V.

Elemértől és Barnabás diáktól ott váltunk el, a hol több heti barangolás után szemökbe tűnt Budavár távoli körrajza s Elemér éles, gyakorlott szeme az ó-budai magaslatokon a török tábort fölfedezte.

A nap még mindig hőn sütött s lovaik lába magasan verte fel a port.

Rákos rónáját a nagy események sem ébresztették fel álmatag és néma csendjéből. Csak egy nyúl ugrott ki a buczka közül, csak egy héja keringése verte fel az árva csárda baromfiait, csak egy kuvasz ugatott ki a lécz-kapun, képviselve az őrködést a gazdátlan majorban, csak néhány, a csapattól elszakított katona tévelygett még a síkságon, méregetve elméjében a házi tűzhelyhez vagy a táborba visszatérést. A mezei munka javában szakadt félbe; mert ha a várbeliek nem, akkor az ellenség vett igénybe minden fuvart és a török császár közelgésének híre elég volt arra, hogy azt a nép a portyázat és dúlás vérjeleneteivel kösse össze. A kinek barma volt, tova szállítá, a kit szegénysége nem kötött a röghöz, a háború nem foglalkoztatott, talált csendesebb vidéket, hová elvonulhasson, és a sok földvár, palánka s kerített város hazánk sík földén is elég menhelyet nyujtott a csekélyebb vagyonu családok nőtagjainak és gyermekeinek.

Utasaink tehát mentől közelebb értek, annál lehangolóbb vala a benyomás, melyet az elhagyatott és néptelen tájkép gyakorolt képzelődésökre, mit utóbb Buda rongált kőfalainak már tisztábban kivehető részletei is fokoztak.

– Elemér úrfi! – szólt jókora szünet után Barnabás, ajkain ferde mosolylyal – a csonka torony is eléggé meg van alázva. Nem hordja fejét felül az emberek házain, pedig templom. Vajon minő?

– Természetesen keresztyén templom.

– Tudok én Budán oly tornyot, melynek tetejére jól illenék a félhold, vagy a veres kakas; de ne haragudjék kegyelmed, nem akartam én bántani, hiszen! együtt kell emelkednünk, hogy lábunk alatt lássuk a sok czifra és rongyos népet, kiknek ruháit egymással csak azért cserélteti fel a vak szerencse és balsors, hogy mi nevethessünk a furcsa átöltöztetésen… Nem mondhatná-e meg nekem Elemér úrfi, hogy melyik a Boldogságos Szűz német egyháza?

– S miért kérdi?

– Mert olyan kezdőbetűket szeretnék számára rajzolni, melytől ijedve forduljon el, a ki imádkozni akar. Atyám árnyéka a legiszonyúbb éjeken vádolta be ezen egyháznak oltárát, padjait, minden követ, csak a harangokról nem beszélt.

– S mégis a harangokat száműzné kegyelmed a félholddal, melyet a toronyra óhajtana tűzni – szólt tréfásan Elemér, látván, hogy Barnabásnak a lélek látás s a halottakkal társalgásból merített düh oly kedélybetegsége, melyet a szerencsétlenség fejtett ki s csak a nyugalom és jóllét, nem pedig az okoskodás gyógyíthatnak meg.

– Maradjunk tehát a vörös kakasnál, – mondá fontolgatás közt a diák.

– De Werbőczi István uram ő nagysága nem fogad szolgálatjába a veres kakast kedvelő embereket. Ő, mint hallom, a gyujtogatás ellen szigorú törvényeket írt.

– Csak tán nem akar az úrfi engem feladásai által a szolgálatból kitúrni?

– Jegyezze meg kegyelmed, – válaszolta Elemér a legkimértebb szigorral – hogy még nincs szolgálatban s tehát ki sem lehet túrni, s hogy a ki engem feladónak mond, azt én érdeme szerint meg szoktam büntetni.

Barnabás leemelte fejéről érczsisakját s őszinte, de ferde alázattal esdeklék: – Ne vegye, kérem, rossz néven megfontolatlan beszédemet! hiszen tudja, hogy nekünk okvetlenül együtt kell emelkedni. Külön válnunk nem lehet nagy veszély nélkül.

A végszavakban az alázat mellett volt valami fenyegető is, de a lantos vagy nem vette észre, vagy nem akarta.

A kellemetlen érintkezésből támadt hallgatást Elemér figyelmeztetése törte meg: – Ni! ott alkalmasint törökök jönnek! Ezzel ujjával a Margit-sziget innenső oldala felé mutat, honnan egy dereglye, fegyveresekkel rakva, siet a Duna jobb partjára, míg felülről szintén spahiknak látszó alakok tüntek elő s csakhamar pár száz lovas és gyalog volt együtt.

– Most már próbára tehetjük vitézségünket, – szólt Barnabás diák.

– De a törökök szövetségeseink.

– Úgy hát folytassuk csendesen utunkat.

– Nem tanácsolnám, mert ha velünk találkoznak, okvetlenül elveszik lovainkat, sőt minket is elárvereznek.

– Hogy árvereznek?

– Dobszóval, a rabszolgavásáron, – jegyzé meg Elemér.

– No úrfi, ezek élelmes szövetségesek. Nem lehet nálok rossz pálya a katonáskodás.

E társalgás alatt legalább negyven díszruhás magyart vettek észre a Dunaparton, a királyi palota átellenében, kik valószinűleg hajóra vártak, mely őket átszállítsa.

A törökök pedig csendesen kezdettek a díszruhák felé huzódni.

– Fordítsuk utunkat Pestnek, – szólt Elemér.

– Lássuk előbb, mi lesz ebből, – tanácsolta Barnabás.

Lantosunk nem akart tiltakozni oly javaslat ellen, mely a távolság daczára is némi bátorságot föltételezett.

A következő jelenet tanui voltak tehát, melyet Barnabás diák előbb csak figyelemmel, utóbb azonban a káröröm bizonyos izgatottságával szemlélt.

A törökök óvatosan haladtak a parton, zajt nem ütve, de nem is rejtőzve. Valószinűnek látszott, hogy a magyarok észrevették őket, de vagy rosszat nem gyanítottak, vagy talán még szives fogadtatást is vártak. Midőn azonban a spahik három vagy négyszáz lépésre valának, hirtelen szétbomlottak s félkörre alakulva és a gyalogságot, mely többnyire lándzsásokból állott, előre bocsátva, oly támadó állást foglaltak, mely a díszruhás urakat a Dunába is szoríthatta volna.

Ekkor a törökök közül valaki előlépett s elég udvarias magatartással beszélt, – mint a jelek után itélve Elemér és Barnabás képzelé.

Midőn a török ismét a sorba állt, azonnal a magyar részről vált ki valaki, és szintén csendes magatartással látszott szónokolni.

Mihelyt pedig a magyar bevégezvén mondandóját, a sorba hátra vonult, megint előlépett a török s e sajátságos jelenet többször ismételtetik azon különbséggel, hogy a szónokok magatartása mindig szenvedélyesebbé lett s hogy a magyarok egyszerre fölemelték kezöket, mintha fenyegetőznének.

Barnabás diák nagy reményt is csatolt a fenntartott kezekhez s épen javasolni akarta Elemérnek, hogy megsarkantyúzva lovaikat, sorakozzanak… az erősebb félhez; de nagy bámulatára azt vevé észre, mikép a sokat igérő verekedés helyett a törökök által vont félkör megnyilt s azon, mint a feltárt kapun kivonulván a magyarok, előbb lassú lépésben, utóbb ügetve mentek arra felé, hol most Kőbánya fekszik.

– Úgy veszem észre, a törökök, bár szövetségeseink, nem szeretik, ha Budavár őrizete új erővel szaporíttatik.

Elemér, ki ezen észrevételt koczkáztatá, meglehetősen hozzávetett a távolban eljátszott jelenethez.

A pesti ütközet után a szultán közelgésének híre elterjedvén, az ingadozók közül azokat, kik a királyné földjén laktak, de Ferdinándhoz szítottak, aggódóvá tevé eddig folytatott politikájok kimenetele iránt Eszökbe jutott György barát fölkelést parancsoló rendelete, melynek különböző ürügyek alatt nem engedelmeskedtek s most már a mértéken túl is eljöttnek hitték az időt, hűségök és vitézségök kitüntetésére. Öltözékök és fegyvereik díszével is akarták betakarni a szennyfoltot, mely késedelmezésökből ragadt jellemökre. Bátorságukban nem volt hiány és Szolimán hihetetlenül gyors megérkezésének tulajdoníthatni, hogy a harcz babérjai leszaggatásától elkéstek. Ők azonban legalább a királynénál bejelenteni és kimenteni akarták magokat; de a szultán már rendeletet adott, hogy portyázó csapatai szép módjával gátolják meg az úri rend Budára tódulását. A későn jött díszruhások tehát illő óvás és tiltakozás után háztűzhelyeikhez visszaindultak.

– Vonuljunk Pestre, úrfi, ha nincs kedvünk töröknek fölcsapni, – szólt Barnabás diák, észrevevén, hogy a spahik az egész rónán rajlani kezdenek.

Balra tartva, tíz percz alatt halk ügetéssel is e kis kerített városban lehettek.

Elemér helyeslé útitársa nézetét.

– Egyúttal ott fogunk hálni s hajnal hasadtával csolnakot keresünk, mely Budára szállítson.

Pest nem épen gyarló, de nem is erős falakkal kerített város volt s Buda ostroma alatt Roggendorfhoz szított. Kiterjedése csekély. Utczái keskenyek. Házai magasak, de aránylag karcsúk, emeletenként legfölebb hat ablakkal. S hogy a környékre, mely annyi csaták szinhelye volt, az aggódó polgár gyakran tekinthessen, nem mulasztá el épületét legalább két ablakú padlásszobával befejezni.

E várost főbírája és a várnagy Fotiscus Ottó vitézsége sok galibába keverte. A főbíró Budavár megvívásakor első akart lenni a falakon s e miatt maga is sebet kapott, magistratusa is György barát golyói által megtizedeltetett. Később Roggendorf, bár rövid időre, egyik fő hadállási pontul választá Pestet, mi a lakosok kamaráját és zsebét meglehetősen kiüríté. Midőn Mahomed basa és Török Bálint Roggendorfon győzedelmeskedtek, Perényi huszárai a kivonuláskor féktelenül raboltak és feltörték a boltokat s e miatt elkésvén, a török csapatokat nyakukra hozták s javában vagy kardra hányattak, vagy fogságba estek. A polgárok Isten büntetésének tekinték háládatlan bajtársaiknak e szerencsétlenségét; de a Perényi-huszárok iránti új gyűlöletökkel nem csillapíthaták le Mahomed pasa vagyonszomjas haragját, ki mihelyt főhadiszállását Pestre tevé át, Izabella nevében, de saját katonái számára roppant sarczot csikartatott föl a rebellis polgárságon. Végre Szolimán császár egész táborát a budai magaslatokra vezetvén, Pest, melynek alig volt már őrizni valója, őrizet nélkül hagyatott s a polgárok tüstént föltárták kapuikat, főleg azon meggyőződéstől buzdítva, hogy sem barátnak, sem ellenségnek nincs mit többé elrabolni.

E mogorva városba lépett be Elemér és Barnabás, a legkecsegtetőbb reményekkel a puha kenyérre, friss pecsenyére, jó borra és tiszta ágyra.

– Van-e közel vendéglő vagy kitünő csapszék, hol ló és ember megférhessen? – kérdé Elemér az Üllői-kapun berohanva.

– Úri egy van, az utczának majdnem túlsó végén, jobbra. Könnyen megismerhetni a természeti nagyságban lefestett vörös griff-madárról, mely homlokán lóg.

Ezt a kovácslegény válaszolá, ki a várkapu melletti műhely előtt épen egy megnyilazott ló körmét vagdalta.

– Nem verhetne-e föl hirtelen egy patkót? – kérdé Elemér s Barnabás diákhoz fordulva, hozzá tevé: holnap úgy is hajnalszürkület előtt indulunk.

– Addig én megszállok a Griffbe, – szólt a diák, lassan tovább léptetve s a magas épületekre hülye tekintetet vetve.

A kovács vasalás közben tudakolá: – Nem Perényi-lovas-e az, ki az úrfival jött?

– Nem.

– Szerencséje!

– Miért? – kérdezte Elemér.

– A Perényi-huszárok tőlem is egy lovat raboltak, – említé válasz helyett a kovács… Pedig szakasztott olyan, mint a Perényi-huszár – tért vissza Barnabás diákra, ki körül már csoportosodni kezdtek.

Ekkor Elemér hallá mindenfelől «Perényi-huszár!»

Omlott a nép a kapun és boltajtókon.

Elemér sejté már, hogy útitársát a tömeg nemcsak megbámulni akarja.

Kifizetvén a kovácsot, sarkantyút ad lovának; de a keskeny utcza rakva, tömve lett részint bámuló, részint káromkodó néppel. – Üssétek agyon! verjétek le lováról! – hallá köröskörül a Barnabásra czélzó nógatást.

– Nem Perényi-huszár az! A királyné zsoldosa! ne merjék bántani! – kiabált kiméletlenül terelve maga elől a tömeget, hogy a diákhoz csatlakozhassék.

Ennek helyzete valóban nehéz volt.

Lobogós lándzsáját, melylyel bánni különben sem tudott, dorongként használta, óriás paizsát, mely bal kezének szabad mozgását gátolta, önvédelem helyett, megtámadói fejére csapdosta.

A nép füstökökkel, buzogányokkal volt ellátva s egy pár közülök karddal is.

– Húzzátok le a lóról! – tanácsolták ismét a távolabb esők a közelállóknak.

– Verjétek főbe, szúrjátok le! – lett a másik jelszó, melylyel küzdelemre voltak nógatva azok, kik még beütött fővel, tört kézzel, fuldokló mellel visszavonulva, földre veretve, a tizenhat markos lótól és társaiktól tapodva nem valának.

Viszont Barnabásnak is csengett, pengett a sisakja és domború mellvértje. Narancssárga arczbőre szederjessé lett, szája tajtékzott a dühtől s nyirott bajuszát és állát vérfoltok lepték.

Az éktelen lármától és ütlegektől zaklatott mén – melyet Barnabás a hosszú út és Elemér oktatása alatt már megtanult vezetni – végtére kifogy türelméből s urának bősz természetét egészen elsajátítván, rúgni, ágaskodni kezd és a lerészegített elefánthoz hasonlón tiporta az előtte állókat.

Elemér kardot rántva tört rést magának s messzeható hangon kiabálá: – Oszoljatok el! az nem Perényi-huszár, az Izabella királyné zsoldjában van. A ki bántani meri, főbe lövetik. Én az egész várost holnap megtizedeltetem!

Elemér úrias külsője különben is könnyen vezethette a népet arra a gondolatra, hogy főrangú osztályhoz tartozik.

Fenyegető szavai pedig azt hagyták sejteni, miként legalább is a dandárvezérek közé tartozik s deli almásszürke paripája szintén megtette a kellő hatást.

Sokan kitértek előle, sokan megijedve a következményektől, vele együtt kezdték kiabálni: – Nem Perényi katonája! Bocsássátok szabadon!

Elemér néhány hozzá csatlakozó polgártól kisérve, épen a legsürgetőbb perczben érkezett Barnabáshoz; a midőn tudniillik egy utczasuhancz a ló mellé lopózva kaczrával, annak lábinát vágta meg a térdhajlásnál. A sebzett állat a mint hátra zökkent, gazdája, ki a lándzsával a suhancz felé szúrt, igen megrántotta a zablyát s e kettős hatás miatt a szerencsétlen ló hanyatt esett.

A diák pánczélos és lemezes termetének roppant súlyával a földre koppant. Szemei elhomályosultak s öntudata, mint az elfújt mécs, kialudt.

Elemér kardjával szabdalva riasztotta szét a martalékjára rohant tömeget.

E közbe harsogott háta megett: – Félre, ha mondom! én Fotiscus Ottó vagyok!

Fotiscus híres vívó s a pesti őrség várnagya volt. A törökök megszállása alatt az őt bámuló nép által elrejteték s most igazságot osztani jelent meg.

– A ki a földön fekszik, – mondá – lehet Perényi-huszár, de lehet nem is az; miután Erdélyben vannak így öltözött vértesek. S nagy esztelenség volt tőletek, hebe-hurgyán megtámadni.

Midőn Ottó úr e rövid rendreutasítást bevégzé, már Barnabás kábultságából fölébredve, talpon volt és harczias állást foglalván, új támadásra várt.

– De a mi kegyelmed fenyegetését illeti, – folytatá Fotiscus Ottó, Elemérhez fordulva – arra csak azt jegyzem meg, hogy Buda ostroma alatt alkalmam volt a vár védelmezői közül minden valamire valót ismerni, azonban fogadni mernék, hogy egymással mostanig nem találkoztunk.

– Használjuk föl tehát a perczet a megismerkedésre.

Ezzel Elemér hüvelybe dugott kardját ismét kirántotta.

A nép az utcza szélén sort formált, Barnabás nem tudta, ébren van-e vagy álmodik, midőn látta, hogy helyette útitársa sodortatott be a küzdelembe, még pedig a legudvariasabb módon, minden düh és agyarkodás nélkül.

Ritka látványt nyújtott közönségének a két vívó.

Fotiscus Ottót a bálványzásig szerették; az idegen lovagot merészségeért elveszettnek tartották.

Pengett a kard, élénk mozdulatok és ellenmozdulatok váltották föl egymást s az első menetből már kitetszik, hogy Ottó rég ismert ügyességét ragyogó fényben tünteti ki, de vetélytársa szintén művészi vívó.

Később a küzdő feleknek alapos oka lévén egymástól tartani, oly fogásokhoz nyúltak, melyek a híres vívómesterek saját titkai, hogy cselvágások által félrevezetve a figyelmet, biztosan megsebezhessék ellenfeleiket; de mind Ottó, mind Elemér hamar átlátták, mennyire nehéz titkos czéljaik iránt ámítani egymást. Mindenik kerülte tehát azon álczás mozzanatot, mely, ha sikerül, okvetlenül sebet ejt; de ha elháríttatik, kétségtelen előnyt ad a versenytársnak.

Midőn a második pihenés állott be, Ottó homlokát törölvén, megjegyzi: – Én Castruzzótól tanultam, ki a condottierik leghíresebbje és egész Olaszországban első vívómester volt; de azt képzelni sem tudom, honnan ismeri kedves, barátom, a nagy mæstro titkait?

– Engem Ben-Nusiremir gyakorolt be álczás mozzanataiba s ő egész keleten tekintély a kardhordozásban; de nem titkolhatom bámulatomat azon, hogy kedves barátom a keleti vívművészet rejtelmeibe is oly mélyen behathatott.

– Kezdjük meg a harmadik menetet, de cseréljük ki elébb neveinket, hogy emlékezetünkben maradjon.

Ez megtörténvén, folyt a küzdelem.

A nép feledve az életveszélyt, melynek bálványozott várnagya ki van téve, egyenlő rokonszenvvel és bámulattal kisérte a felek tusáját.

Barnabás diák számítgatván, hogy hány polgárt vert le lándzsájával, öklével és paizsával, melyet védelem helyett, mintha mosogató teknő volna, egyik végén megragadva, szintén ütlegekre használt, és számítgatva azt is, hogy ellenségei közül hánynak törhette be fejét, nyomorékíthatá meg karját, zúzhatta be mellét s ferdítheté el vállpereczét, meg volt győződve, miként Elemér ügyessége kevés gyakorlati érdemmel bír. Ezenkívül a diák nagy elégtételeül szolgált, hogy most először jutott a rég áhított szerencséhez: embertársainak jelentékeny kárt okozhatni és a gyűlölt világban az emelkedésre jogigényt formálni.

De a lélek csodálatos rejtélyei közé tartozott az is, hogy midőn a diák sötét kedélye a gyűlölet élvezetébe merült, ugyanakkor támadt keblében bizonyos, bár még elmosódott és határozatlan érzés Elemér iránt, mely némileg hasonlított a vonzalomhoz.

Fotiscus és vetélytársa a harmadik menetet is bevégezték s újra eredmény nélkül s már éppen a negyedikhez akartak fogni, midőn egyszerre hangzott: jön a török!

Félbehagyták a tusát s a várnagy menhelyébe készült vonulni; de elébb lelkiismeretes kötelességének tartotta Elemért és Barnabást megnyugtatni a pesti polgárok irányában.

– A város sajnálja a kellemetlen tévedést. A vértes katona úrnak testén és lován szenvedett kárát duplán fogja megtéríteni. Erről kezeskedik Fotiscus Ottó… Hejh! – kiáltott egy ácsorgóhoz, vidd e lovat a baromorvoshoz. Sajnálom, hogy kegyelmednek gyalog kell Budára menni, – mondá Barnabásnak – de a baromorvos lakása a Szent-Antal-utczában van, a legkisebb gyerek is megmutatja. Ha a ló döggé lesz is, az sem baj, okvetlenül duplán megtérül a kár.

– Kedves barátom, megengedi, hogy szintén itt hagyhassam lovamat, – szólt Elemér Barnabás iránti gyöngéd figyelemből.

– Vezesd e lovat a városbíró aklába, – rendelé Fotiscus annak, ki legelőször szemébe ötlött s ez bár a város mestere volt s hosszú talárt hordott, példás készséggel ragadta meg az almásszürke kantárszárát.

– S most Isten vezesse kegyelmedet, kedves barátom! – szólt a történelmi hírű várnagy, megölelve és megcsókolva Elemért. – Minél lejebb mennek a Dunaparton, annál könnyebben lehet csónakra vagy dereglyére találni. De tartok tőle, hogy pár mértföldet kell gyalogolniok.

– Jön a török! – hangzik megint.

Fotiscus eltűnt s utasaink is gyorsan távozának.

Mellékesen említjük, hogy a török Pestre most nem jött sem harácsért, sem rablás végett.

Czélja ugyanaz volt, mi a díszruhás csapatnak.

Kikutatta: vannak-e a vidékről urak, kik a hadjárat miatt, vagy egyéb okból ide csődültek s Budára szándékoznak. A kevés számú vendéget, kikre a nemesi osztályból akadt, összegyűjté, a Margit-szigetről levezett dereglyére rakatta s a budai partra szállítván, ideiglenesen a Mátyás király istállójába, arra a helyre, hol most az északkeleti vasút palotája van, záratá. A pesti polgárok a várból nagy rémüléssel nézték az idegenszerű jelenet s aggodalmuk még inkább fokozódott, midőn az istálló kapujához török őrök rendeltettek.

*

Barnabás diák elpotyolt testéhez képest elég fürgén, sőt majdnem jó kedvvel követé Elemért.

– Emlékszik-e a hortobágyi gulya bikájára, mely megrohanta? Akkor én távolból csendesen néztem, mi történik. Sem a bikát, sem kegyelmedet nem pártoltam. Igazságos, részrehajlatlan tanuja valék a szemem előtt lefolyt egész ügynek. Az úrfi, mint gondolom, ma irányomban más rendszert követett, és szájával, sőt karjával is támogatott. Nem akarom eldönteni, a két eljárás közül melyik jobb. Az ember egymást falva hízik s alkalmasint csak az nem keres mentül táplálóbb eledelt, a kinek gyomra elromlott és nem bír könnyen emészteni. De mint már említém, nincs szándékom különböző eljárásainkat becslés alá vetni. Egyedül azt akartam kijelenteni, hogy kölcsön fejében egyszer, de csak egyszer, én is határozottan fogok kegyelmed részére állani, ha veszély fenyegetné. Ezt fölírom a rovásra.

– Számolok is rá, – szólt nevetve Elemér.

– A mit állítottam, komoly.

– Annál jobb, – válaszolá Elemér, – de térjünk ki az útból, mert nem szeretném, ha még ma este kellene a kölcsönt kegyelmedtől megkérnem.

Valóban lódobogás hallatszék a Dunaparton, s a háború alatt letaposott gabona közt hátrább húzódó vándoraink az alkony szürkületében is fölismerték a török portyázókat, kik a Duna révein a közlekedést gátlani jöttek.

– Ha ez így tart, megtörténhetik, hogy a budai oldalra Kalocsán, vagy talán épen a Fekete-tengernél kelhetünk át, – szólt Elemér helyzetökön nevetve.

Beszéd és gyaloglás közt már mélyen behaladtak az éjbe, s midőn Soroksárra érvén, a korcsma kemény padjaira heveredtek, eleget álmodozhattak arról, mily zamatos bort, mely derék pecsenyét, s mily puha ágyat hagytak Pesten, még pedig csupán azért, mert egyiköknek öltözéke hasonlított a Perényi-huszárokéhoz. De vigasztalásul szolgált, hogy az említett élvezetek közt a török meglephette és Mátyás király aklába zárhatta volna őket, mi a Budára költözés nem a legkellemesb nemei közé tartozhatik.