VI.

A szultán engedelmének megnyerése igen józan, s mindenesetre igen törvényes javaslatnak látszik, legalább a mi szemünk előtt, kik a napi érdekeken kívül foglalunk állást.

Hisz Erdély fejedelmei török hűbéresek voltak, s hogy illethetné meg őket oly hadfolytatási jog, mely ha szerencsével használtatik, eszélyesen gyarapíthatja a hűbéres erejét, ha pedig szerencsétlenül, akkor a hűbért teszi ki elfoglalások- és földulásoknak?

És a főurak másként fogják föl a dolgot.

Ők Kassai tervében, melyet Rákóczi – bár általános szavakkal – magáévá tőn, a magyarországi evangelikus rendeknek üres igéretekkel kecsegtetését szemlélik.

Mert ismervén Rákóczi fukarságát, nem képzelik, hogy annyi áldozatra kész volna, mennyivel a telhetetlen pasákat kielégíteni és a szultántól háborúengedélyt nyerni lehessen. -55-

Tudják, hogy a török a német császárral békességben, a szomszéd lengyelekkel pedig viszályban él. S valószínűtlen, mikép Rákóczi fölforgathassa a portának e helyzetét, melyet a svédek és a párisi udvar minden törekvései évek alatt sem birtak megingatni.

Aztán a főurak hagyományos politikája volt, hogy a pogány nemzet egyedül a szerencsére vigyáz, s a siker követője szokott lenni, még a neki nem kedvező dolgokban is. Ha az erdélyi fejedelem háborút indít és veszt, török erő hajtja ki országából; ha nyert, akárkit győzött le, Konstantinápolyból dicséretet kap. – Ez vala, szerintök, a gyakorlati nézet. Hitték, hogy ha uralkodójok a fényes portánál sokat kérdezősködik, mielőtt a harczmezőn koczkáztatna, akkor csak ürügyet keres tétlenségre.

Nem csoda tehát a népszerűtlen Kassai ellen szórt káromlás, mely a nagyurak hazatávozása alatt emelkedett s vált a tömeg közt mindig hangosabbá.

Ha Rákóczi vén kegyencze az előudvarra nyíló ablakú szobában mulat, sok s igen szép czímet hallhat, mindaddig, mig a kék darabontok takarodásra nem szólítják fel azon csoportozatot, melynek már a kiváncsiság sem szolgálhat többé ürügyül a fejedelmi lakban ácsorgásra.

– A kapu előtt várjuk be a hit ellenségét. Hadd lássuk, emberi arcza van-e az Istenét elárulónak.

– S midőn közöttünk hajtat el, teli torokkal fogjuk kiáltani: Éljenek a magyarországi evangelikus rendek! És éljen a vallásháború a török mufti jóváhagyása nélkül is! -56-

– De lármájokkal kendtek czélt nem érnek, mert Kassai uram vén gebéi nem egykönnyen forgatják fel a szánt – szólt ártatlannak látszó humorral Serédi.

– Segítünk hát nekik mi is – rivalgák többen.

– Azt nem tanácslom, mert a felfordulás által Kassai nyaka helyett az önöké törik ki – jegyzé meg szigorú hangon Kemény János, ki az ellenzést a termekben, nem a piaczon szerette.

– Jobb is lesz, ha mindnyájan hazamegyünk.

– Meghaladta a tizenkettőt, s feleségeink zsémbeskedni fognak, ha a leves elfő – jegyzé most meg Serédi, izgatását helyreütni akarva.

Azonban a tömeg közől számosan rászánták magokat az elfőtt levesre, s inkább szerettek volna Kassai urammal perlekedni, mint kikerülni élettársaik zsémbjét.

Az egész piacztér tehát meglehetősen telve maradt, s főleg a templom és regia környékén hemzseg a nép.

E közben a «harmadik udvarból», hol a katonai gyakorlatok majdnem megszakadás nélkül szoktak folyni, trombita rivalgása közt léptetett ki fél század huszár, s a piacz közepén figyelmet ébresztő zaj- és tombolással foglalt helyet. Nyomában alabárdosoktól körülvéve egy vörös ruhába öltözött, s óriás alakú hirnök jelent meg, az ácsorgókból nagy csődületet vonván maga után.

Midőn pedig a többi embertársai fölött végignéző góliát, vállán dobbal, kezében irattal és szivében a kitünő egyének teljes önérzetével, a huszárokig ért, azok hosszú félkört formáltak körüle. -57-

Látszott, hogy valami nevezetes határozat ünnepi kihirdetése czéloztatik.

A tömeg, mely különben is ingerült volt, a gyanúra fogékony kedélylyel tódult az új jelenet színhelyére; de az anyák félénken viszik be a kapukból gyermekeiket, néhány kalmár a sátrakban kapkodva gyűjté össze kelméit, s a méhser- és halárus nők a ponyvarudakat kezdik leszedni, körülmények szerint vagy támadó- vagy védharczra készülvén. Mert, hogy a vörös hirnök a népcsődület ellen akar tiltakozni, s a huszárokkal összekocczanás történhetik, azt általánosan hitték, kivált miután Kassai uram nevét nem a legszelidebb czímek kiséretében emlegetik a vakmerőbb izgatók, s a katonákat boszantani nagy kedvet mutatnak.

– Halljuk! dörgé a hirnök háromszor ütve a rézdobra.

– Halljuk! viszhangozá ingerkedve a csoportozat.

A rézdob ismét megbődült, hogy csendet vívjon ki.

De a nép folytatá a zajt, kiabálva: halljuk hát! azonban legkevésbbé sem tartva magát saját figyelmeztetéseihez.

Végre a góliát, torkának erejében bízva, olvasni kezd:

«Értésünkre esvén, hogy a szombatosok – kik az igaz evangelikus hittől elszakadva, zsidó szokásokat, szertartásokat vettek be, a szentirás helyes magyarázatát magoknak arrogálják, és a vasárnap helyett a szombatot ünneplik – törvényeink és felsőbb rendeleteink daczára még mindig régi tévedéseikhez -58- ragaszkodnak, s nemcsak titkos összejöveteleket és isteni tiszteletet tartanak, hanem még magok közől papot is választanak, s az evangelikus lelkészek helyett, annak oktatásait hallgatják, sőt hihetetlen vakmerőségöket azon pontig vitték már, hogy különösen Udvarhelyszék némely helységeiben halottaikat külön temetőhelyre ássák, gyermekeiket más néven szólítják, mint a mely evangelikus naptárainkban előfordul, és házaikban orgonát is tartanak, mely mellett általuk készített verseket énekelnek a Sion dicséretére: – ennélfogva rendeljük és parancsoljuk, hogy a megyei és székelyföldi fő- és illetőleg altisztek, valamint a szabad királyi városok magistratusai is, törvényhatóságukban a szombatosokat meg ne tűrjék, s azokat, kik ennek a veszélyes sectának tagjai vagy titkos pártfogói, tüstént jelentsék fel nekünk, hogy fiskális directorunk által honárulási perbe idéztetvén, törvénytelen és Istent káromló merényleteikért fő- és jószágvesztéssel büntettessük.

Kelt Gyulafehérvárott dec. 21.-én 1638-ban.

A fejedelem parancsolatából kiadta Kassai István tanácsos és itélőmester.»

– Úgy látszik, az itélőmester uram foga Pécsi Simon birtokaira vásik, s nem is csoda, mert kivált Radnót és Balázsfalva gyönyörű uradalom – szólt Serédi Kemény Jánoshoz, midőn a «harmadik udvar» kapujából a hirnök stentori hangját meghallák.

– Lehet, hogy Orbán Ferencz udvarhelyszéki jószágrészére is hunyorít – válaszolá ez.

– Hát Orbán is szombatos?

– Azzal gyanusítják. -59-

– Hm! tehát Kassai értök melegítette föl a «honesta custodiát?» No! az nem volna nagy szerencsétlenség. Ki kérte a szombatos uraimékat, hogy újítgassanak a vallás dolgában? Miért nem tudnak úgy imádkozni, mint mi, s mint mindig szokás volt?

– Én sem akarom a hitvány rajongókat menteni; de végre is, ha Kassai uram elnyel egy darabot a szombatosok birtokából, utóbb étvágya támadhat valamely igazhitű jószágára is, például az urambátyáméra – szólt mosolyogva Kemény János.

– A lánczhordtát! azt nem tanácsolnám neki. Azonban nem ártana a vén róka czéljairól előre értesítenünk az uribb rendű szombatosokat – sugá némi megütődéssel Serédi.

– Én még ma gyors postát indítok Orbán Ferenczhez.

– Én pedig tüstént látogatást teszek Pécsi Simonnál, bár szememet rég sérti e szűcsmester fiából faragott mágnás szertelen fényűzése. Bethlen Gábor fejedelem alatt oly büszke házat tartott, mintha a Báthoryak vagy Garák véréből származott volna, s most is kertjében káposzta helyett ananászt termeszt, s óntányér helyett ezüsttálakban hordatja föl a marczipánt. Nincs boszantóbb, mint egy pazar sehonnai. Ha a koldusfaj pénzre tesz szert, legalább koplaljon aranyládái mellett, mint a fukar Kassai. E szerénységgel tartozik nekünk, kik becsületes ősöktől kaptuk vagyonunkat.

– Ha bátyám a vén Pécsi felől ily nézetben van akkor jobb lesz védelmezését Kassai uram unokaöcscsére: Elemérre bizni – mondá Kemény János. -60-

– S mi köze Elemérnek Pécsi házához?

– Csak az, hogy szereti Deboráht, Pécsi egyetlen leányát, a gyönyörű teremtést, kit a szombatos atyafiak Sáron rózsájának neveznek, s talán azt hiszik, hogy számára készítette Salamon király az énekek énekét.

– Az átkozott istentagadók! Ej! de szeretnék legalább hat hétre kenyeren és vizen tartani minden ily bálványimádót.

– Pedig, bátyám! a ki Deboráht csak egyszer is látja, könnyen kaphat kedvet a bálványozásra.

– S valóban szép?

– A legragyogóbb álomkép halvány mellette.

– Tehát szép, s mégis szűcsmester unokája! Nagy lábai lehetnek, vagy hegyes könyöke van. Nézd csak jól meg.

– Az irigység sem fedezhetne fel benne hiányt, ha nincs oly éles szeme, hogy a napban foltokat számlálgasson.

– S én őt nem ismerem! – sóhajtá Serédi.

– Csak most tért vissza Fehérvárra.

– S hol lakott eddig?

– Három év óta nagynénjénél Eperjesen; mert tyja nem akarta Kassai iránti gyűlölségből Elemérhez nőül adni, s eltávolítá, hogy feledje szerelmét.

– De úgy-e, Deborah kisasszony hű maradt, mint a szép leányok szokása? – kérdi tréfálva Serédi.

– Csak annyit tudok, hogy Elemér most is ábrándosan szereti.

– S az atyával a leány iránti hajlamból még -61- saját kedves nagybátyjának meggyilkolására is szövetkezni fog, nemde?

– Elemér nemes indulatú ifjú.

– Az kár, fölötte kár! – sóhajtá Serédi. – Mily derék lenne – tevé hozzá – ha a vén ravasz rókát a rókakölyök játszaná ki!

Ekkor a «harmadik udvarból» csendesen közelg egy festetlen deszkájú szán. A lovak alig ügetve mennek, mintha beteget vinnének, s a szán üléséből a lábzsákon, farkasbőr bundán s prémes süvegen kívül, csak még egy hosszú rézszínű orr látszik ki.

A hirnök fölolvasása más hatást gyakorolt a tömegre, mint Kemény Jánosra vagy Serédire.

Az első sorok, melyek a rendelmény czélját már sejteni engedék, szikrázó örömsugarakat reszkettettek sok komor és befellegzett arczon, s e hatás fokonként növekedett, úgyannyira, hogy midőn a hirnök elhallgatott, harsány «éljen!» szállott föl száz meg száz ajakról.

Góliátunk az «éljent», megbocsátható büszkeségből, sajátjának tekinté, mint óriás hangjáért a közönségtől nyert tiszteletdíjt, s volt is valami igaza. Vígan döngetve a dobot, s előre-hátra hányt lábakkal billegett a «harmadik udvar» felé, nem mulasztva el derekát egészen féloldalra tartani, mit régen deli és negédes testtartásnak tekintettek, s a czigányoknál néha még most is látható.

Azonban tagadhatatlan, hogy a szombatosok üldözését is illette egy kevés az éljenből. A nép gyűlölte e sectát, mint a tömegeknél divatozik, minden -62- valódi ok nélkül. Ellenszenvét nem birta többé magában tartani, midőn a templomok és középületek homlokára kiszögezve találá Kassai rendeletét.

– Veszszenek a szombatosok, veszszenek! – hangzott.

De miért?

A köztársalgásból elleshetünk néhány okot.

– Ki kell pusztítani a szombatosokat, igaza van Kassai ő nagyságának, irmagvat sem kell belőlök hagyni, mert mindnyájan gonosztevők. Ők uzsoráskodnak, ők csak a kóser húst eszik, ők hamisítják meg a mértékeket, ők feszítették fel Krisztus urunkat, és most is husvétonként egy-egy ellopott gyermek vérével keresztelik meg rühös kisdedeiket – szólt Panna asszony.

– Hisz, angyalom, azok a zsidók – büntesse őket az Isten – de nem a szombatosok, – válaszolá a külvárosból egy iskolamester.

– De, lelkemadta, a szombatos is csak olyan, mint a zsidó.

– Hogy volna, angyalom, sőt egészen más.

– Miért nem akar hát vasárnap imádkozni? A ki szombaton nem dolgozik sem a műhelyben, sem a boltban, sem a mezőn, az zsidó.

– És hallotta-e kend – szólt Panna asszonyhoz Sára néni, ki akkor érkezett – hallotta-e, hogy Kerekes uram leánya éjenként, ha holdvilág süt, a házak tetején jár?

– Nem csoda, galambom, mert Kerekes uram szomszédja Pécsi Simon ő nagysága. Hisz, ne volna csak Pécsi nagy úr, eddig rég felgyújtattuk volna a -63- házát. De bizzunk csak Kassai uramban, majd elbánik ő a szombatosokkal.

– Tavaly a jég hét falu határát rontotta meg – sóhajtá valaki a vidéki nemességből – de a közbeeső Balázsfalván semmi kárt nem tett.

– Az természetes, mert Balázsfalva Pécsi Simon uram birtoka.

– Nem kell több, hogy a szombatosokat kuruzslóknak tartsuk.

– Kivált ha meggondoljuk, hogy ugyancsak tavaly Pécsi kertét nem pusztították a hernyók, holott a fejedelem ő fenségének legszebb csemetéit mind lekoppasztották.

– Hejh, barátom! a szombatos chaldæai nyelven admoneálja a hernyókat, hogy az ő földjéről tüstént kitakarodjanak, s azok a megintésre oly gyorsan elmásznak, hogy a sietség miatt lábuk is elkopik. Magam találtam a kertemben két hernyót, melyeknek egészen levásott a lába. Pedig hány lába nincs a hernyónak? Mindjárt sejtém, miként Pécsi uramtól menekültek hozzám. Szegény nyomorék állatok! Sajnáltam volna megölni.

– Az istentelen szombatosok! Még a hernyókat is megcsúfitják. S mit nem tennének az emberekkel, ha hivatalba raknák őket!

– Példa rá Pécsi Simon, ki a honesta custodiát kitalálta.

– S azóta gyakran jő divatba. De most rajta fogják szép találmányát megpróbálni.

– Ne hígye a nemzetes úr! A szombatosok oly könyvekből is olvasnak, melyeknek betűit mi -64- tudósok sem ismerjük – szólt a külvárosi iskolamester.

– De nem használ az olvasás semmit a director levátája ellen.

– Téved a nemzetes úr! A ki titkos könyvekből tud olvasni, annak segítségére jő a sátán.

– S minden szombatos tud olvasni?

– Biz’ a főbbek többnyire tudnak.

– Már ez nagy baj. Óvatosan kell tehát Kassa uramnak eljárni.

– Hogyne? Hisz Pécsi Simon még a Millenniumban is hiszen.

– A gonosz ember! Azt gondoltam, hogy csak a sátánban; de ha a Millenniumban is hiszen, akkor én nedves farakáson és lassú tűznél égetném meg.

– S micsoda bogár az a Millennium?

– Hát valami tengeri szörny lehet – válaszolá Panna asszony, ki a megégetést indítványozta.

– Nem, angyalom! A Millennium ezer éves országot jelent, melyben a babonás szombatosok hite szerint Krisztus Urunk fog uralkodni – szólt tudákos hévvel a külvárosi iskolamester.

– Hisz az még nem volna rossz – csattant fel Panna.

– De a szent könyv egy helyének félrefacsarásából ered.

– S ő a szent könyvet is facsargatja?

– Hogyne!

– Csavarja ki hát a hóhér a nyakát, – átkozódék a buzgó Panna. -65-

– És még Gyulafehérvárt is Jeruzsálemnek akarná nevezni – tódítá a külvárosi iskolamester.

– S talán zsidókkal betelepíteni! Hogy verné meg az Isten.

*

Ily hangulat közt tünt a csoportozat szemébe a lassú szán, a két rossz gebe, a lábzsák, a farkasbőrbunda, a prémes süveg, a rézszínű hosszú orr, szóval Kassai uram minden látható és láthatatlan appertinentiáival.

Az első percz soknak eszébe juttatá a vén kanczellár régi népszerűtlenségét, s a fejedelmi tanácsteremben mondott véleményét.

A szánhoz tódultak tehát, de mindenütt helyet nyitva a továbbhaladásra.

Kassai mélyebben burkolá arczát a farkasbőr alá, s a rézszínű orr eltünt.

– Veszszenek a szombatosok! – kiálták ekkor többen – s éljen a vallásháború!

– Mi a szombatosok kiirtását akarjuk! – ordíták mások – de akarjuk a vallás és lelkiismeret szabadságát is.

– Előbb meg kell büntetni a sectáriusokat, azután menjünk mindnyájan a magyarországi elnyomott evangélikus rendek segítségére – szólt a külvárosi iskolamester.

Ekkor kiüté magát a farkasbőr közül a rézszínű orr, a kurtán nyirott fehér bajusz, és még hozzá a széles nyerges áll is.

– Mindnyájan menjünk, fiaim – szólt szétterjesztett kezekkel, mintha áldaná a népet Kassai. -66- A kocsis pedig megcsapta a lovakat, s a szán sebesen elment.

Veszszenek a szombatosok!

– Mégsem olyan rossz ember ez a Kassai uram – sóhajtott a külvárosi iskolamester, a kiszabadult szán után nézve.

– Vannak ugyan gyöngeségei, de ki volna tökéletes.

– Szereti ugyan a pénzt, vágyik a más birtokára, de… miért is kell a szombatosoknak birtok?

– Igaz! Aztán a nagy urak többet mondanak róla, mint való.

– Talán irigykednek rá.

– És féltik befolyásukat.

– Most is elterjesztették, hogy nem akar háborúba menni.

– Pedig épen most ő maga mondá, hogy «menjünk», s «mindnyájan menjünk».

– Úgy van! Menjünk mindnyájan… haza, – szólt gúnynyal Kemény János, ki a tömeg közé vegyült.

Eloszlának.