X. FEJEZET. Gentóg!

– Gentóg! – mondotta még egyszer a fej.

Két lépést tett előre és meglátta a foglyokat.

– Ájvej! – szólt ismét és lefelé legyintett kezével. Egy megkönnyebbült sóhaj szakadt ki a tábornok tüdejéből.

– Tehát ön tud németül? – kérdezte örömmel a vadat.

Ezentúl a társalgás német nyelven folyt tovább. Megtudták, hogy a vadat Honfi Dórának hívják, hogy világot járt, magas színvonalú ember, aki messze kiemelkedik a bu–da–pest–i sivatag őslakóinak sorából. Elmondta, hogy az itt elérhető legmagasabb állást, a »Hor-Dhár«-i, vagy »khöz-szol-gha«-i hivatást tölti be: – utána közvetlenül a Főserif, másként Főszerkesztő következik, aki az emberáldozatokat végzi. Bejárta és ismeri az egész hegyvidéket: – volt a Retek-utcában és veszekedett a külső Váci-úton: – behatolt az Erzsébet-tér rengetegeibe és egyszer egy levelet vitt Braun Sándornak, a vá-Rosligeti cserjéken keresztül.

– Ne tessék félni, – mondta aztán jóakarattal – ismerem én itt a járást. Megvárjuk, míg azok reggelizni mennek és aztán nyugodtan elvonulunk a másik szobán át. Csak tessék rám bízni.

Meg voltak mentve!