VIII. FEJEZET. Rettenetes órák.

– Micsoda? – ordított a maori-főnök képéből kikelve – engem akarsz megvesztegetni, büdös jassz? És még hozzá rongyos portorikóval? Na megállj! Majd adok én neked portorikót!

Borzasztó roham következett: a tábornok csak annyit érzett, hogy gallérját függőlegesen ható erők eredője x times y over 2 irányban hevesen elmozdítja, míg a föld vonzóereje ellenkező oldalról működésbe lép. Éppen hogy a nehézségi nyomatékot számíthatta ki, azután ennyit mondott csak:

– Elvesztünk.

Szűk, fehérre meszelt szobába vitték őket, hol egy hideg tekintetű vad elé kellett állniok, akit a többiek Foggal-Mazóur-nak neveztek. Egyik szeme helyén csiszolt, kerek üveg volt arcába vésve.

– Lela-Ka-Tolni! – mondotta rövid, krákogó hangon. És köpött. Pusst és a tábornokot alacsony, hideg kamrácskába vitték, ahol pokróccal letakart pad állott. A mécs gyér világításánál sápadtan meredtek egymásra.

– Mi lesz velünk? – suttogta Puss.

– Mindennek vége – mondta rekedten a tábornok. – Foggal-Mazóur, a főpap eldöntötte sorsunkat. Nem láttad, hogy köpött?

– Rettenetes! És mit jelent ez?

A tábornok ránézett. Arcán két sápadt könny jelent meg, aztán megemberelte magát és érctelen, síri hangon szólt:

– Mihelyt keleten felkél a nap s a hajnali csillag elalszik: apró darabokra vágva felfalnak bennünket Foggal-Mazóur és a többiek. Imádkozzunk, Puss!