IX.

Izabella királyné uralkodása a két Deák tekintélyének növelésére szolgált.

Mihelyt a rend helyreállott, kiki megemlékezett, hogy mekkora hűséggel viseltettek a trón iránt s mindig kivételes következetességgel léptek föl minden fondorlat és lázítás ellen.

Nem lett volna tehát hiánya a látogatóknak, ha Pista bácsi leereszti a dobogót, de ő hű maradt fogadásához s figyelembe sem vette a jeladó sípot és kürtöt.

Hosszú volt a nap, rémséges hosszú, s ámbár Flórián pater betanulta Dániel úr vitatkozási modorát, Pista bácsi finom műérzéke észrevette a szolgai utánzást, mely az eredetinek csak külsőjét tudja visszaadni, s méla mosolylyal mondá: – Másolat biz ez, pater, másolat!

Aztán ha Flórián helyettesíthette volna is legalább a refectoriumban az eltávozott testvért; ugyan ki feledtetheti el csak egy perczig is Dorát, s ki keltheti föl azt a csalálmot, hogy az ételek nem izetlenek, a vidék szépsége nem halványabb, a ház bútorai nem kényelmetlenebbek, a falképek szemlátomást nem kormosodnak, a por kiméletlenül nem lep el mindent, s maga az öreg épület roskadozni nem akar azóta, hogy Dora odahagyta az atyust s nem kiván neki sem «jó reggelt» sem «jó estét?»

Pista bácsi még Dorka zsémbjeit, hóbortjait sem becsülte érdemén alul. Tudta, hogy ez a képzelt dissonantia is azon összhangzáshoz tartozik, melyet a Deákék boldogságának neveztek, s mely nemcsak fényből, de árnyakból is állott, nemcsak örömmel, hanem apró kedvetlenségekkel is fűszerezte az órákat.

Midőn az új gazdasszony a kamarából a konyhába, s onnan a cselédszobákba ment, Pista bácsi a karszékbe ülve figyelt és szomorúan mondá: – Bliktri az egész! nem úgy zörgeti a kulcsokat, nem úgy hesseget a csibéknek, nem úgy csapdossa az ajtókat, mint Dorka!

Aztán a borról, mely a szentkönyv szerint is megvidámítja a szívét, egészen lemondani, Pál apostol Thimotheusnak adott tanácsát, egy fogadás miatt szemügyre nem venni; valóban ez oly szomorú állapot volt, melynek hatása alól Pista fiatalabb erővel sem tudta volna magat kiszabadítni.

Köszvénye az új életrend miatt bujdosni kezdett, s néha a test nemesebb részeit is fenyegette.

A Márton lúdja, mely az előbbi években a refectoriumot vigadó vendégekkel töltötte meg, most minden ünnepély nélkül került a nagy fatálczán az asztalra, s most először nem bírta Pista bácsi, régi kötelessége szerint fölmetélni.

Másnap nyavalyája zordabbá vált. Flórián orvosságul dicső-szentmártoni ó bort tanácsolt, de javaslata, mint papi álláshoz nem illő, visszautasíttatott.

Erdélyben egykor a Katalin napja nevezetes volt, mert ekkor érkezett meg Orsováról nagy öszletben a viza és kaviár. Portus, Alvincz, Gyulafehérvár, s a Maroshoz közel eső vásáros helyek oszták szét az egész országba, a karánsebesi csigákkal együtt.

Midőn e kedvelt eledelek a refectoriumban átvették a főszerepet, a tapasztalt Flórián pater erősebb borokkal tölteté meg a serlegeket, s midőn Pista bácsi, kit karszékestül együtt hoztak az asztalhoz, enni kezdett, a pater elébe tolt egy serleget, s midőn a háziúr kedvetlenül vonta össze homlokát, zsebéből pecsétes levelet szedve ki, mondá: – Nagyuram! itt nincs helye több tergiversatiónak; mert íme, elhoztam a püspöki vicarius ő főtisztelendőségének dispensatióját, mely kegyelmedet betegségének tartása alatt feloldozza szent fogadása alól. Nosza! tehát cseréljük ki ez ó borral a vizet, melynek egyébiránt az érdemeit én kellőleg tudom méltányolni, különösen a mosogatásnál.

– Tisztelendő atyám! szólt Pista bácsi, látható megindulással, nagy köszönettel tartozom a feloldásért; de lelkiismeretemben nem hiszem jogosítva magamat a szívet vidámító ital használatára, valameddig Dani öcsém s Dora felől az első jó hirt nem veendem Budáról.

– Boldog Isten! mi lesz ebből a világból, sóhajtá Flórián pater, ha kegyed is megtagadja az engedelmességet egyházunktól, melynek mostanság annyi ellenségei vannak.

– Tagadom a pater vádjának igazságát. A vicarius csak megengedte, de nem parancsolta a bort.

Ezzel Pista bácsi egy egész pohár vizet lenyelt.

– Per amorem Dei! sóhajtá Flórián pater, ujjait tiltólag emelve föl, hát nem hallotta kegyelmed, hogy maledictus piscis, tudniillik a második vízben?

Síp, kürt s hatalmas zsivaj szakítá félbe a vitát.

– Nem segíthetek, nem fogjuk leereszteni a dobogót, igen sajnálom, de az ember nem játszhatik a szavával.

Pista bácsi saját szívének megerősítésére mondá e szavakat; mert azt csak nem hihette, hogy a várkapun kívül állók meghallhatják.

– Hát ha nők, a kik bebocsáttatást sürgetnek? – mondá Flórián, véduránál a lovagias érzésekre kivánván hatni.

– Mit sem tesz, pater. Mi laikusok a nőkért sem szoktuk fogadásunkat megszegni, kivévén ha az a hűségre vonatkozik és még fiatalok vagyunk.

Most belépett a várnagy. – A kulcsért jöttem – szólt lihegőn, Budáról megérkezett a társzekér!

Pista bácsi bár köszvénye a pohár víz óta igen kezdett alkalmatlankodni, majdnem kirugta a széket maga alól s kézmankó nélkül emelkedett föl. Azonban érzé, mily nehéz volna a várkapuig vánszorgani.

– Nyissa ki kegyelmed helyettem a kaput – szólt, a kulcsokat a várnagynak átadva.

Nem sokára megérkezett a nagy rokon biztos embere, s névszerint elmondá, hogy Werbőczi ő nagysága, Deák Dániel nagyuram, Turgovics Miklós ő kegyelme, Deák Dora kisasszony és Csapi Andrásné asszonyom külön-külön és együtt egészségben vannak, s köszöntik, üdvözlik és tisztelik nemzetes és vitézlő Deák István uramat.

– Éljenek! – kiáltá stentori hangon Pista bácsi, s kezével intett a jó hirt hozó szolgának, hogy már hallgasson.

Ekkor megtölté az ebéd elején Flórián pater által elébe tolt, de akkor visszautasított serleget s parancsolván, hogy a legnagyobb talpast a nagy Werbőczi biztosának nyújtsák át, mondá: – Most már mindnyájunknak körömhegyig ki kell üríteni az áldomást!

Meg is történt, s Pista bácsi legelőbb fordítá fel az üres serleget s körméhez tartva mutatá, hogy arra alig szivárgott le egy csepp.

Ekkor kérdezni akarta: ki legyen Turgovics Miklós, de kiváncsiságát fékezte az a gondolat, hogy hátha nagy tudatlanságot árul el. – Különösen örvendék, szólt, Turgovics Miklós uram szíves megemlékezéseért is. De hát kegyelmed, mi jót hozott Elemérről?

– Komjáthi Elemér úrfi frissen van, ő nagysága jobb keze és szabad királyi Buda városának minden szép leánya, hogy a nőket ne is említsem, fülig szerelmes bele.

– Ej a nagy kópé! No már ezt még sem hittem volna. És Barnabás diák mit csinál?

– Talán János diákot érti a nemzetes és vitézlő uram! Ő is jól van, tudós ember, de bizony mi nem nagyon szeretjük. Lenéző, akadékos, s azt hiszi, hogy csak neki töltötték kanállal a fejébe a tudományt.

– Lám, lám, pater! Barnabás megváltoztatta a nevét.

– Bár csak a természetével is azt tette volna – jegyzé meg Flórián pater.

– Leveleket is hoztam – szólt a küldött, tárczájából kikeresvén s átadta.

Most az asztal föloszlott, s István urat a legnehezebb, de roppant fáradalmai daczára is örömmel elvállalt kötelesség vezette szobájába, tudniillik a levelek elolvasása.

S melyiken kezdje meg?

Dániel úr szögletes írása az articsókához hasonlított, a mennyiben csak apró izenként vala kifejthető: ellenben Dora finom kézvonásai még Pista bácsi rossz szemének is könnyű táplálékot igértek.

– Essünk át előbb a nehezen – mondá hősies lélekkel.

Werbőczi nem zsidóbiró: előbb ezt olvasá ki. – Már így meghalni is könnyű! – sóhajtotta, minthogy épen hasgató csúzfájdalmakat érzett lábától oldaláig mindenütt.

Azután azon szakhoz ért, melyben öcscse rendeli, hogy tüstént nyittassa ki a várkaput és csődítse össze a vendégeket.

– Teljesíteni fogom ő kegyelme kivánságát, – mondá és a tornácz közepébe állva, stentori hangon kihirdeté, hogy a várkapu éjjel-nappal tárva nyitva álljon. Egy lovas vágtasson a guardiánhoz, a másik Zsombori uramhoz, a harmadik a járás szolgabirójához s ejtse útjába Dorgó és Kamuthi uraimékat, s üdvözletem mellett hívja meg holnapra ebédre, mert nagy öröm, mert ünnep van a háznál.

E rendelet után visszatért a szobába, hogy tovább olvassa a levelet.

Midőn pedig a levél végéhez ért, mely rejtelmesen czélzott a vőlegényre, kit Budáról le fognak hozni, s a tizenhét éves tokajira, melyet neki meg kell kóstolni, számba sem véve a híves időt, személyesen a pinczébe ment s a fülkéből kivétetvén az átalagot, abból egy kerek, talpatlan nagy serleget megtöltetett, s más tokajiból a hiányt kipótolván, a drága tartalmú edényt lepecsételé a közelgő menyegző számára.

– Most jőjjön hozzám fel a pater, a várnagy és minden régi hű cselédem! – rendelé, s azon rövid időt, míg parancsa végrehajtatik, Dora kedves sorainak szentelé.

Midőn e befejezéshez ért «mindnyájan boldogok vagyunk», dehogy vette észre rajta Dora könnyét! Sőt úgy eláztatá ama szót: «boldogok» szemének a szertelen öröm miatt sűrűn omló nedvével, hogy soha többé senkinek sem lehetett volna azt elolvasni.

Zokogás közt lepték meg cselédei.

– Mily rendkívül jól érzem magamat! Nem hittem volna, hogy így lehessen örvendeni. A boldogság köröskörül fogott, körmöm hegyében is több van belőle, mint a mennyit a fényes királyi palotákban találni lehet. Hogyan érdemeltem meg ezt?

Ezzel átölelé Flórián patert s a vén várnagyot.

Megszorítá a legalsóbbig mindenik régi hű cselédje kezét, – e serleg bujdosni fog közöttünk, mondá, nagyot ürítve belőle, s Flóriánnak hasonló czélból adva át, ki a jelenlévők nagy csodálkozására tovább szolgáltatta azt, míg eldönthették, a nélkül, hogy valami belőle kicsordulhasson.

– Már csak azt akarom néktek barátaim, híveim, titokban megsúgni, hogy Budáról vőlegény jön házunkba, s hét megyére szóló lakadalmunk lesz.

Az örvendve távozó cselédség s még Flórián pater is késő estig törték fejöket a vőlegény ki- s miléte felől. De hogyan találhatták volna ki, midőn Magyarországon annyi fényes nagyúr van?

*

Az ebédre megjelentek másod napon a vendégek; de fájdalom! Pista bácsin a felindulás és a rögtön megváltoztatott életmód, meg az áthülés következésében, erőt vett a nyavalya.

Karszéken vontatta magát a refectoriumban, s a régi falképek oly részvéttel néztek rá, hogy a szegény öregnek könny csordult ki szeméből. – Maga rendjén van, – gondolá, ha Isten az árnyékvilágból kiszólít. Megelégedéssel éltem vén napjaimig, s midőn szemeimet be kell hunynom, a gondviselés kegyelme a legnagyobb örömből bőven részeltetett. Dani öcsém! üríts poharat a menyegzőkor emlékemre, s feledd el, hogy igen sokszor vitatkoztam veled, pedig mindig neked volt igazad. Áldásom legyen rajtad fiam Elemér és leányom Dora!

Ily elmélkedéseket szőtt és font gondolatai közé Pista bácsi, míg az ebéd nélküle költ el.

Aztán lefeküdt, ágyvánkosa alá helyezvén a két levelet.

Betegsége naponként sulyosabbá lett; de a mosoly soha egészen nem költözött el ajkáról, mindig mondani látszott, hogy, ha a temetés ki nem marad, azért a menyegző is bizonyos.

Végre más levél is jött Budáról.

Az öreg homályosodó szemei még észrevették, hogy az idegen kéz írása (a Turgovicsé volt), de az öreg elhaló hangja még nyilatkozhatott felőle, még pedig ily formán: – A levelet nem kell feltörni. Mert ha jó van benne, nem lehet több, mint a mennyi a más kettőben volt; ha pedig rossz, arról én nem akarok semmit tudni.

Flórián pater az asztalra helyezé a levelet, Pista bácsi pedig nagy lélekzést vőn, s azzal meg is halt.

A guardian egy előbbeni szóbeli meghagyásnál fogva átvette a Deák testvér uradalmának igazgatását, melyek csaknem fele a leányágat is illette; a másik fele pedig a fiscusra szállt volna, föltéve, hogy Deák András, ki szintén a Szőkefalviak közé tartozott, de a Majláth lázításába volt keveredve, Áron vajda által török kézbe nem szolgáltatik.

Az uradalom buzájából és mustjából a levitarészt pontosan kifogták ugyan a minoriták, de aztán oly szorgalmasan gazdálkodtak, hogy még a szomszéd megyében is alig volt birtok, melynek csűre és pinczéje legyőzhette volna a refectoriumos várkastélyét.