A palotában hamar elterjedt a miniszteri értekezlet híre és oka. Elébb a kamarások sugták meg a palotahölgyeknek s az apródok fecsegték el a belső nőcselédeknek; utóbb a királyné rendeletei semmi kétséget nem hagytak fenn a bekövetkezendő nagy esemény fontossága és részletei iránt. Az udvarmesternő kapkodott, futott, nyitá és csapta be az ajtókat. Sem Madridban, sem Nápolyban, sem Bécsben ilyes czeremonia még nem fordult elő. Honnan vegyen rá előzményeket? Ha a király serdült korú volna, akkor az udvarmestert és az első kamarást illetné meg a gondolkodás kötelessége; de minthogy csecsemő, neki, az udvarmesternőnek kell eszmét keresni e sajátszerű szertartásra. S kit rendeljen a király mellé? A dajka nem mellőztethetik, pedig nincs kiképzett modora, s az illem szorosabb szabályait nem tanulmányozta. Aztán micsoda illem uralkodik a török udvarban, ez is nagy kérdés. Ha a szép palotahölgyeket küldi a király kiséretéül, vajjon hány jön közülök vissza? ha a rútakat küldi, nem fogják-e ezt a basák ellenökben bizalmatlansági szavazatnak tekinteni? Ha férjhezmenteket küld, nem gerjeszt-e féltékenységet? ha hajadonokat küld, nem rontja-e ezek társasági helyzetét? S aztán, hogy viseljék magokat? miként öltözködjenek? keresztbe tegyék-e a kezöket, ha köszönnek, vagy csak térdöket hajtsák meg? S ha valamelyik galant török basa csalogató szavakat intézne hozzájok, hogyan fejezzék ki tagmozdulattal ezt a szót: nem. A magyar nógatja fejét, s azon nem-et ért; de a török, midőn fejét nógatja, azzal a beleegyezést, az igent adja tudtul. Tehát az udvarlókkal szemközt magyar vagy török értelemben nógassák-e a palotahölgyek fejöket, hogy épen semmi félreértés ne támadjon? ez nagy kérdés vala, melyért a szegény udvarmesternő vonakodott bármi felelősséget magára vállalni.
Hasonló aggodalmakban voltak a palotahölgyek is. Az egyik állítá, hogy ő, ha szerecsent lát, sikoltani fog, a másik azért tiltakozott a meneteltől, mert az ő renegát férje okvetetlenül letartóztatja; a harmadik követelte, hogy, ha csakugyan őt küldik, adjon neki egy tőrt az udvarmesternő, melylyel a basát, ha szükség lesz rá, szíven döfhesse; a negyedik erősíté, hogy ő, az illem megsértésével is, vonakodni fog sorbettet enni, mert abba szerelemital lehet vegyítve; az ötödik negédesen mondá, hogy ha őt küldik el, a szultánnál csupa kiváncsiságból fel fogja emelni arczáról a fátylat, s az ebből következhető minden szerencsétlenségért az udvarmesternőt teszi felelőssé.
A komornák, kik úrnőiknél a kisegítő eszközök fellelésében lelékenyebbek szoktak lenni, összedugták többnyire csinos fejecskéiket, s a legérdekesebb csevegés után abban állapodtak meg, hogy igen czélszerű volna, ha a nagyságos asszonyok és kisasszonyok, miután úgy félnek a töröktől, őket öltöztetnék át palotahölgyekké. A törökök bizonyosan észre nem vennék e cselt, s különben is tudatik, hogy a rangra nézve nincs finnyás ízlésök, mert még a császár háremébe is rabnőket visznek.
Ez elmés javaslatot megbuktatá György barát, ki szertelen tevékenységénél fogva, még az udvari háztartás ügyeibe is be szokott avatkozni.
Rendeletet készített tudniillik az ünnepélyes menet minden részleteiről, s annak tizennyolczadik pontja, mely az udvarmesternőnek épen éjfélkor kézbesíttetett, így hangzék: «Kudrahiczky asszonyom pedig hármat az idősebb és nem tetszetős arczú nők közül válaszszon ki, s azokat rendelje kiséretül Zsigmond király ő felsége mellé.»
Az udvarmesternő, hogy hamarább végezhessen, hangosan olvasá fel a rendeletet, mely a fiatal osztály által nagy nevetéssel, de a többiektől még nagyobb visszatetszéssel fogadtatott.
– Látszik, hogy a kegyelmes úr még azt sem tudja, hogy már a harmincz éves asszonynak sincs esztendeje, – szólt dévajon az a kisasszony, ki a szultán sátorában okvetetlenül fel akarta emelni a fátylát.
– S ugyan melyiknek nincs közülünk tetszetős arcza? kérdé kevély önérzettel az, ki semmi esetre nem akart sorbettet enni.
– Meg kell gondolnunk azt is, hogy kedvelt udvarmesternőnk távozása által, mint a tévedező juhok pásztor és őr nélkül maradnának, – jegyzé meg hamis czélzással az a fiatal nő, ki renegát férje általi letartóztatástól remegett.
Az udvarmesternő haragos tekintetet vetvén az egész társaságra s különösen a renegát feleségére, ki, fájdalom, még a fiatal kor virágjában volt, s nem-tetszetős arczot sem lehetett rátukmálni, ismételjük, az udvarmesternő méltóságának teljes érzetére emelkedvén, ekként szólott: – Nemes hölgyek! hivatalos kötelességem a királyi palota nőszemélyzete közt a rendet és fegyelmet a hatalmamban álló minden eszköz szigorú alkalmazása által is fentartani. Itt, mint látom, zendülés akar kiütni, s a királyné tekintélye az én személyemben vakmerő kifejezések által sértetik meg. Ez a honárulás és az uralkodás elleni pártütés egyik legborzasztóbb neme.
– Nem! – tiltakoztak a palotahölgyek.
– Sőt épen a legborzasztóbb neme, melyet Werbőczi István ő nagysága csak azért nem említett meg a felségsértés esetei között, mert létezését lehetetlennek tartá, mint a bölcs Solon az apagyilkosságot.
– Kérdjük meg Werbőczitől, küldjünk hozzá egy deputatiót, – zajgottak a fiatalabb hölgyek.
– Mit? hát kegyetek éjjelnek idején akarnak a várból kirontani, mely azonkívül, hogy vár, a palotahölgyekre nézve a kolostor természetével is bir.
– Nem tudunk arról semmit!
– Igen, a kolostor természetével is bir, – folytatá hangnyomattal az udvarmesternő – s én holnap reggel jelentést fogok tenni ő felségénél, hogy kegyetek desertálni akarnak, mint a katona, és elszökni, mint az apácza.
– Mi csak azt mondtuk – válaszolá meglehetős vakmerőséggel az a kisasszony, ki a szerecsen miatt a szultán szeme előtt sikoltani akart – mi csak azt mondtuk, hogy nagyságod nincs veszélynek kitéve, ha Zsigmond ő felségét a törökökhöz kiséri; mihelyt azonban nagyságod az ellenkezőjét nyilatkoztatja ki, mi töredezett szívvel fogunk tévedésünkért bocsánatot kérni.
– Hallatlan romlottság! – sóhajtá az udvarmesternő. Ki kell tisztítani az egész palotát. Én nem tudom többé köztetek a rendet fentartani. A hosszas ostrom kivetkőztetett előbbi természetetekből. Ha püspök uram nem elegyedik bele, fölbomlik az egész udvar. Még holnap jelentést fogok tenni.
E fenyegetés egy kevéssé meghökkentette a hölgyeket.
– Igen, holnap jelentést fogok neki tenni. Most pedig ezennel rendelem és parancsolom, hogy a fiatalság tüstént távozzék innen, s csak azok maradjanak benn, a kik közül ő felsége kiséretét kell kiválasztanom.
Az udvarmesternő rendeletét hallván, az ajtó felé tolongtak az éltesebbek, s csak utánok vonulhatott ki a fiatalság.
Percz alatt üres lett a terem.
Csak a renegát neje, kit Martinuzzi már egy versen ki akart az udvarból tiltani, s ki az udvarmesternő hiúságát legélesebben sértette meg, választá a távozás helyett a karszéket, melyre kényelmesen letelepedett.
– Menjen kegyed is, menjen a többiek után, – nógatta az elkeseredett udvarmesternő. – Csak nem hiszi, hogy vén asszony?
– Minket szegény némbereket a szenvedések és csalódások inkább vénítenek, mint az évek, – válaszolá a renegát neje áhitatos arczczal. – Egyébiránt azért maradtam itt, hogy ha nagysád rám bízná, félóra alatt tiszteletre méltóbb kiséretet állítsak össze, mint a minő a jelen körülmények közt a palotahölgyekből kitelik. Ezek, mint nagysád nálamnál is jobban tudja, többnyire oly kisasszonyok, kik fényes házasságra számítanak, vagy oly nők, kik az udvarban lakás által férjök befolyását akarják megszilárdítani. Miként juthatna nekik eszökbe, hogy a szultánok a nagy fogadtatások alkalmával zsákkal szórják az aranyakat, s hogy az Ó-Budára kirándulás ötven jobbágytelket is megérhet? Ne volna csak a férjem a szultánnál, örömest elmennék én.
– S csakugyan oly jövedelmező volna? – tudakolá az udvarmesternő, kinek mind a renegát neje iránti haragját, mind pedig saját arcza és évei körüli jogtalan hiúságát ellensúlyozni látszott a vagyonszomj.
– Főleg a mostani szultán bőkezűsége mesével határos.
– Meg kell vallani, – szólt nem csekély nagyítással az udvarmesternő, – hogy én a madridi és nápolyi udvar körében nyervén kiképzésemet, a barbár népség szokásairól kevéssé értesülhettem. A «romanzerok» és a «trovatorok» a holdvilágos éjeken folyvást pengették ugyan a lantot ablakaim alatt, s ha kifogytak a legújabb szerelmi versekből, változtatás kedveért daloltak a pogányok borzasztó vérengzéseiről is, kiket a romanzerok állandólag moreskoknak, a trovatorok pedig araboknak neveztek; de sohasem hozták fel azoknak bőkezűségét.
– Roppant hiba volt tőlök, nagyságos asszonyom! – válaszolá a renegátné hamis komolysággal.
– Kit gondol kegyed Zsigmond király kiséretéhez megszerezni?
– Boldoggá teszem vele a várnagynét.
– Azt a rossznyelvű asszonyt?
– Ott nem használhatja nyelvét, minthogy egy szót sem tud törökül. Aztán másodiknak jó lesz a családi levéltárnok felesége, kinek nyolcz élő gyermeke van.
– S férje negyven aranynyal tartozik nekem, – egészíté ki a küldetésre szükséges indokokat az udvarmesternő.
– Harmadik nőnek, ki a kocsi elején ülne, czélszerű volna a mi fodrásznőnk, úgyis cserbe hagyta a szeretője, s vigasztalásra van szüksége.
– És számomra ritka becsű színes hajpomádét készít, gondolá az udvarmesternő, de nem említé, hanem a helyett leereszkedő nyájassággal mondá: – Köszönöm kegyelmed szíves figyelmeztetését, s a királyné ő felségével is fogom közleni.
– De remélem, nagyságod nem fogja felhozni azt a csekély versengést, mely a palotahölgyek közt kiütött.
– Mindig nagylelkű és elnéző voltam, de kötelességem hozza magával, hogy a történtekről legalább általános tudósítást tegyek.
– De minek elegyíteni be az asszonyok dolgába a papokat; értesítse nagysád egyenesen ő felségét.
– Azt igérem… Azonban a várnagynét, e csípős nyelvű asszonyt nem fogom ő felségének a kiküldetésre ajánlani.
Ezzel távozott.
A renegát neje pedig, ujjaival pattogva, kezdve a szobában tánczolni. – Szép mulatságunk lesz holnap egész napra van mit nevessünk. Fösvénységével megcsalja a vén asszony hiúságát. Fogadni mernék, hogy az utasítás tizennyolczadik pontja értelmében maga áll a satnya és kellemetlen pofájú nők élére. Csitt! hallgatok, nehogy barátnőim csevegése miatt felhagyjon nevetséges szándékával.
*
A palotai viszályoknak, a miniszteri értekezleteknek, a királyné mély aggodalmainak s a szultán nagy és titkos politikai terveinek tárgya, a kis Zsigmond, míg sorsa fölött ezrek virrasztottak, csendesen alvék bölcsőjében és még azt sem sejté, hogy a dajka helyét az anya foglalta el.
Pedig most oly kedves, oly átengedő, oly mindenre figyelő dajka vala Izabella, mintha a trón és uralkodás egy hamar elröppenő álom, de az anyai gond a valóság, az egyedüli hivatás lett volna, melyhez ő ért, s mely a végzet által osztályrészűl jutott.
Szemeitől végkép eltávozott a szender, és megjelentek a könnyek, majd az ivor feszületre, melyet ima közt nyomott ajkaihoz, majd az elringatott csecsemő pólyáira, fürteire peregve. Ha fohászai, ha zokogása, ha szeretetének hőbb kitörése néha nyugtalanítanák kisdedét, tüstént zöngött, énekelt dajkadalokat, és sonatákat, a mint épen eszébe jutottak.
E közben az éj csillagszemeivel, fellegtelen láthatárával, meleg lehével, s a távolból hozott rejtelmes, bár egyenlő morajával mindinkább izgatá a királyné idegeit és lágyítá érzéseit.
Visszagondolt multjára, a rövid, de ragyogó hajadonkorra, midőn Krakkóban és Rómában ünnepelték. A pártát a korona váltotta föl egy éltes s megtört férfiú oldalánál. Hamar jött rá az özvegygyász, a vérontások, szenvedések, megaláztatások, uralkodás s alárendeltség változó jeleneteivel. S most az alig huszonhárom éves királyné sem fiatalságában, sem szépségében, sem a rangban, sem a tevékenységében nem találja fel azt, a mit boldogságnak neveznek, s melyek létezését sokan tán csak azért hiszik oly makacsul, a miért hiszi némely czímerkészítő a griffmadarat vagy egyszarvút, mert már sokszor lerajzolta.
– Csak gyermekemben békültem ki helyzetemmel – sóhajtá – s ki tudja, holnap nem kell-e megtudnom, hogy az özvegy bánatát mennyivel mulja felül a gyermekét vesztett anya kétségbeesése!… Aludjál kedvesem! Őrködjenek fölötted családom, nemzetem védszentjei, s Magyarország nagyasszonya!… Két éve már, hogy e földet, mely a testvérvért issza, kötelességem és hajlamom szerint második hazámnak tekintem, s ma láttam először egy könnycseppet, mely érettem omlott. Annyi nap alatt egy könny! Zord férfiak laknak itt, kiknek szívét a köz- és magánveszteségek megfagylalták, még mielőtt Izabella szenvedni tanulhatott volna. Miért kivánjak részvétet tőlök?… Aludjál, kedves gyermekem! Fejlődjenek lassan érzéseid, nyíljék föl későn kebeled és értelmed, hogy midőn ragaszkodni akarsz, e kipusztított földön már találhass egy lényt, kire támaszkodni lehet. Oh! hogy az anyának azt kell áldásként kérni, a mit máskor átoknak vélne!… Aludjál kedvesem! Sokáig tartsák a pólyakötelékek lefoglalva azt, a mi benned szellemi, hogy a midőn a hosszú gyermekkor az első belátásnak helyet enged, tisztultabb legyen az erkölcsi élet láthatára, s midőn első érzésed felébred, ne találkozzék okvetetlenül az első undorító csalatkozással… Miért vetett föl a véletlen a trónra, mint a sziklára azon növényt, mely ott csak féltáplálékot szívhat, míg a völgyben dúsan tenyészhetett volna! Sokan irigylik hazug szerencsémet, s valódi szerencsétlenségemért csak egy könnycseppet ismerek. Frangepánt is talán csak a közveszély hatotta meg. Talán a trónt sajnálta, melyen ülök, képviselve egy elvet, egy törekvést, egy véráztatott zsámolyát a nagyravágyásnak, mely úgy ingadozik, mint térdeim reszkettek, midőn, hogy gyengeségemet el ne áruljam és tanácsosaim gúnyos észrevételeire ki ne tegyem, kénytelen valék az asztalhoz támaszkodni… Aludjál, aludjál gyermekem! ne vegyűljenek álmaid közé azon torzalakok, melyektől reggel rettegni és sírni fogsz! Mily zaj a síri csendben! Mintha hallanám a török minden mozdulatát, mintha álmos kezek szítanák a hamvadó tábortüzet, mely körül guggadozva aggok beszélik azon régibb bűnök történetét, melyeket ők dicsőségnek neveznek, hogy új dúlásokra ingereljék a fiatalokat, kik még kevés keresztyén falvat égettek föl, s kevés nőt fűztek rabszíjra. És ezek a mi szövetségeseink! Ezekhez küldöm fiamat, s midőn a vádteljes segély miatt Frangepán nézete szerint az ország egy része áldozatul eshetik, fiam életéért legfelebb az a tapasztalás kezeskedik, hogy a földön heverő erőtlen csecsemőt az elefánt sem szokta eltaposni.
Az udvarmesternő lépett halkan a szobába, s az általa félrevont kárpit lassú suhogása az üvegdarabok éles pengéseként hatott a királyné izgatott idegeire.
Említé általunk már ismert tervét. Kérte a királynét, menjen pihenni, kímélje drága egészségét, bízza a gyermeket minden uralkodónő, sőt általában az anyák bevett szokása szerint, a száraz dajkára, figyelmezteté a közelgő hajnalszürkületre, kért, csevegett, tanácsolt, míg ki nem utasíttatott.
*
Reggel az egész város talpon volt, s fő fejet érve, a tömeg elfoglalva tartott a Szent-György-tértől kezdve, melyre a királyi palota nyugoti oldala nézett, egész a Vizi-kapuig minden zúgot.
Az ablakok tömve voltak kitekintő arczokkal, sőt a padlások és Boldogasszony temploma tornyának nyilásai is.
A kik pedig a Vizi-kapun belül helyre nem tehettek szert, s a munkájokat elhagyott napszámosok nagy része, a Vizi-város főutczáját szállották meg és egészen a mostani Bomba-térig terjeszkedtek ki; mert tovább hatolni, kivált a közönség legkiváncsiabb része, a nővilág, a török tábor szélső örseinek közelsége miatt már nem tartá tanácsosnak.
Pontban kilencz órakor hirdeté egy ágyúlövés Zsigmond király indulását.
A Szent-György-térre vezető híd leeresztetett, s elől a hirnök phantastikus öltözékben, nyomban utána néhány díszruhás levente jelent meg, az előfedezetet alkotva. Midőn ezek a híd túlsó széléhez értek, már a kaput áthaladá a nyolcz fehér ló által vont arany pántos, arany czímeres ezüst lépcsőjű díszkocsi.
Harsogott az «éljen!»
A kocsi hátülésében látható volt az udvarmesternő, a királyt tartva ölében; vele szemben hárman foglalva helyet: a még fiatal dajka, az ódon kinézésű levéltárnokné és még nem egészen koros, de kellemetlen arcz teljes minősítésével biró udvari fodrásznő.
A kocsi jobb oldalánál gyalog ment elől György frater, a belső tanácsosok és a csatlakozó mágnások egy részétől követve; a kocsi bal oldalánál a többi gyalogló tanácsosok és főurakat Petrovics vezette, a királyi rokon, s az ő oldala körül találjuk Werbőczit és Török Bálintot is; míg a deli termetével a közfigyelmet magára vont Frangepán, György barát mellett van, csak fél lépéssel hátrább.
Pontban kilencz órakor hirdeté egy ágyulövés Zsigmond király indulását.
Pontban kilencz órakor hirdeté egy ágyulövés Zsigmond király indulását.
A díszkocsit kivont karddal követte tizenkét testőr.
Az éljen újra harsogott, midőn a díszkocsi a hidon áthaladt. – A lelkem király beh szépen sír, s aranyos picziny száját mint kitátja, soha ilyen kedves hangot még nem hallottam! Könnyei omlanak, soha ilyen nagy könnyeket nem láttam!… Csak kitetszik, hogy más fajú emberek a királyok – sopánkodék áhitatos szívvel Istókné asszonyom, a kefekötőné.
– Bizony nénémasszony, még az én porontyom is tud úgy ríni, kivált ha a kása megégeti a száját. Királyunk könnyei igaz, hogy nagyok, de az azért van, mert szempillái hosszak, mint a királyné ő felségeéi, s a mint a mi városbirónénkéi – szólt egy tűzről pattant menyecske, kinek férje városi hajdu.
Istókné illő megvetéssel mondá:
– Hugomasszonynak kár úgy büszkélkedni gyermekével, mert a fölfuvalkodást bukás szokta követni. Aztán míg a kend beczéje a meleg kása miatt sír, a kis király ő felsége alkalmasint a haza veszedelmén kesereg; mert az tudni való, hogy az uralkodók magzatjai hamarább érnek meg, mint a közönséges emberekéi; azok az Istentől előbb kapják ki eszöket.
– De hát miért kapnák előbb nénémasszony? holott nekik kevesebb szükségök van rá, lévén bölcs tanácsadóik: míg nekünk saját eszünkkel kell gondolkozni. Aztán a kis király nem is a haza veszedelme miatt sír, hanem azért, mert megijedt az ágyútól és a harsány éljenezésektől.
E komolylyá válható vitának a sekrestyésné adott más irányt, sopánkodva mondván:
– Hogy is tudja az a királyné egyetlen gyermekét a török cerberus torkába vetni!… Csak igaz, hogy a magas állásúak szívét megkeményíti az Isten s a szeretet rongyba takarózik!
– Mi az a cerberus? – kérdé agyarkodón Istókné.
– Többnyire fenevad; néha azonban vén asszony is.
– Ez a fehérszemély bizonyosan beste német, ki férjestül a várkaput lanszkeneteknek elárulta; ne beszüljünk vele – sugá Istókné a városhajdu feleségének.
De a hajduné, ha sora volt rá, nem könnyen hallgatott.
– S kend a királyné helyébe mit cselekednék? tudakolá csattanósan a sekrestyésnétől. Talán valamelyik szegény asszony gyerekét öltöztette volna királyfivá, hogy azt nyelje el a fenevad?
– Egy kukkal se’ mondom, hogy nem.
– Hát, azért hallja meg kend előbb a harangszót mint mi, azért szívja be a templomban előbb a tömjénfüstöt mint mi, azért sepri naponként meg az oltár lépcsőjét, hogy ne tudja, miként az Isten szine előtt mindnyájan egyenlők vagyunk, s ennélfogva a királynénak sem lehet a maga magzatja megmentéseért a másét vetni a fenevad torkába.
A tolongó nép különszakította a vitatkozó nőket, kik különben könnyen egymás hajába kaptak volna az élénk eszmecsere miatt.
– Itt megy a nagy Werbőczi! legyintsd fiam a süvegedet! – nógatta serdülő fiát egy sujtásos dolmányú s hajlott korú megyei nemes, maga is követve az ajánlott példát. Ez a roppant hazafi csapatta ki a nádorságból a vén Báthorit, kinek, midőn lovára emelkedett, a kengyelét oly úrfiak tarták, kik közül a legszegényebb is több uradalommal birt, mint mi jobbágytelekkel. Ez a bátor férfiú szökött fel a Rákos mezején egy hordóra, melyet épen az ő egészségére üríténk ki, és szónokolni kezdett a főrendűek ellen, kik szemtelen gőggel tőlünk különválva tanácskoztak, mintha nem is volnánk az igazi magyar nemzet, míg ők csak fattyú hajtásai azon élőfának, melynek törzsét alkotjuk. Így mondá a nagy Werbőczi, mert még jól emlékszem kifejezésére, s midőn beszédét bevégezte, felszólítván az aranyruhás urakat, hogy jőjjenek közénk, a nép közé, tüstént rettenve szálltak le a várból ő kegyelmek a zászlós és szoknyás urak, mind a világi, mind pedig a papi rendek; holott nekik volt ám elég katonájok, míg Werbőczi István fegyver nélkül és magára hagyatva vala, csak mi vettük közbe, tizennyolczezer párthívei. Éljen, fiam, Werbőczi István!
– Talán azért, hogy a törököt János királylyal nyakunkra hozatá? – kérdé gúnyosan egy másik táblabiró, ki ugyanakkor a váradi püspököt éltette.
– De hát nem szövetségesünk-e a török?
– Mint az egérnek a macska. Most is Werbőczi vette rá a királynét, hogy a kis királyt a szultánhoz küldje, talán azért, hogy láb alól eltegyék – vádaskodék a Martinuzzit pártoló nemes.
– Tagadom a kegyelmed állítását, rivalgott a Werbőczi híve. A csecsemő-királyt a váradi püspök küldi a török császárhoz azon titkos utasítással, hogy ott körülmetéltessék. Ezt én orrontom azért is, mert saját füleimmel hallottam Buda ostromakor a püspök uram e szavait: inkább törökké leszek, mintsem a várat Roggendorfnak feladjam. Nem elég indicium-e ez arra, hogy a püspök küldi a királyt a törökhöz?
– Bizonyosan a püspök küldi. Hisz ő tartóztatta le a mi kedvelt városbiránkat is, Turgovics Miklós uramat, – jegyzé meg egy tisztes helyzetű polgár.
– Ellenkezőleg, barátom! – fogta fel a szót, háta megett, a Boldogasszony templomának káplánja. – A püspök ő nagysága örömmel hirdetne keresztes háborút is a pogányok ellen; de Werbőczi István uram azt tanácsolja a királynénak, hogy csak fogózzék egész erővel a szultán palástjába.
A perpatvar mind szélesebb körbe terjedt s akkora zajjal vádolta a kisebbség Werbőczit, a többség Martinuzzit, hogy a díszkocsi mellett haladó tanácsosok is meghallották egyes töredékeit a rájok nézve nem kedvező nyilatkozatoknak.
– Rossz jel, hogy Podmaniczky ő nagyságát nem látom Zsigmond király kiséretében – szólt a Vizi-városba lejtő díszkocsi környezetén szemlét tartva János diák, a városrész legmélyebb elméjű politikusa.
– Pedig én szolgáltattam neki a szükséges vendéghajat, – említé a borbély, ki szerencsés vala a híres diák mellé tolakodhatni.
– S miért volt szüksége ő nagyságának vendéghajra?
– Mint mondá, kérem alásan, azért, hogy ha a tisztelgéskor üstökön ragadná a jancsáraga, hát ott hagyhassa üstökét.
– Mily előrelátás! – kiáltott fel János diák.
– S miután kegyelmetek az előrelátásról beszélnek, világosítsanak fel engem Török Bálint uram iránt, kit én az operenczián túl képzeltem és ime! a király kocsija mellett találok; – e kérdést intézé nem annyira a borbélyhoz, mint János diákhoz egy jól öltözött úr, kit általában senki sem ismert, s ki, idegen kiejtéséről itélve, rácz eredetű magyar lehetett.
– És miért ne járhatna a királyi kocsi mellett a mezei hadak fővezére, ki a trón legerősebb támasza s Roggendorfon oly fényes győzelmeket nyert, – mondá a diák.
– Való igaz, – válaszolta az idegen – de, ha nem csalódom, ő nagysága szintoly fényes, azonban még vérengzőbb ütközeteket vívott a törökök ellen is.
– De akkor Ferdinánd generálisa volt, most pedig Zsigmondé, – czáfolá meg az ellenvetést a diák.
– Ez szintén való igaz, azonban régen meg szokta öletni a foglyokat. S vajon kemény természetét elhozta-e új urához?
– Szigorú, derék katona most is. De nálunk nem a pogányok ellen harczolt, ennél fogva szerette volna ejtett foglyait magánál tartani, hogy kiválthassák, de az istentelen Mahomed basa, kivel együtt nyerte meg a főcsatát, a foglyokat mind a szultánhoz viteté.
– Hallatlan szemtelenség! Tudom, haragudott is érette Török Bálint.
– Mérgében a bajuszát rágta, – jegyzé meg a diák. Aztán nevetve folytatá: – emberül is visszafizette a kölcsönt a kutyaszivű Mahomed basának.
– S hogyan? – tudakolta az idegen.
– Hát csak úgy, hogy Perényit, a Ferdinánd magyar seregének vezérét, kéz alatt figyelmezteté: vonuljon ki íziben Pestről, mert máskép háta mögé kerül Mahomed basa s elmetszi a visszavonulást.
A mély elméjü diák e felvilágosítására az idegen mosolyogva jegyzé meg: – E tett igen hazafias volt ugyan, de a török császár oly elfogult ember, hogy aligha tudná eléggé méltányolni.
– Csak képzelje kegyelmed, mit nem tud kigondolni a török? – szólítá meg János diákot Bornemisza, a Martinuzzi által megsarczolt városi tanácsos rokona, ki biztos kútfőből szokta híreit meríteni. – Épen most hallom kapitányunktól, hogy a szultán magyar ruhába öltözött renegátokkal árasztotta el a várost, kik a hangulatot kémlik s minden rossz hírt fölszednek. Van közöttük basa is. Mit tegyünk? Ki merészelné őket elfogni? És ha el nem fogják, melyikünk lehet biztos árulkodásaiktól? Majláthot, az erdélyi vajdát, lánczra verték s ha a főurakkal így bánnak, mi történik velünk csekély helyzetüekkel? Legalább is karóba vonnak.
A diák elsápadt, körültekinte, homályos aggodalom szállotta meg, keresé szemeivel a jól öltözött idegent, kivel Török Bálint felől eszméket cserélt, de az nem vala már sehol látható.
A díszhintó e közben a Bombatérhez ért s ott a tömeg kiabálni kezdett az ország tanácsosai felé: Isten éltesse ő felségét! Isten éltesse nagyságtokat! kérjük, hozza vissza nekünk a mi városbiránkat. Turgovics Miklóst, kit a szultán magánál tartóztat. Mi jót állunk érette fejünkkel, egész vagyonunkkal. Ha hibázott, hadd itéljék el a haza törvényei! Kezeskedünk arról, hogy meg nem szökik.
Werbőczi csendesíté a tömeget, szólván: – Tudtunkkal Turgovics nincs sem elfogva, sem letartóztatva. Hogy miért késik, magunk sem foghatjuk meg. Majd megmondjuk, jőjön hamar haza. Kendtek pedig csendesedjenek le s oszoljanak szét.
A tömeg engedelmeskedik, de néhány izgató még mindig tamáskodott. – Nem jön Turgovics többé vissza! jóslá az egyik. Bemártották ellenségei, erősítette a másik s a királyi kiséret csak akkor kezdette kényelmesebben érezni magát, midőn Hévizhez közeledett s a tartózkodás a török előőrsöktől elapasztotta a kiváncsi népet.
Szolimán táborának végső őrhelye majdnem addig terjedt, hol most a császárfürdő.
Mihelyt az őr meglátta a díszhintót, jelt adott s egyszerre nagy mozgás támadt; porfelhő emelkedett a Dunaparton és az ó-budai hegyek lejtőin s a mének dobogása, a növekedő táborzaj eléggé elárulták a hatást, melyet Zápolya ivadékának jövetele előidézett.
Csakhamar fényes s többnyire basák- és főméltóságú urakból alakult csapat vált ki, és drágakövekkel behintett szerszámú s nyeregtakarójú lovakon, igazi ázsiai pompával, mind megannyi király közelített a magyar királyhoz. Midőn a fogattól tíz ölnyire lehettek, leszállottak lovaikról, mellökre font kezekkel, mélyen meghajolva, gyalog mentek a tanácsosokig, kik szintén nagy tisztelettel állottak sorba s mély bókok közt hajlongának, mind a két fél legyőzni akarván a másikat az udvariasság szabályainak teljesítésében.
A basák az udvarmesternő nem csekély ijedtségére a kocsiajtóhoz vezettetve, egyenként bemutattaták magokat a királynak, ki épen akkor ébredt föl szenderéből s ennélfogva savanyú arczczal tekintett a hosszú szakálú, kontyos, tarka és óriás bábokra, kikhez hasonlókat látott ugyan otthon is, de csak arasznyi nagyságban.
A bemutatást rövid, azonban szives szónoklat követte, melyben egy őszbeborult három lófarkas basa a hatalmas szultán nevében kéri a magyar királyt, a fényes kapu hű szövetségesét, hogy látogassa meg őt a császári sátorban.
E szónoklatot kiczifrázva tolmácsolá Zsigmond ő felségének a csauz-basa, mire a váradi püspök szintén megható és ékes szónoklattal köszönte meg uralkodója nevében a ritka s majdnem példátlan kitüntetést.
A csauz-basa a püspök beszédét is tolmácsolá a török főméltóságoknak, megpótolván az ázsiai hiuságnak hizelgő éktelen bókokkal.
Ezzel a menet tovább folytatta útját, a basák és török főméltóságok vezetése mellett.
– Úgy látszik, a törökök sem minket felkonczolni, sem a kis királyt fogolylyá tenni, sem az országot megszállani s annál kevésbbé mohamedán tartománynyá átalakítani nem szándékoznak, mondá Werbőczi Frangepánnak nem minden elégtétel, sőt gúny nélkül.
– Igen fogok örvendeni, ha nem csak fogadtatásunk, de elbocsáttatásunk is egészen nagyságod óhajtása szerint történik, – válaszolta Frangepán udvarias, de nem egészen fullánktalan mosolylyal.
A csauz-basa pár lépéssel hátrább maradván, súgá Martinuzzinak: – A belgrádi és anatoli basák nagy párttal birnak a divánban s igen haragszanak a magyar nemzetre. Óvakodni kell tőlük!
György fráter alig észrevehetőleg bólint fejével, jeléül, hogy a halk szavakat értette s ezzel a csauz-basa, hogy hátramaradása észre ne vétessék, gyorsabb lépteket tőn előre.
A dob pörgött, harsogott a trombita, csattogtak a réztányérok s e török muzsika minden harczias erejét kifejtette, midőn a díszkocsi a tábor első sánczaihoz ért.
*
Izabella királyné gyermekétől elszakítva, a szorongás és bánat martalékául volt kitéve hat egész óranegyedig.
Ekkor hallá meg az ágyúdörgést, mely fiának a szultán sátorába lépését adta jelül.
A várt és rettegett jelre karszékébe hanyatlék, sápadt arcza a halottéhoz hasonlított, de ajkai mozogtak. Hihetőleg imádkozott féleszmélettel, mintha álmodná, hogy oltár előtt áll s az Istennel beszél gyermekéről.