A hogy én ismerem Kozsehubát, egy perczig fog várni. Mit tegyünk?

– Talán küldjünk valakit Kopereczky után? Vagy a lakásán keressem fel? Ahol jön ni!

E pillanatban tűnt fel hórihorgas alakja, a mint nagy peczkesen lépkedett a templomnál. Mellette egy hatalmas kos poroszkált, nagy görbe szarvai körbe hajolva befelé nőttek a halántékaiba. Erős állat lehetett, egyszer állítólag összetülekedett a város bikájával és megkergette, Kopereczkyt mint egy hű kutya kisérte mindenüvé.

A hadnagy szemeiben remény csillant meg s sietve osont el egy mellékutczába, míg az öreg Noszty Kopereczky elé lépegetett.

– Épen te hozzád iparkodom.

Kopereczkyn semmi nyoma sem látszott már az éjjeli dorbézolásnak, friss volt, vidám és csupa illat, még a vén kos is rezeda-parfümmel volt meglocsolva. Nyájasan nyújtotta mind a két kezét Nosztynak.

– Isten hozott kedves bátyácskám, Isten hozott. De jó, hogy megszólaltál, mert bizony nem ismertem volna rád, mint az olyan kóróra, hehehe, a min még tegnap egy rózsabimbó ringott.

– Vilmát a fogadóban hagytam, mert egy komoly dologban jöttem hozzád.

– No hát csak gyere be azzal a komoly dologgal.

Kart karba fűzve léptek be a takarékpénztári épületbe, a folyosón kinyitotta az elnöki szobáját és előre ereszté Nosztyt, de a kos fürgébb volt, ő törtetett be elsőnek a szentélybe s egész nyugodtan lefeküdt a Wertheim-szekrény elé.

– Hát ülj le és gyújts rá, aztán parancsolj velem, ha úgy tetszik.

– Nem egyébért jöttem kedves Kéti öcsém, mint azokért az aranyakért, melyeket tegnap a leányom hajából kifogdostál.

– Ah! Persze, – nevetett édesdeden a báró. – Erre nem is gondoltam. Igazán kapitális! Tudod-e, hogy egy jó prókátor talán ki is tudná perelni részetekre. Az a baj, hogy mindössze csak kettő volt; azzal csináltam az egész flanczot.

– Az bizony kevés, – veté oda amúgy mellékesen a képviselő, majd egész komolyra vált arczczal így folytatá: Mert úgy nézz meg engem, hogy én most egy nagyobb összeget akarok tőled rövid úton, rövid határidőre szerezni. Tudod, a fiú. Hej, barátom, nagy dolog apának lenni. Valami görbe dologba keveredett, a becsülete áll koczkán. Kényes természetű ügy. Hisz értesz engem. A pénz rögtön kell. Egy félóra alatt kell, vagy még hamarabb. Ide hiv levélben és bevallja. Nem hogy előre megírta volna. Képzeld a kényszerhelyzetet, a mibe kerültem. És hát kihez forduljak itt? Itt csak egy úr van, egy perfekt gentleman, a ki ezt a helyzetet megérti és az te vagy. Mindenesetre hozzád kellett fordulnom… Igaz-e vagy nem?

Kopereczky szeretett volna most itt nem lenni, de azért mint egy igazi gentlemanhez illik, nem mutatta, csak a zavart beszédjén látszott az igyekezet, hogy a voltaképeni beszélgetési tárgytól távolodjék.

– Hiszen igaz, igaz, a mi azt illeti. Bizony czudar nép ez itt. Nincs ezeknek fogalmuk a becsületről. Jól mondod. Ezeknek a fenyves madár a madaruk, nem mint nekünk a Turul. És azt megeszik mindenestől. Önző kutyák. Adnak is ezek valakinek valamit. Megcsalják ezek az Istent is. A Máriának is mivel szúrják ki a szemét. Odaadták neki a fecskét, hogy az legyen a Mária madara, s azt aztán megkimélik, nem bántják, kicsinyeit ki nem szedik és nagyra vannak vele. De hát mért nem adták oda a fürjet vagy a császármadarat? Azért, mert az nekik jó pecsenyének. A kis verébfiókokat is megsütik és megeszik, de a fecske semmire se jó, hát legyen a Máriáé.

Noszty idegesen húzta ki az óráját.

– Hiszen mind szép ez, édes öcsém, hanem az óramutató könyörtelenül szalad, azért hát kérlek, méltóztass a tárgyra térni.

– Jó, hát beszéljünk róla. Az nem árt. Mennyi volna az az összeg?

– Kétezer forintra van szükségem, még pedig ebben a negyedórában.

Az öreg Noszty mindig úgy egyenlített ki adósságokat, hogy kétakkorákat csinált. Ez olyan rossz szokása volt, a miből a legkritikusabb pillanatokban sem engedett.

– Hm, az csinos összeg. Zsigmond király valamikor egy várost zálogosított el ennyi pénzért.

– Ne beszélj nekem Zsigmond királyról és a madarakról, kérlek.

– Jó, hát nem beszélek. Hanem tisztázzuk előbb az eszméket, – szólt derülten (jele, hogy mentő gondolat jutott eszébe.) – Mondd meg nekem mindenekelőtt, hogy kihez jöttél most, kedves bátyám?

– Hogy értsem azt?

– Báró Kopereczkyhez-e, vagy a takarékpénztári elnökhöz?

– Természetesen báró Kopereczkyhez.

Kopereczky olyat kaczagott erre, hogy a falak is rengni látszottak és a kos is abbahagyta a kérődzést az asztal alatt.

– No, hisz akkor jó helyre jöttél. Kopereczky ugyan nem adhat neked egy grislit se, mert ő maga is kölcsönökből éldegél.

– Ej, akkor hát a takarékpénztári elnökhöz jöttem, – vágott közbe Noszty türelmetlenül.

– Úgy? Az elnökhöz? Az már más – és a Kopereczky vöröses tüskés szemöldökei felszaladtak a homloka tetejére. – Oh, én Istenem, milyen kellemetlenség ez most! Mint elnök nem adhatok neked pénzt ebben az órában, mert ahhoz össze kellene hívni előbb az igazgatóságot, a ki megszavazza, ahhoz pedig legalább huszonnégy óra kell.

– No, akkor aztán vigyen el az ördög, – tört ki a komoly honatya s rohant kifelé kalap nélkül, sétabot nélkül, azzal a végső emberi ösztönnel, hogy bár minden czél nélkül, de segítségért induljon valahová.

– Hohó, megállj csak! – futott utána Kopereczky és megcsipte a folyosón. – Valami jutott eszembe.

– Mit akarsz?

– Gyere csak vissza; hisz a kalapodat is bent hagytad. Hová mennél így? Ugyanis az jutott eszembe, hogy van nekünk egy határozatunk, mely szerint az elnök a saját szakállára is adhat pénzt, ha az illető kézizálogra veszi azt fel. Hát adjál valami zálogot!

– Ne légy legalább nevetséges, Izrael! Nincs én nálam pajtás egyéb értéktárgy, csak három vadgesztenye a zsebemben, a mit a gutaütés ellen hordok.

– Dehogy nincs. Hát ez az aranykeretű üveg fityegő az óralánczodon?

– Ez a Vilma arczképe. Testvérek között sem ér többet tíz forintnál.

– Az mindegy. Nekem ez a medaillon kell. Megelégszem vele.

Noszty kordiálisan belecsapott a báró markába és lekapcsolta a medaillont.

– Mégis derék gyerek vagy, Kéti. Köszönöm a szivességedet és mihelyt lehet, kiváltom a zálogomat.

A báró átvette a jou-jout, bezárta a Wertheim-szekrénybe és leült megírni az utalványt.

– Csak ez az unalmas írás ne lenne, – zsémbelt. – Micsoda bolond találmány, barátocskám. Az ember lefogdossa az emberi hangokat ezekkel a légylábakkal. Hát nem nagyszerű? Mit is mondtál csak? Hogy mindjárt kiváltod, mihelyt lehet. Bocsánatot kérek, de mi nem élünk frázisokból. Nem vagyunk mi se közvélemény, se országgyűlés. Tessék üzleti nyelven beszélni! Mikor? Évet, hónapot, napot! Mondjuk, kiváltod egy fél év alatt…

– Helyes.

– De tegyük fel, hogy ki nem váltod s ebben az esetben…

Olyan eset nincs.

– Bocsánatot kérek, az üzleti életben mindég számolni kell ilyen esetre. Tehát ebben az esetben a kézi zálogra vonatkozó szabályok lépnek életbe, vagyis…

– Vagyis?

– A zálogtárgy akkor a mienk, – nevetett Kopereczky. – A zálogtárgy eredetije, hehehe. Mert maga a zálogtárgy csak symbolum, hehehe. Mint például a mappa egy bizonyos földterületről.

Ezen a tréfán aztán Noszty is jóizűen nevetett s bevárván, míg a becsengetett hivatalnok áthozza az utalvány ellenében a kétezer forintot, meleg kézszorítások között elbúcsúzott barátjától, ki megigérte, hogy feketekávéra felkeresi őket a vendéglőben.

Alig hogy az utczára ért Noszty, megkondult a déli harangszó a piarista-templom tornyában. Lehorgasztott fejjel, szorongó érzésekkel járt azóta odakünn a hadnagy s úgy tünt fel neki ez a várhegy tövében elterülő egész város, mint egy nagy siralomház. Feje zúgott, lábait lassú reszketegség fogta el, szemei elhomályosultak, összefolyt előtte minden, házak, furmányos szekerek, jövő-menő vásárosok. Annyira meg volt semmisülve, hogy az apját se vette észre, a mint feléje lépegetett. Csak a harang búgott rémletesen: bim-bam, bim-bam. A lélekharang az. Arra rezzent fel, mikor az öreg vállon érintette.

– Kiszorítottam, – mondá spártai egyszerűséggel.

Föllélegzett, mint a sivó homokban fetrengő hal, ha vizet öntenek rá.

– Hála Istennek! De akkor most már menjünk! Egy perczet se szabad veszteni.

Ugyde épen most jön rájok szemben a megyeházából Kubicza főispán, a ki el van ragadtatva, hogy régi barátját és képviselőtársát itt láthatja, a hol a madár se jár, összeszidja, hogy nem hozzá szállt, de még csak nem is értesítette (ördögök szánkázzanak a hátadon) s aztán megfordulván és hozzájuk szegődvén, egy benszülött hidalgó büszkeségével magyarázza el a Főtéren útközben az egyes nevezetesebb épületeket. Ez volt az Illésházy grófok palotája. Balra odább lakott állítólag valamikor Szvatopluk király, hogy azt mondják, ott volt a téli rezidencziája. (Az ám ni, most is ott vánszorog az udvaron egy fehér gebe, talán épen az a bizonyos.) Emitt a 13-as szám alatt őrizték 1622-ben a szent koronát. Nézd csak azt az ócska házat, ott hált meg Podjebrád Katalin, mikor Mátyás király átvette mint menyasszonyát.

Meg-megállt valamely alkalmas ponton, mutogatni a várromok festői voltát. No, úgy-e szép? Nem afféle akármilyen dib-dáb város ez. Úgy nézd meg a czipőidet, hogy a nagyapáid pora van rajtok.

– Apám, elkésünk! – türelmetlenkedett a hadnagy, de Kubiczával nem lehetett birni.

És már úgyis elkéstek. A déli harangnak csak épen az első kondulását várta Kozsehuba Tivadar, dehogy várt volna többet egy perczet is. Tudta már ő, hogy megjött a hadnagy apja tegnap (kis városban hamar elterjed a hír). S nemcsak attól fél, hogy fizetni fognak, hanem a Noszty kisasszony jelenléte olyan háztűznézés félét látszott jelenteni. A Velkovics-házban egész éjjel tisztogattak, sikáltak, rendezgettek erre a hírre s azóta is egyre füstölög a kéményük, sütnek, főznek, – legalább azzal a pletykával ijesztette meg délelőtt a gazdasszonya, Klobukné asszony. Nosza, nem szabad késni. Ki kell a kigyó méregfogát venni, ha alkalom van rá. Klobukné által ugyanis egy kosár mogyoróval kedveskedett Rozáliának délelőtt, de az azt üzente nagy gúnyosan, hogy ő nem mókus. Ez ütött szeget a Kozsehuba fejébe.

Hát tavaly még mókus volt? Hisz tavaly még elfogadta tőle az évenkénti mogyoróküldeményt. Meg is köszönte levélkében. De most már nem mókus. Hm, úgy vagyunk? No hát majd megint mókus lesz a kisasszony.

És a míg Nosztyék ácsorgással töltötték az időt a Főtéren, ő magához vevén az ominózus levélborítékot, sietve igyekezett a kaszárnya felé az ezredes lakására.

Kemény, katonás, hirtelen haragú ember volt Stromm lovag. Kozsehubának már előre megborzongott a háta, ha elgondolta, hogy fog az mérgében ugrani, mikor a nevével aláírt váltót felmutatja. De mindegy, ezen már át kell esni a jövendő boldogsága érdekében.

Kozsehuba sohase beszélt vele, csak a kaszinóból ösmerte, a hol az ezredes kalabriást szokott játszani és olyan mérges, harczias hangon mondta ki a terczeket, kvartokat, mintha hadcsapatokat vezényelne. Hát még a kontrát? Azt lehetett volna hinni, hogy egy kartács süvít a levegőben.

Nem minden szepegés nélkül kopogtatott be most ajtaján.

A mogorva «szabad»-ra benyitott a dolgozó-szobájába, hol épen csibukozott az ezredes. Féltizenkettőkor szokott reggelizni s ilyenkor szívja a csibukját. Ez volt a legrosszabb időpont. Azt már mindenki tudta, hogy az ezredest nem szabad csibukozás közben zavarni, mint a püspököt imádkozás közben.

– Mi tetszik? – kérdé boszúsan.

– Én Kozsehuba vagyok.

– Az nekem mindegy, de mi tetszik?

– Mindenekelőtt ezt a borítékot akarom az ezredes úr jelenlétében feltörni.

– Hát aztán? – kérdé az ezredes valóságosan nyugtalanul. Nem birta elgondolni, miről lehet itt szó.

– Ime, a borítékban egy ma lejáró váltó van az ezredes úr girójával, azt bátorkodom tiszteletteljesen bemutatni.

– Egy váltó? Az én girómmal? Lehetetlen, – mordá elcsodálkozva.

– Méltóztassék megtekinteni.

Az ezredes átvette a váltót. Megnézegette elől, hátul, miközben kivörösödött, a szemei kigyúltak, halántékán az erek kidagadtak s a balkezével idegesen dobolt az asztalon.

(No, most mindjárt kezdődik a vihar, – gondolta Kozsehuba.)

De az ezredes kemény arczvonásai a hogy kijöttek a formáikból, épen olyan gyorsan vissza is igazodtak Egy nagyot fújt előbb, aztán egyet szippantott a csibukból.

– Ki adta önnek ezt a váltót? – kérdezte nyugodtan.

– Noszty hadnagy úr.

– És hát most azt akarja ön ugy-e, hogy én fizessem ki?

– Igen is jogom van azt kivánni bármelyik aláírótól, s a mennyiben Noszty úr ma délig nem fizetett, kénytelen voltam a másik aláírónál mutatni be a váltót.

– Hát igen, – hagyta rá az ezredes udvariasan, – kezes fizess, ez a regula. Foglaljon helyet uram, míg összekeresem a szükséges pénzt.

– Az ezredes úr ki akarja fizetni? – kérdé ez csodálkozva.

– Természetesen. Hát nem azért jött ön, hogy kifizessem? Hiszen úgy értettem.

– Igen, igen, de joga van az ezredes úrnak legalább megvizsgálni az aláírást és esetleg tiltakozni.

– Az ördögbe! – fortyant fel az ezredes. – Hiszen csak nem tagadhatom meg az aláírásomat?

– Bizonyos ön abban, ezredes úr, hogy ezt a váltót aláirta?

– Persze hogy bizonyos vagyok. Hiszen csak emlékszik az ember, nem vagyok még demencziában.

– Tessék csak jobban megnézni.

– Ejh, ön úgy tesz, mintha gyanakodnék, hogy nem az én írásom.

– Bizonyosan tudom, hogy nem az ezredes úré! – kiáltott fel élénken Kozsehuba.

– Ezer ördög! – pattant fel az ezredes. – Hogy meri ön kétségbe vonni, a mire én egyszer azt mondom, hogy így van? Egy szót se többet. Itt van a pénze. Egy-kettő, fordulj, indulj! Aláz’ szolgája!

Rossz hangulatban tért haza Kozsehuba. Már a pitvarban meghallotta, hogy vendégei vannak, a kikkel Klobukné bibelődik odabent. Kardcsörgés, káromkodások hallatszottak. Könnyű volt kitalálni, hogy Nosztyék méltatlankodnak, a miért nem találták otthon.

– Te gazember, – sziszegé a hadnagy.

Egy perczig gondolkozott, ne forduljon-e meg, de mégis csak benyitott hozzájuk.

– Szervusz bruder, – kiáltja eléje örvendezve a hadnagy, – de jó, hogy jössz. Már szinte megharagudtunk, hogy nem vártál be. Édes apám Noszty Pál országgyűlési képviselő. (Kozsehuba meghajtotta magát.) Eljöttünk barátom, azt a bizonyos dolgot eligazítani.

– Már el van igazítva.

– Ne tréfálj, kérlek, hanem add ide az izét, a borítékot, elhoztuk a pénzedet, köszönettel.

– Ismétlem, már rendben van. A váltót ezelőtt egy negyedórával bemutattam az ezredesnek. Onnan jövök most.

– Azt a gazságot csak nem tetted meg? – hebegte a hadnagy elhalványodva.

– Ugyan ne tetesd magad, – tört ki Kozsehuba haragosan, mintha nem tudnám, hogy össze voltatok beszélve, hogy az ezredes is csak olyan… olyan lump («mint te») – akarta mondani, de a hadnagy vérbenforgó szemeit látva, megenyhítette, mint a többi lumpok.

A hadnagy hozzáugrott és felemelte a kezét, hogy arczul üti.

Az öreg Noszty elébe állt, nem engedte.

– Te gazember, – sziszegé a hadnagy és reszketett a dühtől.

– Így beszél egy váltóhamisító egy becsületes emberhez, – méltatlankodott Kozsehuba.

– Vigyázzon fiatalember, türtőztesse a nyelvét, inté tárgyilagos magaslatról az idősb Noszty. Ne ingerelje. Nem látja, hogy kard van az oldalán? A helyett, ha már megcsinálta a bonyodalmat azzal, hogy be nem várt bennünket, hanem úgy viselkedett, mint egy Sylock, segédkezzék a kibontakozásban. Hát lássuk csak. Ön bemutatta a váltót az ezredesnek; mit csinált már most az ezredes?

– Az ezredes kifizette a váltót.

– És mit mondott?

– Azt mondta rá, hogy ő írta alá.

Apa és fiú mély csodálkozással néztek össze.

– Menjünk, – szólt az öreg, – itt többé nincs semmi keresetünk.

– De engem ez az úr megsértett! – dühöngött a hadnagy. – Ez vért kiván.

– Eredj a pokolba, az igazat mondta.

Erővel kituszkolta fiát a szobából, mire az megelégedett vér helyett egy gőgös, lesujtó tekintettel.

– Eredj már, kérlek, itt úgyis borzasztó a festék-szag.

Az ajtók tényleg újonnan voltak festve és a hadnagy hozzá is súrolódott az egyikhez, mire dühösen rúgott egyet a pitvarajtón s tisztogatni kezdte a festékhez ért kardbojtját.

– Nem árt már annak semmi, – sóhajtott az öreg, – be van az már piszkolva a nélkül is.

Túl a kapun tanácstalanul álltak meg.

– Hát már most mit tegyünk, apám? Hová? Merre?

Az öreg a gondolatait igyekezett rendbeszedni.

– Az ezredes kétségen kívül gavallér ember. Az szép tőle, a mit tett. Nem akart elejteni, megmentette az életedet. Fizetett ezért ezer forintot. Nem akarta, hogy a világ megtudja, ki vagy, de ő maga már tudja. Mit lehet tehát ebből konstatálni? Azt, hogy úriember és jóakarattal viseltetik irántad. A katonák többnyire jószivű emberek. Kár azokat bántani. De ez más blattra tartozik. A fő az, hogy a konkrét esetből szűrjük le a kardinális alaptételeket, a melyek aztán eligazítanak a teendőinkben. Első dolgunk kipuhatolni, hogy ez a jóakarat mekkora és mennyire aknázható ki? Ez az egyik. Mert ha nagyon erős a jóakarata, akkor el lehet talán végkép simítani a dolgot. Azonban azt is konstatáltam, úgy-e, hogy úriember. Ez a második. Itt megint az áll elő, hogy nagyon úriember-e, vagy csak afféle úri svádájú jó bácsi? Mert, ha nagyon úriember, akkor nem engedi elsimítani azt a disznóságot, a mit elkövettél és nem öl meg ugyan, de megszabadítja tőled a tisztikart. No, ne szólj közbe. Hiába csikorgatod a fogadat. Mert apád vagyok, de nem akarok szamár lenni s úgy okoskodom a dolgok fölött, a mint hideg észszel kell. Ezekhez képest tehát tisztán áll az én feladatom. Most te eredj a hugodhoz a vendéglőbe, vigasztald meg és rendeljetek nekem is ebédet, én pedig sietek az ezredeshez, megköszönöm az eljárását, kifizetem, magamhoz veszem a váltódat és a mit meg lehet csinálni a javadra, azt megcsinálom. Csak azt mutasd meg, hogy hol lakik.

Ezzel aztán az öreg Noszty elindult jobbra, a hadnagy balra és csak az ebédnél találkoztak, a mikor már ott ült az asztalnál Kopereczky is. Lábainál a kos feküdt s ő annak a gyapjas hátán melegítette a lábait, mert úgymond, ilyenkor őszszel, mikor még nem fűtenek s könnyen fölfázik az ember alulról, lábmelegítőnek használja a kost, téli vadászatoknál pedig megbecsülhetetlen. Ugyan tegye csak fel rá a lábacskáit, Vilma kisasszony! Az imposztor így akart gyönyörködni ingerlő lábformákban és bokákban.

Az öreg úr viseletéből semmit se lehetett leolvasni, mintha érczből volnának arczvonásai. Jóízűen evett, fesztelenül csevegett Kopereczkyvel, a mit jó jelnek vett a hadnagy, hanem azért mégis furkálta a bizonytalanság s nem birta sokáig megállni, hogy egy jelentőségteljes oldalpillantással meg ne kérdezze:

– Mi van az illetővel, apám uram?

– Nagyon úriember, – felelte az apa egész közömbös hangon. (Oh, ezek a politikusok! Hogy tudnak magukon uralkodni!)

– No, hogy dagadjon meg, – gondolta magában a hadnagy elszomorodva.

Képzelhetni, milyen unalmas volt neki most végig hallgatni a Kopereczky széptevéseit, parlagi bókjait, vaskos tréfáit és kijelentéseit. Épen magyarázta, hogy ő sohasem hallgatott a tanítóira, mindent az állatoktól tanult, a mit tud.

– Talán a kos is valami professzor-féle magánál? – csipkedte Vilma kisasszony.

– Valóban az. Ő türelemre tanít engem, mint a hogy a méh, mely a takarékpénztári épületen van, a gyűjtésre és szorgalomra emlékeztet. Én az állatok tanítványa vagyok és ez egyik legfőbb büszkeségem.

A hadnagy kiváncsian nézegette a kost, jó volna most eltanulni tőle a türelmet, mert ugyancsak türelmetlenül várta az asztalbontást, míg végre okos szót válthat az apjával.

– Mit végeztél?

Az öreg úr kivette nadrágzsebéből a kettérepesztett váltót és átadta.

– Ezt elhoztam, – mondá, – a becsületet tehát úgy a hogy, megmentettem, hanem az angyalbőr elveszett.

– Hogy érted azt?

– Úgy, hogy a váltómanipulácziódról csak két ember tud. Az egyik az ezredes, a ki sohase fog arról szólni, a másik pedig Kozsehuba, a ki talán szólni fog róla, de ez csak pletykaszámba esik. Mindamellett ez legyen az utolsó botlásod ezen a téren, mert ez nagyon csunya és veszedelmes dolog. A mi pedig a legközelebbi teendőket illeti, eredj fel a szobámba és írd meg a lemondásodat, az ezredes követeli, hogy le a mondurral, lépj ki a hadsereg kötelékéből, azután pedig csomagolj, megyünk haza. S ha nagyon tapintatos akarsz lenni, kezdj köhögni, mert egészségi okokból jösz; a felvidéki éles levegő megtámadta a tüdődet.

Így folyt és így végződött a Nosztyék felvidéki kirándulása. A legszebb hadnagyot elvitték Trencsénből, a mi azonban nem hagyott nagyobb űrt a kis tót városban, mert más hadnagy jött a helyére. Velkovics Rozália sírt, a hol nem látták, egy csomó hitelező pedig káromkodott, a hol hallották. Még egy darabig irkáltak utána, hol neki, hol az apjának, de miután választ nem kaptak, elmaradoztak apránként, mint a darazsak az elvirágzott fától.

Innen-onnan végkép is elfeledkeztek volna róla, ha Kopereczky nem járna egy idő óta annyit Budapestre s nem hozna róla némi híreket, hogy köhécsel, hogy azért hagyta el a katonai pályát, majd meg hogy vért hány. («A mi vérünk az, a mit hány» – sopánkodtak a hitelezők) Némelykor Velkovics Rozáliának is hozott valami üzenetet tőle s akkor rendesen elpirúl vagy elsápad.

Ebből aztán kombinálni lehet, a ki akar. Hanem abból is lehet kombinálni, hogy valahányszor Kopereczky Budapestre megy, mindig találkozik Nosztyékkal. Sőt itthon is sokat gondol rájuk, mert a mi galóczát fognak a Vágban s a mi vadkecskét lőnek a krapeczi erdőben, az mind Noszty Pál czímére megy a fővárosba.

S hova-tovább mind több-több gyanus jel gyűlik össze. Az ősi bagolyfészket, a krapeczi kastélyt javítani kezdik tavaszkor, a bozóttal, farkastejjel, labodával fölvert kertet parkirozzák, utakat csinálnak, exotikus bokrokat ültetnek. Valami fő a Kopereczky fejében, meglássátok.

Hát az főtt benne, hogy egy félév mulva azzal állított be Pesten az öreg Nosztyhoz, a hol különben gyakori vendég volt egy idő óta, hogy a terminus lejárt, eljött a kétezer forintért és elhozta a zálogot.

Noszty Pál tréfára fogta a dolgot.

– Te is mindig olyat kérsz, a mi nincs. Várj kérlek őszig, míg a viczinálisomból pénzt tudok összeütni.

Kopereczky megrázta a nagy fejét.

– Én bizony nem várok egy napot se. Előre megmondtam. Vagy fizess rögtön, vagy pedig viszem a zálog eredetijét.

– Miféle eredetijét?

– Vilma kisasszonyt. No, mit bámulsz úgy rám, mintha meg akarnál enni? Vagy a pénzt, vagy a leányt, így volt az alku.

Noszty arcza olyanra gömbölyödött ki, mint a császárzsemlye.

– Hát iszen jól van, csak ne kiabálj annyira! Azért kár olyan lármát csapni, hogy a cselédek azt hiszik, verekszünk. Hiszen a mi Vilmát illeti, megkapod tőlem ingyen is, sőt tartom szerencsémnek. Mért nem szóltál már előbb, hogy szereted? Hát így szokás nálatok leányt kérni?

– Ej, te azt nem érted, – s fitymálólag intett a kezével. – Tudom én, mit csinálok. Mert úgy van az bátyácskám, vagyis rectissime, kedves apósocskám, hogy az öcsém János, IX. János, megkért a boldogult apámuram kivánságára feleségül egy Abaffy kisasszonyt Liptóból, nem is szerette pedig. Az Abaffy leány kosarat adott neki. János öcsém épen olyan szerény, szégyenlős ember volt, mint én, a kosarát annyira restelte, hogy beugrott a Vágba és belefult. Ezt meg aztán az apám vette a szivére és a halálos ágyán megeskettetett engem, hogy sohasem kérem meg a kezét anyától született teremtésnek. Ezért nem házasodtam ekkoráig. Mindig vártam, hogy valaki rám köti magát, valami olyan módon, a hogy az a regényekben előfordul, de az ördögnek se kellettem. Hát értesz most engem, ha én a zálogot követelem.

Noszty melegen megrázta a kezét és megölelte.

– Látom, Kéti fiam, hogy a formulák embere vagy. Ezt szeretem. Ezzel Magyarországon még sokra lehet vinni. Jövőd van, Kéti. Olyan főispánt csinálok belőled, mint a pinty. De igazán szereted a leányomat?

Kopereczky csak a szemeivel hunyorított s bágyadtan leeresztette kezeit, mint a meglőtt bagoly a szárnyát.

– Hát Vilma szeret-e?

Kopereczky az égre nézett merengve.

– Azt csak az Isten tudja, – sóhajtá.

– Nos akkor eredj, beszélj vele!

Búsan rázta meg fejét.

– Ez az, a mi nem lehet. Hisz az megkérésszámba menne és még kosarat is kaphatnék. Isten ments attól, hogy én szóljak. Inkább a nyelvemet vágatnám ki. Én csak passive viselkedhetem. A mit megfogadtam, megtartom. Nem vagyok én politikus. Én az állatok tanítványa vagyok.

– Pedig úgy beszélsz, mintha a jezsuitáké volnál.

– Neked kell elcsinálnod a dolgot, – követelte Kopereczky, – vagy pedig fizesd meg a kétezer forintot és akkor itt a medaillonod, én pedig megyek szerelmi bánatomban egyenesen a Dunának, hadd lássa az apám szelleme az égből, hogy a kosarat ki lehet ugyan kerülni asszonyi dolgokban, hanem a vízbefulást nem.

– No hát csak ne menj a Dunának, hanem eredj szépen a vendéglődbe és jöjj el este; addig én megpróbálom kiegyengetni az utat.

Így mesélik ennek a leánykérésnek a részleteit a Noszty-rokonság sósabb nyelvű tagjai.

Kopereczky állítólag megjelent este a Nosztyék lakásán. A képviselő azonban a klubban volt, Feri pedig a szinházban. Vilmát egyedül találta nagynénjével, özvegy Ilvánczyné született Noszty Erzsébettel, a ki a háztartást vezette fivérénél.

Nyomasztó hangulat támadt beléptével. Vontatottan indult meg a társalgás s minduntalan megakadt. A hölgyek hímzéseik fölé hajoltak, Kopereczky pedig a családi képeket látszott nézegetni. A néma időközökben hangosan ketyegett a fali óra, mint egy szorongó szív. Hol a nagynéni, hol Vilma kérdezett valami nagyon közömbös dolgot, a mire szórakozottan felelt Kopereczky; ügyetlen, elfogult volt, mint egy diák, mintha valami leszorítaná a nyelvét, miközben szelíden, reményteljesen függeszté szemeit Vilmára, mint a mesékben a kővé vált lovag, kit a csillaghomlokú királykisasszony egy varázsszava van hivatva megeleveníteni.

A nagynéni a kos után tudakozódott.

– A kost tetszik kérdezni? Sajnos, nem akarják a vasúton felvenni kutya gyanánt, azért nem hordhatom magammal. Ilyenkor otthon legel a krapeczi kertemben.

– Zöld-e már maguknál a természet?

– Oh igen. A krapeczi kertemben már virágoznak a baraczkfák és az orgona-bokrok.

A krapeczi kert jó thémának igérkezett. Elmondta, hogy újonnan rendezte az ősi parkot és renoválta a kastélyt. Gondolta magában, utat egyenget Vilmának, hogy minden szemérem nélkül elejthessen itt egy melegebb vagy jelentősebb czélzást, ha ugyan tartogat ilyet számára. De Vilma egy csöppet se látszott érdeklődni a krapeczi kastély munkálatai iránt, pedig tudhatja már apjától, hogy azok az ő kedvéért folynak.

Kopereczky elkomorodott. Legalább annyit kérdezhetett volna, hogy miért, kinek újíttatja a kastélyt s ebből olyan szépen, illedelmesen következhetett volna a többi.

Nagy zavarában most már ő kezdett fölvetni thémákat, idegesen nézegetve óráját.

– Nem mondta Pali bácsi, hogy mikor jön haza?

– Az a «mesterek»-től függ. Tudja, azoktól a mesterektől, a kik a tarokk végén még visszatartják az urakat.

Ösmerem ezeket a mestereket.

– Biz azok épen olyan bizonytalanok, mint általában a magyar mesteremberek.

– Akkor én talán be sem várom Pali bácsit, – nyöszörgött elkeseredve.

– Minek siet, mikor olyan jóizűen beszélgetünk? – jegyzé meg csipősen Vilma.

Kopereczky felállt és elkezdte lassan felhúzogatni a keztyűit.

– Nem hagyott hátra az öreg úr valami nekem szóló üzenetet?

– Nem.

– Sem nem szólt önnek valamit felőlem?

Vilma ma minden gonoszságát előszedte a szerencsétlen báró megkinzásában.

– De igen. Megálljon csak. Mi is volt? (Úgy tett, mintha elfelejtette volna.) Ahá, tudom már. Azt mesélte nekem, hogy ön házasodik. Igaz?

– Nem hitte?

– Persze hogy nem. (Felbiggyesztette ajkait, gúnyosan mosolygott, miközben három szemvesztő gödröcske támadt szép arczán, egyik balról, másik jobbról, a harmadik, a legellenállhatatlanabb, az álla közepén.) Hogyan, ön, az állatok tanítványa? Hiszen ez nagy következetlenség lenne, az állatok nem választanak hitvestársat, hanem csak úgy élnek, a hogy jön.

– Vilma! Ejnye Vilma, – intette a nagynénje.

– Az nem áll, kérem, mert a gerliczének párja van, a papagály pedig örök szövetséget köt a himjével, – disputált Kopereczky. – A házasság alapgondolata kétségtelenül megtalálható az állatoknál.

– No hála Istennek, csakhogy ráakadt!

– Egyebet nem mondott az uraatyja?

– Dehogy nem. Azt is mondta, hogy engem akar feleségül venni.

Olyan közömbös, fáradt hangon, szinte fitymálva szólt, hogy Kopereczky hátgerinczén halálos hideg futott végig.

– És mit felelt? – motyogta tompán, szinte elhalón, s még a szemeit is behúnyta, mint egy halálra itélt, a kit most mindjárt szíven lőnek.

Vilma nagy figyelemmel igyekezett egy finom selyemszálat átbujtatni a tű fokán.

– Azt mondtam, – szólt lassan, vontatottan, miközben ásított egyet, – hogy hozzámegyek.

– Vilma, édes Vilma! – kiálta Kopereczky elérzékenyülten feléje rohanva. – Én vagyok a világ legboldogabb embere.

– No no no, azért csak ne taszítson fel! Ejnye Kopereczky! Ereszszen el! Maga szemtelen!

– Oh Vilma, Vilma! – lihegett lázasan. – Hát így szokás igent mondani?

Vilma az ölelés elől a nagynénje háta mögé menekült s onnan felelt fel, mint valami bástya mögül.

– Hát így szokás úri kisasszonyt megkérni?

– Bocsássa meg nekem, hiszen tudja, hogy én az állatok tanítványa vagyok. – Hiszen Vilma tudta is, de ő meg a Sacré cœur-ök tanítványa volt, a hol Anselma nővértől azt az aranytanácsot tanulta, hogy a ki gyalog van, az ne válogasson a hintókban, hanem üljön fel mindjárt az első kinálkozó járműre.