XVII. FEJEZET. A Baross-bálvány. Borzasztó percek.

A távol ködéből egyszerre, mint egy jelenség, meredt ki tíz óra felé egy érdekes és sajátos építmény: a Baross-bálvány, a bennszülötteknek, úgy látszik, valamelyik fetise. Merev, formátlan idomaival, kidülledt szemeivel valami borzongatóan idegenszerű hatást gyakorolt. A bennszülöttek egy régi papja, Tehet-Ségh-Telen csinálta, a nép, úgy látszik, nagy tiszteletben tartja; a körülötte heverő csontok és szalámi-hajak, szivarvégek tanuskodnak ama vér- és füstáldozatokról, melyeket e bálvány tiszteletére rendez a vadregényes babona.

Derült időben siklott a Villamos be a Rákóczi-öbölbe. Már-már úgy látszott, minden veszély és balsors nélkül érik el az Erzsébet-szorost, amikor, szemben a Hauer-romokkal, hirtelen robajszerű zúgás töltötte be a levegőt.

– A ponyvát! – kiáltott a tábornok. – Ez a Fecs-Ken-Deő orkán!

De nem fejezhette be szavait. A következő percben zuhogó vízszilánkok kavarogtak szemeik előtt. Borzasztó kiabálás, tolakodás támadt: mindenki életére gondolt csupán. A nyitott ablakon keresztül ellenállhatatlan erővel zúdult be a halálos, kérlelhetetlen zuhatag.

A tábornoknak még volt annyi ideje, hogy elmondhatta Pussnak, miről van szó. E vidéknek borzasztó elemi csapása az itt Ucca-Fecs-Ken-Deőnek nevezett vízzuhatag, mely egészen váratlanul tör elő néha valahonnan és vakon, vadul lerombol mindent, ami útjába kerül. Gyakran egész Villamosokat sülyeszt el, utasokkal együtt.

Puss előrángatta a ponyvákat és hozzáfogott, hogy sátort feszítsen ki belőlük. De ekkor egy kéz érintette vállait. Megfordult. Két sötét, hideg, kegyetlen szem meredt reá a homályból. Hűvös borzalom futott végig tagjain. És ekkor tompa, szívremegtető hang támadt a sötét háttér felől.

– A jegyeket!