III.

A «harmadik udvar», melybe lépünk, nagy nehézkes ötszög, két emeletre építve, s magas cserépfedelű.

Homloka, mint mondám, a templom-utczára néz, s földszint tizenkét árú-raktára van, melyben kelet és nyugot fényűzési czikkei összehalmozvák, úgy, hogy az aranyművesek kirakatai is majdnem azt a szemkápráztató hatást gyakorolják az idegenre, mint Velenczében a Rialto-híd körüli ékszerboltok.

Más fejedelem aligha bérbe adta volna kalmároknak palotája egy részét; de Rákóczi György szenvedélyes üzér és pénzszerző.

Azonban észrevételek helyett haladjunk tovább.

Az utczasor első emeletében György és Zsigmond úrfi lakik s fölöttük az országgyűlés és a királyi tábla termei vannak.

A többi szárnyakon a főlovászmester, a nemesi társulat kapitánya – vagy mint más országokban nevezik, a palotaőr, – az apródok és a külső cselédség számos osztályai fészkelnek.

Nekünk nincs szándékunk közülök valakivel most megismerkedni.

A kaszárnya-alakú épület nehéz és izléstelen tömegével nyomja kedélyünket. A fegyverzaj, a mének nyerítése, a járó-kelők zsivaja, a megharsanó trombita s a katonai gyakorlatok, melyek a tág udvartér egyes pontjain folyamatban vannak, talán néhány perczig izgatnák figyelmünket, de zavart és kirivó hatásaikkal utóbb eltompítanának. -28-

Csendesebb, festőiebb vagy legalább vonzóbb tekintetű helyre siessünk.

Egy a fejedelem családczímerével ékített, és féldombor oszlopokon nyugvó bejárat minket a «második udvarhoz» vezet, mely a főépületen kívül több csinos, tündéri, szeszélyes alakú lakokból áll. Ezek csak szép-arányi kapcsolatban vannak egymással, s mindenik külön igézetet gyakorol a szemre, de azért az egésznek is emeli kellemét és kifejezését.

Mint szeretnők, ha májusi nap, ha virágnyilás és mosolygó kék ég alatt jöttünk volna ide!

Akkor megtelnék gyönyörrel lelkünk és magasztalással szánk.

Míg most, a hideg télen, képzelődésünk eleven színben tudja ugyan maga elé rajzolni a kéjt, melyet a fejedelmi palota e részében lakók a derültebb évszakok alatt élvezhetnek; de lehetetlen azt is észre nem vennünk, hogy az építőmesterek, kiket Bethlen Gábor Olaszországból hozatott, több gondot fordítottak a szépségre, mint a czélirányosságra.

A lapos fedélzetet vastag hó borítja, s víz levezetésére szánt pléh-csatornák mellett sem bírunk azon aggálytól megválni, hogy a beszivárgó nedv a termek gyönyörű falfestményeinek és drága szőnyegeinek előbb-utóbb ártani fog.

S a nagy függő vagy erkélyes ablakok úgy vannak dél tájékairól zordabb égaljunk alá átvive, hogy a szép palotahölgyeket – mert a «második udvar» leginkább ezeknek van szánva – a csípős északi szél hatásától a márvány-kandallók festői lángjának és kedélyes melegének ellenére is féltenünk kell. -29-

Nem kárhoztatjuk tehát Rákóczi György fejedelmet, hogy a «második udvar» hátterén két bástyaszárnyat az összhangzás megsértésével magas fedél alá vett. Bizonyosan óvakodásból tevé, bizonyosan kényelmet akart azoknak szerezni, kik ott laknak, s kik, minden jel szerint, kiválóbb tisztelet és figyelem tárgyai; mert a hozzájok vezető bejáratokat a «nemesi társaság» tagjaiból választott őrök védik.

A bástyaszárnyak szegleteiből phantastikus alakú tornyok nőnek ki, légben függő kioszkokat alkotva, melyekbe hajdan a virág-vedrekkel és szellős tarka sátrakkal ékített lapos fedélzetről volt a följárás; de ezentúl már az igéző tájképet, mely e tündérfészkek felé leírhatatlan varázszsal mosolyg, se a meleg tavaszalkonyon a nap bibor fényénél, se a hűs nyáréjeken a telt hold ábrándos világításában többé élvezni nem lehet, mert az új cserépfedél óta a tornyok kicsiny raktárakká változtak, s a repkény, mely a várfalak terrászáról rájok fölkúszik, most kirívó ellentétet képez, míg régen a költői hatást egészítette ki.

A két bástyaszárnyat a várfalnak itt kertté alakított terrásza köti egymással össze. E terrász a tulsó oldalon fokozatokban száll alá, s baraczkfákkal és szőlőtőkékkel van beültetve. A téren pedig, mely lenn meglehetős távolságra nyúlik el, a fejedelemasszony virágos kertje van.

De ideje már a szabadból hajlékba vonulnunk, s minthogy a bástya kaszamatáiban kevés elbeszélni valót találnánk, menjünk a szőnyegzett lépcsőkön a felső emeletbe. -30-

Mindjárt az első ajtó azon kor legdúsabb és legízletesebben butorzott teremsorainak egyikébe vezet be.

Mennyi pénzt nem áldozna a mostani nagyúr vagy úrnő, hogy ily szobákban fogadhassa vendégeit, s mennyit nem beszélne az elegáns világ arról, a mit az előcsarnoktól kezdve a boudoirig látott, élvezett és – irigyelt!

Igaz, hogy most e szóban: rokoko feküdnék a leirhatatlan varázs, mely az érzékeket vágygyal, a szemet káprázattal tölti; míg 1638-ban, melynek végnapjain kerestük fel Gyula-Fehérvárt, a számunkra megnyilt bástyasor termei a legújabb divat ingerével hatnak a szerencsés halandókra, kik e tündérfény közt álmodják át, mint a sors kegyeltjei, életök napjait.

Mert mi is volna itt szép álomnál egyéb az élet, mely a közönséges állapotú embereknek gond és munka, a szegényeknek pedig tűrés, szenvedés és megpróbáltatás?

Boldogok a gazdagok, kik a bőség kiapadhatlan szaruját a véletlentől ajándékban nyerték!

És százszor boldogok főként a gazdag nők, kiknek élete, mint ősmondák szerint a Barem vize, tiszta hullámokkal és arany-fövény fölött csörg le!

De ne itéljünk hamar. A külszín csalhat. S hová is tévedett képzelődésünk?

Lépjünk vissza a teremsor küszöbére, s nézzünk röpke tekintettel a bűbájos lakba.

A szögletteremig – melynek szentélye elzárva, s -31- mysteriumai még lepel alatt vannak – legfölebb nyolcz szoba lehet, több aligha.

A falakon ne keressünk bőr- vagy papirkárpitozást, mint most divatozik. Mindenik faloldal arany vagy dúsan aranyzott szegély közé foglalt kép, – egy-egy nagy tableau történeti, allegoriai vagy hitregei alakokkal. Híres olasz festette a velenczei vagy flórenczi iskolából, kinek frescoképei oly magasztalásban részesültek vala, hogy a közdicséret a művészetet pártoló, de a polgáriasodás határszélén lakó Bethlen Gáborig is elhatott.

A termeket az akkori építészet modora szerint mély bolthajtás ivezi, rendkívül mély ablakfalakkal, melyeknek köze, ha a nehéz selyemfüggöny leeresztetnék, csinos divánaival együtt egy külön diszszobácskát formálhatna, hol az úrnők könnyű csevegéseik számára egészen elválaszthatnák magokat a jelenlevő többi világtól.

Óriási velenczei csillárok, vastag és sok szögletre metszett kristály-rajzokkal, függnek mindenik terem boltkapujáról, körültánczolva a könnyű lábú Horáktól, vagy a Kegyistennők karvezetése alatt a költészet kilencz tündérlányaitól. Mennyi fény áradhat e ragyogó csillárokból a fenn lebegő bűbájos alakokra és az alattjárókra, kik nem a művész ábrándjainak, de az életnek köszönik szépségöket, mely amazokéval versenyez! S hogyne? Hisz az akkori Erdély úrnői és a mostaniak is, az igézet, a hódítás minden fegyverét mosolyaikon, szemeikben és sugár termetökön hordják. Vitéz amazonai a szépség hadviseletének. -32-

De megint félrecsapongás!

Maradjunk a padlózatnál, melyre az ajtóból léptünk, hogy tekintetünket a díszítményeken legeltessük.

E padlózat nem négyszögben rakott, viaszos és tükörsima cser- vagy jávorfatáblákból áll, a századunkban uralkodó divat szerint.

S hogy mi? biztosan nem mondhatjuk meg.

Lehet márvány, antico verde, vagy – bár hinni alig bátorkodunk – lehet olcsó fenyődeszka is.

Végére alig járhatnánk.

Azonban szükség sincs kiváncsiságunknak eleget tenni.

A fődolog csak az, hogy lábunk oly finom persa szőnyegeket tapos, milyenek a mostani műtárlatokban egészen hiányzanak, s mikből a ki egyetlen darabot nyerhetne ajándékba vagy hű szolgálataiért jutalmul, ha háza nincs, kényelmes hajlékot emelhetne; ha földje nincs, telket vásárolhatna; s ha bősz zsiványként fojtogatná torkát a szomj és éhség, parancsolón kiálthatna: hadd számoljak örökre veled, ronda nyomor, te szemtelen utonálló, ki gyilkolsz, vagy gyilkoltatsz! halj meg most lábam előtt!

Boldogok a gazdagok!

A szobákban minden butor bársony, vagy mély kék atlasz borítékú, s ezüst- vagy aranyhímzéssel, virágokkal, vagy rojtokkal terhelve.

Az olcsó gyapotszöveteket, melyeknek csinos dessein-jei küzül a legkecsesebb alakuakat még a könnyű erszényű hölgyeink is végekkel vásárolják nappali szobáiknak felékesítésére, akkor Erdélyben alig ismerték. -33- Sőt magokat a teveszőrből gyártott kelméket is, bár becsök jelentékeny vala, a főurak a színes bőrnél is ritkábban használták bevonatokra. A bástyaszárnyban egyetlen ily közönséges kelme sincs.

S mekkora velenczei tükrök vannak! Most legalább két darabból lennének összeállítva.

S mennyi ezüst- és aranynemű az asztalokon, az almáriomokban, az étagèreken, melyeknek akkor tán semmi nevök nem volt, vagy csak egyszerűen polcznak hívták, oly alázatos büszkeséggel, mintha a koronát fövegnek mondanák, mi igaz, de mégis valótlan elnevezés volna!

Boldogok a gazdagok, kiket a fény úgy vesz körül, mint mást a levegőég. Beszívják, kilehelik s nem is mondhatják többé áldásnak, mert régi sajátjok, velök volt mindig, körülfolyja őket és sugárkörén át tekinthetik a tárgyakat, melyeket az élet nyújt, még pedig szebb világításban, mint mi, kiknek előbb könnyeinket és verítékünket kell szempilláinkról letörölni, hogy valamit láthassunk, s akkor is csak ugyanazon tárgyak sötétebb oldalán, mert a derültebb oldal mindig a gazdagok felé fordul. Valami delejes erő mozdítja így a világ tárgyait.

Ezerszer boldogok a gazdagok!

De vajon mindig-e?

A betett ajtajú szögletszobáig értünk.

S mi történik ott?

*

Az ablakmélyedés zsámolyánál nőalak térdel, feje lehajtva, keze összefogva, előtte kisded Mária-kép és feszület.

Az ablakmélyedés zsámolyánál nő-alak térdel.

-34-

Mekkora áhitattal rebegék ajkai a Pater noster-t és Ave Maria-t, míg ivor-fehér és finom újjai közül le-legördül az olvasófűzér gyöngyszeme!

– Amen! Amen!… Oh! mennyei Atyám! bocsásd meg az iszonyú bűnt, melyet el fogok követni. Isten anyja! könyörögj érettem! Szentek! vessétek közbe magatokat! Jaj! mekkora bűn! De ti látjátok szívemet. Irgalmazz, segíts te, boldogságos szűz! Ave Maria! ave! ave! Könyörüljetek rajtam! Könyörögjetek érettem, a szegény szerencsétlen leányért, ki, lelke nyugalma végett, harmadnap mulva nagy bűnt fog elkövetni! Gyámolíts czélomban, vezess, oltalmazz én Istenem! Add, hogy ne reszkessen kezem, add, boldogságos szűz, hogy ne piruljon el arczom! S kérlek, takard homálylyal be Rákóczi György bácsi és Rákóczi Györgyné néném szemeit, hogy ne lássanak semmit. És ügyelj kérlek, térden kérlek, ügyelj, védszentem! tiszteletes Csulai uramra, ki ha tekintetét rám találná emelni, nem volna bátorságom azok megcsalására, kik az Istentől engemet örökre el akarnak idegeníteni. Oh! ne vonjátok el pártfogástokat porban csúszó szolgáló-leányotoktól, a szegény és bűnös Zsófitól! Amen, amen!…

Szegény és bűnös!

Hogyan? E királyi pompával bútorzott díszteremben, hol minden összpontosul, mit a pazar képzelet a telhetetlen vágynak ajándékul nyujtani képes… hogyan?… a művészet és fény közepett, szabad-e, lehet-e szegénynek lakni?

Ő szegény! S nyulánk, karcsú termetén a legfinomabb reggeli pongyolát hordja. Hónyakát, melyet -35- a nap égő sugara talán soha sem érintett, minden megvásárolható női munkáknál drágább csipke-reczék körítik, miknek készítése közt Brabantban szemevilágát veszítheté el az árva varróleány. S gazdag fürteit, melyeknek ébensötét színe az aranyhímes fátyolhálón át oly igéző szépségben csillog, nem tartja-e össze rubin boglárú hajtű és gyöngyfonadék! És ő szegénynek mondja magát!

S ah! még bűnös is!

Ez a sápadt, de leírhatatlan kellemű gyermek, kinek mozgékony, benyomásos és rendkívül finom arczvonalaiban az ideges, az elkényeztetett s kimeríthetetlen szeszélyű hajadon vágyaival hűn egyesül a serdülő leányka szemérme és az angyal ártatlansága; ez a gyöngéd és gyenge lény, ki egyaránt nincs testi és szellemi szenvedélyek elviselésére teremtve, csakugyan bűnös volna, csakugyan megbírná egy nagy vétek súlyát, mely az erős jelleműeknél is lenyomva tartja a kedélyt, s szétzilálja az életörömeket?

S ő még imádkozva fogad fel oly bűnt, mely harmadnap mulva teljesítendő!

De micsoda bűnnek van joga az ég segélyéhez, s a gyermekkor ártatlanságához?

Találós mesék s phantastikus rejtélyek lehüvelyezéseért jöttünk-e a komoly és száraz Rákóczi György fejedelmi udvarába?

Mit nem tapasztalunk még!…

A magát Zsófinak nevező gyermekleány, ki alig lehet tizenötévesnél több, az ima után gondosan berakta egy kis falrejtékbe a feszületet, gyöngyfűzért és Mária-képet. -36-

Sokáig vizsgálta: nem hagy-e valami látható szegélyt, valami vékony repedést a rejték köre. Távolabb és közelebb jött megkisérleni, hogy a különböző látpontok közül egyikén nem lesz-e észrevehető a titkos rugó. Figyelmes kutatásai kielégítették őt, de egyszersmind elfáraszták.

Lankadtan ült a kerevetre, picziny lábát egy zsámolyra, fejét tenyerére, könyökét a vánkosra hajtá. Merengett, álmodozott, vagy gondolat nélkül pihent.

Perczek teltek így, midőn kedélyét ismét izgatni kezdé az a titok, melyet teljesítni akar; az a veszély, melytől retteg; az a szorongás, mely fölfedeztetést sejdít; az a remény, mely a gondviselésben bízik, s az a csüggedés, mely önmagától fél.

Könny gördült ki szeméből, s tudjuk, hogy a nőknél a könny nyoma még tartósabban marad meg a szemhéjon, mint a kedélyen.

Zsófi egy perczig sírva, a másikon aggódás közt nézett a tükörbe, s ijedten vevé észre a vörös foltocskát.

Öltözékasztalához szaladt, hogy hamar enyésztesse el az áruló jeleket.

Ez sikerült is, s ő megint a kereveten ült: de ott… mit tehetett mást? újra könnyezett.

Viszont hideg vízhez volt kénytelen folyamodni, mely épen az alkalmas perczben hatott, mert lassú lépés közelg az ajtóhoz.

Zsófi minden vonalain oly szikrázó öröm sugárzott fel, mely ha tettetés műve, akkor a fiatalkorral ellenkezik; ha pedig őszinteségből eredt, akkor a legidegesebb természetre mutat. -37-

Az ajtón két lassú kopogás hangzék.

– Ő jön! és jele szerint néném még nincs itthon! rebegték inkább kellemes, mint nyugtalanító benyomások közt Zsófi ajkai.

– Én vagyok, herczegnőm! Én vagyok, drága gyöngyöm! szólt halkan a künnlevő.

– Nyitom, tüstént nyitom! válaszolá Báthory Zsófia, a fejedelmi család sarja, a királyok rokona, a deli alakú György úrfi hites mátkája, s Rákóczi György udvarának büszkesége, kit minden imád, és a kit leendő ipa, a fösvény fejedelem pazar fénynyel vett körül, mert jól tudta, hogy háza a Báthoryakkal való rokonsággal nyert erős alapot, biztos jövőt.