II. FEJEZET.

(Melyben bennfoglaltatik, mint hagyta el szülői házát a fiatal Krausz, s mint ismerkedett meg a propeller-kapitánnyal, és a hajótörés.)

Egy napon lejött az emeletről Brechmittl s ekként szólított meg:

– Te srác, gyere stülni.

(»Stülni« óportugál nyelven – járkálni, járni, járókálni, járadozni. Ballagi, Nagy Szótár.)

Kisétáltunk a Dob-utcába, ahol azután a fiatal Brechmittl elmondta, hogy le akar menni a Dunapartra, ahová tudja az egyenes utat. Bennem egyszerre feltámadt régi ábrándom, melyet Brechmittl hajhúzással és fülcibálással még csak jobban szított. Nem tudtam ellenállani részint a vágynak, hogy álmaim tárgyát, a nyilt vizet végre megláthatom; részint pedig Brechmittl mancsának, mellyel elől a hajamat fogta.

(»Mancs« óportugál nyelven: Manche, manches, csatorna, csatornázni, csatorázni, csatákozni, csatos cipővel lóbálni, lófrálni, lóbak. Átvitt értelemben: erdei nyünyüke, papi gefrence, valakivel gefrencét ugratni, becsapni; gőzturbina. Ballagi, Nagy Szótár.)

Elhatároztam, hogy elhagyom szülői házamat: ifju, bohó fejjel belerohantam a világba. Vajh sokszor megbántam azután, mindenki a maga szerencséjének kovácsa, más kárán tanul az okos, tiszteld életedet, hogy hosszú apád és anyád legyen a földön.

Nagy kóborlások után végre leértünk a Dunapartra és én megpillanthattam a végtelen, tajtékos vizet, melyet azonban inkább találtam tajtékosnak, mint végtelennek. Lent a hajóállomáson nagy sürgés-forgás volt, a karcsu, héttonnás propeller-fregatt ott himbálódzott már láncain.

– Jerünk a fedélzetre, – mondotta nekem Brechmittl – most még nem kell fizetni, aztán gyorsan leszaladunk, mielőtt megindul.

És a csalfa álbarát hátbavágásokkal felcsábított a propeller-fregatt fedélzetére. Bámulva néztem a tárgyakat és bámészkodás közben nem vettem észre, hogy Brechmittl eltűnik oldalam mellől. Heves, éjszaki szél fujdogált. Megfordulva, egyszerre csak kifeszített, négyszögletes vásznat pillantottam meg, mely a kéményről lelógó madzagra volt erősítve s melyet a szél feszesre duzzasztott ki.

– Felhúzták a vitorlákat! – kiáltottam ijedten. – Itt maradtam a hajón!

Egy hosszú, vékony ember állt mellettem. Azonnal megismertem a kapitányt. Kissé csodálkozva nézett rám.

– A vitorlákat? – kérdezte. – Mer’ ha ezt a zsebkendőt tetszik gondolni, amit szárítani…

– Kapitány úr! – vágtam közbe. – Nem látja, hogy feszíti vitorlánkat a szél?

– No ja, már látom, hát persze – mondta bizonytalanul. – Tudom én, mi egy hajó! Hát igazán azt tetszik gondolni, hogy ez egy vitorla?

– Természetesen.

– Akkor jó – kiáltott, és büszkén vágta ki mellét. – ’Sz én is mindig azt mondom, de nem hiszik. Parolát, fiatal barátom. Vén tengeri medve üdvözli ifju kartársát. Ön megért engem. Igyunk egy pohár bagót és maradj itt, fiatal fóka, tudod mit, nem is kell fizetned az ötvast. Hollá, hollá, fel a vitorlákkal, ki a vízre, a vízre!

És karjára kapva, nagyokat táncolt örömében. Közben erős füttyentés hallszott és a hajó megindult.

A kapitány rumot hozatott és leülve a fedélzeten, régi viselt dolgairól mesélt nekem, hajótörésekről, viharokról, hajókról: – borzongva hallgattam elbeszélését.

Igy utaztunk sokáig a part hosszában, azután beljebb merészkedtünk. A kapitány azonban kissé sokat talált inni a rumból, s este, mikor elváltunk, a lépcsőn lefelé menet egyszerre éles rázkódás rántott ki szobámból. Felugrottam és lerohantam a fülkébe, ahol elterülve láttam feküdni a kapitányt.

– Mi az? – kiáltottam rémülten.

– Bevertem a fejem, – nyögte ő – léket vertem ebbe a koszos fejembe.

– Léket? – kiáltottam rémülten. – De hiszen akkor sülyedünk.

Bután nézett rám.

– Gondolja? – kérdezte.

– Hát nem tudja, kapitány úr, hogy ha a hajó valahol léket kap, akkor elsülyed?

– Akkor is, ha a kapitány kapja a léket?

– A kapitány és a hajó: egy.

Gondolkozott.

– Mit csináljunk? – kérdezte.

– Azonnal be kell ugornunk a vízbe, hogy úszással próbáljuk megmenteni életünket.

– Beugorni?

– Igen. Először a kapitány úr, azután én.

– Nem! – kiáltotta tisztán csengő hangon a kapitány. – Akkor rosszul ismer engem. Egy kapitány utoljára hagyhatja el csak a hajóját, bár ott kelljen pusztulnia is! Csak ugorjon maga. Bátorság, bátorság!

És nagyot lökött rajtam. Mit volt mit tennem, belevetettem magam a bőgő vizek közé, melyeket inkább vizeknek, mint bőgőknek találtam.