Oda van már Mátyás, magyarok királya!

A halállal nehéz harczát alig állja,

Még csak egy ütközet, csak egy kicsiny csata,

S erős büszke szive ellankad alatta,

Keze lehanyatlik, szemére éj borul,

Földi koronája fejéről lehull.

S vajh, ki veszi azt fel? Ágya körül vannak

Zápolya, Báthori, Perényik, Drágfiak,

A lindvai Bánfi, a pelsőczi Bebek.

S mindenkinek szive hatalomért remeg.

A királyné pedig halk imáját mondja,

Szeme a férjén függ, a koronán gondja.

S vajh, ki veszi azt fel? találgatja Drugeth:

Szentgyörgyi a trónon csak németet türhet;

Az Enyingieknek Miksa kell, az osztrák;

Kanizsai s Ujlak az országot osztják;

Telegdi Prágára, Krakkóra néz Pethő,

S hát ha Kinizsinek minden elérhető?

«Jere elé fiam! Im! kardom itt vagyon.

(Az asztalra mutat.) A királynak adom.

Bűbájos a fénye és aczélja éle,

Atyám örök nevét szerezte meg véle.

Csak a török ellen forgattam igazán,

Csapása szelid volt, pártütőkkel viván.»

«Jere ide fiam! Késő már a bánat!

A hol nem gondoltam, a vész onnan támad.»

Corvin János enged atyja parancsának.

«Lehet e kard üdve s átka a hazának.

A királyé legyen, de ha rossz kézbe jut,

Éle minket sebez, fénye ránk hoz borut.

Mátyás király meghalt, a szemfedőt varrják,

Ezalatt az urak egymást káromolják.

Forrnak temetésén, a tor alatt küzdnek.

Szeme kérőkön jár a sovár özvegynek.

S törpe nagyravágyók, tervökre támasznak

Hármával, négyével trónkeresőt hoznak.

«Éle minket sebez a hős fegyverének,

Ha egymás romlásán zeng diadalének,

Ha minden kardcsapás a haza új sebe,

S harácsolt kincsekkel tel rablóink zsebe,

S mert az álbaráttól ejtett seb oly fájó,

A rossz akaratnak fegyver csak tompán jó.»

Szólt Corvin, s míg könnyét busan eregette,

Hunyadiak kardját Dunába ejtette.