XIX. FEJEZET. A Számum. Menekülés.

A kétségbeesés és a járda szélén állottak. Előre kellett hatolni minden áron, de hogyan? A Körút-sivatag reménytelenül tárult a messzeségbe. Szemeik előtt közeledett az este is és borzalom volt arra gondolni, hogy itt töltsék azt el, ahol minden percben megtámadhatják őket az árverési hiénák. Néhány gyanus árnyék úgyis ott ódalgott már körülöttük, a Könyvügynökök legveszedelmesebb fajtájából: alattomos szemű, csíkos szőrű, kifejlett példányok. Két hátsó lábukon járnak. Mutatvány-Pél-Dánynak nevezett kölykeiket bőrerszényben hordják magukkal. Az embert mellékutcákban és kapuk alatt támadják meg: körmeiket belevájják húsába, beleit kiforgatják és addig csikarják, kabacibálják őt, míg szívverése megáll, szemei elhomályosulnak, tagjai kihülnek és – aláírja az ívet.

De még nem volt csordultig a pohár.

Hét óra felé egyszerre elhomályosult az ég alja. Messziről tompa zúgás zengett a levegőben. A tábornok hirtelen a földre vetette magát és fülét a talajhoz szorította. Azután sápadtan emelkedett fel.

– Feküdjetek mind a földre! – rendelkezett hideg, parancsoló hangon. – Feküdjetek le és tartsátok vissza lélegzetetek! Ez a bu-da-pest-i számum: a Zucca-Se-Prőgep.

Puss a földre vetette magát: a hor-Dhár keresztbefont karokkal, nyugodtan állva maradt; bennszülött volt és dacolni mert a viharral.

A tábornok néhány gyors szóval elmondta, miről van szó. Ilyenkor, estefelé, a Zucca-Se-Prőgep keresztülszáguld a sivatagon és rettentő portömeget zúdítva maga előtt, néhány órára homoktorlaszba borítja a New-York wigwam vidékét. Sokan lelik ilyenkor halálukat, de a borzasztó csapás ellen mitsem lehet tenni.

Mikor az első porfelleg sziszegve jelent meg fölöttük és prüszkölés, jajgatás, dühös ordítozás töltötte be a vidéket: – a hor-Dhár egyszerre megragadta a tábornok kabátját.

– Van menekülés – suttogta. – Tessék utánam jönni.