VII. FEJEZET. Elárulva. A vadak kezében.

Azonnal munkához láttak. Egy pad alatt tompa késeikkel felturták a kavicsos talajt és négyszögalakú nyílást vágtak ki belőle. Tíz percig dolgoztak így.

Hirtelen a tábornok kiáltást vél hallani háta mögött. Egyidejüleg mintha súlyos kéz nehezedett volna nyakára s határozatlanul olyan érzése is volt, akárcsak valaki cugos cipővel háromszor teljes erejéből a fenekébe rúgna.

– Mi ez? – villant keresztül agyán. – Elárultak volna bennünket?

Iránytűjéhez kapott és gyorsan számításokba akart merülni. De már nem volt ideje.

Ellenállhatatlan erő markolt bele gallérjába és magnetikus tengelye körül 3″ alatt megfordította a tábornokot. Annyi ideje sem volt, hogy e forgássebességet kiszámítsa. Egy duzzadt, rémes arc meredt rá, kerek föveggel, melyen kitépett lófark himbálódzott.

– Mi lesz itt, nyavalyás csibészek? – ordított nemzeti nyelvén az arc. – Ásni? Lyukat ásni? Mars a kapitányságra.

E borzasztó, idegenszerű szavak értelmét a tábornok ép oly kevéssé fogta fel, mint olvasóink. De tisztában volt jelentőségükkel.

– Váltságdíjat követelnek tőlünk – súgta oda Pussnak. – E nép cserekereskedésből él és mindenféle csecsebecsének nagy értéket tulajdonít. Főistenük Nimolé, akit köpködéssel és füst-áldozattal tisztelnek, mely utóbbi szertartást szájukba vett tompa rudakból végzik. Szerencsére elláttam magam ilyennel: meg fogjuk kísérteni a szertartást, s erre tán azt hiszik majd, hogy törzsükhöz tartozunk.

S ezzel oldalzsebéből kivette egyikét ezeknek a barna levél-tekercseknek. De a hatás borzasztó volt.