IV. FEJEZET.
(Melyben a hajótörött Krausz kivetődik a partra és meggyőződik róla, hogy lakatlan szigetre került.)
A távolból sötéten és szikáran meredt felém egy rengeteg tömeg körvonala: valami sziklafoknak néztem. Csakhamar odajutottam és kezem egyenletes, pázsitnemű fűszálakba kapaszkodott bele. Kimásztam és végigfeküdtem a parton. Elaludtam és ebben a helyzetben töltöttem az éjszakát.
Másnap reggel a kelő nap ébresztett fel, talpraugortam és első pillantásom a vizekre esett, hogy látom-e még a propeller-fregattot. Ó igen, láttam még: véghetetlen messzeségben, elérhetetlen távolságban lebegett a láthatáron, már majdnem a budai part mellett volt. Fedélzetén megpillantottam a kapitányt, amint balszeme fölött éppen egy mitesszert nyomott ki, és zápfogával bajuszáról lerágott egy sörtét. Búsan integetett felém, és odasugott nekem, hogy nem vittem-e magammal véletlenül a rumosüveget.
Szomoruan fordultam meg és elindultam, hogy megismerjem a vidéket. Már néhány lépésnyi út meggyőzött róla, hogy tropikus, egzotikus növényzetű, valószínüleg afrikai vidékre kerültem. Különös, egzotikus virágok, óriáspálmák, rengeteg, páfrányszerű erdőbe fogadtak mindenfelé. A legkülönösebb az volt, hogy a virágokat nem lehetett letépni: szívósak és nyúlósak voltak, mintha vászonból lennének és a szárukon végig gummi volt. Mikor az egyiket megfogtam, utána festékes volt a kezem.
Mindig csodálatosabb, tarkább növényzet vett körül. Egy órai út meggyőzött róla, hogy szigeten vagyok, egészen kerekalakú, különös, lakatlan szigeten, melynek közepéből kerek, lapostetejű fennsík mered ki, rengeteg erdőséggel és tropikus növényzettel borítva. Állatokat eleinte nem láttam. A part hosszában gátszerű töltés húzódott végig, körül az egész szigeten: e töltés hosszában mohhal bélelt barlangokat láttam, amint elhaladtam előttük.
Törtem a fejem, mely vidékére a világnak vetett ki végzetem. Földrajzból csak a Kalahári-szigeteket ismertem: úgy emlékeztem, hogy ott pingvinek vannak. De nem tudtam, hogy kinéz egy pingvin. Az egyik barlangból egyszerre borzasztó ugrással barna, hegyesfejű fenevad vetette rám magát: nyakamba harapott, hogy felordítottam. Azonnal felismertem a Bolhus Budapestus nevű állatot: még volt annyi időm, hogy a kezemben hordott Hangay-kötettel fejbeüthettem: a Bolha széthasadt koponyával zuhant a földre.
És ekkor, egy fordulónál hirtelen óriási, fényes gömb ötlött szemembe, amely a domb lejtős oldalából látszott kigömbölyödni. Vele szemben a domb túlsó partján óriási, hegyes dárda állott ki tíz méternyire a talajból.
Most megértettem mindent és szívemet kétségbeesett tompaság töltötte el. Igen, szigeten voltam: egy megfeneklett szárazföldrész felszínén, mely valamikor, diluviális időkben ittragadt s a víz nem tudta magával vinni. Amelyet a tudósok női kalapnak neveznek.
