IV.

Egy éltes palotahölgy lépett a szép herczegkisasszony elé. Ez ölelésére siet oly átengedéssel, mintha anyját látná, s oly vidáman, mintha a bút nevéről sem ismerné.

– S Elemér, a jó Elemér, az én kedves leventém, – kérdé hévvel – elhatározta-e magát vállalatunkra? Mennyi köszönettel tartozom neki! Úgy-e most is örömmel teljesíti kivánságomat? Szólj Anna! mit mondott? De te hallgatsz. Értesíts hamar és röviden, nem, nem, minél hosszabban – úgy, a hogy neked tetszik – csak hamar. Szivem Anna! édes nevelőnőm! micsoda zavart mutat arczod? Talán gyanakszanak Elemérre? vagy ő is fel akar végre hagyni egy szegény, szerencsétlen leány ügyével? Atyám udvarában volt apród. Elpártolhatna-e tőlem? -38- – te jól ismered a világot – úgy-e nem? Úgy-e támaszkodhatom hűségére?

Gyorsan, szenvedélyesen mondá Báthory Zsófia e szavakat. Heves indulata egészen le volt rajzolva minden vonásán s minden hanglejtésén.

De Anna asszony, kit a kedvetlen helyzetekben is bizonyos hideg nyugalom jellemzett, bevárta növendékének első kitöréseit, s csak azután válaszolá: – Elemér ismert hűsége mellett sem tehetne most semmit a mi czéljainkra.

– Ah! te velem kötődni, engem szomorítani akarsz! Ő ne tehetne? Mivel érdemli, hogy így sértsd? – szólt kérő szemrehányásokkal a herczegleány, s hátrahúzódott nevelőnőjétől, kinek nyakán tartá vékony, majdnem átlátszó kis kezecskéit. Midőn azonban egy lépést tovább vonulva, Anna komoly tekintetét látá, megrezgettek idegei, s mintha valami fölfedezés egészen ellenkező érzésvilágba ragadta volna, hévvel kiáltott fel: – Miért titkolódzól? Elemért elárulták, feljelentették, és – miért tagadod? – börtönbe hurczolták. Miért tagadod, Anna? Miért akarsz megcsalni? Én mindent tudok. Engem rá nem szedsz. Rögtön megyek Rákóczi bácsihoz. Térden állva kérem őt… nem, nem, fölemelt fővel, bátor tekintettel fogom tőle kivánni, követelni – s hisz! bennem is fejedelmi vér van – igen, követelni fogom, hogy az én hibámért senki ártatlanul ne szenvedjen, s hogy haladéktalanul bocsássa szabadon Elemért. Ereszsz, Anna! Sietek a fejedelemhez. Ah! ő még a tanácsteremben van. Mit tegyek addig? Én Istenem! -39-

Zsófia zokogott, szeméhez tartva kezét.

– Mily ok nélkül epeszted magadat, kisasszonyom! – szólt a nevelőnő. – Hisz Elemérnek egy hajszálát sem érinték. Ő otthon van, s oly száraz és jól befűtött szobában, mint a miénk. De egyéb a baj.

– Mi? ő akarna engem elárulni, kinek annyi esküvel köté le hűségét és hallgatását?

– Ismét helytelen gyanuk! Képzelődésed kiapadhatatlan szeszélyeiben. Elemér beteg.

– Ah! – rebegték Zsófia ajkai. – De tán csak feje fáj. Ugy-e csak kevés főfájása van?

– Ő komolyan beteg.

– De meggyógyul délig. Ugy-e, jobban lesz délutánig? holnapig? Mennybeli atyám! csak talán nem tart betegsége harmadnapig is? Szólj! Te néma lettél. Te nem szeretsz engem többé.

– Ő két hétig sem kelhet fel ágyából.

– Fel kell kelnie. Akarom, hogy egészséges legyen.

– Orvosával beszéltem. Ő nem mozdulhat.

– Valami tudatlan orvost hivatott. Küldd a miénket hozzá. Harmadnapig is beteg lesz! Az nem lehet, annak nem szabad megtörténni. S mi a baja?

– Ha épen tudni kivánod, megmondom, de el ne áruld. Ő párbajt vívott és szerencsétlenül.

– S merte ezt tenni?

– Hisz! herczegnőm! ő a «nemesi társaság» tagja, s mint katona és lovag csak nem lehet gyáva.

– De eszébe kellett volna a szigorú büntetésnek jutni, mely az udvari személyzet körében történt párbajokra a napokban kihirdettetett. -40-

– Ő azzal daczol.

– De legalább azt meggondolhatá, hogy ha sebet kap, nem teljesítheti kötelességét irántam. Ah! a háládatlan, a hűtlen! Kit becsüljünk többé, midőn így csalatkozunk a világban. Szent Istenem! mi lesz belőlem! Boldog szűz! nyiss valami menedéket számomra, habár a föld mélyében, a koporsóban is, csak nyiss valahol!

Zsófinak könny omlott szemeiből. – Jól van, szólt zokogva, megyek egyenesen a fejedelemhez, fölfedezem titkomat, nem tűröm többé ezt a szolgaságot, ezt a lealáztatást. Miért tagadjam meg érzéseimet, jellememet? Miért űzzem sokáig a színlést, az iszonyú tettetést, a borzasztó álnokságot? Nem halmoztam eddig is bűnt bűnre? Vitessenek inkább szidalmak közt haza, s átkozzon meg inkább anyám a küszöb előtt, mintsem hitemet levetkezzem.

Ekkor indulatosan vonta le újjáról a mátkagyűrűt és az asztalra tevé.

– Megint könnyelműen beszélsz, megint szeleverdi vagy, kisasszonyom! – dorgálá Zsófit volt nevelőnője.

De a herczegleány daczosan bigyeszté ajkait.

– Vond újjadra vissza a mátkagyűrűt!

Zsófi fejét rázta.

– Nem akarok férjhez menni – szólt. – Apáczává leszek. S miért ne tenném? Ki szakíthat el az égtől? kinek van erre joga? A legelső kolostornak, mely vakbuzgó üldözőim birtokán kívül fekszik, oltárzsámolyára borulva, föl fogom venni a fátyolt. Ott kivánok egykor fejedelemnővé lenni, s -41- nem e megromlott nép közt, s nem ez eretnek udvarban.

Báthory Zsófia keservesen sírt.

Anna csodálkozást tettető arczczal mondá:

– Tehát el tudnád örökre hagyni Györgyöt, azt a deli lovagot, kinél szebb és vitézebb herczegurfiról még a tündérmesékben sincs említés! Bezzeg fognának távozásodon örvendeni a sok királyleányok, kik nem kaptak hozzájok méltó jegyest, s kikhez a te mátkád hódító és nemes tulajdonainak hire messze földről elhatott.

Zsófia közbeszólt: – György, ha engemet elveszt, nem fog soha megházasodni. Arról biztos vagyok.

– Miért hiszed, kisasszonykám, ezt?

– Mert rendkívül szeret.

– Hm! az ő irántad való hajlamát nem hozom kétségbe, de a fejedelmek keze és szíve fölött gyakran határoznak magas politikai tekintetek, melyeknek ellenszegülni lehetetlen. Pedig annyi csakugyan igaz, hogy György úrfi akaratát egyedül te tudnád tetszés szerint hajlítani. Más feleség rabnője volna, de neked ő lenne raboddá. A daczos, büszke és parancsoló ifjú most is minden szeszélyeidet teljesíti, s nem gondolhatsz, nem kivánhatsz oly csodálatost, melynek kész engedelmességgel alá ne vesse magát. A mely nap a fejedelmi székbe ülne, te büszkén fedezhetnéd föl nagy titkodat, s ő egy perczig sem engedné többé, hogy magaddal és kötelességeiddel meghasonlásban élj.

– Igaz, igaz, kedves Annám! de addig mit tegyek? -42- Tudod, mily közel a karácson, és Elemér, én Istenem! Elemér beteg.

– De hát ha te is beteggé lennél?

– Mint a mult husvétkor? Nem, arra rá nem fogok állni, inkább egyúttal meghalok.

– Ugyan miért vonakodol egy kevés ágybanfekvéstől?

– Kevés?… Hisz! husvétkor is csak másnap reggelig akartam fekünni, de Rákócziné néni az egész héten ágyban tartott. Örökké vánkosom előtt ült, s magával hozta a főudvarmesternőt, a vén Petneházinét is, kit én egyáltalában ki nem állhatok. Együtt nézték nyelvemet, üteremet, együtt töltötték számba a keserű orvosságot, s együtt imádkoztattak szüntelenűl a Csulai uram által számomra készített könyörgésekből. Nem, Anna! Én eltökélettem, hogy életemben többé rosszul nem fogok lenni.

– Már úgy, angyalkám, csak egy módot tudok a zavartól megmentésedre.

– Ah! mondd hát hamar el, akarom hallani – sürgeté hévvel Zsófia.

– Van egy derék unokaöcsém, kit Gyulai Ferencznek hívnak.

– Ki a «nemesi társaság» zászlója alatt szolgál – közbeszólt Zsófia.

– Csak szolgált, kisasszonykám! mert most már belső kamarási tisztet teljesít. Ferencz öcsém bátor jellemű, hallgatag, leleményes eszű és gyors kezű ifjú. Nincs szemfényvesztő, ki az ezermesterséget jobban értené, mint ő; azonban indulatja nemességével Elemért is felülmulja, s éretted kész volna -43- tűzbe-vízbe rohanni. Hátha őt kevernők titkunkba. Hallgatására bizton támaszkodhatol.

– Isten őrizzen! – kiáltá Zsófia, – inkább beteg leszek.

– De miért vonakodol, herczegnőm?

– Már úgy is ketten vannak, kik uralkodhatnak rajtam az által, mert árulóimmá lehetnek: a magammal hozott álruhás pap, kit Rákóczi bácsi Erdélyből elűzött, és… és a jó Elemér, kitől még sem tartok. Nem, benne kételkedni vétek volna. Azonban a te Ferenczed, mint gyanítom, hiú és udvarlásokhoz szokott egyén, kit valamelyik szép palotahölgyünk fecsegésre csábíthatna.

– Attól ne tarts, herczegnőm! Hisz ő egészen rám támaszkodik, még vagyonilag is. Pedig az csak kétségtelen, hogy ha a titkot elárulná, te helyzetednél fogva könnyen ki tudnád magadat menteni, de én börtön vagy hóhérpallos elé mennék.

Zsófia gondolkozásra vonta össze homlokát, melyen annyi szeszély játszott. – Ah! sóhajtá, mily rémítő vadállat az ember! Egymást tépi és marczangolja.

Rákóczi bácsi meg akarja zsoldosaival magyarországi hitsorsosaimat gyilkoltatni azért, hogy nem engedik az evangelikusokat eleget imádkozni; de szabad-e nekem csak bár egy fohászt küldeni vallásom szabályai szerint az égbe?

– Ez azért van, herczegnőm! mert te áttértél.

– De erőltetve anyám és leendő ipam által. Ki nem látta szememben a könyeket?

– Ne szóljunk erről többet, kedvesem, – mondá -44- a nevelőnő. – Azt határozd el, hogy tetszik-e neked Gyulai Ferencz öcsém segélye?

– Tetszik – rebegé Zsófia. – De hátha jobb volna beteggé lennem? Ah! az orvosság és Petneháziné arcza kiállhatatlan… Beszélj, igazits Ferenczczel.

– Tehát ő fog a karácsoni communiókor, mint szolgálattevő kamarás hátad mögött állani. Te a szent kenyérszeletet, melyet Csulai uram nyújt, az ajkad elé vont zsebkendőbe rejted, hogy hirtelen átadhasd Ferencznek, ki azt a tiszteletlenség és botrány elkerüléseért elégeti.1)

– Igen, történjék meg… Ah! tizenegy óra, érkeznek kínzóim – sóhajtá Zsófia új aggodalmak közé vetve magát.

Gyorsan járt körűl a teremben, míg az asztal-óra kalapácsa elverte a tizenegyet.

Minden ütés idegeit rázta meg.

Midőn az óra alkalmatlankodni megszünt, két palotahölgy nyitott a szobába.

Az egyiknek kötelessége volt a herczegkisasszony haját fonni be, a másikon a többi felöltöztetés terhe és felelőssége feküdt, mi Petneháziné szigorát tekintve, nem vala tréfa.

Az egész piperézet idejére egy teljes óra volt szabva, sem több, sem kevesebb. De hogy a herczegkisasszony meg ne unatkozzék, a hajrendezés alatt az öltöztető, s az öltözés alatt pedig a fodrászpalotahölgy olvasott föl vallásos oktatásokat, melyeknek -45- czélja vala az áttértet új hitének szeretetéhez szoktatni.

Mi, mint illik, visszavonulunk az öltöző-asztal és a szent leczkék elől, s a fejedelmi lakban tovább folytatjuk vándorlásunkat.

A bástyaszárnyat, hol Báthory Zsófiát találtuk, egy kertté alakított mellvédfal – mely eredetileg Gyulafehérvár kerítéséhez tartozott, de később a fejedelmi udvarhoz lőn foglalva – köté össze az öreg fejedelemné palotájával.

Ez épület, mint már láttuk, régen szintén bástyaszárny vala, s most is magán hordja az egyszerűség azon jellegét, mely a puritán erkölcsű Lorántfi Zsuzsannának, Rákóczi György életpárjának, nemes, de költőietlen ízlésével teljesen összhangzott.

Itt nem akarunk senkivel találkozni, hogy hamar léphessünk az első udvarba, mely a királyi palota büszke czímét hordja, s ha jól emlékszünk, még Zápolya Zsigmondtól diszíttetett föl karcsú oszlopsorokkal, tág folyosókkal, réz kúpokkal, fényes elfogadó-termekkel, s a termekben gyönyörű falfestményekkel.

A királyi palota tornyokkal és pavillonokkal ellátott ötszög, két emeletre.

Piaczra nyiló kapuja, melyen a béke- s hadpártból vegyült tömeg berontott, egész pavillonostul a testőrség őrhelyéül szolgál.

Magában a főépületben a fejedelem és az udvari marsall lakásán kívül csak oly dísztermek vannak, melyekben tanácskozások tartatnak, s az idegen hatalmak -46- követei vagy más magas vendégek számára van szállás rendelve.

Nem szükség tehát mondanom, hogy az «evangelikus rendek» nyilatkozványáról tanácskozni is ide gyűltek össze a főurak, még pedig a fejedelem kisebb audientiás termébe, melynek ablakai, mint láttuk, az őrhely udvarára nyilnak.

S most figyeljünk az audientiás teremben történtekre.