Vívta ki mint tudta! Elveszett az ország,

Oda a szabadság s nyakunkra török hág.

Ferdinánd is búsul, Zápolya is érte;

Mindenik a harczhoz imigy, amugy érte.

S ha Hunyadi kardját véletlen megkapná.

Mert pörös tárgy volna, biró kézbe adná,

S mig a két fél között foly a nagy kereset,

S egyik a másiknak álnokul szór leset.

S a mit nem győz szóval, intézi ágyuval:

Addig a török faj minket elnyel, felfal.

Várainkat vívja, Végeket megszállja,

Ferdinánd adót küld, Zápolya szolgálja.

Duló csapatokat pusztitni szétereszt,

S lángokba borítják a takarmányt s ereszt.

Ez a magyar embert lóról leszállatja,

Amaz fürge kézzel tanyáját kutatja,

S ha gyermeke puja, nejét ejti rabul,

A mentét, fringiát hordja ráadásul.

Magyar ember pedig törölgeti szemét,

Ügyre hogy jól vegye kárát, veszedelmét.

Pedri a bajuszát, csóválgatja fejét,

Szavába elegyit egy-két «terengettét».

Szomszédja megpezsdül ezen nagy ujságra,

S ujjával mutat a feldult csürre, házra:

Szép gyermekim, szolgám! török világ volt ott.

Egyik szántott, vetett, a másik aratott.

Ej! de nem így lenne, ha Hunyadi élne!

A beste törökkel magyarán beszélne.

S ne volnánk csak árván, s lelnők meg csak kardját,

Majd leszedegetnők a tar fejnek kontyát.

Háremét bedöntnők, kivetnők porontyát,

Országból elűznők egész pereputtyát.