III.

György barát és Török Bálint rendeletéből szünni nem akaró ágyudörejek üdvözlék Szolimánt, a nagy szövetségest, midőn a Duna jobb partján vezeté óriás seregét az ó-budai magaslatokra, honnan Esztergom és Nyitra vidékének földulására tüstént csapatokat indított.

A királyi udvarba pedig megérkezett a csauz-basa, ki már egyszer Izabella férje halála után, nyilvánosan Szolimán sajnálkozásának kifejezése, de titkon a végett volt küldve, hogy pontos tudósítást szerezzen, vajjon Zápolya özvegye csakugyan anya-e, vagy pedig egy becsempészett gyereket ad ki saját magzatának. Mert az Erdélyből Stambulba szökött elégületlenek ezt erősítették, s a hódító párt, melynek élén a belgrádi és anatoliai basa állottak, a váradi békekötés miatt neheztelő szultánt már félig rá is bírta, hogy a Zápolya-családot kihaltnak, a magyar trónt megürültnek, s az országot fegyverrel szerzett török tartománynak hirdesse ki.

A csauz-basa titkon nyomozott, kutatott s vizsgált, s minthogy az elégületlenekhez volt utasítva, hamar meggyőződött arról, hogy János Zsigmond, a csecsemő magyar király, csakugyan fölvett gyermek.

E közben valaki Izabellának elárulta a csauz-basa által szőtt ármányt s ő valami ürügy alatt magához hivatta a csauzt.

A királyné rendkívüli szépségét talán soha annyira ingerlővé nem tette a finomabb érzéssel választott, de egy kevéssé kaczér öltözék, melylyel a renegát törököt fogadta, beszélgetvén vele olasz nyelven, mert a csauz-basa születésére nézve dalmata volt, fontos és igen bonyolult politikai kérdésekről. A csauzt elbódította a szellem és bűbáj, melyet sovár szemei szívtak be a csodaszép alak minden vonásairól, minden mozdulatáról. Fonák feleleteket adott, összecserélte a szavakat, a királyné zengzetes hangját hallá csak, s a gondolatok, mielőtt értelmöket fölfogta volna, elpárologtak meggyuladt képzelődése hevénél. Oly állapotban volt, mintha mákonytól ittasan, a földi élet és a paradicsom jelenetei szeszélyes káprázatokban egyesülnének körüle, hogy mámoros érzékeit a valódi tárgyak és a képzelődés csalódásai közt ringassák.

A csöngetyű hangja idézé vissza merengő elfogultságából.

E jelre a dajka behozta a csecsemőt és távozott.

A királyné folytatva beszélgetését, kibontotta mellfátyolát, s mintha senki sem volna a teremben, szoptatni kezdé gyermekét.

– Allahnak hatalma nagy, – kiáltott a csauz-basa elragadtatással. – Allah elméje teremté a mennyet és a földet; de csodatevő hatalmát akkor emelte legmagasabbra, midőn szépségedet gondolta ki. Engedd meg, felséges királyné, hogy lábait csókolhassam meg Zápolya utódjának, a győzhetetlen padisah fogadott fiának és Magyarország királyának.

E jelenet mentette meg Buda ostroma előtt néhány hónappal Magyarországot, s most ugyanazon csauz-basa vezettetett be számos kisérettől környezve az ünnepélyes elfogadásokra szánt nagy terembe, épen midőn a hanyatló nap végsugarai a halottakkal födött mezőkön és a palota festett ablaküvegeinek csataképein csillogtak.

A kiséret átadta a gazdag ajándékot, a csauz-basa pedig jól betanult beszédben fejezte ki a szultán sajnálkozását azon, hogy az ozmánok régi hagyományai tiltják a fejedelmeknek idegen nőkhöz tett látogatását, neki sem szabad a királynét személyesen fölkeresni. A magas helyzetű nők legféltékenyebben őrzendő kincse a szemérem s ezért lehetetlen a szultánnak kivánnia, hogy ő felsége a táborba hozzá menve, annyi férfi szemének legyen kitéve. A legszigorúbb rabnő érzése is sértve van, ha arczfátyolára idegen tekintet téved, kémlelvén az eltakart vonásokat. A szultán tehát csak arra kéri a királynét, küldje el hozzá az ő jó barátja örökösét, a kis Zsigmondot, az ország tanácsosainak kiséretében, hogy szíve óhajtása szerint láthassa, megölelhesse, megcsókolhassa, s fiainak, Szelimnek és Bajazetnek bemutatván, azok testvéri szeretetébe ajánlhassa.

Izabella a váratlan kivánsággal zavarba hozatva s nagy szerencsétlenséget sejtve, haladékot kért, míg minisztereit tanácskozásra egybegyűjtheti.

*

Közelgett az éjfél, s még a királyné nem jelent meg, pedig már egy órája, hogy tanácsosai várnak reá.

– Udvarmesternője könnyekbe borulva találta, – szólt a késést magyarázólag Petrovics, egy zömök, s már hajlott korú államférfi és hadvezér, kinél a személyes bátorságon kívül csak a becsületes jellem s az uralkodó családdal való rokonság volt a magas polczra emelkedésre jogczím.

– S vajon mi hozhatta ő felségét ily megindulásba? – tudakolá Podmaniczky aggódó kiváncsisággal.

Petrovics vállat vont.

– Annyit hallottam, – tevé hozzá, – hogy ő felsége a csauz-basát kegyeskedett zárt audientián fogadni. De mi járatban van a csauz-basa? arról, valamint uralkodónőnk könnyeiről, talán a váradi püspök, kincstárnok és kormányzó úr adhatna fölvilágosítást.

A kire Petrovics nem minden fullánk nélkül czélzott, épen lefüggő al-ajakkal s majdnem egészen behunyt szemekkel nézte olvasóját, szőrruhájának egyetlen ékességét, s míg ujjaival a hosszú füzér sötét gránátgyöngyeit számlálni látszott, erős vonalai, magas s domború homloka és sötétsárga arczszíne épen semmi érzést, semmi gondolatot nem fejeztek ki.

– Kegyelmes uram! – szólt Podmaniczky, a karszékhez, melyben György frater ült, tisztelettel közeledvén. – Nem sziveskednék-e urasága minket fölvilágosítani összegyülésünk okáról?

– A királyné parancsolt velünk, ez az oka.

– Hallom, a csauz-basa itt volt.

– Magam is láttam… a lovászát, – jegyzé meg szárazon György barát.

– Ezzel nincs mit beszélni, – gondolá Podmaniczky, s Werbőczihez fordult, az ország kanczellárjához, ki egy asztalon heverő breviariumban lapozgatott.

– Tisztelt barátom, hivatalánál fogva leginkább lehet azon tárgy mivoltára nézve avatott, mely iránt ő felsége véleményünket fogja megkérdezni. Nem volna-e szives egy kevés inviatiót adni iránta, hogy előre megállapíthassuk nézeteinket?

A kanczellár sebten fölkelt ülőhelyéről, s barátságosan szorongatva Podmaniczky kezét, így szólott:

– Régen a kanczellárok, mint az udvar első iródeákjai, minden elfogadáskor jelen voltak, hogy alázatos véleményeiket közölhessék és a netalán szükségelt okiratokat fogalmazván, aláírás alá terjeszthessék. E jó szokásnak az a hasznos oldala volt, hogy az uralkodó, midőn tenni vagy vélekednie kellett, sohasem hagyatott magára, s mindig volt oldala mellett egy alkotmányos tanácsadó, ki a nemzet óhajtásaira és érdekeire figyelmeztesse. Most én csak alkalom szerint vagyok kanczellár, mert valódi hivatalom, mint tudni méltóztatik, csak a belső tanácsosság. Egyedül magánvéleményemet fejezem ki tehát, ha azt mondom, hogy a ma éjjeli értekezlet valószínüleg a hatalmas szultánnak küldendő ajándékokért hivatott össze.

– De miért könnyez tehát a királyné, ha csak ajándékoznia kell?

– Oly érzékeny szív, a minő ő felségeé, hogyan ne volna megindulva, – válaszolta Werbőczi, a szónoklatba átcsapó hangon, – hogyan ne volna az öröm és fájdalomtól áthatva e dicső és gyászos pillanatokban, midőn az ellenség legyőzetett, s midőn azok, a kik le vannak győzve, legalább egy részben a haza eltévedt, de azért ki nem tagadott gyermekei, kiket mi teljes bűnbocsánat mellett fogadánk vala sorainkba, ámbár átalkodottságukban imádott édes anyánk, a közös haza ellen fordíták gyilkoló fegyvereiket. Azután, drága barátom, oly buzgó katholikus nőnek, minőt mi Magyarország trónján üdvözlünk, a diadal örömrivalgásai közt is a megöletett ellenségben sajnálni kell a szerencsétlenül kimult keresztyént. Mi a felséges szultán védszárnyai alatt megtartottuk nemzeti királyainkat és alkotmányos szabadságunkat; de csodálkozhatunk-e, ha királynénk, ki gyöngéd nő és szive sugallatait követi, némi irtózással gondol arra, hogy tőle, ki a kereszt előtt imádkozik, alig háromezer lépésnyi távolságra százötvenezer pogány vakbuzgósággal említi Allah nevét. Mert mi tagadás, tisztelt barátom, a mi hatalmas védelmezőnk, a dicső Szolimán császár, minden nagy tudománya s mély belátása mellett is, egész népestül a pogány hit mocsarában fetreng.

Podmaniczky e csinos szónoklatból sem tájékozhatta magát. Azonban megköszönte a nagyhírű férfiu fölvilágosításait, mintha azok hihetetlen tisztasággal derítették volna föl Izabella könnyeinek és az éjjeli értekezletnek tárgyait.

– Én azt gondolom, – említé szerényen Frangepán Orbán, – hogy ő felségét talán az is aggasztá, vajon nem fog-e országunknak az a része, mely a német megtámadásoknak leginkább ki van téve, török tartománynyá alakíttatni, s ez által hazánk három részre daraboltatni?

György frater e szavakra nyugtalanul vakarta tonsuráját és elkomorodott.

Frangepán eddig az udvartól távol élt, s épen most lépett be a belső tanácsba, vagyis most soroztatott azok közé, kiktől a korona a magas politikához s főleg a diplomatiához tartozó kérdésekben véleményt szokott kérni.

A széles műveltségű és hódító külsejü ifjunak első föllépése kedvezőtlen benyomást tett Werbőczire.

– S nagyságod esküszegőnek és közönséges birtokrablónak tartja-e Szolimán császárt? – kérdé ez őszinte csodálkozással.

– Én mint újoncz, csak találgatni akartam értekezletünk tárgyát, a nélkül, hogy legkevesebb súlyt is helyezzek nézeteimre, – mentegetődzék Frangepán.

Török Bálint, a fővezér, egy élet- és erőteljes férfiu, valódi typusa a magyar huszártisztnek, kit a szám nem ijeszt el, s a lehetetlenség gondolkozóvá nem tesz; a vakmerő harczok és regényes vállalatok által hiressé vált Török Bálint, kezét Frangepán vállára tevén, kétes mosolylyal tudakolá:

– Hiszed-e öcsém, hogy Szolimán, kinek vezéri tehetségét nem vonom kétségbe, a keztyűt a magyar nemzeten kívül még az egész keresztyén világ szemébe is merné dobni, az által, hogy a félholdat például Budavárra kitüzetné?

– Konstantinápoly elfoglalása után kétségkívül ez volna a legrémítőbb tény, mely beláthatatlan küzdelmek korszakát nyitná meg s talán az ozmán hatalom megtörésével végződnék. De én mégsem tudnám kiczirkalmazni a vonalat, melyen túl nem terjeszkedhetnék egy három földrészen nagy győzedelmeket nyert uralkodó dicsszomja, – válaszolá Frangepán szerény hangon s méla borongással.

– Épen ez a kérdés! – sohajtá egy halk s mégis kiható hang. – De a német elfoglalta volna Budát, a török csak elfoglalhatja.

A kik a tanácsosok közül e sohajt és a kisérő suttogást hallák, megrezzenve tekintettek a karszék felé, melyen György frater ült behúnyt szemekkel és hosszú száraz ujjaival még mindig számlálva olvasójának gyöngyeit.

Ekkor lépett a terembe Izabella királyné mély gyászba öltözve.

Gondolatait az eshetőségek felől ruhájának színével fejezte ki, s a leküzdött fájdalom után nem maradt arczán más, mint a méltóság és szépségnek, a bánat által megszentelt s leírhatlan varázsa.

Előadta a csauz-basa küldetésének tartalmát. – Midőn a szultán, tevé hozzá, gyermekemet és az ország tanácsát parancsolja magához, egyenlő veszélyben látszik lenni a haza és az uralkodó család. Határozzatok, uraim, a király és saját sorsotok fölött. Nincs most ideje a kölcsönös szemrehányásoknak. Én semmi áron sem akartam nyakunkra hozni a törököt, de a ti nézetetek más volt. A szultán táborostul kapunk előtt van. Vigyétek, ha tetszik, gyermekemet és uralkodótokat hozzá; de legyetek arról meggyőződve, hogy ha őt baj éri, semmi rábeszélés, semmi tekintet, semmi erőszak nem tartóztat vissza attól, hogy a trónról tüstént ne lépjek a legelső kolostorba, melynek egy oltára van, hol imádkozzam, egy czellája, melyben fáradt tagjaimat nyugalomnak engedhessem át, s egy kriptája, mely koporsómnak helyt adjon.

Ekkor lépett a terembe Izabella királyné mély gyászba öltözve.

Ekkor lépett a terembe Izabella királyné mély gyászba öltözve.

A belső tanács – György frateren kívül, ki csak azt az érzést szokta elárulni, melyre a körülmények szerint szükség van – palástolhatatlan megütközéssel hallá a királyné értesítését.

– Mindig mondám én, – mormogá Török Bálint, – hogy szabdald a németet, de aprítsd a törököt. Azonban a váradi püspök és a kanczellár más nézetben voltak. Az egyik a bibliával kezében, a másik a magyar törvénykönyvvel mindig Stambulra mutatott, mintha onnan kellene elhozni a Sion és szabadságunk kulcsát. Győzedelmeimért épen most akartam jutalmat kérni felségedtől, ime! azt hallom, menjek a törökhöz, majd megfizet az nekem.

– Budán-e vagy a héttoronyban? – kérdezé mosolyogva György frater.

– Akarom, – közbeszólt a királyné, – hogy semmi versengés ne támadjon kegyelmetek közt és az én színem előtt. Támadják meg egymást, ha közülünk eltávozott a szultán, de most tartsák magokat szigorúan az elejökbe terjesztett kérdéshez.

– Úgy hiszem, – jegyzé meg Podmaniczky, – legczélszerűbb volna, ha felséged azt izenné a mi hatalmas védelmezőnknek, Szolimán császárnak, hogy a kisded király ő felsége beteg, például a foga nő, vagy gyomorláza van.

– S hát aztán? – tudakolá Martinuzzi.

– Aztán, – folytatá Podmaniczky, – közülünk deputálnánk valakit, ki nevünkben és felhatalmazásunkból intézze el a szultánnal a szükségeseket.

– Például kegyelmedet, – jegyzé meg György frater.

– Vannak nálamnál okosabbak is, például a püspök úr.

– A mit Podmaniczky ő nagysága tanácsol, – szólt Petrovics, – az igen helyes volna s ő felsége óhajtásával is találkoznék, föltéve, hogy a török seregen át tudjuk magunkat vágni s megmenthetjük a kis Zsigmond királyt és a belső tanácsot attól, hogy erővel hurczoltassanak a szultán elébe.

– Én meg merném kisérteni az áttörést, – hozta föl Török Bálint.

– S ha sikerülne? – kérdé György frater.

– Akkor ez volna a magyar haditörténet egyik legfényesebb fegyverténye.

– Kétségkívül, – szólt György frater, – de győzedelmünket három nevezetes eredmény koszorúzná. A királyné hozományát és férje örökségét, a kis király koronáját vesztené el, a magára hagyott ország pedig önként átalakulna török tartománynyá.

– Felséges asszonyom s nagytekintélyű belső titkos tanács! engedtessék meg nekem is alázatos véleményemet az előterjesztett nagyfontosságú kérdés felett elmondani.

Martinuzzin kívül, ki ismét olvasója gyöngyeit kezdé számlálni, minden szem a nyirott fehér szakállú, hegyesre pödrött bajuszú, apró redőkkel elborított arczú, élénk öreg felé fordult, kinek egykor csengő, zengzetes s most sem ércz nélküli hangja ezreket hozott lelkesedésbe, országgyűlések megállapított véleményeit és egész osztályok politikai befolyását döntötte meg.

A népszónokból, a kisebb nemesség szenvedélyes pártvezéréből, ki az eszmék vakmerő fegyverével hódított, utóbb csendes és békeszerető diplomata lett, s optimismusát, mely a jelen kúszált viszonyaival is megelégedett, csak áhitatossága szárnyalta túl.

A régi név azonban még gyakorolt némi varázst az új nemzedékre is, míg a megható visszaemlékezések által nem engedé egészen kialudni a hajlott korú férfiak tiszteletét.

– Hallom az aggodalmakat, – folytatá szónoklatát Werbőczi, – látom a gondokba merült homlokokat, s az éj kísértetes csendje a rossz sejtelmektől elfogult szívek éles dobbanásait csaknem fülemig hozza.

Felséges királyné és nagytiszteletű belső titkos tanács! oly hangulatban vagyunk, mintha Szent István összeroskadt trónjának deszkadarabjaiból kellene koporsót készítenünk egy kis gyermek számára, ki az utolsó nemzeti király, s mintha a szeretett, de elvesztett haza földjéből az ellenség csak annyit akarna nekünk visszaajándékozni, a mennyibe magunkat eltemettethessük.

De, kérdem én, hol van az ellenség? s hol az a veszély, melytől sáppadoz arczunk, s már meg is tört a gondviselésbe vetett hitünk?

A képzelődésben, uraim! csak a lázas képzelődésben, mely eltorzítja a legegyszerűbb tények alakját.

Buda előtt van Szolimán; tehát a maga számára elfoglalja azt.

Azonban nem volt-e már kétszer benn a várban, s mit tőn?

Tán elfoglalta, s nekünk kellett-e véres harczokkal kicsikarni tőle?

Uraim! visszaadta önként.

S mert visszaadta, ebből következtetik-e kegyelmetek, hogy most nem fogja visszaadni?

Hódolok a logikának; de kérem, világosítsanak fel arról, hogy e tétel előzményéből miként foly okvetlenül a belőle levont következtetés?

Magam is megdöbbentem, midőn hallám, hogy a szultán a csecsemő királyt és a tanácsosokat magához hívja, mert a szokatlanban többnyire van valami elidegenítő és talányos, s mert a királyné gyászruhája, a szenvedés, melyet a küzdelem óráiban kiállott, izgató hatást gyakorolt kedélyemre. Azonban az első percz behatásai után kérdezem magamtól, kérdezem a rideg megfontolástól, mely a politika egyedüli irányadója, s kérdezem a történettől, mely az élet mestere, hogy hát tulajdonkép van-e abban valami félelmes és gyanút gerjesztő, ha a védelmező védettjét személyesen akarja ismerni? Épen tizenegy évvel ezelőtt Szolimán császár János királyt a mohácsi mezőre hivatta, hol tábort ütött. S minő izenettel hivatá? Azzal, hogy védenczét ismerni és megölelni óhajtja. Felséged férje csak tizennégy ember kíséretében jelent meg, és Szolimán megismerkedvén vele, s átölelvén őt, nagy tisztességgel bocsátotta haza.

Ebből azt következtessük-e tehát, hogy most Szolimán ki akarja végeztetni Zsigmond királyt, mert szintén magához hivatja, szintén azt izeni, hogy megismerni és megölelni óhajtja?

Vagy tán azon ütközünk meg, abból merítünk gyanút, mivel minket is táborába szólít? De jusson eszünkbe, hogy Ferdinánd és V-ik Károly még nem kötött békét, még a háború folyamatban van, még a magyar seregnek támogatni kell a nagyurat, még a szultánnak sok elintézni valója lehet felséged hű tanácsosaival, mielőtt Bécs, mely e hadjárat czélpontja, bevétetnék. S ha a török császár a magyar tanácsosokat eddig egyedül csak a közös hadjáratokra vonatkozó kérdések iránt hallgatta ki: a multból azon meggyőződést merítsük-e, hogy midőn most velünk szintén értekezni akar, ennek nem lehet más tárgya, mint hazánknak török tartománynyá átalakítása?

De a pogányok igéretének, sőt esküjének sem lehet hitelt adni. Jégre épít, a ki egy pogány adott szavára épít, – ezt vethetik ellenem nagyságtok.

Tudom én, hogy valamint az idvesség, úgy az igazság egyedüli tiszta kútforrása a keresztyén hit, kivált ha szakadások és eretnekség fertője által meg nem zavartatik. Azonban az Isten különös irgalma úgy alkotta az emberi szívet, hogy még a bálványimádás sem vetkeztetheti ki minden nemes tulajdonaiból. Sokrates pogány volt, s mégis bízhattunk volna az ő szavában; Aristides pogány volt, s mégis átallottuk volna igazságszeretetét kétségbe vonni.

És vajon mikor csalt meg minket Szolimán? mikor szegte meg szentül fogadott igéreteit, s ha eddig szavának embere volt, bizton következtethetjük-e, hogy már most szükségkép hazudni, ámítani és minket rá fog szedni?

Kétszer valék nála követségben, s mindkét alkalomkor azt tapasztaltam, hogy a Zápolya-család iránt ragaszkodással viseltetik, s politikája érdekében sem fekszik a magyar nemzet törvényes és százados önállóságának megsemmisítésével a török birodalom közvetlen határait Németországig terjeszteni, hogy kelet és nyugat közt minden korlát elvétetvén, az összetalálkozás az élethalálra küzdést mellőzhetlenné tegye.

Felséges királyné! Ezen nézetekre támaszkodva, az aggodalom legkisebb árnya nélkül javasolhatom a hatalmas szultán kívánságának betöltését.

Reggel mi tanácsosok és az ország többi nagyjai, kik királyunkkal együtt akarunk élni, halni, körülveszszük a díszhintót, s gyalog kisérjük el Szolimán császár ó-budai táborába.

Werbőczi szavai szembetünő hatást gyakoroltak tiszttársaira, sőt még Izabella aggodalmait is csökkenteni látszottak.

– Azt csak meg kell vallani, hogy Werbőczi nem hasonlít a vén muzsikusokhoz, kik a közmondás szerint minden nap egy nótát felednek.

E szavakat Petrovics halkan intézé György fraterhez, ki szintén halkan válaszolá: – Valóban, a mi tudós kanczellárunk akkora logikával bizonyította be holnapi tisztelgésünk veszélytelenségét, hogy már most magam is valami szerencsétlenségtől kezdek tartani.

Podmaniczky közel állott Martinuzzi karszékéhez. Az ő fülét is megütötte a csipős észrevétel. – Szent igaz! szólt Markoshoz fordulva. – Az élet kineveti a logikát, és a történetírók vastag könyvei a következetlenségek adataitól puffadoznak.

Markos helybenhagyólag bólintott, noha nem hallván az előzményeket, semmit sem érthetett a czélzatból.

A királyné, midőn Werbőczi bevégezte szónoklatát, egy perczig várt, de látván, hogy a vita megszakadt, előbb Markosra, s aztán Frangepán Orbánra veté tekintetét.

Markos, bár értelmes férfi volt, inkább szeretett szavazni, mint tárgyalni. Az eszmék oczeánján a parthajóshoz hasonlított, kik töredékeny naszádaikkal nem vágynak a sík tengerre menni. Biztatólag int tehát Frangepánnak, ki a királyné ráfordított figyelme által zavarba látszott jönni.

Frangepánt, Zápolya halála előtt néhány héttel, Petrovics Lengyelországba küldé a királyi család magán ügyeiben, s onnan Bora királyné, Izabella anyja, rokonaihoz, a Sforza herczegekhez Olaszországba. Ezektől ajánló levelekkel ellátva tért vissza, midőn már Buda ostrom alá vétetett. Saját pénzén toborzott csapattal rontott a várba, Roggendorf táborán át, s e merész tette bámulatra ragadta még az ellenséget is.

Ennyit tudott róla Izabella: személyesen alig ismeré.

– Ha választanunk kellene a menés és maradás közt, – szólt Frangepán – akkor nem fognék nagy előnyökért is olyast javasolni, mi felséged anyai szívében aggodalmakat gerjeszthetne. De vannak helyzetek, melyeket, ha elfogadtunk, következményeit sem elhárítani, sem kijátszani többé nem sikerülhet. Én, midőn a szultán akaratának teljesítését szomorú kénytelenségnek tartom, nem féltem felséged gyermekét veszélytől, ámbár Magyarország királya; azonban hazám sorsa iránt mély és legyőzhetetlen aggodalmaim vannak. Miután saját erőnkből nem tudtuk jogainkat és határainkat megvédeni, a török császár tizenkét év óta már háromszor jött Konstantinápolyból segítségünkre, s mindig akkora sereggel, minőt Európa hatalmasságai soha még háborúba nem vezettek. S vajon nem mondhatja-e most már, hogy nehéz neki oly messziről, oly gyakran és annyi áldozattal megmenteni minket a bukástól? Nem mondhatja-e, hogy épen azért, mert sikeresen akar védelmezni, kénytelen saját érdekünkben várainkat őrizettel rakni meg, sőt tán az ország egy részét, bár ideiglenesen, elfoglalva tartani? Nem mondhatja-e, hogy a fölött is őrködnie kell, nehogy mi a szükségtől kényszerítve, az ő tudta nélkül és ellenére kössünk békét, mint már egyszer Nagy-Váradon tettük is? Engem még a keresztyén uralkodók esküje sem nyugtat meg, ha az érdekök ellen történt; mert oly országból jöttem, hol a templomban az erényt magasztalják, a közéletben pedig a sikert. De visszaélés volna a hely méltóságával, visszaélés ez ünnepélyes perczczel, ha hosszasan fejtegetném azt, hogy a kanczellár ő nagysága indokai meg nem nyugtattak ugyan, azonban javaslatát, bár mennyire fájjon, lehetetlen visszautasítanom.

– Ha rémeket akarunk a falra festeni, – jegyzé meg Werbőczi, – képzelődésünk az ecsetre elég fekete színt tud szerezni. Miért ne gyilkolhatná meg Szolimán Budaváros minden lakosát? Hisz ereje van rá, s jellemével, ha egy keveset elveszünk belőle, s ha egy keveset hozzáteszünk, igen könnyen összeegyeztethető is. Látszatra nincs nagy ellentét a közt, a mit rossznak és jónak nevezünk, s mégis oly erős sorompó választja el egymástól, a minőt semmi dialektika nem bonthat szét, valameddig az Isten mindenhatósága külön határokat szab a mennynek és pokolnak. Szolimán még eddig irányunkban soha kétszínű nem volt, s ha valaki ezentúlra ellenkezőt hisz felőle, vallja azt be következtetés helyett jóslatnak, s akkor mi meg fogjuk vizsgálni: hogy csakugyan próféta-e, kinek szavát emberfeletti erő sugallja, s ki után a nép kérdezősködés nélkül indulhat? Az én fiatal barátom fenyeget minket az általunk sokáig titkolt váradi békével, melyet egyébiránt Ferdinánd követei siettek a szultánnal szintén titkon közleni. Megvallom, magam is féltem ennek a fulánkjától, de a mérget levettem róla az által, hogy őszintén bevallottam, mindazon körülményekkel együtt, melyek néhai urunkat és tanácsosait arra kényszerítették. A nagylelkű szultán mosolylyal fogadta fölleplezéseinket és még csak arczszíne sem változott.

– De hát miért nem mondta nekem e fölleplezést és e mosolyt? – tudakolá György frater karszékéről indulatosan emelkedve föl. – Ha én ezt tudom… akkor… esdeklem felségednek, szólt visszatartóztatva gondolatját és haragját, alázatosan esdeklem, hogy vitánknak véget szakítva, legmagasabb akaratját velünk tudatni kegyeskedjék.

Izabella összpontosítá lelke minden erejét, s bár lélekzete akadozott, feje szédült s érzé, hogy arczának csak halálsápadt színe lehet, mégis hangjának észrevehető reszketegsége nélkül mondá: – Hű tanácsosaim véleménye szerint Szolimán császárnak a csauz-basa által előmbe terjesztett kivánatait teljesítenem kell. Megnyugszom benne, s térdre borulva fogok könyörögni az Istennek, kinek szent akaratja a koronás fők és népek sorsát intézi, hogy kegyelmeteknek sem eddigi eljárása, sem az abból folyó mostani elhatározás, ne forduljon a király trónja, a haza épsége és függetlensége ellen.

A végszavaknál térde reszketni kezdett, s karját az asztalra támasztá, fedni akarván gyöngeségét. Majd körültekinte, vajon nem vették-e észre azt tanácsosai, kik előtt szégyelte volna. De nem is kelle rá az ő éles és beható nézése, hogy meggyőződhessék, miként mindenik közülök most sokkal inkább volt saját magával elfoglalva, hogysem elég figyelemmel birhasson, uralkodónőjében a királyi tulajdonok e hiányát fölfedezni. Csak midőn szeme Frangepán arczán suhant el, a férfias, de gyönyörű vonalakon, látni vélt – egy könycseppet.

– A király reggel kilencz órakor fog a szultánhoz indulni, tanácsosai, s kik a többi főurak közül csatlakozni akarnának, kísérjék ő felségét!

Ezzel a gyülés eloszlott, s Izabella belső termeibe vonúlt.

– Érdemes jó uram! – szólt a hátrább maradt Markoshoz Podmaniczky, – kegyelmed elmegy-e a szultánhoz?

– Természetesen.

– Én nem, – mond Podmaniczky, pálczáját indulatosan ütögetve a palota márvány lépcsőjéhez.

– De midőn a szultán kívánja, s mi elhatároztuk.

– A rókának is ilyen feleletet adtak a többi állatok, midőn az oroszlán barlangjába voltak híva, s közértelemmel elfogadták a kegyelmes meghivást. Jó éjtszakát, tisztelt barátom! Tehát a váradi béke körülményeinek fölleplezésén mosolygott a szultán; e szerint ő alkalmasint még együgyűbb, mint a mi nagy tudósunk Werbőczi István… Jó éjt, drága barátom! Köszvényes lábaim vannak… itt a kocsim. Kérem, holnap beszélje el nekem a császári kitüntetés minden részleteit… ha találkoznánk.

– No! de ne vonja ki magát kegyelmed közülünk.

– Majd meggondolom, vele fogok aludni, mint tanácsolja a fontos szándékokra nézve a közmondás. Szívesen közleném Turgovicscsal, a városi főbiróval, az én régi barátommal is, az igen és nemre tartozó okokat; de ő megszerette a szultán fényes sátorát, s még nem jött vissza onnan… jó éjt!