VIII.

Deborah fehér, finom selyemlágy kezével a száraz, elfonnyadt és vértelen arczot, a «beteg asszony» viaszksárga arczát simogatta.

– Hogy pihentél, kedves néném, jó néném? -75- úgy tetszik, hogy most enyhébb álmod volt, mint régen.

– Csak a ketreczet láttam, Deborah! s a ketreczben senkit sem; talán más számára tisztogatják ki a sártól és szeméttől, ajtója nyitva volt, a csontok még benne.

A «beteg asszony» suttogva szólt, Deborah átborzadt.

– A csontok ott voltak, úgy a mint előbb az ebek rágták le azokról a húst, s a maradékot ő… Mind ott voltak… egy, kettő, három, négy… mind ott. De ő nem vala jelen, nem jött ki sirjából; másé lett Fogaras piaczán a tyúkkosár, a ronda ketrecz. Rendre járja a világ. Nem engem fognak többé gúnyolni. Mást, mást! S hogy élhetek a gúnykaczaj hangjai nélkül! Átkaimból szívott testem mindennapi táplálékot. És mi tartja már ébren szívemben a vérdobogást, ha nem a düh, a szégyen, a megvettetés érzése és a megvetés azok iránt, kik csúfot űztek szenvedésemből? Hogy élek csak egy hétig is bősz álmaim nélkül? Mi marad akkor velem?… Szegény beteg asszony!

Deborah mély csodálkozással tekintett a beteg nőre, ki azért látszott vigasztalhatatlannak, hogy szendergése a szokottnál enyhébb volt. Mekkora örvénye nyilt föl előtte a szívnek, s benne az önkínzás minő rémalakjait szemlélheté.

A «beteg asszony» fuldokolva, s égett szemhéjai közül serkedő könnyekkel folytatá: – Deborah! vajon mit jelent, hogy most álmomban erőtlenül feküdtem a fogarasi piaczon, és mégis senki sem -76- tapodott sarkával köntösömre, senki sem vert arczomra sárt, senki sem suhogtatott testem fölött ostort? Más iránt fog-e a világ kegyetlen lenni, mint a tigris, s undorító, mint a hiéna, mely a halottakat kaparja ki a vermekből, hogy szája rothadással teljék meg?

Deborah összeborzadt. Finom idegeit lázasan kezdték izgatni e bősz szavak. – Oh! néném! rimánkodott, – adjon hálát az Istennek, hogy annyi kínteljes év után volt egy órája, melyben csendesen pihenhetett. Vegye, kérem, ezt a gyógyulás jelének. Hígyen, reméljen, feledjen.

– Ha, ha, ha! feledjek, Deborah! Izzó vassal égessék agyvelőmet az utolsó reszketésig, ha feledi kötelességét: az emlékezést. Mit nem tettek velem a vadállatok, melyeknek neve ember? Nem kiáltották-e dühösen, nevetve, fogukat vicsorgatva, mosolyogva; nem sugdosták-e álnok szánakozással és képmutató könnyekkel, hogy ime! ez az özvegy az, kinek férjét a kutyákkal együtt tartották a börtönben zabkenyéren és moslékon, kinek férjéről letépte a ruhát Baling János, hogy a fal penészes nedve s a padlazat pora testéhez ragadjon, kinek férjét naponként dorongokkal verték és karókkal szurdálták, míg ajkai tajtékot túrtak; kinek férjét ketreczben vivék a bitófa elé, hogy bevárják, míg a koldusok, kóborlók s minden söpredék, melyet népnek hívnak, megunják szidni, átkozni, pökni, s hogy csak azután üssék el nyakát, tompa bárddal s bevégezhetetlen kínok közt?… Ha, ha, ha! ne emlékezzem-e az iszonyú gúnykaczajra, az állati ordításra, mely -77- Fogaras piaczán ezer torokból hangzott, s megölte bennem a vallást, észt, érzést és a test erejét? Inkább tíz körmeimmel ásnám ki keblemből szívemet, mintsem egy másodperczig tudja feledni a multat… S miért nem jött vissza álmomban a mult? Deborah! miért nem éltem újra át a félhalál állapotjában azt a keserűt, azt a kétségbeejtőt, mit az élet nyújtott, s a mit az ébrenlét mindig hűn vezet szemem elé? Nincs-e e csodának jelentősége? Deborah! Nem tudod-e az álmokat hüvelyezni? Miért van, hogy ma csak láthatatlan ajkak sugdosták a légben: Ez a nő, ez a nő az, kinek férje…! s nem birták tovább mondani a történeteket.

– Kedves néném, zokogta Deborah, önt oly mély ájulás lepte meg, hogy eszmélete egészen kialvék, s képzelődése nem kínozhatta az iszonyú emlékek felujításával.

A «beteg asszony» kétkedőn rázta fejét. – Nem, nem, szólt kisérteti hangon. A világban valami nagynak kell történni, hogy a természet így kibillenhessen sarkaiból, s hogy velem fölhagyhassanak a szenvedések, mint elhasznált anyaggal. Deborah, oly fiatal voltam, mint te most, oly ünnepelt és majdnem oly szép. Nézz arczomra!

Deborah ijedten tekintett a fonnyadt, kiszáradt arczra.

– Lásd! mivé lettem, az iszonyú történet után, sugá rémes hangon a beteg asszony.

Deborah szíve összeszorult, maga sem tudta, miért?

– Egyedül te nem átalsz a megvetetthez jönni, -78- bár titkon. S ha sejtené az én bátyám, a te atyád, Pécsi Simon!

– Nem neheztelne ezért rám. Az én atyám nemes szívű férfiú, erősíté könnyekkel Deborah.

– Nem volt soha nálam.

– Mert minden ismeri, mentegetődzék Deborah, s fölfedezték volna nevedet a kiváncsiak, kik az ő nyomát kisérik.

– Igaz, igaz. De hátha téged is meglátnak?

– Mindenki a templom és fejedelmi palota elé csődült, közel van kocsim, és sűrű fátyol véd.

– Igaz, igaz. De hát az éj nem sűrűbb fátyol-e, melyen, ha a csillagok alszanak, a szem nem hathat át?

Deborah mélyen érzé a vádat, mely e kimélő szavakban atyjára vonatkozott.

– Átok van a megbélyegzetten és családján, pedig a megbélyegzett néha ártatlan, sohajtá a «beteg asszony».

Deborah leverten állott a nyoszolya előtt.

– Férjem nem volt gyilkos, de elitélték. Régi történet s mindig új!

A beteg kimerülten hajtá vissza fejét a vánkosra, s mint a kioltott gyertya, oly hamar hunytak el szemei. S csak nehéz, azonban mindig csillapuló lélekzete tanusítá, hogy egy pár perczig még talán ébren van.

Deboráht babonás félelem lepte meg, aggódva tekintett körül a szobában, nem hagyhatá magára nénjét, s a szakácsnő még nem tért vissza. Ah! pedig ő most haza, atyjához vágyott, szorongón, igen nyugtalanul. -79- Zavaros érzések zsibongtak keblében. Az idő is késő, már dél van, sűrű lépések hangzottak az utczán, az egész világ talpon volt, s oly rejtélyes, oly titkon gyötrő, oly megfoghatatlan hatást gyakoroltak rá a «beteg asszony» bősz eszméi.

Mintha égne lába alatt a föld, nem maradhatott, atyjához vágyék,… s ah! a szakácsnő még késik!

Ekkor oszlott szét a tömeg, mely a vallás szabadságát és a szombatosok vesztét a piaczon megéljenezte.