VI. FEJEZET. A tűzvonalon át!

Este 7 órakor, szeptember 15-én, Sanssou tábornok és Puss, a hűséges szolga, ott állottak a Nagy- vagy Gizella-út elején: még ezen az estén át akartak kelni a Stefánia-korzó nevű zuhatagon, szemben a Kolegerszky wigwam erődítményeivel, ahol élelmiszerhez reméltek juthatni.

Az ég derüs volt; – dermesztő meleg és nehéz hagyma-illat fujdogált a Király-utcai pampák felől.

A tábornok földre szegezte műszereit és számításokba merült: a Szélesség 38° 41′-án, a Hosszúság 47°-án és a Büdösség 100°-án voltak. A szomszéd falvakból összecsődült néhány bennszülött és vad hejehujja mellett egészen sajátságos belföldi dalokat üvöltöttek.

Néhányat föl is jegyzett a tábornok:

Tam, tam!… Elmegyek a parkba… hol az élet tarka… Tam, tam…

Puss és a tábornok hirtelen átvetették magukat a támadók kordonján és a korzó partja felé igyekeztek.

Borzasztó látvány tárult elibük. A Klub-indiánok ádáz dühhel nyargaltak egymásra a szorosban, nők és férfiak, nemzeti viseletben, őrült kavargásban tomboltak a szédítő forgatag közepett. Túlnan a Kolegerszky wigwamot is megszállva tartották a vadak: tollakkal, madarakkal és más lim-lommal diszített fejdíszben, láncokkal és gyűrükkel fülükben és orrukban, ültek a nők és sötétbarna, gőzölgő folyadékot ittak villogó szemekkel, vad hahota kíséretében. Egy emelvényen őrült hangzavarban szilaj csatadal szólt: a »Sorrentói emlék« című nemzeti dal rémes akkordjait hozta feléjük a szirokkó. Ugyanez a dal szerepelt az összes bennszülöttek könyökén, kinőve.

– Itt nem mehetünk át – mondta elsápadva Puss. – Valamit ki kell találni.

– Pedig nincs vesztegetni való időnk – felelt a tábornok sötéten. – Tennünk kell valamit. Van nálad kés?

– Mi a terve?

– Alagútat ásunk a szoros fenekén és azon keresztül jutunk át a tulsó partra. Kövess.