Negyedik Fejezet

(Néha a szerencse Istenasszonya ellen is sequestrumot lehetne kérni.)

Beavatott nyelvek így adják elő ennek a házasságnak az intim részleteit a burleszk komikum mártásában. De ha így volt is, nem lehet érte senkit megróni. Ki-ki úgy szerez feleséget vagy férjet, a hogy tud. Legalább már ez ne történjék egyformán. A többi aztán úgyis chablon. A mézeshetek, a háborús esztendők, a válás, vagy az összetörődés.

A mi Kopereczky házasságát illeti, azt bizony se a Kopereczkyek nem irigyelték, sem a Nosztyak. A Nosztyak azt állították, hogy Vilma különb szerencsét is tehetett volna; a Kopereczkyek pedig azt hajtották egyre, hogy a senior-jelölt bolondot csinált, olyan leányt hozva a házhoz, a kinek nincs a rajta levő ruhán kívül egyebe.

Hát a nexus kutya?

Kopereczky maga is restelte, hogy neje nem kapott rendes kelengyét s nem győzte mentegetni a látogatók előtt ezt a dolgot.

– Magam kértem az apósomat, hogy ne vegyen semmi lim-lomot. Nem fér ide be már egy bútordarab se. Ezeket az ősi székeket, szekrényeket pedig ki nem dobálom, még ha színarany bútorokat hoz is Vilma. Nem én, becsületemre mondom.

Hát ez igaz lehet, de egy bútordarab mégis csak befért még (pedig nem volt ezüstből), egy bölcső, a mibe a gólya egy év alatt egy kis Kopereczkyt hozott, a kit természetesen Izrael Izsák névre kereszteltek.

Ugyanaz nap észrevette a halál, hogy a Kopereczkyek létszámán most már semmit se ront, lenyisszantotta kaszájával a senior Kopereczkyt Meránban; este jött meg a távirat Krapeczre s most már nemcsak apa lett Krapecz ura, de egyszersmind gazdag főúr.

A keresztelőre feljött Krapeczre az öreg Noszty is s a díszes ünnepély után félrevonta a vejét és így szólt hozzá bizalmasan:

– Szoktál te lapokat olvasni?

– Minek volna az nekem? – csodálkozott Kopereczky.

– Ha lapokat olvasnál, akkor tudnád, hogy a bontómegyei főispán megbukott. Nagy visszaéléseket fedeztek fel az ottani folyamszabályozásnál s a főispán volt a szabályozás kormánybiztosa. Buknia kellett. Most aztán tegnapelőtt félre hítt a miniszterelnök, mint a legöregebb és legbefolyásosabb bontómegyei képviselőt, hogy ajánljak neki valakit, vagyis hogy gondolkozzam egy pár napig s ha megfelelő férfiút találok, a kit az úgynevezett Noszty-klikk elfogad a megyében, azt ő ki fogja neveztetni.

– Mit bánom én azt.

– De nem úgy van az hékás, mert én tégedet akarlak ajánlani.

– Csak nem? – lihegte Kopereczky és csupa ragyogás lett az arcza.

– És miért ne, ha szabad kérdenem?

– Köszönöm, kedves apa – szólt ellágyulva – de meg tudok-e én annak felelni?

– Elég jól áll rajtad a mente, elég ravasz vagy és most már elég vagyonod is lesz hozzá.

– Épen az a kérdés. Félek, hogy a prágai örökség dolgában perbe fog ez a hóbortos Izsák Izrael s a pör évekig elhúzódhat, már pedig az ördögnek nőjjön a fű, ha a lovak megdöglenek. Szóval nem lesz pénzem, nem mozdulhatok.

– Ebben az esetben még jobban elkél a főispánság. Ha meglesz a prágai vagyonod, akkor mint rang és méltóság becses, ha nem lesz meg, akkor mint kenyér is jó, mert össze van vele kötve a vízszabályozási kormánybiztosság, vagy kilenczezer forint össze-vissza.

Kopereczky a szájával csettentett.

– Te vagy a legédesebb após a világon!

– Ne itélj kérlek hirtelen, mert ennek az én ajánlatomnak ára van.

– És az?

– Hogy te meg a sógorodat teszed úrrá.

– Már mint Ferit? Hm, az nehéz sor.

– Meg kell lenni.

– Hivatal?

– Dehogy. Nincsenek olyan hivatalok a világon, az irországi alkirályságot kivéve. Dinasztát akarok csinálni Feriből, nagy urat.

– Akkor hát szoknya?

– Az.

– Kinéztél valakit?

– Megvan s neked és Vilmának kell nyélbe ütni. Hogy miképen lehet, azt megtudjátok.

– Én rajta leszek – szólt Kopereczky – ámbár lelkiismeretes dolog. Azt a fiút rosszul nevelted. Az alma messze esett a fájától.

– Rossz közmondás – felelte Noszty kedvetlenül. – Ha az almafa dombon áll, bizony az almája könnyen elgurulhat a lejtőn messzire, de ha kiegyenesítik a talaját, hát nem gurul el.

– Van benne valami – hagyta rá Kopereczky – Ki az a kisasszony?

– Egy amerikai leány.

– De csak nem kell Amerikába mennünk?

– Nem, nem. Az Isten végszükségünkben úgy tetszik, egyenesen nekünk hozta, mint a sült galambot, és letette Bontómegye közepére. Ezt vétek lenne kisiklani engedni. Add rá a szavadat, hogy ha bontómegyei főispánná teszlek, hatalmaddal, ravaszságoddal és mindenféle eszközzel támogatod ezt a tervet. A főispán szörnyű potentát ilyen helyen, sokat tehet, valamint a főispánné.

Kopereczky oda nyújtotta a nagy csontos kezét. A sors pedig mintha egyéb dolga se lenne, mint báró Kopereczkyt kiszolgálni, úgy rendezte a dolgokat, hogy a mint Noszty haza ért a keresztelő után s másnap a Házba ment, az első ember a miniszterelnök volt, a kibe beleütődött a folyosón.

– Hohó! Állj meg ember, agyon ne tiporj – tréfálózott a miniszterelnök. – Egyébiránt közlendőm is van veled. Tegnapelőtt egy küldöttség volt nálam megyédből, mely Topsichot kivánja főispánnak. Van ellene kifogásod? De kinálj meg előbb egy czigarettával!

– Igen is van. Elsősorban klerikális és másodszor nagy intrikus, ravasz, megbizhatatlan ember.

– Van talán már valakid? De adjál előbb egy kis tüzet is.

– Igen is van.

– Olyan-e, a kinek adhaerentája van ott s a kiért egyszersmind jót állsz, hogy simán megszünteti a Gyik-szabályozásnál beállott zavarokat?

– Olyan – felelte Noszty.

– Hm, az a baj, – vallogatta be lassankint a kegyelmes úr – hogy már Topsich gróf is volt nálam tegnap és félig-meddig megigértem neki.

– Ejh mit! Ejtsd el!

– De nagyon megharagszik…

– Ne törődj vele. Kevésbbé ártalmas ő neked ellenségnek, mint intimusnak.

– Bizony meglehet – dünnyögte a miniszterelnök elgondolkozva, majd fürkészve tekintett egykori iskolatársa szeme közzé, mert Noszty ezen a réven birt roppant befolyással. A közösen elkövetett diákcsinyek jobban forrasztanak, mint akár a közösen csinált történelmi események.

– Nos hát, ki az a te jelölted? – folytatá élénken. – Add elő Pál úr, de hamar, mert engem mindjárt beharangoz az elnök.

– Báró Kopereczky Izrael.

– Ugyan eredj, – pattant fel a miniszterelnök, – azt mondják, nagy szamár.

– Ne adj a mende-mondákra, – felelte sértődve. – Hisz itt még (valami nagy embert keresett az elméjében) Bismarckra is azt mondanák, hogy szamár, ha nálunk pályázna valami állásra.

– No, a mi igaz, az igaz. Hát ki, mi voltaképen ez a báró Kopereczky? Van vagyona?

– Övé a krapeczi uradalom.

– De az nem Bontómegyében fekszik. Mi nexusa van Bontóban?

– Az én rokonaim, a Nosztyak, Horthok és Ragányosok, Leviczkyek és Homlódyak.

– Úgy? Neked is rokonod?

– Vőm.

A miniszterelnök kedélyesen a vállára borúlt.

– Ej no, bocsáss meg bruder, de bizony Isten nem tudtam. Szeretnék a nyelvemre ütni. De ugy-e nem aprehendálsz? Ki lesz nevezve, punktum. Kinevezem neked ab invisis. No, ugy-e jó lesz. (Kedélyesen a tenyerébe csapott.) Végeztünk, amen.

Csengetyűszó hallatszott a teremből. Sietve tünt el a folyosón, eldobva czigarettáját, épen olyan könnyedén, mint egy főispánt.

Csakhogy a czigaretta még füstöl egy darabig eldobva is, de a főispán mindjárt hamu.

Nosztynak első dolga volt megsürgönyözni a nagy hirt Kopereczkynek, mire hirtelen elterjedt egész Trencsénben, hol már eddig is szörnyülködtek az emberek a Kopereczky szerencséjén. De ez az utolsó hir okozta a legnagyobb szenzácziót. Gyereke ’iszen a többi trencsénmegyei embernek is születik, az se szokatlan, hogy valakije meghal, a kitől örökség nyílik, de hogy Trencsénből vegyenek kölcsön okos embert olyan híres megye fejének, mint Bontó, a hol statusférfiak, miniszterek teremnek, olyan még nem történt, mióta a világ áll.

– Hát ez az az elmaradt staffirung! Ehol van ni. No, most mondjátok már, hogy Kopereczkyné csak négy szoknyát hozott a házhoz és három hálóreklit!

Milyen szertelen a szerencse! Gyereke születik Kopereczkynek, új költség, de mindjárt lehagyít az Isten egy nagy jövedelmet a prágai seniorátussal; a nagy vagyonhoz már most nagy hivatal kell, itt van, kinevezik főispánnak, a főispánsághoz sok ész kell, majd meglássátok, meglesz. Hogy hol veszi, az Isten tudja, de meglesz valahogy, a mint meglett valahogy a többi járulék is.

Nem sokára megjött a kinevezés a hivatalos lapban is. Alig hogy átesett a tömérdek gratuláczión, Budapesten termett és átalakúlt. Máskép lép, máskép beszél, máskép tartja a fejét. Valami nagy ő most, úgy képzeli, hogy a föld is érzi, a hol a lábát ráteszi. Olyan kórjelei vannak ennek, mint a tifusznak, hogy kodifikálni lehet őket.

Átveszi a belügyminiszteriumban a kinevezési okmányt, tiszteleg a belügyminiszternél, a ki ellátja instrukcziókkal, kivált az ilyen megyében, mint Bontó, a hol zavarok vannak és pánszláv mozgalmak készülődnek. Már mindjárt az előszobában kezdi a hatalom bűvös mákonyát fölszíni.

A titkár csupa mosoly, csupa szívesség, az ügyes-bajos várakozó képviselők egymásnak suttogják: «Az új bontói főispán» s bosszús szemet vetnek rá, mert a képviselőket megelőzve mehet be a miniszterhez. Ő excellencziája «per tu» szólítja: «Ülj le kérlek és gyújts rá, beszéljük meg együtt a dolgokat.»

Mikor a komoly és titkos részt rendbehozták, akkor egy pár meleg kérdést intéz hozzá a miniszter:

– Mikor szándékozol lemenni?

– Mikorra parancsolod?

– Minél előbb tartod meg az installácziót, annál jobb. Reménylem, leviszed a feleségedet is?

– Úgy szándékozom.

– Úgy-e, Noszty-leány?

– Az.

– No az ott aranyat ér… – Hát csak erély barátom, erély és harmadszor is erély. Mihelyt egy kicsit megmelegszel, értesíts a viszonyokról, természetesen számjelekkel.

Ezzel aztán udvariasan kikiséri és az ajtónál hozzá teszi:

– De ne felejtsd magaddal vinni a kulcsot. Majd elküldetem a lakásodra. Hol vagy szállva?

– Az «Angol királynő»-nél, kegyelmes uram.

Az új főispán most már elhajtat egy litografushoz és névjegyeket nyomat: «Báró Kopereczky I. I., Bontó vármegye főispánja», aztán a távirdára szalad és egy sürgönyt meneszt a bontómegyei alispánhoz, melyben főispáni kinevezését tudatja és kéri, hogy minél rövidebb idő alatt a szükségesek megbeszélése végett keresse fel Budapesten az «Angol királynő»-ben.

A Koronaherczeg-utczában találkozik a sógorral, Noszty Ferivel. Csinos ficzkó, vasalt nadrágban, villogó czilinderrel, szegfűvel a gomblyukban. Persze, nagy örömbe tör ki:

– Ejnye, de jó, hogy találkozunk, épen azon gondolkoztam, kitől kérjek kölcsön hirtelenében ötven forintot?

Kopereczky most az egyszer nem vág savanyú képet, átadja az ötvenest, de azt a megjegyzést még se hallgatja el: «Ámbár most nekem is sok kiadásom lesz.»

– Az ám, főispán lettél. Ebédek, pezsgő, reprezentálás. Kedves poziczió. Minden virág neked nyílik a megyében, minden fáczánt te eszel meg s minden asszony a hálódba botlik. Ezt jól csinálta az öregem. Csak aztán rólam se feledkezz meg, sógor.

– Mit? Volna talán kedved magántitkárnak lenni?

– Pfuj! Nem szeretek én körmölni. Arra keress magadnak valami skribát, valami ügyes lateinert, a ki majd lapot is szerkeszt. Mert saját organumodnak kell lenni, a mit te sugalmazol.

– Ne beszélj!

– Az úgy van, kedves sógor. Hozzátartozik a királyosdihoz. Kivált nemzetiségi megyében. A kormány szubvencziót ad a lapodnak, a lap azután működik. Te a közgyűléseken teszel nagy kirohanásokat a nemzetiségiek ellen, ő a czikkekben; ha nincsen ok rá, találtok okot, a czikkeket aztán a szerkesztő megvörösczeruzázva küldi fel a kormánynak, hogy lássa, mennyire dolgoztok a magyar állameszme érdekében s addig-addig dolgoztok, míg egyszer csak azon veszitek észre magatokat, hogy a hol azelőtt béke volt, most fenekestől felfordult minden. Hát erre én nem vagyok való, ahhoz egy «buzgó» fiatalember kell. Hanem ha valami jót akarsz velem, szerezz nekem egy jó parthiet…

– Jó, majd hiradással leszek, ha valami érdemes falat akad. Apád már beszélt velem ilyesfélét, de olyan formán, mintha már meg is volna. De addig is kisérj el a szabóhoz, díszmagyart megyek csináltatni. Nini, elfelejtetted már Velkovics Rozálit?

– Az csak akkor volt jó. Akkor még kevesebb adósságban úsztam. Most már nagyobb hal kell.

– Vigyázz, sógor, mert a czápáig találod fölvinni, az pedig nincs se a Tiszában, se a Dunában.

Ilyen vidám beszélgetés közt értek Grünbaum és Weinerhez, s onnan aztán a Birner-féle kereskedésbe nyitottak be perzsgőt rendelni a beiktatási lakomára. Ötven üveg franczia és négyszázötven üveg magyar pezsgőre alkudtak meg.

– Hanem az etiquette legyen egyforma a palaczkokon, – rendelte a főispán. – Ért engem?

Noszty Feri helyeslőleg intett a fejével, míg Birner úr arczán széles mosoly terűlt el.

– Oh, hogyne! Nagyon is értem a méltóságos urat. Méltóztassék benne megnyugodni, mind egyforma Moet Chandon vignettával lesz szállítva.

– Az ördögbe, Birner, – pattant fel Noszty megbotránkozva. – A sógorom nem úgy érti ezt, hanem megfordítva, hogy t. i. a magyar vignetták legyenek a franczia pezsgőkön is.

– A hogy parancsolni méltóztatik, – hajtotta meg magát Birner úr.

Kopereczky oldalba döfte a sógorát és tótra fordította a beszédét, mint mindig kritikus pillanatokban.

– Cso robis? Csi szi sza zblazni? (Mit csinálsz? Megbolondultál?)

Hanem ott künn aztán felvilágosította Feri.

– Te bolondultál meg, sógorkám. Mert látod ez a különbség. Egy tót úr úgy csal, a hogy te; egy magyar úr úgy csal, a hogy én. Ha a te intézkedésed sülne ki (pedig minden kisül), örökre lehetetlen volnál Bontómegyében, de ha az én intézkedésem tudódik ki, hogy a franczia pezsgőre tettél magyar etiquettet, akkor mint bámulatraméltó gavallért és hazafit fognak ünnepelni s a mellett így is, úgy is czélodat éred, hogy csalod őket, s hogy ti inyenczek fent az asztalfőn franczia pezsgőt fogtok inni, míg az alsóbb rendbeliek a becsületes magyar gyártmányt kortyogtatják.

Tetszett az okoskodás Kopereczkynek.

– Hm. Mondasz valamit. Igazad lehet. Köszönöm, hogy figyelmeztettél. Én nem vagyok hiú ember, se pedig olyan nagy szamár, a ki ne tudná, hogy szamár. Én tudom és érzem a szamár voltomat s ez a kiváló tulajdonságom meglásd, ki fog emelni engem a közönséges főispánok közül. Apád nem fog velem szégyent vallani, ne félj! Hanem egy okos ember okvetlenül kellene hozzám. Mert ha egy jó titkárom volna, hiszem, jól be tudnám tölteni az állásomat. Pompásan lehetne felosztani a dolgokat. Én a parancsolást tudom, a törvényeket, meg a többi egyebet a titkár tudná. Kereshetnél nekem valahol egy alkalmas ficzkót, mi?

– Utána látok.

– Köszönöm, sógor, nagyon lekötelezel, kivált ha sietsz vele, mert a miniszter azt akarja, hogy minél gyorsabban foglaljam el a székemet. Sokat vár tőlem – tette hozzá némi büszkeséggel. – Szóval, nem merem a beiktatás napját későre kitolni, annál is kevésbbé, mert már mindenem kész, ami a bontói fölszereléshez kell, csak még egy sastoll kell és egy irótoll. A sastollat megvehetjük útközben.

– Az irótollról meg én gondoskodom. Három-négy nap múlva nálad lesz.

Noszty elvállalván a feladatot, egy úgynevezett «pokoli ötlete» támadt, melyről bajos elhatározni, az ördög sugta-e, vagy egy kis ijjas fiú, a ki valamikor Isten volt, míg az Olympusi hatalmakat nem depossedálták, de a ki legtovább uralkodik, mert a többiek, az öregek, már eltüntek, de ő még most is intéz.

– Szegény hugocskám, – dünyögte az elhatározásnál Feri – miért ne tenném boldoggá?

S ezzel másnap, mikor reggel otthonról elment, benyitott az ugyanazon utczában levő «Czinkotai itczéhez» czimzett kis kocsmába; oda szokott járni, ha pénze nem volt és mulatni akart, ott mindig hiteleztek az elegáns fiatal úrnak.

Jóképű, tisztes öreg asszony volt a kocsmárosné, nyájasan köszöntötte, mert már régen nem látta.

– Itthon van Kornél? – kérdezte.

Kornél, az öregasszony fia, oskolatársa volt, azonfelül együtt önkénteskedtek s azonfelül… de ezt már nem kell mindenkinek tudni.

– Nincs, édes urfim, nincs biz az, – felelte a jóképű anyóka. – Az ügyvédi irodában van?

– Hát kegyed hogy érzi magát, kedves Malinkáné asszonyom.

– Köszönöm a szives kérdését. Mit mondjak neki, ha hazajön?

– Hogy kerestem, fontos beszélni valóm van vele.

– Jó vagy rossz? – kérdé aggódó pillantással az asszony.

– Jó – felelte Noszty.

– Azért kérdeztem, kérem alásan, mert kedélybeteg, félek, nem jó vége lesz. Szenved, valami titkos bánata van, óvom a rosz fuvallattól is, nemhogy a rossz hirtől. A lelkem is reszket, ha ránézek.

– Majd talán meggyógyitom – mosolygott rejtelmesen az úrfi. – Mondja meg neki Malinkáné asszony, hogy eljövök délután, várjon meg otthon.

Feri körülbelül tudta, mi baja van. Évek előtt együtt voltak önkéntesek, mikor az ezred még itt Pesten feküdt. A «czinkotai itcze» akkor is már abban a hírben állott, hogy koszt dolgában csak a «Kis pipa» versenyezhet vele. Szokásban volt akkor, de még most se multa divatját, hogy a jobb házból való leányok a sacré-cœur-ök után mintegy a nevelés befejezéseül egy-egy nevezetes konyhájú vendéglőbe adattak, hogy egy pár hónapig déltájban ott szorgoskodjanak, mint volonteur-ök a konyhán, annak csodás titkait meglesni, mert a szent házasságban csak eleinte vonzerő a csók, de a jó asztal, az örökös kapocs a férj és feleség között. Az elválás is «ágytól» és «asztaltól» szól. Az ágytól még csak el lehet válni, de a jó asztaltól nagyon keserves.

Vilma kisasszony, minthogy az utczájukban volt, a «Czinkotai itczé»-hez járt gyakorlatra. Eleinte kedvetlenül, később valóságos szenvedélylyel. A kocsmárosné önkéntes fia szép, délczeg, magas, szőke fiatal ember, be-bekukkantott a konyhába, ha éhesen hazajött, egy kis palacsintát lopni azon melegiben a sütővasról, úgy jó az. Önkéntes Malinka Kornél azonban csak éhes volt egy-egy gyakorlat után délfelé, de vak nem volt (sőt inkább igen csinos ábrándos szemei voltak), tehát hamar észrevette a konyhán sürgő-forgó uri kisasszonyt, Malinkáné sietett bemutatni a fiát, a ki aztán elbeszélgetett vele egyről-másról, elannyira, hogy bizonyos idő multán a konyhabeli jók közt Vilma kisasszonyt kezdte találni a legédesebb falatnak és mondjuk ki egyenesen, a mi igaz igaz, a backfisch Vilmácska sem maradt iránta hidegen. Itt a pattogó, perelő tűz mellett, a hol minden nyers anyag megfőtt és megsült, az ő érzéseik is hamar forrtak. Elannyira, hogy már szűk volt nekik a konyha. Valahányszor Vilma elment az önkéntes öcscsével sétálni, az ifjú Malinka, ki már az ablakból leste, hozzájuk csatlakozott s együtt járkáltak a városban. Feri úrfi, a ki szerette hugát s kit a huga sokszor segített ki apró pénzzavaraiból, testvéri gyöngédséggel húnyt szemet a szövődő viszonyra. Sőt később, midőn Vilma már bevégezte a tanfolyamot a «Czinkotai itczé»-ben, minthogy valaki, a kit Malinkának hínak, semmiféle ürügy alatt nem juthatott volna be a gőgös Noszty Pál szalonjába, Ferencz úr közvetítette a szerelmesek levelezését.

Hogy minek irkáltak és mit reméltek, isten tudja (de hisz a szerelem legjobban táplálkozik a reménytelenségből), hogy találkoztak-e valahol a Feri tudtán kívül is, nem igen fürkészte, meglehetős felületes és könnyelmű volt, hogy ne törődjék vele. Az önkéntesi év után mindkettőjüket kinevezték hadnagynak. Noszty elfoglalta helyét s elment az ezreddel Trencsénbe, Malinka ellenben nem maradt a katonaságnál, beállott ügyvédsegédnek, hogy minél előbb letehesse az ügyvédi vizsgát, s mint híres ügyvéd odaállhasson Noszty elé egy szép reggelen. Hej, mennyit álmodozott erről a napról a száraz akták között.

Özvegy Ilvánczyné szül. Noszty Erzsébet, a Vilma nagynénje, a ki a háztartást vitte Noszty Pálnál, szigorú asszony volt, a furfang se hiányzott benne (hiszen Noszty vér csurgott az ő ereiben is), de ha valamely regény olvasásába elmerült, akkor a szőnyegét is el lehetett volna lopni a lába alól. Általában az olvasmányaihoz igazodott; ha a gyilkosságról, rablásról olvasott, nappalra is kulcscsal zárta be az ajtókat, ha nem, éjjelre is nyitva hagyta. Ha a regényben valami csintalan, kikapós asszony volt, átható árgus szemeivel, melyek egy detektivnek is becsületére váltak volna, még a Vilma titkos gondolataiba is behatolni igyekezett, a sóhajait, halaványságát, hallgatagságát mint bűnjeleket kezelte, az elhullatott papirosait titokban összeragasztotta és elolvasta, ha azonban jó indulatu, hős jellemek fordultak elő regényében, akkor megbízott benne, sokszor egyedül is elengedte órákon át flangirozni a városban. Beszélik a dr. Horváth Márton köz- és váltó-ügyvéd irodájabeli emberek (meglehet azonban, semmi vonatkozása nincs ezzel), hogy gyakran jött fel hordár, a ki Malinka Kornélt kereste, egy levélkét csusztatott kezébe, mire annak kigyúlt az arcza s észrevétlenül otthagyva keresetet, aktát, végzést, kiosont az irodából. Az imposztor segédek, a kik utána leselkedtek, azt állítják, hogy az utcza sarkán egy elfátyolozott, karcsú kisasszony várakozott reá olyankor.

Hogy volt, hogy nem volt, isten tudja, csak az bizonyos, hogy azokban az időkben, mikor Kopereczky elvette a Noszty-leányt, búskomor lett, nem ivott, nem evett, nem dolgozott, nem tanult (mert különben már letette volna azóta az ügyvédi vizsgát), hanem őgyelgett az utczákon, a budai hegyek közt, mint egy testetlen árnyék. Hogy miért, senkinek se mondta, senki nem sejtette, az ifju Nosztyt kivéve, a ki még a nász előtti héten is hordta a leveleket. Aztán akárhányszor rajta kapta húgát, hogy keservesen sírt ott, a hol nem látták.

Vilmát aztán elvitte férje Krapeczre, annak több mint egy éve és most micsoda pompás jelenet lesz – mikor egyszer odatoppan Malinka Kornél is.

Alig várta a délutánt, hogy fölkeresse régi önkéntes pajtását.

Az már várt rá akkor; szomorúan nyujtotta feléje a kezét. Feri hasonlított Vilmához. Ez az arcz fájt neki. Óvakodott rá nézni.

– Parancsolsz velem valamit?

Olyan volt a hangja, mintha a sírból jönne.

– Egy ajánlatom van számodra, kedves öregem. Mennyit keresel te meg az ügyvédi irodában?

Malinka vállat vont és rábámult a közömbös jéghideg szemeivel.

– Mit bánom én azt? Minek nekem a pénz? Hitványság az!

– Boldog ember vagy. De én még boldogabbá akarlak tenni. A sógorom, a Vilma férje, bontóvári főispán lett és titkárra van szüksége. Vállalkozol-e rá?

Azok a jégszemek hogy kezdtek egyszeribe villogni, mint a szentjános bogarak. Mohón, izgatottan kapta meg a Noszty karját.

– Ő akarja?

– Nem, egészen az én ötletem.

– Tud róla? – suttogta rekedtes hangon.

– Nem is tud róla, de majd megtudja, ha egyszer ott lát.

– Azt hiszed, örülni fog?

– Gondolom, nem fog haragudni.

– Nem okoz-e az neki fájdalmat?

– Fájdalmat? Miért? – csodálkozott Noszty.

– Mert nekem fájdalmas lesz.

– Hát akkor ne vállald el.

– De nem bírok neki ellentállni.

– Ebben az esetben rendben van a dolog. Irok majd egy pár sort s ezzel keresd fel a sógort az «Angol királynő»-ben.

Noszty fütyörészve távozott, gondolván magában: ezeket én most összehoztam, a miből szép vígjáték lesz Krapeczen. Sokkal frivolabb volt, mintsem arra is gondolt volna, hogy ép úgy lehet szomorújáték is.

Malinka jelentkezett másnap s a csinos, jó formájú fiatalember megtetszett Kopereczkynek, röviden megegyeztek és még az nap délután iróasztalt tétetett be neki az egyik vendéglői szobájába:

– Ez az ön dominiuma, – mondá, mutatván neki az iróasztalt. – Ön ezentúl nem Malinka, hanem Kopereczkynek a második énje. Beleképzeli magát az én bőrömbe és gondolkozik helyettem. Én mindenbe beleavatom önt. Ha ön valami bolondot csinál, összeszidom, ha pedig én csinálok valami bolondot, akkor még jobban szidom össze. Elég, ha egyelőre ennyit tud. A többi majd következik.

– De mégis szeretném teendőim tüzetesebb meghatározását, – szólalt meg Malinka.

– Ne beszéljen nekem ilyen stilusban. Mert azt én ki nem állhatom, azt hiszem, hogy valami hivatalos okmányt olvas s attól én mindjárt elalszom, mint a kakas, ha meglóbálják. Hogy mi a teendője? Hm, azt nehéz meghatározni. Mindenekelőtt egy szép beiktatási beszédre van szükségem. Ezt önnek kell megcsinálni. Ez a szekretárius dolga. Csinált ön már ilyesmit?

– Nem csináltam még, de a chriától kezdve mindent meg tudok csinálni, csakhogy…

– Csakhogy?

– Jó volna látni mintának egy ilyen beszédet, mi szokott abban lenni.

Sok zöldség, tömérdek ketle-kotla. És ezt nekem szóról-szóra be kell magolnom. De hát ilyen az ember. Hihetetlen, mi mindenre képes a hazájáért! Különben itt volt tegnap az alispánom, a kivel e hó 20-ikára állapítottuk meg a beiktatást. Fogalmazzon majd egy levelet ilyen értelemben a törvényhatósághoz, a melyben értesítem erről, holnap pedig rendeljen valamely nyomdában meghivókat a főispáni ebédre. Azokat majd csak a jövő héten küldjük szét otthonról, Krapeczről, mihelyt megkapjuk az alispántól a meghivandók névsorát. Ugyancsak megigérte, hogy megküldi a jegyzőkönyveket a régibb főispáni beiktatásokról, ezekből aztán megtudjuk, mi minden vár ott engem. Oh jaj, csak már átestem volna rajta!

Malinka megértvén ezeket, lassan-lassan belemelegedett feladatába s minthogy úgyis értelmes koponya volt, az alispán által küldött programmból és a régi beiktatási jegyzőkönyvekből összefogdosta a beiktató ünnepély képét.

A főispán 19-ikén a délutáni vonattal érkezik Bontóvárra. A megye határán egy kisebb küldöttség száll fel a vonatra s kiséri a székvárosig. A székváros indóházában a város polgármestere és a megyei tisztikar fogadja, az ott elhangzó rövid «Isten hozott!»-ra néhány szivélyes szóval felel, mire a Dengely hegyén megdördülnek a régi Thököly-ágyúk, lévén most Thökölynek sokkal több ágyúja, imitt-amott elszórva várakban, városokban, mint a mennyit valaha öntetett és bírt. A főispán az előre odaküldött négyesfogatára ül és a megyeházi szállására hajtat. A voltaképeni beiktatás csak másnap lesz az e czélra összehivott közgyűlésen, a hol a főispán leteszi az esküt, mely alkalommal a főjegyző, Vér Tamás fogja üdvözölni, mire aztán a főispán mondja el a beszédét, stb.

A programm egy kicsit szegényesen festett (kifejezője volt, úgy látszik, a hangulatnak). Kopereczky is észrevette és váltig morgott. Hogy még be se tette a lábát a vármegyébe és máris sikkasztanak. Hová tették a programmból a fehérruhás lányokat? Micsoda szemtelenség! E nélkül legyen ő főispán? Azonkívül se bandérium, se fáklyás-zene. Ez bizony nem jól kezdődik.

– Nem csoda, – vigasztalta Malinka a panaszkodót, – még nem ismerik méltóságodat.

– Hiszen épen az, hogy még nem ismernek. Azért csodálkozom. Mert ha ismernének, nem csodálkoznám.

Nem volt kedvező prognostikon a «Bontói Napló» se, melynek minden sorát figyelmesen olvasták. A fekete betűerdőből hideg szél fújt s gonosz manók vigyorogtak ki. A távozó főispán iránti szeretet és melegség áradt ki a különböző közleményekből. A lemenő napnak üvöltöttek hozsannát. Ejnye, de furcsa magyarok!

E hidegségből egyébiránt nem érzett Malinka semmit, sőt inkább melege volt, izzadt a beszéd készítése közben. Sok penzumot csinált már életében, de egy se ment olyan nehezen, talán épen azért, mert valami rendkívülit akart alkotni. Olvasta mintának Cicero, Kölcsey beszédeit, hogy azokból ihletet merítsen, elment vagy kétszer-háromszor a karzatra országgyűlési beszédeket hallgatni, ezeknek a hatása alatt írt aztán egyet-egyet, de mikor Kopereczkynek felolvasta, az nem volt megelégedve.

– Nem jó, amicze, nem jó.

– Hát miért nem jó?

– Mit tudom én? Csak nem jó.

Akkor aztán áttanulmányozta az Antonius beszédét Caesar holtteste fölött s írt egy hatalmas, lendületes szónoklatot alexandrinusokban, hogy öröm volt azoknak a pattogását hallani. Mert meg kell adni, pompás tolla volt Malinkának.

Kopereczky végighallgatta ezt is s fitymálva intett a kezével:

– Ez se jó.

A szegény Malinka most már kezdte az alispán által küldött régi jegyzőkönyvekben megörökített beiktatási beszédeket fölturkálni s nagy kínjában kiválasztván egyet, a melyet a mostani alispán tartott még főjegyző korában, az 1868-ban kinevezett főispán, báró Aráncsy János beiktatásánál és a melyet a szónok úgy adott elő akkor, mint a vármegye óhajait, most akként travesztálta, mintha a főispán igéret gyanánt mondaná el ugyanazokat a szóvirágokat, reformokat, pattogó szentencziákat, kopott hasonlatokat és részesülőkben össze-vissza gubózott oratori maszlagokat és czirádákat.

Kopereczkynek a szemei csillogtak a megelégedéstől és örömtől.

– Ez az, pán brat. Ez az igazi, ez a szép, rajta van az a bizonyos megyei szag, a mi a hajduk dolmányán és a bizottsági tagok bekecsén. Maga nagy talentum, pán brat.

Az volt nála a legnagyobb fokú megelégedés, ha valami alantast per «pán brat» (testvér úr) szólított.

Ezt a beszédet vitte haza Krapeczre, hogy betanulja.

A beiktatásig ugyanis még tíz nap volt. Kopereczky ráért még hazamenni; úgyis dolga volt otthon; lemondani a takarékpénztári elnökségről, átadni az irományokat, ellátni instructióval a tisztjeit, aztán a kis rajkót is meg kellett nézni. Hisz az már nőtt azóta! Oh, hogyne! Egy hete, hogy eljött hazulról. Azóta talán már nevetni is tud!

Különben se lett volna czélja a további ittidőzésnek, mert az apósa, a ki eddig tanácsokat öntögetett a fejébe, már tegnapelőtt előre elutazott a megyébe a hangulatot megfordítani (már a mennyire lehet), sőt egyenesen nem czélirányos lett volna, mert Feri sógor otthon maradt s minden másodnap megpumpolta, még pedig mindig duplájával az előbbeni kölcsönnek. Egy szóval kubusra dolgozott. Ezt a methodust pedig állítólag egy hajdankori perzsa sah se győzte a sakktáblán, pedig csak búzaszemekről volt szó. Hja, ezt nem lehet tíz napig kitartani. A báró tehát azt mondta egy reggel Malinkának:

– Készüljön fel, amicze, megyünk haza Krapeczre. Ott a csendességben, a hol nem zörög ez a sok bolond szekér, könnyebben megtanulom a beszédet. Aztán szó a mi szó, nagyon szeretnék már egy kis gyereksírást hallani.

– Ha pedig egy kulcsot hoznának a miniszteriumból, arra úgy vigyázzon, mint a két szemére.

A portásnak meghagyta, hogy minden érkező levelét rögtön továbbítsa Krapeczre.

– Ha pedig egy kulcsot hoznának a miniszteriumtól, arra úgy vigyázzon, mint a két szemére, rögtön csomagolja be és küldje utánam!

Malinka szeretett volna elmélázni a vasúton (volt hozzá szép és bőséges anyaga), sokat adott volna érte, ha a főispán nyugton hagyja, de az épen fecsegő kedvében volt s kedvenczéről, a kosról beszélgetvén, hovatovább mindkettő belemerült az állatvilág dicsőitésébe.

– Micsoda ostoba hivalkodás, barátom, hogy mi emberek magunkat a legtökéletesebb teremtményeknek képzeljük! Önkényes ráfogás. Meglehet, hogy a birkák is azt gondolják magukról. Épen olyan joggal tehetik, mint mi. Az igazság pedig alkalmasint az, hogy az Isten egyenletesen osztotta el teremtményei közt a tehetségeket. Egyik ebben kiválóbb, a másik abban. A kutyának több a megfigyelő képessége és a szaglása mindenkinél. A nyúl hallása csodálatos. A gólya napokkal előbb megérzi a vihart s köveket hord csőrében a fészkébe, hogy erősítse. Elbujhatnak előle a meteorologusok. A vándorló madarak jobban ismerik a földrajzt, mint a tanügyi bácsik. Hát még a postagalambok, amicze! Elviszik őket, mondjuk, sötét kalitkában vasúton, mondjuk Amsterdamba, ott kieresztik, megrázzák szárnyaikat, s jönnek egyenesen haza, mondjuk Trencsénbe. Hisz ez olyan isteni tehetség, hogy a nyomorult ember fölfogni se tudja. És mégis ő van felfuvalkodva! De ki birná azt elősorolni, mi mindent tud egy-egy állat? Mi csak olyanokat tudunk valamely állat tudása felől, a mit mi is a tudás körébe vélünk sorozhatónak. Tudjuk, hogy a macska karmolni, dorombolni tud és elfogja az egeret, de nem tudjuk, hogy még mi mindent tudhat ezenkívül? Mert fordítsuk csak meg a helyzetet. Bujjunk be a macskába, barátom Malinka s a macska álláspontjából vizsgáljuk, hogy mit tud az ember. Hát tud beszélni, ülni, öltözködni, prüszkölni és böfögni; de hogy a történelmet is tudja a mathezist, a filozófiát, hogy könyveket ír és szellemes ötleteket mond, arról a macskának sejtelme se lehet. Sőt ha tovább megyünk, és én megyek is, azt merem mondani, hogy az állatok többet kaptak az értékes tulajdonságból, mint mi. Mert van-e csak egy olyan állat is, a majmot kivéve, a melyik az embertől tanult volna valaha valamit? Ellenben mi folyton tanulunk az állatoktól, a fecskétől tanultuk az építkezést és a darázstól, ugyancsak ez utóbbitól a papiros-csinálást is növényi anyagokból, csak még nem vagyunk tökéletesek, mert az övé, ha megázik, se szakad el. Hát a pók, amicze? A pók! Hogy tud az szőni! Mi ahhoz képest egy takács?

– Vagy egy intrikáló főispán, – jegyezte meg Malinka.

– No no, Malinka! Mindjárt a szájára ütök.