VII.

Közel a Kapisztrán-kápolnához, jobbra a Szent-Mihálykaputól,2) egy alacsony, de tiszta kinézésű ház áll, hat rostélyos, törpe ablakkal az utczára tekintve. A kisebb gyermek is beláthatna az ablaküvegeken a szobákba, ha hófehér színű félfüggöny nem védné a szerény lak titkait, a családéletet, minden kiváncsi szem elől. -67-

Kapu helyett csak ajtó vezet az épület udvarára, melyből emlékezet óta egy vén szakácsnő járt ki a boltig vagy mészárszékig, sem tovább, sem közelebb. Voltak, kik néhanapján orvost és papot is találtak az ajtó előtt, miből aztán fényes eszmét nem formálhattak magoknak az özvegy egészségi állapotáról, ki a törpe házat még Bethlen Gábor fejedelemsége alatt vásárolta meg, s beköltözvén, mostanig sem lépett ki abból, mintha kriptája volna, melyben mint halott fekszik.

Hogy kicsoda e nő, a világ nem tudja. Közönségesen csak a «beteg asszonynak» hívják, tartván magokat a vén szakácsnő elnevezéséhez, ki a szatócstól és hentestől ez érzékeny czímre hivatkozva, kéri a szükségelt árúkat olcsóbban vagy jobb minőségben. A szakácsnő keveset vásárol, de készpénzzel. Volt idő, midőn neki mindent hitelre és rovásra akartak adni, hogy ürügyök lehessen a «beteg asszony» házába lépésre; azonban a jó cseléd megoldá kék zsebkendőjén a göcsöt, kiszedte belőle fillérenkint tartozását, a fönmaradt összegre ismét bogot kötött, s oly hidegen távozott, mintha sértve lett volna. Már ismerik szokásait, s nem bántják sem kérdéseikkel, sem kandiságokkal. Különben is egy visszavonuló csak úgy érdekel hosszasan, ha fájdalmával vagy közönyével kaczérkodik, s ha a világról lemondásában követelés van.

A «beteg asszony» létezése évek óta már csak akkor jutott a szomszédoknak is eszébe, ha házából idegent láttak kimenni. Ez esetben megkérdék nevét egymástól, s ha szerét tehették, a tőle jöttől, és a -68- felvilágosítás, melyet nyertek, váltig csak az volt, hogy a szegény asszony ágyban fekszik, beteg, mindig beteg, mindig fekszik, s annálfogva kiki «beteg asszonynak» hívja, és neve talán a halotti prédikáczióban is az marad. Minek keresztelnék a koporsó számára másnak, mint a mi az életben volt.

De az volt-e örökké? Szerencsétlensége-e, hogy beteg, vagy szerencséje? Hová menne, ha lábai birnák! Oh, melyik ösvény vezet ki leghamarább az életből? A betegség. Erőtlen lábakkal, fekve haladunk azon czélhoz. Az öngyilkolás rögetlen és rövid útját betorlaszolta a hit.

*

Fehér tiszta vánkosokba temetve alszik a «beteg asszony». Csak fejkötőjének csipkézete, átszűrt, vékony, viaszkhalvány arczélének egy része, mellén keresztbe tett kézcsontjai, melyeknek vázáról a láz leszedett minden húst s talán kiszárított minden véreret is, és a hihetetlenül keskeny, sovány testnek alig valami emelkedéssel biró körvonalai tünnek ki a puha ágyneműből, mintha az alabástrom emlékkövön egy már félig elenyészett domborművet látnál, mely régen a szenvedést ábrázolta, s most az ábra mulandóságával önt vigaszt a néző kedélyébe.

A «beteg asszony» minden fényűzési vágyát fekhelye körül összpontosítá. Neki igen sok volt már a szoba, mint másnak nem az a világ. Mit érdekelheték a távolibb tárgyak. Ő csak az ágyban élt még. Mellette a rózsafa-asztal, kristály pohárral, ezüst kanállal és gyógyszerekkel; az ágy lábánál -69- damaszt karszék, egy kevéssé színvesztett, de ruganyos, s a rózsafa-asztaltól a karszékig a padlózat szőnyeggel borítva. Kell-e többre gondolni neki, kinek élete ezen kis téren folyt le? Az ágyból a karszékig vánszorgani s onnan vissza, ez volt a «beteg asszony» egészsége; s midőn önerején többé nem teheté, akkor mondá a vén szakácsnő, hogy a «beteg asszony» ma rosszúl érzi magát, ma ismét beteg, még nem is sétálhatott.

A szoba, melynek fénypontja, s hogy úgy szóljak, nappali terme az ágy környéke, három ablakos és tág, de majdnem üres. Néhány ódon s alig haszonvehető bútor hever benne itt-ott, s egy bőrrel bevont kerevet a gyakran virrasztó cseléd nyoszolyájául van szánva.

A többi szobák csak szellőztetéskor nyittatnak meg, s egészen puszták. Bennök évekig tartózkodott néhány egér-család; azonban végre e zsellérek száma is apadni kezd, s közülök az utolsót a szakácsnő tavaly hallotta keservesen czinczogni a küszöbfal szögletében. Talán épen akkor búcsúzott el szállásától, melybe azután egy házi tücsök költözött, s monoton csicsergésével adja tudtul, hogy még él, Isten tudná, miből és meddig?

A «beteg asszony», kihez megint visszatérünk, most már legalább fél óra óta alszik. Egészen kimerítette s bágyadásba hozá az öröm. S micsoda? Oh ég! a könnyező, panaszló, s a létezésért megszégyenült öröm, melynek boldogságát s önvádjait évek óta nem érezte.

A «beteg asszony» aléltan pihen a puha hófehér -70- vánkoson, s még nem háborgatják bősz látványok, még nem hoz a lefolyt életből az álom vádképeket vissza, hogy a nyugvás perczét átokká s kíneszközzé változtassa.

A karszéken pedig az alvó halk lélekzésére figyelve egy gyönyörű hajadon ül, előre hajoltan s részvékeny arczczal. Látszik, hogy azon pillanatok, melyeknek tanúi nem voltunk, rendkívül hatottak kedélyére, s hogy megindulása, melynek nyomai arczvonalain még rezgenek, a testi fájdalom martaléka iránti szánalomnál is mélyebb forrásból ered. Talán a beteg, kit ápolni jött, szíve sebét tárta föl, mert visszautasítani akará a gondot és gyöngeséget, mely neki úgy sem hozhatna enyhülést. Vagy talán a lány maga önkényt észrevette, miként a kórágyban fekvő minden testi szenvedései egy a vigasz által illetetlen, az időtől csillapulást nem váró erkölcsi fájdalomnak, egy reményét és hitét vesztett életnek szomorú következményei.

A «beteg asszony» lélekzése most halkká lőn, s elakad. Viaszk-arczán mintha megszűnt volna a vérkeringés.

A téli nap pedig a függöny fölött sugárt hint a szobába, s az ablakkarikákon áttört csillám épen az ágyvánkosra szállván le, a nő sáppadt és merev vonalait oly élesen emelé ki, hogy a karszéken ülő leány hideg borzadást érzett tagjain átszökelni. Úgy tetszék, mintha halottal volna, mintha holttestet őrizne.

Fölkelt, s a betegre félénk és aggódó tekintetet vetve, előbb drága szövetű nyakkendőjével, melyet -71- a felső üvegkarikák elé vont, elzárta a fényt, mely oly kisértetien világított, s azután az ágyhoz lépvén, a vánkosokon, hogy időt nyerjen, egyengete, igazíta valamit, mígnem végre ajkaival érinté a halvány hideg homlokot, az elfonnyadt arczot, a mélyen fekvő s félig nyilt szemeket, keresve szikráit a melegnek, az életnek. «Csak dermedten alszik, vagy elájul», sóhajtá, de még sem bizva tapasztalataiban, még sem adva teljes hitelt reményeinek, a beteg lélekzetét leste, előrehajolva, ráborulva, ajkát ajkain tartva, s oly megható részvéttel, mintha a legszorosabb vérkötelékek csatolnák a szerencsétlenhez.

Viaszk-arczán mintha megszünt volna a vérkeringés.

– Ah! ő él! – rebegé égre emelt szemekkel Deborah, a dúsgazdag Pécsi Simon egyetlen gyermeke.

A «beteg asszony» megmozdult; de zsibbadt testével az erőtlen öntudat, a halkan pislogó élet, az álmaiból kibontakozó lomha lélek siker nélkül küzdvén, megint a tetszhalálhoz hasonló állapotba sülyedt, csak annyi különbséggel, hogy most már időközönkint görcsös rángás lobbant át arczizmain, bár alig észrevehetően, s homlokát a tavaszi vékony ködpáránál finomabb, alig tapintható, majdnem láthatatlan veríték borítá.

– Istennek hála! kedvezőbb fordulat mutatkozik, a mai napot megnyerte. Azonban holnap… ah! ki tudja, hogy holnap?… S ha örökre behunyva maradnának szemei, ugyan mit vesztene? Szegény néném, én imádkozom halálodért. Legyen gyors kimulásod. Ne ébredj, ne ébredj föl most, és aludjál mindig, de csendesen, érzés és mozdulat nélkül. -72-

Deborah összefogta kezét s buzgón, egész bensőséggel imádkozott.

A mint pedig ismét a támlára ereszté karjait, fölindulása lecsillapult, s csak egy könny rezgett még szemében, melyet hirtelen letörölt, és elővevé a hurkoló-tűket, szorgalmasan hozzálátott a csinos női munkához, melyet majdnem bevégezve hozott magával, hogy a «beteg asszonynál» emlékül hagyhassa.

A foglalkozás oly jól illett hozzá, mint a szoborszerű nyugalom, vagy az élénk részvét, a kaczér mosoly és hideg büszkeség.

Ismerősei csupán szépsége felől voltak egyező véleményben.

Karcsú s eléggé magas termete az idomok és kecs teljes összhangzásával birt.

Bájosabb mozdulatokat s tökéletesebb formákat képzelni sem lehetett volna.

Egész lényén a kifejlett kor bevégzettsége, és a serdület frissesége volt csodálatos varázszsal összeolvasztva.

Deborah már huszonkét éven túl van; de magával hozott mindent, mi a világba lépésekor igéző vala rajta, s megszerzé az érett szépségből azt, mi csak sajátságos, mi csak hódítani és ámulatba ringatni tud.

Modorában tetszelgést vettek némelyek észre, mások kedélyt és gyermeteg ártatlanságot.

Sötétkék szeme világossárga hajfürteivel és rendkívül finom, fehér, lágy, átlátszó, de egészséges, és az érzések játékait, a vér mozzanatait, a szeszély -73- álmait, az akarat erélyét s az átengedés szendeségét hűn visszatükröző bőrszínével, sokkal erősebb fegyvereket adtak Deborah rendelkezése alá, mintsem azon vádat kikerülhette volna, hogy hatalmával olykor visszaél, s mintsem a visszaélés gyanújától is, még többen, mint a hányan megbotránkoztak, föl ne oldoznák.

Ha egyik kétkedett mély érzéseiben, a másik csak önuralkodást fedezett föl nyugalmában s mindenik bámulta vagy hibáinak kellemeit, vagy szilárdabb tulajdonainak könnyű és igézetes formák közé rejtését.

Deborah vonásai szabályosak voltak, a nélkül, hogy megszünnének jellemzők lenni.

Arczélének az az egykissé meghajlott orr keleties kifejezést adott.

A szokottnál valamivel nyiltabb homlokán ész és büszkeség székelt; de egész tekintete a kedves mosolylyal, mely ajkain gyakran játszott, s a behatásokat hamar átvevő idegeivel együtt, inkább a kedély és szelidség eszményképét tünteti szemünk elébe.

Felindulásban sokan látták már őt, de a mély és tartós érzést azért kétlék benne, mert ez a szerelemben szokott leginkább nyilvánulni, és a huszonkét éves Deborah még eddig senkivel sem akarta sorsát összekötni.

Elemért, Kassai unokaöcscsét, tartotta a világ a szép leány választottjának.

De az apa nem győzheté le a fukar és cselszövő itélőmester iránti ellenszenvét, s a már bizonyosnak hitt viszony szétbomlott.

Deborah vonásai szabályosak voltak.

-74-

Elemér szerencsétlen volt; Deborah komoly arczán nyomai látszottak a szenvedésnek, melynek ködfátyolán át szépsége még igézőbben sugárzott.

Később Balázsfalváról, hol akkor Pécsi lakott, eltávozott Deborah, s három év mulva látták őt először Fehérvárott.

Mit érez most? Visszaemlékezésekben vagy új benyomások tündérvarázsa közt él, ezt ki tudná még; de hány ne vágynék, az első percz óta, midőn megjelent, kémleni és megtudni?

*

Deborah, mint mondám, a karszékbe ülve női munkához fogott, s oly iparkodással, oly figyelemmel, hogy a mikor szemeit a rámáról fölvette, már a «beteg asszony» ébren volt, s lankadt, kimerűlt tekintetét rája függesztve tartá.

A leány vidám, biztató mosolylyal közelített hozzá.

Az asszony lassan, erőlködve emelte föl kezét, hogy a meghajlottnak, ki ajkával homlokát érinté, fejére tegye; de az áldás, mely a beteg gondolatában élt, nem talált kellő szavakra.

Ő úgy elszokott az áldástól.

Az átkot jól ismeré!