VI.

Még mielőtt pitymallott, csolnakkeresés után láttak, mert Elemér a Csepel-szigetet, melyet a Duna átkarol, nem vélte oly helynek, mely élénk közlekedést tartana rendes időben is.

Óvatosan haladtak fölfelé, s még nem voltak a szigetfoknál, midőn egy sajátságos jelenet tanuivá váltak.

Négy tisztességesen öltözött sajkás szállított a Duna balpartjára egy hosszú sárga hajú, kopott szűrű parasztot, ki hátán nagy puttont hord. A paraszttal öt koldus folytat élénk, de halk társalgást; az egyik kintornát tart kezével, a másik térdmankóval van ellátva, a harmadik koldus ronda hegedűjén, melyről a húr fele már lepattant, a szegény Lázárról szóló nótát próbálgatja; a negyedik drótos tótnak látszik, az ötödik pedig visító malaczot hoz, melyet talán a jobb parton fizetés nélkül szerzett meg, mert a testét fedő rongyok aligha vezették volna bíráit oly gyanura, hogy az még jogos tulajdona is lehet.

Midőn a naszád kikötött, a matrózok megcsókolták a puttonos kezét, a koldusok átölelték őt, s egyenként mondák: – Mihelyt dolgainkat intézzük, meglátogatunk Palotán.

Az öreg paraszt a partra lépve, ledobta a puttont s egy épen érkező hintóba ült.

Elemér Barnabást, ki röhögni kezdett, hátrább vonta a part fűzei közé.

Alig foglalták el meglehetősen fedett álláspontjokat, midőn lódobogás hallatszott, s egy huszár érkezett két fölnyergelt paripát kötőféken hozva.

Ekkor a drótos tótnak és a kintornás koldusnak kezét megcsókolták a matrózok, arczát pedig koldus pajtásai. A partra lépve a tót a drótot, s társa a kintornát a vízbe dobta, s lóra pattanván, a huszár kiséretében tova vágtattak.

Most jött egy öreg szolga, s jelenté: – Nagyságos uraim! a városbiró uram fogata a soroksári kapu előtt vár.

Ekkor a matrózok részéről megint nem maradt el a tiszteletteljes kézcsók. Az egyik koldus hegedűjét, a másik a malaczot átadá a matrózoknak, a harmadik pedig lábmankóját a Dunába dobta, s a parton vizsga szemeket vetve a környékre, gyors léptekkel útnak indultak.

Elemér csak azt várta, míg eltávoznak, hogy a sajkásokat megszólítsa; de ime! a parthoz vágtat egy fakó szekér, arra gyorsan fölugráltak a matrózok, s a kocsis szünet nélkül csapkodva lovait, elnyargalt épen azon soroksári úton, melyen Elemérék érkeztek a Csepel-sziget fokáig.

Most már van csolnakunk; de ki visz át? – kérdé szájtátva Barnabás diák.

– Magunk, – válaszolta Elemér.

– Párszor próbálkoztam ugyan a Szamoson; de nem igérhetek kegyelmednek sok segélyt.

– Valahová csak kikötünk, – buzdítá útitársát Elemér, megragadva az evezőt.

Valóban ki is kötöttek, de jóval alább, mint remélheték. A csolnakot azon gondviselésnek, mely a balpartra alkalmas perczben küldé, további oltalmába ajánlván, s Promontoron áthaladva, minden baj vagy kaland nélkül közelítének Budavárhoz.

A mint pedig utazásuk végczélja szemeik elébe lépett rombolt falaival, sérült homlokú márványpalotájával, magas, csorba épületeivel és templomaival: legott versenyzeni kezdének egymással a nagy Werbőczi lakása, háztartása és viszonyai iránt, mindenik saját fogalmai és érdekei szerint rajzolván le az ismeretlent, a még hírből sem hallottat.

Elemér tág, de egyszerű palotának képzelte Werbőczi lakását, melyben a bőség és kényelem pótolja a fényűzést. Szerinte a háziúr számos cselédsége hű szolgálatban megőszült férfiakból, s a műveltséget kedvelő magas családok gyermekeiből áll, kik szerencséjöknek tartják, hogy magzataik a bölcs és tapasztalt államférfiu szeme előtt, s oktató felügyelete alatt serdülnek fel. – Megvallom, nem hiszem, szólt Elemér, hogy szeretett pártfogónknak sok fegyverese legyen. Ő az eszmék, nem pedig a csatatér vezére. Igaz ugyan, hogy több pogány fogságba jutott ifjú az ő irgalmasságának köszönheti szabadságát; de nem merem remélni, hogy közülök a többség harczfiakból állana, s alkalmasint kevés kilátásuk van a katonai pályán tündöklésre. Azonban a tudománynak is kell időt szentelnünk, hogy majd midőn a Török Bálint és Petrovics zászlói alatt kell a haza ellenségeivel harczolnunk, ne csak a nyers erő vonja ránk előljáróink figyelmét.

– Nem szeretnék megint kezdőbetűket festeni, s oly tudományokra vetni fejemet, melyekben minden szerzetes barát legyőzhet. Werbőczi, mint Deák uraimék beszélték, nádorispán, s ennélfogva az ország főhadvezére is volt. Nem hihetem tehát, hogy lakása ne hasonlítson inkább egy várhoz, mint a rőfös kereskedők, vagy a pénzváltó Fuggerek, vagy a pernyúzó hivatalnokok épületeihez. Meg vagyok győződve, hogy ha sandalog is a lépcsőn föl egy-egy diák a hónalja alatt iratokkal, s egy-egy pap áhitatos pofával; de nagyjában mégis a vitézek sarkantyúja és kardja fog pengeni a tornácz-lépcsőkön, s a teremben a hosszú sorban felállított könyvekkel szemben még számosabb paizsok, pánczélok, alabárdok, buzogányok, szablyák és puskák lógnak a falakon. Vagy nem volt-e Deák uraiméknak is elég öldöklő eszközük, s miért hiányoznának azok Werbőczi ő nagyságánál, ki magas polczra emelkedett és oly hatalmas, hogy kedve szerint bánik el a világgal, s ha orrunk nem tetszik, azt is levághatja.

– Kegyelmed, – szólt Elemér, a nagyságot úgy nem képzeli szelídséggel párosulva, mint a kigyót méregtartó hólyaggal ellátott fog nélkül.

Ily beszélgetés közt érkeztek a székesfehérvári kapun Budavárába, melynek első perczben romjai, a másodikban még fönmaradt szépségei hatottak Elemér kedélyére.

Barnabás némi elégtétellel nézte a díszes épületek homlokába fúrt lyukakat. – No! ennek is befizettek a golyók, röhögé. S ha nagy és pompás palotákra talált, vagy a Werbőcziének gondolta, vagy ronda őszinteséggel sóhajtá: Miért akkora akol egy disznó számára!

– Nem tetszik-e tudni, hol van a kanczellár úr ő nagysága háza? tudakolá Elemér egy gondolatokba merült kis férfiútól.

– Rossz jel, hogy még semmi hír nem jön! mondá János diák, a vízi-város legbelátóbb politikusa, mintegy gondolatait szőve tovább. Aztán bocsánatot kérvén szórakozottságáért, így szólt: – Kövessenek vitéz uraimék engemet csak húsz lépésre a várfalig, s ott megmutatom Werbőczi István házát, mely voltaképen nem a Werbőczi, hanem Istenben boldogult János király atyjáé, Zápolya Istváné, a bécsi helytartóé volt, s a kanczellár úr csak érdemei elismeréseül birja a felséges családtól, még pedig élethossziglan. A nagy Werbőczi úr bölcs és tudós férfiú, azonban Podmaniczky előrelátó. Nem tetszett nekem, hogy ő hiányzott a kis király kiséretében… Ime! – s ekkor a várfalról ujjával a külváros egy távoli pontjára mutatott, – íme! itt van a Zápolya- vagy respective Werbőczi-ház.

Barnabás némi elégtétellel nézte a diszes épületek homlokába furt lyukakat.

Barnabás némi elégtétellel nézte a diszes épületek homlokába furt lyukakat.

– A templommal szemben? – tudakolá Elemér.

– Igen, a mezítlábos barátok kolostorának átellenében.

Az épület tág, de ódon alakú volt, s csaknem kolostorszerű. A város ostroma alatt megrongálódott, s bár széles falain aránylag nem sok sérülés történt, de födele bomladozik és leroskadással fenyeget.

– Nem adnám érte Deák István uram refectoriumát, szólt mogorván Barnabás.

Elemér is fedezett fel a roncsolt épületben valami hasonlatosságot azon paradicsomhoz, melyből kiűzetett, s míg szívében megsajdult a rég néma fájdalom, ajkairól egy sohaj röppent el, és szemeiből egy köny szivárgott ki.

– Mennyi pusztulás! – sóhajtá hangosabban, hogy Barnabás elől palástolhassa fölindulásának valódi okát.

– E ház, – közbe szólt János diák, – tele volt cselédekkel s török rabságból megváltott úrfiakkal, mert Werbőczi abban keresi a fényűzést, hogy számos szolgával és védenczczel jelenjen meg a közhelyeken. E szokást a római szónokoktól tanulta, kiknek cliensei a forumot meglepték, hogy éljenezhessék pártfogójuk szép körmondatait. Most bezzeg nincs kivel magát kisértesse. Az ostrom kezdetekor cselédeit és pártfogoltjait mind elbocsátotta; mert a várban nem volt hová telepítse. Többnyire katonának szegődtek; a vénebbek pedig a vidéken tévelyegnek, mint pásztor nélküli juhok. Werbőczi uram még mindig egy ötvösnél lakik a várban, s csak három szobája és két cseléde van.

– Oda hát mi nem férünk be, – mormogá Barnabás diák.

– S kegyelmetek Werbőczi szolgálatában vannak? – kérdé János.

– Rokonaitól jövénk hozzá, – válaszolta kitérőleg Elemér.

– Nagy férfiú, valóban nagy férfiú ő, s tegnap meg is rendelte a ház kitatarozását, úgy, hogy két hét alatt minden kész legyen. Csak az ország sérveit is oly hamar reperáltathatná; de sehogy sem tetszik nekem a szultán táborába menetel. Podmaniczky okosabb volt, mert mint a borbélyától tudom, hosszú sárga vendéghajat készíttetett magának, hogy a basák ne a saját üstökén ragadhassák meg, s még e vendéghajjal sem ment Ó-Budára; hanem, ha nem lappang köztünk, akkor alkalmasint útban van Palotára.

– Puttonnal a hátán találtuk paraszt ruhában, – válaszolá János diáknak Elemér. – S több koldus ment vele Palotára. Alkalmasint Podmaniczky látott el minket is csolnakkal.

– A koldusok nem kétlem, főrendűek voltak, kik jobban gondoskodtak magokról, mint a nagy Werbőczi.

– S mi történt vele? – kérdé Elemér, ki semmit sem tudhatott arról, hogy míg ők Soroksárról Budára jöttek, a gyermek király tanácsosaitól kisérve a szultán táborába ment.

– Ha nincs ellenökre, Werbőczi szállására vezetem kegyelmeteket, s addig elbeszélem a mai nap örök emlékű eseményeit.

Midőn az ötvös kapujához értek, János diák elbucsúzott az idegenektől.

– Nekünk, míg pártfogónk saját házába beköltözhetnénk, okvetlenül szállást kell keresnünk, – mondá Barnabásnak Elemér. Most felfutok egy perczre, hogy jelentsem megérkezésünket, addig kegyelmed várjon rám e kőpadon.

Barnabás karon fogta Elemért, s aggódó gyanús arczczal szólt: – De ne feledkezzék meg az én nevemről is.

– A cselédnek nem szólhatok kegyelmedről, mert még Werbőczinek be nem jelenthettük; de becsületemet kötöm le, hogy ha urunk nem fogadja be, akkor én sem lépek szolgálatába, s együtt keresünk magunknak új gazdát.

– Úgy-e az adott szó szent? – kérdé Barnabás.

– Természetesen.

– Megnyugszom benne, – jegyezte meg Barnabás a kőpadra ülve.

Összefogott karral ült mereven, s maga elébe nézett.

– Nem csal meg! mormogá… De minek bízom az emberekbe? Miért gyűlölném kevésbbé most, mint régen?… Nem csal meg… S ha mégis kedve jönne szavát be nem váltani, ha befolyását arra használná, hogy Dorát bírja s engem a világba kidobjon!!… Hisz, csak úgy nem kaphatja meg Dorát, mint én. Mindkettőnket ebrúdon vetettek ki Deákék. Nem szegi meg esküjét.

Barnabás könnyült lélekkel emelte föl a porból szemeit s végig tekintett az utczán hullámzó tömegen, melyet valami ok erős mozgásba hozott.

A sok nép kivétel nélkül a Szent-Györgytér felé haladt, s a mint Barnabás e mozgó, eleven életet, e tolongást tekinté, szemei egy templomon akadtak meg. – Csodálatos! mintha már láttam volna! s hol? ah! tán azon iszonyatos álmokban, azon vérfagylaló jelenetek alkalmával, midőn a sír kiveti árnyait, hogy lelkemet elsötétítsék!… Hejh! nem mondhatná-e meg kend nekem, hogy hívják azt a templomot?

– A Boldogasszony német egyházának, – válaszolá a megszólított.

Barnabás visszahanyatlék a kőpadra.

S midőn Elemér Werbőczi lakásából kijött, útitársát halálsárgán, merev szemekkel, feldúlt vonásokkal, s reszketve találta.

– Az Istenért, mi baja! – kiálta, kezeivel rázva őt, hogy magához térjen merengéséből, mely ájuláshoz, vagy nehéz-kórhoz hasonlónak látszott.

– Semmi, épen semmi! nyöszörgé Barnabás dörzsölve szemeit. Győzedelmeskedtem a sátánon. Harczom erős volt. Ugy-e Elemér! ön nem hagy el engem?

S a durva, mogorva, bősz férfiú most könnyezni kezdett, és különben zárt, rideg vonásain olyan kinyomat látszott, mely a nemes eltökéléshez hasonlított, s fényével besugárzá és megszelidíté az egész arczot.

– Keressünk gazdánk átköltözéséig szállást magunknak, s aztán keressük együtt a szerencsét, s vívjunk együtt a rossz sors ellen.

– Amen! szólt Barnabás csaknem szertartásos hangon, csaknem kedélymelegséggel.

*

E közben a nép közé, melynek csődületét a királyi kiséret visszaérkezéséről terjesztett álhír okozá, janicsárok vegyültek, mintegy látni óhajtván a vár és város belsejét.

Eleinte alig vették észre, de csakhamar kisebb csoportozatokká alakultak s oly gyanús szemmel néztek az ötvösök, fegyverkovácsok s az olasz kereskedők selyem- és posztó-árúira, hogy a boltok egyszerre becsukattak, s a közönség egymást lökve s akadályozva, sietett volna házába zárkózni, ha a tömkelegből, mely ide-oda sodrá, kibontakozhatnék.

Nem telt el egy óranegyed, s már a Mindszent, az Olasz-, a Szentpál-, a Zsidó- s az Ötvös-utczán hemzsegett a janicsár, s a székesfehérvári, bécsi és vízivárosi kaput rajként lepte meg.

– Rosszul állnak itt a dolgok, – szólt Barnabás diák.

– Félek, szállásra nem lesz szükségünk.

– Csak ne váljunk el egymástól, védelmezzük elszántan magunkat, s a ki túléli a másikat, álljon érette boszút – sürgeté vad lelkesedéssel Barnabás.

– Megfoghatatlan, hogy a törököket a várba bebocsátják. Vak, a ki nem látja a veszélyt, mely ily meggondolatlan szívességből eredhet. A vezérek a szultán táborában vannak, s az őrség önfejűleg nem mer semmit tenni. És ha ezen janicsárok a kínálkozó alkalmat felhasználva, minden vérontás nélkül hatalmokba ejtenék a várost: vajon akkor a szultán kieresztené-e körmei közül e drága martalékot, ámbár előre megtudva, talán betiltani, sőt megbüntetni is kész lett volna a becsületét ekként sértő eljárást?

Elemér alig koczkáztatá e megjegyzést, s már Barnabás diák kész volt fegyverét a janicsárok ellen fordítani. – Szabadítsuk meg a várost, – mondá; – ez halhatatlan hírű tett lesz. Most alkalom nyílt a gyors emelkedésre.

– Ketten csak nem verhetünk ki ennyi embert.

– Szerezzünk társakat.

– Vezér nélkül nem megy.

– Legyünk hát vezérekké, – kiáltá Barnabás.

– Ezek minket akarnak megtámadni – szólt törökül egy renegát.

– Tartsd rajtok a szemedet, el ne téveszszed vonásaikat, – mondá, a kihez a jelentés intézve volt.

Csak a nép békétlensége nevekedhetett gyorsabban, mint a város szépségeit és gazdag boltjait bámuló janicsárok száma.

– A kis király még nem küldetett vissza.

– A tanácsosok a sátorban hevernek.

– Turgovics fogoly.

– Sem a városnak, sem az országnak nincs helyben az előljárósága.

S ezek a janicsárok utoljára mindnyájunkat kifosztogatnak.

– Már is legalább háromezren szivárogtak be.

A közingerültségnek ilyen nyilatkozatait hallá köröskörül Elemér és Barnabás, midőn a vizikapuhoz kanyarodtak, hogy a janicsárok sűrű falkáján át a külvárosba tolakodhassanak, hol szállást reméltek találhatni.

A Dunaparthoz érve Barnabás, kit a kitüntetési vágy folyvást ingerlett, a romokra mutatva szólt:

– Csak e kődarabokkal is minden más fegyver nélkül tönkre lehetne őket tenni!

– De Ó-Budáról százezer lép helyökbe. Vezér és parancs nélkül csak nehezítjük a helyzetet.

– Parancsoljunk mi. Fogadni mernék, annyi engedelmeskedőre találunk, mintha a királyné nevezett volna ki.

– De te, – jegyzé meg Elemér, most először használván a bizodalmas megszólítást, – te mindaddig nem tudtad elhatározni, hogy a némettel, a törökkel vagy királynénkkal tarts-e? Miként változtathattad meg nézeteid oly gyorsan?

Barnabás lesüté szemét, s merengőn szólt: – Iszonyú küzdést állottam ki a kőpadon. A sátán szemem elébe hozott egy tornyot, melyhez hasonlót láttam álmaimban, még akkor, midőn atyám árnyéka boszúra hívott föl. Mily dicső tett volna égő kanóczot vetni ez épület szentélyébe, hogy az oltárképekkel s papi öltözetekkel együtt minden kezdőbetűi megégjenek azon imádságoknak, melyekből az emberiség a közínség alatt vígasztalást, vagy a vezeklés által bűnbocsánatot merít, mondá nekem a kísértés lelke és folytatván csábításait, megint így szólt: Ne bízzál a boszun kívül más ösztönben! Senki sem támogathat az élet meredek ösvényén, csak a szívós gyűlölet! Ha a toronyra a kereszt helyébe tűzöd a félholdat, – e kulcs örökre bezárja a sírokat, s koporsójából egy halott sem vegyül álmaidhoz!… Mint láthatod, – folytatá Barnabás, Eleméren nyugtatva szemeit, – a kísértő szellem nagy ékesszólással bír. De nekem eszembe jutott, hogy te, ámbár érdekeddel és irántad tanusított közönyömmel ellenkezett, segítségemre jöttél, midőn életem veszélyben volt. Azt sem feledém, hogy Dora miatt, a családjokra büszke Deák-testvérek csak úgy űztek ki házukból, mint engemet, hogy a háborúban elpusztulj, s te mégis boszútervek nélkül haladsz a végzet ismeretlen útain. Gondolám, nem lesz-e jobb, ha az erkölcsi fogalmak szerint emelkedünk magasra, s boszúnk az írigyeltetés lesz… Ha! ha! ha! röhögött a gonosz szellem, téged el fog lökni magától Elemér s Dora karjain neveti ki hóbortjaidat!… Agyam megint meggyuladt, s hevétől szívem hajlani kezdett már a kísértés felé. Ekkor léptél ki Werbőczi szállásából, s elűzvén bősz álmaimat, szentül igéréd, hogy soha sem fogsz elhagyni; ekkor mondád meggyőző tekintettel, rábeszélő hangon: – keressük együtt a szerencsét, vívjunk együtt a rossz sors ellen. A kísértő szellem a levegőbe oszlott szét, én állhatatosan követlek téged s küzdök azon zászló mellett, melynek színét magadénak vallod.

Elemér szeméből könny csordult ki, de fölindulásába önvád is vegyült.

Érzé, mennyire kötelessége hallgatni arról, hogy eltávolítása nem Deákék, hanem Dorka műve volt. Tisztán látta, mikép e titok Barnabás irányában még fonák helyzetbe hozhatja, s ennél fogva nem kellett volna naponként szorosabbra fűznie oly egybeköttetést, melynek egyik főindoka hamis feltevésre épült.

Kedvetlen hangulatából a víziváros legelőrelátóbb politikusa, János diák emelte ki.

– Már öt óra és Zsigmond János ő felsége minden országtanácsossal, minden hadvezérrel együtt a szultán sátorában mulat; míg a várost janicsárok sáskahada szállotta meg. Csak Podmaniczky ismeri a töröknek még a fehér máját is, mintha üvegen át vizsgálta volna. Werbőczi esküdözött, hogy az nem fogja hitét megszegni és szabadságunkat tiszteletben tartandja. Szép jövendölés! Látjuk, hogyan teljesedik.

– Talán a császár nem is tudja, mi történik itt, – menté Elemér leendő védurát, Werbőczit.

– Emlékszik-e kegyelmed a jól öltözött ismeretlen úrra, ki a reggeli díszmenet alatt hátunk megett állott, s Török Bálint felől tudakozódott?

E kérdést János diák régi ismerőse, a borbély intézé hozzá.

– Emlékszem, – válaszolta János úr. – Egy kissé idegen kiejtése volt.

– Ráczos, – mondá a borbély. – Épen most láttam őt török ruhában.

– Hogyan? Tehát csakugyan kém volt.

– Az ám. Most úgy néz ki, mintha három lófarkas basa volna. A janicsárok mind az ő szemjárását lesik.

– Oda Buda, veszve vagyunk! – sóhajta János diák.

– De ne hagyjuk el magunkat! – szólt nógatólag Barnabás.

– Én egyszerű borbély vagyok, s mesterségem csak nyerhetne azzal, ha a magyar szakálla helyett a török fejét beretválnám. Nem önérdekből, de hazaszeretetből és városunk iránti részvétből tanácslom tehát, hogy az érdemes magistratust szólítsuk fel a janicsárok eltávolítása végett.

– Szólítsuk fel! – viszhangozták a körülállók.

– Annál is szükségesebb a felszólítás, mert az éjjelre is kell gondolnunk. Nőink, leányaink, különféle portékáink vannak. S mire nem lehet kitéve városunk, ha a janicsárok közöttünk alszanak. Mi örömmel prédikáltunk volna a törökök ellen kereszteshadat… azaz prédikálták volna előljáróim, mert én csak sekrestyés vagyok, de a főurak a félholddal czimboráltak, s most szövetségeseik a mi polgári nyakunkra hágnak. Menjünk tehát a magistratushoz, s közakarattal bízzuk meg ő kegyelmeket városunknak a janicsároktól gyors kitisztítására.

A csoportozat, mindig gyarapodva új egyénekkel, a városháznak tartott.

Az előrelátó János diák Elemért, minden tiltakozása mellett, karon fogva vitte, Barnabás diák pedig önként csatlakozott a sekrestyéshez.

A helyhez, hol tanakodtak, valamivel közelebb esvén a bécsi kapu, azon mentek be, a janicsárok sűrű, de nem fenyegető csődülete közt hatolván tovább.

A tanácsházban, épen a rendkívüli helyzet miatt, állandó gyűlés tartatott.

János diák hatalmas szónoklattal tolmácsolá a polgárság érzületét.

Bornemisza Tamás, mint ideiglenes elnök, tudatá a rögtönzött deputatióval, hogy épen e fontos kérdés foglalkoztatja az eszélyes és körültekintő várostanács figyelmét, s egyszersmind a balkonra lépvén, inté a népet türelemre, higgadtságra és szétoszlásra.

A tanács, mint az egész város, két pártból állott. Egyik rész befolyt a török szövetség előidézésére, a másik pedig Ferdinándhoz szított.

A törökbarátok nem merték védeni, a Bécs felé tekintők pedig nem merték megtámadni a janicsárok eljárását, mert mindkét fél félreértéstől tartott.

Nagy volt tehát a határozatlanság, a tétova és kapkodás.

Végre Bornemisza harmadmagával kiküldetett, kérdezze meg, miért lepték el a város kapuit a janicsárok, s miért nem térnek vissza már a táborba.

Bornemisza mindenik kapunál ugyanezen választ hallá: ide vagyunk rendelve, miglen a magyar király visszatér.

Ily homályos és kétértelmű válasz nagy ijedséget okozott. Mert nem értelmeztetheték-e úgy, hogy a királyt a szultán Konstantinápolyba viszi s janicsárait Budán hagyja? s viszont nem lehet-e arra magyarázni, hogy a janicsárok néhány óráig a rend fentartására, s az érkező királynak, mint a fényes kapu szövetségesének tiszteletére vannak fölállítva, s mihelyt e parancsot teljesítik, a táborba visszatérnek.

Mindkét esetben a tanács szükségesnek tartá, hogy a lakosok részéről rendetlenség, ingerkedés ne tegye nehezebbé a különben is nehéz helyzetet.

A kapitány tehát utasíttatott, hogy egész erélylyel gátoljon minden féktelenséget és zavargást.

Ha a gyors föllépés miatt a városi hatóság alá nem tartozó egyén is elfogatnék, vagy sérelmet szenvedne, ezért a tanács a kivételes helyzetre támaszkodva, a felelősséget, bárminő teher lesz, nem vonakodik elvállalni.