VII. FEJEZET.

(Melyben Robinsonunk, mint olyan, némi érdeklődés középpontjába kerül.)

Egy reggel kijöttem a barlangból és gyorsan összehajtogatva, bedugtam a tokba. Nagyon melegen sütött a nap, lementem sétálni a partra. De már az első fordulónál kővé meredt minden hajamszála és kiütött rajtam egy hideg veriték, habbal, minden nélkül.

A plüs-pázsiton, lábait a vizbe lógatva, ült egy borzasztó kinézésű vadember és egy szövetkezeti igazgatót evett. Az igazgató már félig meg volt éve, csak derekától kezdve lefelé, a fejéig, lógott még ki a kannibál szájából és dühösen hadonászva magyarázta ez utóbbinak, hogy ő azokat a részvényeket még áprilisban átadta és hogy hagyják őt békében, mert rágalmazási pert indít. A kannibál azonban hidegen rágalmazta tovább és csak a kezével, egy könnyed mozdulattal jelezte, hogy nem tud felelni, mert tele van a szája.

Vízáthatlan eternit-kővé meredve, szemléltem a rettenetes jelenetet. E percben azonban észrevett a kannibál és egy hirtelen slukkal egyszerre lenyelve a szövetkezeti igazgatót, egyenesen felém tartott. Rémülten futásnak akartam eredni, de ő megelőzött.

– Péntek? – kiáltottam elfúlva.

– Igen, – felelt ő – tizenharmadika, déli tizenegy óra. Tizenkettőkor zárjuk a lapot. Addig meg kell írnom ezt a cikket is.

– Mit akar tőlem?

– Semmit. Egy interjuvicseket. Nincs revicsek. Ne féljen, tata. Én kérdezek és maga nem felel.

Egy darab papirt vett elő és sorba bejegyezte a kérdéseket:

1. Mióta van már ezen a lakatlan szigeten uraságod?

2. Egészen önzetlenül folytatja ezt az életmódot, vagy valami érdekszövetkezet áll mögötte, mely pausáléval támogatja?

3. Szterényit ismeri?

4. Milyennek találja itt a viszonyokat ön és nem vállalná liberális alapon a kultuszminiszteri tárcát?

5. Ezzel a visszavonulással a titkos választójog mellett akar ön tüntetni, jelezve, hogy kívül akar maradni minden párton?

Másnap »A Nap«-ban a következő cikk jelent meg:

Panama! Panama! Panama!

–

Robinson a Dunán.

–

De csak Krausz! Robicseknek hívták.
Szterényi keze benne van.
Gyerünk a tutajra!

Nyavalya piszkosság az, ami itt nálunk végbemegy, helyesebben végbe vánszorog. Felhívjuk a kormány figyelmét arra a hallatlan, piszkos slendriánságra, hogy immár évek óta fővárosunk kebelén egy eredeti, igazi Robinson tartózkodik, aki minden szubvenció nélkül sínylődik felelősségteljes és nehéz állásában, anélkül, hogy a főváros részéről bármely támogatásban részesülne. De persze, ezeknek az uraknak semmit se jelent az, hogy milyen idegenforgalmat csinálna nekünk ez a nagy, önzetlen ember, aki nemes naivságában elhatározta, hogy ennek a mi redves, rohadt kis fővárosunknak némi érdekességet kaparász össze. Hanem a talpfákra van pénz. Robinsonokat támogatni nincs. Hát a báttaszéki vasúttal mi lesz?

A cikknek megvolt a maga hatása. Az érdeklődés minden oldalról megindult: a reporterek kezdtek felfülelni és naponta több interjunak kellett alávetnem magam, ami, visszavonult életemre való tekintettel, eleinte meglehetősen fárasztott. De az eredmény nem maradt el.

A következő héten ugyanis megjelent arcképem a »Tolnai Világlapjá«-ban, alatta ezzel a cikkel:

»Olvasóinknak bemutatjuk itt az első magyar származású Robinsont, aki már évek óta tengődik elhagyatott, magános életet szép hazánk gyönyörű folyójának, a Dunának egy elhagyatott, ismeretlen szigetén. Közben erdei sóskával és citrommal táplálkozik és megnyugvással várja, míg egy hajó arra vetődik és megmenti szerető szüleinek karjai közé. Vadállatok bundájából készült ruhája van és facipője. Szakálla már annyira megnőtt, hogy keresztülnőtt a saját fején. Képünk a kitűnő államférfit abban a percben ábrázolja, mikor szakálla éppen nő: a kereszttel jelölt rész a szakáll, a másik a Robinson. A kép sarkán levő piszkosszínű folt a nagy gondolkodó szüleinek karját ábrázolja, melybe szeretettel várják őt vissza, mint olvasóink fentebb látták. Itt jegyezzük még meg, a mult számból megint kimaradt, hogy a bolha tulajdonképpen tízszer olyan erős, mint az elefánt, mert az elefánt nem tudna tízszer olyan magasra ugrani, mint a bolha, ha bolha volna, amint címképünk ábrázolja.«