V.

*

– Igaz, igaz! nincs vezérünk, s azért van veszélyben a haza, – sohajták az idősebb várőrök, könnyeiket törölvén.

Mások meg mondák: – Török Bálint is csak úgy megverné a szultánt, mint Hunyadi, ha egyesek volnánk; de fele az országnak Ferdinánddal, a másik Zápolyával tart, s a pártviszályok miatt a janicsárok maholnap Budavárába befészkelik magokat.

– Lovagok, vitézlő várőrök, tekintetes rendek, különösen tisztelt polgárok! – szólt a vén lantos, megragadván a kinálkozó alkalmat. – Az a fogoly, ki Hunyadi kardjának historiáját versbe szedte, egy volt azon ritka fiatalok közül, kiket a természet már serdülő korukban a seregvezérlés rendkívüli tehetségével ajándékozott meg. Ő egész tervet készített arról, hogy a magyar rabok miként szökjenek ki börtöneikből, s egy kis, de vitéz csapattá alakulva, mily csodálatos utakon érkezzenek vissza, Bolgár- és Ráczországon át, saját szülőföldjökre. Valóban nagyszerű volt a szerencsétlen fiatal ember terve, de egy gonosztevő elárulta a töröknek. Miért beszéljem tovább a gyászos történetet, hisz könnyü kitalálni, hogy a mi ifjunk kegyetlenül megöletett, s régi tisztelői maholnap még a sírhelyét sem fogják megmutatni tudni. Én ugyan a haza iránti szeretetből s törökgyűlölet miatt ingyen énekeltem el a szép verset; de szerzője hamvainak megőrzéseért adakozzanak nagyságtok, tekintetességtek és vitézlőségtek annyit, hogy ha nem is kőből, de legalább fából emléket emelhessünk az Istenben boldogult sírja fölébe.

Ily hatásos szónoklat után a vén lantos fövegével ismét körútnak indult, s történetesen Elemérnél kezdé meg a sort.

Ez jól emlékezett a Hunyadi kardja történetére, mert a költeményt török fogsága alatt ő írta, sőt később Dorának be is tanítá; de azért még sem mulasztá el csupa szeszélyből néhány fillért adományozni saját síremlékére.

S a lantos a közczélra szánt második adót még fényesebb eredménynyel hajtaná be, ha történetesen nem veti szemét egy kerekarczú, köpczös egyénre, ki mellén keresztbe font kezekkel várta a dolgok további fejlését.

A kerek arcz miatt egyszerre sompolygóvá lett a lantos. A kert szélsőbb részeiben kezdé keresni a síremlék pártolóit, s midőn leginkább vártak rá a dalbarátok, már láb alól eltünt és a közönséget, mely a török ellen lévén hangolva, új éneket követelt, kielégítetlen hagyá.

– Hová bujt az öreg? álljon elé! – követelték sokan, nem sejtvén a befolyást, melyet egy arcz gyakorolhat arra, kinek már egyszer miatta meggyűlt a baja.

– A lantos elment, – szólt a vendéglős egyik szolgája, kinek, a sietség miatt, a bor árával is adós maradt.

– De itt hagyta lantját, – mondá Elemér, – s ha meghallgatják, helyette eléneklem azt a dalt, melyet ő harmadiknak szemelt ki.

Elemért megnyerő mosolya, deli termete, nemes mozdulata, emelkedett homloka, szép férfias arcza, finom, de erélyes vonásai, gyönyörű metszetü kék szemei és sárga fürtei, melyek gazdag gyűrűzetekben érinték erős vállait, – oly felötlő s majdnem kiváltságos egyéniséggé tették, minőt a világ inkább képzelhet a magas rangúak osztályában, mint a szerény származásuak közt.

Ez az érzés uralkodott a Hét vezér vendégeinél is, s nem csoda, ha a nép abban a korban, melyben nálunk csak a kard volt az úri rend kezébe való, a hegedőst és koldust ugyanazon helyzet különböző kifejezésének tartották.

A Hét vezér vendégei tehát megütközésöket alig palástolhatták a fiatal úr szeszélyén, ki közhelyen, mint komédiás akarja őket mulattatni.

De előitéletöket hamar feledteté a gyönyörű hang, melylyel Elemér a költeményt lantkíséret mellett inkább szavalta, mint énekelte.

A dal szövege sem téveszté el a czélzott hatást. Izgató volt, a nélkül, hogy épen nyilt harczra ösztönözne. Ostromolta a gyávaságot, mely idegentől, mely a véletlentől, a rendkívülitől várt segélyt, a helyett, hogy saját magára támaszkodnék s életét egy nagy törekvésért koczkáztatni merné. A török a dalban meg se volt említve, de a Hét vezér minden vendége érté a czélzatot s hogy a lelkesedés túláradva, nem tört ki tettleges föllépésekbe, annak Szolimán roppant táborának közelségén kívül még az az oka is volt, mert a figyelmesebbek nagy meglepetésökre tapasztalni kezdették, mily sok idegen és gyanus arcz férkőzött közikbe.

Néhol fegyveres hajduk valának láthatók, kik a rendet föntartani jöttek a vigadók közé; néhol pedig oly alakokra tévedt a szem, kik a város nevezetességeit bámuló janicsárokhoz hasonlítottak s a kert homályosabb részeiben phantastikus csoportokat alkottak és majd összefolyni, majd szétterjedni látszottak.

Elemér, ki csendes és óvakodó vérmérséke ellenére a napi benyomások után, melyek boszantották, egy költői benyomásnak nem állhatott ellen, mihelyt a hangszert az asztalra visszatevé, érzett valami olyast, mely az önmagával elégületlenséghez hasonlít. S bár a janicsárok rakonczátlanságait, ha azok a nép által komolyan visszautasíttatnának, a szultán által is, mint akaratja ellen történteket, megrovandónak remélte; mégis kezdé sejteni, hogy a nagy szenvedélyekre hivatkozás, midőn eredmény nélkül hangzik el, az izgatókra a vakmerőség helyett a hegykélkedés színét veti. Saját magával elégületlenül kezdett rést keresni, hogy asztaltársaihoz visszavonulhasson.

– Követem alásan! – szólt ekkor az a kerek arcz, mely a vén lantost megszökésre birta s a köztaps és «veszszen a török» kiabálások alatt észrevétlenül tolult Elemér háta megé – követem alásan az ifjú urat s ne tessék reám neheztelni, ha kardját ezennel elkérem s kegyelmedet a Hét vezér kapuja előtt álló hajdukkal a börtönbe vitetem. Ez az én kellemetlen, de szigorú kötelességem.

Barnabás diák meghallá a kerek arcz közleményének lényegesb részét s a pesti segélyért a kölcsönt az által hitte lelkiismeretes pontossággal megfizethetni, ha a kerek arczot viselő egyént úgy nyakon üti, hogy az nem megvetendő termetének egész súlyával Elemér lába elébe bukjék, mi pontosan meg is történt.

– Az Istenért, mit tevél? – kiálta Elemér, a bukott egyént a földről emelgetve, s Barnabást csillapítva.

– Levertem az ebet s ha morogni mer, ismét kap nyelni valót, – válaszolá Barnabás a végzett munka sikere miatt teljes és ártatlan önérzettel.

– De ez, midőn engem el akar fogni, hivatalos kötelessége szerint vél eljárni s ily esetben nem szabad erőszakhoz folyamodnunk, – mondá Elemér oktatólag, míg a földről fölemelé a kábult egyént, ki Barnabás vitézsége miatt tág mellébe a levegőt még most is alig tudja szájával és orrával beszivattyúzni.

– Minden a megkülönböztetéstől függ, – szólt közbe János diák. – Kegyelmedet tudniillik a város kapitánya akarta elfogni, holott ily merényre a szent korona tagjai irányában nincs följogosítva. Ha tehát Barnabás kollegám fültőn ütötte őt, ezzel röviden és velősen magyarázta meg a partis primæ articulust nonust.

A fölüdült alkapitány dühe csodálatos szökelléssel rögtön János diák ellen fordult. – Az egész világ bizonyságot tehet arról, – szólt indulattól reszketve, hogy kend a város elhirhedt izgatói közé tartozik s a magistratustól ma különös utasítást kaptam, minden mozdulatainak szemmel tartására.

– Fittyet vetek én, uram! az egész magistratusnak, miután indubitatus nemes ember vagyok, – szólt hegykén János diák.

A közönség is kezdé észrevenni, hogy mi történik a közlelkesedéssel megtapsolt fiatal lantos környezetében. Az «űzzük ki Budavárból a janicsárokat!» és «a városi tisztviselők a törököknek akarják a várost elárulni!» oly jelszavakká váltak, melyek egymásután indultak versenyfutásra s majd az egyik járt elől, majd a másik.

Ily döntő perczben a borbély sem tartotta reputatiójával megférhetőnek az óvatosságot s politikai nézetei leplezgetését.

– Én azt tanácslom, kérjen bocsánatot az alkapitány uram, hogy közöttünk a csendet fölzavarta s mi megszelidülve kezet nyujtunk neki s együtt ürítünk poharat a török nemzet vesztére és a haza javára.

– Hát még ez a pimasz is pattogni mer! – szitkozódott az alkapitány.

– Én pesti polgár vagyok. Műhelyem, házam is van. Kikérem tehát az ilyen titulust. Az atyám mészáros volt, a kegyelmedé szintén. Együtt ültünk az iskolában, de a szamarak padján. Nem illik kegyelmednek úgy felfuvalkodni, minthogy emlékezhetik rá, hogy én s a hozzám hasonlók tettük városkapitánynyá.

– Fogja be a száját, mikor a magistratussal beszél. Ezek az emberek velem jönnek. Maga meg kotródjék haza a szappanos tányérhoz.

– Jól meggondolja, a ki rám teszi a kezét, – dörmögte Barnabás diák, látván, hogy míg a borbély az alkapitánynyal perel, azalatt a közönség gyérül s az üresen maradt tért városi hajdúk s fegyveres várőrök foglalták el és a kertkapunál ácsorgó janicsárok szemtelen kiváncsisággal tekintgetnek be.

A heves és verekedésre kész közönség takarodásának oka pedig a fegyveres várőrök megjelenése volt, kik a legelszántabb részt, tudniillik pajtásaikat és a többi zsoldos katonát a fegyelem varázsa által hallgatásra és visszavonulásra bírták.

– Szívesen felelek a törvényszék előtt tetteimért, – mondá Elemér – s Barnabás barátomnak sincs szándéka az erőszaknak ellenállani. Ő követni fog engemet a városházba, hol a történteket mind mi, mind az alkapitány úr előadhatjuk.

– Én is megyek, – mondá János diák, – és ünnepélyes elégtételt kívánok azért, hogy nemes ember létemre egy polgártól bántalmaztattam. Majd lesz ebből akkora processus, mint az ország útja. Járhat a városbíró tyúkkal, kalácscsal utánam s még sem dughatja be a számat.

– Nekem meg volt parancsolva, hogy a nemest is elfogjam – állítá daczczal az alkapitány.

– Annál rosszabb! Menjünk! – Ezzel János diák indult a kertkapu felé.

– Várjanak be engem is! – kiáltá bővebb megfontolás után a borbély. – Akár mint bűntárs, akár mint tanu e nevezetes esetnél jelen akarok lenni. Nekem ugyan semmi érdekem nincs benne, mert alkalmasint nélkülöznöm kell nagyasszonyom, azaz feleségem kellemes esti társalgását, de a barátságért és a hazáért rég megtanultam áldozatot hozni.

Ezzel csatlakozott Elemérhez, ki Barnabás diákot hosszas rábeszélés után végre megmozdulásra bírta.

Az alkapitány, ki híres fogdosó volt, azonban hivatala természeténél fogva csak a nép alsóbb körében, most először jutott oly helyzetbe, hogy tekintélyes egyéniségek szabadságát támadja meg. Míg tehát maga elől ment s hat hajdu töltött puskával a fedezetet alkotá, fontolás alá vette az esélyeket, mikre a mai nap viszontagságai által ő is ki lehet téve. – A fővezér – gondolá – a lantos, ki énekkel lázította a népet, nagyrangú úr lehet, de elfogatásáért a magistratus, melynek én engedelmességgel tartozom, hordozza a felelősséget. A katona, ki a Perényi-huszárokhoz hasonlít, felakasztatik, ha az. Ellenben, mihelyt világosságra jön, hogy a királyné szolgálatában van, gyilkolási merényleteért a katonai törvények szerint fog büntettetni. János diák nemes ember, de én őt nem fogtam el s ha mocskolódtunk, kiki annál marad, a mi rá ragadt. A hitvány borbélyt, ki úrhatnék s minden lében kanál akar lenni, letartóztatjuk azon esetben, ha a többit ki kell bocsátanunk. Így legalább rosszakaróink nem vethetik szemünkre, hogy a rend fentartását szívünkön nem hordoztuk.

Az alkapitányt komoly elmélkedéséből fölrázta az a körülmény, hogy a foglyokat vivő fedezet után janicsárok kezdtek tolulni, mintha ők is a budai csend és rend fentartása iránt érdekelve lennének.

– Hátha ezek velünk jönnek a tanácsházba? gondolá – s a bőre borsózni kezdett az iszonyú lehetségtől, hogy a janicsárok személyében rendőrtársak akadtak, kik majd törökösen bánnak el vele, polgártársaival s az egész okos és körültekintő magistratussal.

Ha a janicsárok társalgását értette volna, mint Elemér, akkor talán kevesebb rémképeket lát vala.

Az egyik ugyanis azt kérdé társától, Barnabásra mutatva: – Úgy-e ez szeretett volna minket megtámadni?

– Igen, ma délben az Ötvös-utczában arról beszélt, de úgy látszik, nincs sok ismerőse, kivel czimboráljon.

– A másik meg a szultánt gúnyolta, nemde?

– Verseket énekelt, de homályosak voltak, nem birtam értelmöket kivenni.

– Hát a másik kettő?

– Az egyik sokat evett és ivott; a másik azzal, ki őt börtönbe viszi, vetélkedett a nyelv gyorsaságával.

– Hagyjuk hát őket magokra, – szól a janicsár altiszt, ki a foglyokat követő csoport vezére látszott lenni.

Az alkapitány nagy megnyugtatására a városház előtt a janicsárok a zsidó-utcza felé fordultak.

Bornemisza volt azon szomorú kötelességgel terhelve, hogy a városházban ébren töltve az éjt, egyfelől ügyeltessen a janicsárok minden lépéseire; másfelől a polgárok közt a rendet föntartsa s ha befogatások történnek, a szükséges intézkedéseket megtegye.

Ő, ki pár nappal előbb a némettel való rokonszenv vádja miatt saját vagyona nagy részével volt kénytelen a török basa megajándékozásához járulni, most már Turgovics helyett azért virraszt, nehogy valamelyik töröknek, ha garázdálkodnék is, meggyűljön a baja.

A jámbor öregnek feje zúgott már a sok kellemetlen hírtől s csak azzal vigasztalta magát, hogy szép sorban mind feljegyzi ő ezeket a posteritás számára, épületes tanúság végett.

Az alkapitány belépett s meglehetős hűséggel elbeszélte a történteket.

Erre a két fogoly s annak két melléklete hozattak be.

– Kegyelmeteket ismerem, – szólt Bornemisza nyájasan János diákhoz és a borbélyhoz; gondolván, hogy azalatt talál oly módot, mely eljárását kielégítővé teendi, mind a vádlottak, mind pedig a gorombán megsértett alkapitány és ez által a tekintélyében csorbát szenvedő városi hatóság irányában.

– Mi is ismerjük kegyelmedet, – szónokolt János diák s csodálkozunk, hogy az alkapitány oly okos és óvatos férfiútól vett utasítások szerint mert velünk paczkázni.

– Én nem annyira panaszolni, mint tanutétel végett jöttem ide, – említé a borbély, János diák magas hangját inkább a kard vagy toll, mint a beretva és köpöly emberéhez szabottnak tartván.

– Helyesen cselekszik és szól kegyelmed, – mondá szelid mosolylyal Bornemisza. – Nincs szebb s fontosabb a hű tanuskodásnál. Ennek köszöni a különben vak igazság az ő szemvilágát s a különben csak tapogató történetírás az ő fáklyáját, melylyel a sötét multba világít, hogy a késő ivadék a homályból kivehesse a régi események körrajzait. Be kellene zárni a törvényszékeket s a mesék alacsony osztályába sorozni a magasabb rangú érdemes történetet, ha egyszerre a világból kifogynának a szemtanuk s mikor baj történik, senki sem volna jelen.

– Tökéletesen igaz, tanácsos úr! – mondá az alkapitány. – De a befogott embereket most examinálni kell, hogy a további eljárást intézhessük.

Ez emlékeztetés a jámbor Bornemiszát a percz valódi kivánalmára téríté vissza.

– Szabad-e becses nevét tudnom? – e szavakat intézé Elemérhez, kiben tekintélyes helyzetű egyént sejtett.

– Komjáti Elemér vagyok.

Sokféle Komjátik voltak s közülök a legelőkelőbbek Palota vára körül pár falvat birtak. Bornemisza tehát a második kérdést, melyet Elemér talán sértésnek vehetne, hogy tudniillik: nemes ember-e? kikerülni akarván, így szólott: – Viszontagságos időket élünk; ha elzárjuk kapunkat egyik ellenség elől, nem vagyunk biztosak, hogy saját szövetségeseink nem törik-e be azt. Megvallom, mindig nagy tisztelője voltam Werbőczi ő nagyságának, ki a szultán palástjába fogózik, de nem tudom kárhoztatni azokat is, kik Podmaniczky ő nagyságával tartanak s azt hiszik, sokkal jobb a veszélyt kikerülni, mint meglepetni általa. Ő nagysága, mint épen most hallom, eltávozott Budáról.

– Ma reggel öt órakor, az ő naszádján jöttünk a budai partra, – mondá Elemér.

– S vajon hová vonult Podmaniczky hatalmas szövetségesünk protectiója elől?

– Palotára.

– A legjobbféle Komjátit fogta el a szerencsétlen alkapitány, – gondolá Bornemisza s előleges vallatását tovább folytatandólag Barnabás diákra veté szemét:

– Minek hívják?

– Barnabás vagyok.

– S vezetékneve?

– Az titok, – szólt mogorván a kérdezett.

– De, jegyzé meg Bornemisza, a vallatásoknál nem lehet a nevet titkolni.

– Ahhoz semmi közöm, ha lehet-e vagy nem?

– Ne nehezteljen vitézlő uram! de kénytelen vagyok neve után tudakolni.

– Tessék.

– Számos okiratban láttam a keresztnév mellett csak ezt a szót: diák vagy literati, – jegyzé meg Elemér.

Engedékeny készséggel mondá Bornemisza: – Tehát a régibb esetekre támaszkodva, mi is a vitézlő Barnabás úr keresztneve mellé a vezetéknév helyettesítéseül ezen melléknevet fogjuk tenni: diák… De nemes ember-e? – kérdé megint a vallatotthoz fordulva.

– Mi köze hozzá? – szólt Barnabás.

– Úgy látom, a fegyver nemes mesterségével foglalkozók nem ismeretesek a polgári ügyek menetével; megmagyarázom tehát…

– Soha se fáraszsza kegyelmed magát a magyarázattal, – vágott közbe Barnabás.

– De a jurisdictio tekintetéből szükséges megtudnom: ha nemes-e vagy nem?

– Pedig az, ismétlem, titok.

– De hát hol pöröljünk az alkapitány megütéseért?

– A hol tetszik.

– Nem a tetszésünktől függ. E kérdésben a törvényszék illetékessége határoz s ha kegyelmed elhallgatja, kitől kérdezzem meg méltó rangját?

– Kérdje meg a Boldogasszony német egyházának köveitől – szólt sötéten Barnabás. – A kövek hallák, mennyit tanácskozott atyám miatt az országgyűlés s minthogy nem sülyedtek a föld alá szégyenökben, tehát még mindig beszélhetnek atyám felől, saját módjok szerint.

Bornemisza legalább is országnagynak képzelte azt, kinek atyja az országgyűlést foglalatoskodtatá s ennélfogva eldöntöttnek hitte a nemességre vonatkozó pontot.

A mi magát a tényt illeti, arról nagyjában ugyanazt mondták a felek, a mit az alkapitány. Elemér csak annyi megjegyzést tevén, hogy ámbár sajnálná és szégyelné, ha a magyarok a török igát mintegy önként vennék nyakokra, az általa előadott románczban nem volt közvetlen felhívás a janicsárok kiverésére.

– A rendkívüli idők kényszeríték a budai tanácsot rendkívüli szabályokra, – szólt Bornemisza. – A kormány a szultán táborában van, s míg ott mulat, egy verekedés a polgárok és a tolakodó janicsárok közt Buda megszállását vonhatná maga után. Nem a hazából egy várost kell nekünk oltalmazni a végromlástól, hanem e város által a hazát. Ily nézetnek hódolt ő felsége a királyné, midőn tettleg nem létezvén kormány, azon talán még ma éjjel megszünendő időköz alatt, a várost a csend fentartásáért rendkívüli hatósággal ruházta föl. Mi jámbor polgárok, kik vagyonosodásunkat is a nemességnek köszönjük, nem vagyunk oly büszkék, hogy a főbb rendűeket törvényszékünk elébe hurczolni kedvünk lehetne. Kegyelmed Komjáti Elemér úrfi beláthatja, hogy mielőtt csak jegyzőkönyvre vehetnők a Hét vezérben történteket, már vagy a janicsárok kimennek a városból s ekkor az egész kereset önként megszünt; vagy pedig a kormány visszajön a táborból s ekkor ő veszi át tőlünk az ügyet. Ne nehezteljen tehát rám, ha azt a javaslatot teszem: töltse az éjt és a holnapi napot a tanácsháznak a letartóztatott tekintélyesebb polgárok számára kijelölt szobájában. Ne tekintse azt börtönnek, mely valóban inkább csak védhely, mely elvonja kegyelmedet a lehető utczai zavargások és az azzal együtt kifejlődhető török rakonczátlanságok veszélyeitől. – A mi pedig a nemzetes és vitézlő Barnabás diákot illeti, mély fájdalommal kell neki kijelentenem, hogy általa az egész város sértetett meg. Míg tehát a királyné ő felségének jelentést tenni alkalmam leend, kötelességem tudtul adni, hogy szintén le van tartóztatva. Egyébiránt, ha a jegyzőkönyvet fölveszszük, kezességen kibocsáttathatik, még mielőtt az ügy a törvényszéknek be is jelentetnék.

– Ez ellen én tiltakozom, – szólt az alkapitány.

– Kérem azt akkorra halasztani, midőn a tanács együtt lesz, – válaszolá csillapítólag Bornemisza. Kegyelmeteket pedig – folytatta János diákhoz és a borbélyhoz fordulva – Isten oltalmába ajánlom! Menjenek haza, feküdjenek le s ha egy tapasztalt öreg tanácsát követni akarják, ne menjenek holnap este a Hét vezérbe.

– Nem úgy van az, tanácsos uram! – pattogott János diák. – Nemes ember vagyok s nem tűrhetem a nemesi rend lealacsonyítása nélkül, ha annyira nő a polgárok szarva, hogy az alkapitány is mer fogsággal fenyegetni s nyilvános helyen izgatónak czímez. Ezért én elégtételt kérek.

– Panaszolja be holnap, ha tetszik, – szólt szárazon Bornemisza.

– Mit panaszoljon? Köszönje meg, ha le nem tartóztatjuk, hisz be tudom bizonyítani, hogy ő volt minden rendetlenség okozója. Az egri vén lantost, ki börtönünkből a mult héten szabadult ki, ő vette rá, hogy a török ellen lázítsa a polgárokat. Komjáti Elemér úr nem énekelt volna, ha János diák bérencz lantosa hajdúim elől meg nem szökik. Még ma hurokra kerítem e kópét s holnap vallatni fogjuk. Majd kiderül minden.

– Jól van tehát! – szólt dühvel a külváros előrelátó politikusa. – Egy tappot sem mozdulok innen, míg kend rágalmait be nem bizonyítja, vagy elégtételt nem ad.

– Én nem fogtam el kendet, – válaszolá hegykén az alkapitány, – de ha tetszik barátjaival a börtönt megosztani, annak ellent nem szegülünk.

– Kend szemtelen, – kiáltá János diák.

– Épen azon szót vette ki a számból, melylyel kendet akartam érdeme szerint megczímezni.

– Kegyelmed János diák lázítással vádoltatik, – szól most Bornemisza – s miután önként akar fogságba menni s ránk nézve hasznos, ha mielőtt indulatoskodását folytatná, egyet alszik, ennélfogva szándékát helyeseljük s a porkolábra bízzuk végrehajtását.

– Hét országra hangzó pör támad ebből! Ne felejtsék el, hét ország fogja meghallani, a mi rövid időn be fog következni. Megyek a börtönbe, igenis oda megyek s óhajtanám ha a pincze fenekén volna az s ha csepegne a víz falairól s varangyos békák szökdelnének kövein.

– Fájdalom, – mond Bornemisza, – mindezen rémségekből semmivel sem szolgálhatunk. A szoba, melybe a három vádlott beszállásoltatik – s mint remélem, csak pár napra – tágabb, világosabb s tán tisztább is kegyelmednek, János diák uram, a lakásánál s hogy szükséges kényelem benne ne hiányozzék, a negyedik delinquens vagy tulajdonképen az egyetlen tanu gondoskodni fog elégséges ágyneműről. Ez leend büntetése azért, mert mesterségén felül eső dolgokba elegyedett s az egész török birodalom vesztére akart az alkapitánynyal poharat üríttetni.

– Nem fogom felebbezni az itéletet, – szólt a hiú borbély s boldog volt, hogy ily nagyfontosságú politikai ügyben ő is főszerepet játszhatik, tudniillik ágyvánkosai és szalmazsákjai által.

– Szívemből örvendek, – folytatá Bornemisza, midőn az alkapitány intézkedések végett távozott – szívemből örvendek, hogy kegyelmeteket Komjáti Elemér és Barnabás diák uraimék kellemetlen esetlegektől menthettem meg. Vagyonom feldulatott, családom a török táborba küldetett hűségem kezességéül, de nem a személyes érdekek ösztönzének arra, hogy a törökök iránti minden kikeléseket gátolni törekedjem. El van veszve az, a ki most ez óriás fenevaddal küzdeni mer. Míg Roggendorf serege tönkre nem tétetett, más volt a helyzet. Tudom, hogy a janicsárok nem jöttek ide csupán szórakozás kedveért. Hogy komoly czéljok van, elég bizonyság rá a híres renegátnak s magyarellenségnek, az anatoli basának jelenléte, kit a török rabságból kiváltott egyének hol polgári öltözékben, hol janicsár ruhában láttak.

– Alkalmasint ő tudakolt tőlünk Török Bálintról is, – mondá János diák, feláldozván duzzogási vágyát az országos dolgokról való fecsegésnek.

– Midőn ma reggel a kis király Szolimán táborába indult, a basa, mint értesítve vagyunk, a csoportozatban láttatott s ez oly rossz előjel, mint az üstökös megjelenése, mely a vérontások és döghalál hirdetője szokott lenni. A janicsárok alkalmasint azért vannak Budán, mert a császárt környező basák a királynét ijesztés által akarják rávenni, hogy a váradi szerződést nyilvánosan tagadja meg, Ferdinánddal többé semmi kialkuvást ne merjen megkisérteni s egész seregét a Bécs elleni hadjáratra feltétlenül engedje át. Mentül több ürügyet találhat a szultán panaszra, annál szertelenebbekké lesznek követelései… Ah! az óra tizenegyet üt s még a király és az országtanácsosok nem érkeztek vissza. – Súlyos megpróbáltatások napja a mai… De nem tartóztatom már tovább kegyelmeteket. Szobájok rendezve van… foghely ugyan, de melyik zuga a hazának nem hasonlít hozzá?

A jámbor és fecsegő Bornemisza egészen a börtönajtóig kisérte vendégeit.

Elemérék szobája valóban tág és kényelmes volt, de noha bezáratásuknak – János diákon kívül – fontosságot nem tulajdonítottak, hangulatjok nem volt rózsaszínű.

Barnabás a fogságot az emelkedés kezdetének nem tekintheté s a Boldogasszony német templomának körvonalai, a halottak árnyaival s a bősz és idétlen káprázatokkal megint megjelenni fenyegetőztek, mint sülyedt kedélye s egy pontra szegzett merev szemei gyaníttaták.

Elemér pedig önmagával volt elégületlen.

– A duló és perzselő török csapatok családomat kiirtották, – szólt részint magával vetve számot, részint János diákot, ki már ágyban feküdt, értesítve mai szerepének indokairól. Nem kell-e gyűlölnöm a törököt? Mint gyermek fogságba estem és Dzsemil aga vásárolt meg. Igaz, hogy ő atyám volt s nem uram. Gondjainak köszönöm a kard és a lant mesterségét. Áldás legyen pályáján, vagy ha már meghalt, sírján De ha egy török a rab gyermek iránt több mint keresztyén volt, behunyhatám-e szememet, siket lehetett-e fülem a hajmeresztő szenvedések iránt, melyekre annyi ezer magyar rab van kitéve? Nem az együttérzés emel-e föl a porból s győz meg az emberiség magasabb hivatásáról? A ki a részvétet nem ismeri, vagy hideg bölcseségében felül áll az embereken, vagy aljas indulataival alább sülyedt az állatoknál. Egyébiránt még ebből nem következik, hogy helyesen tettem, midőn a Hét vezérben izgató verseket danoltam.

Elemérék szobája tág és kényelmes volt.

Elemérék szobája tág és kényelmes volt.

– Pohár közt a római pápáról is énekelünk. Aztán ki bízta a budai polgárokra, hogy a nemes embert móresre tanítsák – válaszolá János diák álomtól nehéz szemekkel.

Barnabás, midőn merengéséből kibontakozott, a nála szokatlan szelídséggel mondá: – Jó éjt Elemér! Nem hagyjuk el egymást ugy-e?