III. FEJEZET.

(Melyben az ifju Krausz bent van a vízben, némi megfontolás után kijön belőle és szerencsésen megmenekül.)

Rettenetes érzés volt. Azonnal tisztában voltam vele, hogy életemnek fordulópontjához érkeztem. Olyan dolog történt velem, amire nem számítottam, s amit nem éreztem még soha: egész testem, a szó legszorosabb értelmében, nedves lett. Ez a különös folyadék, melyet eddig csak atyám tejeskannáiban láttam, s melyből itt annyi volt: belefolyt zsebeimbe és mindenütt hozzámért, akárhogy lökdöstem el magamtól. Körülöttem, mint már említettem, bőgtek a vizek, és a hullámok oly magasra ugrottak fel, mint egy torony, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy egy torony egyáltalában nem ugrik.

Kétségbeesetten gondolkozni kezdtem, s eszembe jutott, hogy De Foe szerint én most úszással mentem meg életemet. Hogy úszni hogyan kell, azt tudtam. Egyszer atyám boltjában, egyik tejeskannában láttam egy svábbogártól: gyorsan mozgatta a lábait és közben büdös volt. Nem fontolgattam tovább, gyorsan mozogni kezdtem: a többiről nem kellett gondoskodnom.

De már az első mozdulatnál irtózatos rémület fogott el. Kitűnt, hogy nem nyujthattam ki lábaimat, – mert azok beleütköztek valami keménybe, ami sáros volt. Kezeimet próbáltam kinyujtani: de azok is beleütköztek. A következő percben a hasam is beleütközött.

Rettenetes pillanat volt. Hiszen, villant át agyamon, ha folyton beleütöm a lábamat és kezemet, sőt hasamat a fenékbe, akkor nem tudok úszni, és ha nem tudok úszni, menthetetlenül elpusztulok. Végem van.

Buzgó fohászt küldtem a mennyek urához, aki meghallgatta szavamat. Rövid félórai kapálódzás után egy sötét tárgyat láttam úszni felém a vízen: valami deszkaféle lehetett, és aggódva vártam, elég lapos lesz-e, hogy ráülhessek. Az ég meghallgatta könyörgésem: Hangay Sándor összes költeményei voltak egy kötetben, ára 2 korona.