VIII.

Másnap reggeli kilencz óra előtt már megtelt Werbőczi udvara polgárokkal, mesterlegényekkel, sőt pórnéppel is.

Ezek mind a nagy férfiú kiséretéhez akartak csatlakozni, s látszott, hogy a példa hat s mind erősebb tüntetést takar el az a tisztelet, melylyel a tartomány magyar főbirája iránt viseltetik a város azon osztálya, melyet Zulkifar jogbitorlásai és csodálatos itéletei megsértettek.

Később megérkezett a budai hatóság majdnem teljes számban.

Már az aranyos hintóba a nyolcz világos szürkét kezdették fogni, s már Elemér kilesett még egy tekintetet Dora igéző szemeiből, kicsalt egy édteljes vallomást kedves ajkairól, midőn Turgovics is megjelent a magyar főtörvényszék biráitól kísérve.

– Szaporodnak a spahik városunkban – szólt Turgovics, Elemérhez fordulva.

– Rossz vége lesz mindennek – válaszolá Elemér, ha ő nagysága nem egyezik belé, hogy fegyveresen kisérhessük a törvényszékre.

– Jó vége épen semmi dolognak sincs a mai időben – jegyzé meg Turgovics.

– A jövő alkalommal előterjesztést fogok ő nagyságához benyujtani a fegyverhordatás végett – említé János diák.

– A jövő alkalomig sok víz foly le a Dunán – mormogá Turgovics bágyadt, merengő arczkifejezéssel.

– Még nem jött ki ő nagysága, pedig az indulás ideje eltelt – töprenkedék egy városi tanácsos.

– S a spahik és a főbasa ő magasságának testőrei már bizonyosan a tisztelgési helyen vannak és nagy urunkat várják, hogy a megállapított ünnepélyességgel a palota udvarába vezethessék.

Míg e társalgás folyt, Werbőczi a tornáczlépcsőn gyorsan lehaladt, s a kocsi előtt magához inté Elemért: – Már kész, – szólt ragyogó arczczal, az emlékirat befejezése, és reményem fölött jól ütött ki. Megsemmisítettem, szilokra törtem a renegátot, ki a haza szívében, veséjében dúl. Tedd el öcsém! Ebéd végétől éjfélig lefordíthatod s aztán pihenünk. Intézkedtem, hogy a szultán kezébe hamar és biztosan mehessen.

Elemér zsebébe rejté az iratot és fölsegíté Werbőczit a kocsiba.

Csakhamar szabály szerint sorakozott a kiséret.

Hátul néhány fegyveres hajdú, a kocsi jobb oldalán Turgovics a birói testülettel, baloldalán a városi hatóság, a fogat előtt néhány lépés távolságra az irnokok, Elemértől, az iroda-igazgatótól vezetve, foglaltak helyet.

Az önkéntes kisérők oldalvást vagy hátul ballagtak, tetszésök szerint.

A menet valamivel lassúbb volt, mint a halottas kocsiké.

Ez különös méltóságot vetett arra, ki a díszhintó biborpárnáin egyedül ül, s a szertelen kitüntetés tárgya.

A fogat áthaladt a bécsi kapun s már épen a Szent-György-térre akart kanyarodni, midőn a nyolcz szürke megállott, aztán jobbra balra fordítá fejét, s évei daczára ágaskodott és ki akart törni.

Werbőczi épen az emlékirat erősebb helyeiről, s azok által Stambulban előidézendő hatásról gondolkozott, midőn zaj, kiabálás támadt, minden jeleivel a közbejött nagy rendetlenségnek.

A főbiró lassanként kimeredt merengéseiből, s a hintó ablaka felé fordulván kérdezé: – Mi történt itt?

Senki sem felelt, s csak hullámzó tömeget látott mindig eléfelé tolongani.

Egyszerre észrevevé, hogy az utcza ablakai tömve vannak alakokkal, s hangosabbá, fülsértőbbé válik a zaj. A lovak pedig a kocsis és a fulejtár minden erélyét igénybe veszik. Megszeppenve nyitá ki a hintó ajtaját, s jobb lábát a felső lépcsőre eresztvén, tudakolá: – Mi történt itt?

Ekkor vette észre, hogy még-csak Turgovics van a hintó oldalánál.

– Mint előre látható volt, rossz történt, – mondá ez. Egyébiránt, ha nagyságod parancsolja, részletesen utána járok és jelentést teszek.

Werbőczi nagy rémülettel hallá a kiabálások közt e szavakat: gyilkosság, rablás, fosztogatás, mészárlás, háború!

A hánykódó lovak ellenére is, sértés nélkül lépett le a kocsiból, megállott az utczán.

Most visszatért Turgovics, s a szokottnál valamivel sápadtabb arczczal, de kimért hangon mondá: – Jelentem alásan, hogy a spahik számosabban jöttek tisztelgésre, mint eddig, s nem látván hintónkat, a találkozási helynél tovább jöttek, és épen, midőn kiséretünk eleje a Szent-György-térnek kanyarodott, előrobbanván, tőlünk elvágták Komjáthi Elemért és körülfogták. Ekkor a spahik vezére lepattant lováról, s példáját mások is követték.

A lóháton maradt spahik pedig kört alkottak. A vezér most üstökön ragadta Komjáthi Elemért, míg kettő lábát fogta, s őt közerővel a levegőbe emelvén, egy lapos kőhöz vitték, s ott letépvén nyakkendőjét, s fejét arczczal a kő közepére illesztvén, előállott egy nagy szerecsen, mint bakó, és éles bárdjával menten kettészelte a nyakát, úgy hogy az üstökön tartott fő a vezér kezében maradt. Ez magasra emelte a véres holttetemet s mint látszik épen szónokolni akart, midőn a meglazult körbe befurta magát egy vén asszony s égre emelt kezekkel átkozódni kezdett.

Mihelyt a vezér meglátta a banyát és hallá az átkot, kezében a fővel bódultan kezdett nyargalni, lovát is ott hagyva. A spahikat erre babonás iszony ragadta meg s vezérök után iramodtak, széttaposván siettökben a vén asszonyt. Ez történt, nagyságos uram!

Werbőczi a rémülettől szóhoz sem juthatott, midőn Zulkifar – ki gőgjét fényelgés helyett cynismusba szerette önteni – egy vén öszvéren lovagolt a palota felé, csak tolmácsától kisérve. Ez igen deli és tüzes arabon ült, mely a nép csoportosodása miatt tüszkölni és ágaskodni kezdett. A török főkadi vagy tudta már, vagy hamar észrevette a zavar és nyugtalanság okát, s midőn Turgovics a hüledező Werbőczi előtt, kit már az utczai közönség rajként kezdett körülzsibongni, a jelentését bevégezte, ime, az öszvér tudós gazdájával épen Turgovics háta mögé huzódik.

– Gazság, alávaló gazság – kiálta most Werbőczi följajdulva, mellét kezével csapván, s küzdve a szavakkal, és lélekzéssel.

– Ne aggodjál, gyaur kadim! – mondá Zulkifar, s rögtön utána a tolmács, csaknem úgy, mint a sugó után a szinész. – Hamzsa bég kémedet csak nyelvétől és ujjaitól, melyekkel fürgén írt, akarta megfosztani, s hogy többre terjeszkedett, az ellene fordul; ámbár kémed nyelv és ujjak hiányában neked nem sok hasznot hajtott volna. A pör, mely ebből támad, az én biráskodásom alá tartozik, s nosza! jámbor kadi, terjeszd szinem elébe panaszodat. Allah nagy és az ő prófétája Mahomed; de Zulkifar is mindig az igazság árnyékában élt, mint a hűvös kút, mely a Korán verseivel ékesített bolthajtás alá van véve. Zulkifar bölcsességének vize nem lanyha, nem büzhödt. Friss ital marad az, még a te hitetlen szájpadlásod számára is. Az igazi muderri mondja neked, ál-muderrinek, hogy gyors elméje már kifürkészte azon kanunt, melyet Hamzsa bég ellen fog alkalmazni. Keletkezett e kanun a Hegira 645-ik évében a Bajram nagy ünnepe után 12 nappal. Örvendezzen a szived ál-kadi, mert tizezer oszporát fogsz kapni bitang tolmácsod nyakáért.

– Ezt az őrült vén gonosztevőt lökjétek innen el, mert különben hajdúimmal darabokra vagdaltatom – kiáltá dühtől vörös arczczal Werbőczi.

A népnek csakugyan volt annyi erélye, hogy közbe tódult, s Zulkifart öszvérestől és tolmácsostól elszakítá azon tértől, melyben most Werbőczi szónokolni kezdett, mondván: – Gonoszságok gonoszságra halmoztatnak; az erőszak törvényt és rendet bont; a basa és hivatalnokai semmirekellő rossz emberek. S Isten legyen bizonyságom, hogy fő helyett főt fogok áldozatul kivánni, és míg azon szörnyeteg fenevadnak, ki Fehér- és Pestmegye ostora, míg Hamzsa bégnek nyaka azon a kövön nem metszetik el, melyen a leglángolóbb szívű és legnemesebb jellemű ifjúnak életét kiontotta: addig e tartományban többé általam igazság senkinek nem fog szolgáltatni. Hadd lássuk, meddig fogja a basa velem a törést vinni. Ti pedig barátaim, keressétek fel Komjáthi Elemér holttestét, s vigyétek házamhoz, hogy ünnepélyes szertartással temettessem el…

Werbőczi, midőn e rendeletet tevé, lehetetlen volt szívének roppant fájdalmára észre nem venni, hogy erélyes kifejezései a tömeget meggyérítették, s többnyire már csak hivatalos kisérettől van környezve.

Parancsot adott a hintójának a visszatérésre. S midőn Turgovics mérséklésre inté őt, a basa hirnöke érkezett meg, kérvén ura nevében, ne gondoljon a történtekkel, jelenjék meg törvénykezésre s fel se vegye gonosz szolgája halálát, ki azt megérdemelte, mint a basa bővebben ki fogja fejteni.

– Én meg a császárnak, az igazságos fejedelemnek fogom kifejteni, hogy tudta nélkül és nevében miként sáfárkodnak tiszttartói szabadságunkkal, vagyonunkkal, vérünkkel – válaszolá Werbőczi.

– Ennek csak felét mondom el, gondolá a hírnök, ki Elemérnek török rabsága alatt a váltságdíj ügyében járt el, s bár a budai basa szolgálatában élt, a magyar államférfiú iránt hálával volt kötelezve.

– Nagyságos uram – jelenté a hírnök távozásával János diák, mi, kik Komjáthi Elemér holtteste elhozására bocsáttatánk ki, csak Csapi Andrásné összetiprott tetemeire találtunk.

– Hát Dorka asszony is megöletett? – tudakolá Werbőczi képéből egészen kikelve.

– Ugy látszik ő volt az átkozódó nő – jegyezte meg Turgovics. S e nap kezd már ahhoz hasonlítani, melyen a janicsárokat Buda várába vezettem. Elemér testét sem fogjuk megkapni; mert az bizonysága volna, hogy a főbasa rendelte el meggyilkoltatását, némely adatok kézbekeríthetésére törekedve.

Werbőczi Turgovics bölcs figyelmeztetéseiből is látta, mikép őt már csak szilárd és merész politika mentheti meg, s veszve van, mihelyt habozni, a koczkáztatástól vissza fog döbbenni és félszabályokkal megelégszik.

*

Szolimán basa nagy fontosságúnak hitte Elemér kivégeztetését, mi abból is látszott, hogy folyvást oldala mellett tartá a rendőrfőnököt és a janicsár csapatok vezérét, ki tettleg Buda várának katonai parancsnoka volt. Ezenkívül kémjei minden pontra a legnagyobb tapintattal voltak elhelyezve, s hirnökei szüntelen futkostak Werbőczihez, kivel, miután a főczélt elérte, s már a szultánnal való levelezésektől nem tarthatott, ki akart békülni.

– S nem jön el a törvényszékre? – kérdé a visszatért hirnöktől.

– Haza ment, s mondá, hogy addig a közügyektől távol tartja magát, míg vagy nagyságod vagy a szultán teljes elégtételt nem ad.

– Hamzsa bég – szólt a basa a hirnök távozásával, igen hamar nyúlt a szélső fölhatalmazáshoz. Elég lett volna Komjáthit elfogni.

– De akkor a nála talált iratot is vissza kellett volna szolgáltatnunk – említé a rendőrség főnöke.

Az iratot, mely a memorandum befejezése volt, figyelemmel olvasta végig a basa.

– S mi történt a holttesttel? – kérdé most.

– Mint hallom, a spahik a Dunába vetették.

Alig mondá ki a janicsár vezér e szót, midőn Werbőczi követe János diák vezettetett be, s visszakövetelte Komjáthi holttestét, hogy keresztyén szertartások szerint eltemettethessék.

– Arról vagyok értesítve, hogy a spahik a Dunába dobták. Nincs ellenemre, ha az ország magyar főbirája embereivel azt kihalásztatja. Ha a megholtnak értékesebb tárgyai voltak, melyek törvény szerint a spahik martalékául estek, azokat kész vagyok magam pénztárából visszatéríteni. De kérem és fölszólítom az országbiró uramat, hogy a szultántól elvállalt kötelességét teljesítse s jőjjön el a birákkal együtt igazságot szolgáltatni a pörös feleknek. Csalhatatlan oklevelekkel fogom bebizonyítani, hogy titkárja mint kém és föladó száz halálra volt érdemes.

– Megvallom, méltóságos uram – szólt János diák távozásával a főrendőr, megvallom, hogy ámbár Allah a szívek minden redőit ismeri, én a hályogos szemű rab, még nem tudtam semmi oly adat nyomába akadni, melyből a magyar főkadi titkárjára bármi bűn világosult volna ki, azon kívül, hogy gyaur, hogy urának megvesztegethetetlen szolgája, s nagy esze és a török nyelvben jártassága miatt ránk nézve veszedelmes egyén volt. Ez okok az ő kivégeztetésének jogosságáról meggyőzhetik ugyan a mi főkadinkat, de a magyarok főkadiját nem fogják.

– S hát a kezemben levő föladások? – kérdé a basa.

– Azok reszkető kéz betűi, s vén emberre mutatnak.

– De tartozom-e tudni, hogy Werbőczi műve van nálam, s honnan szerzette e részletes adatokat, melyeknek egy részét csak udvarom ismerhette? S meri-e bevallani, hogy sajátja, s hogy Stambulból zsineget akart volna számomra szerezni? És akár bevallja, akár nem, nem vettem-e teljes elégtételt rajta, midőn érezni kénytelen, hogy kegyenczét, kit gyermekeként szeretett, s kihez, mint Hamzsa bég állítja, rokonát szándékozott nőül adni, saját cselszövényei és könnyelműsége taszította a halál torkába?… De mi történt Hamzsa béggel? Még nem jelentette magát nálam, még nem adott számot eljárásáról?

– Uram – szólt most a janicsárok vezetője. Hamzsa béget egy vén asszony átka üldözi. Gyalog szaladt haza, turbánja lefoszlott agyáról, csak az idegen főt hozta el, a magáét ott hagyta. S most szobájába zárkózva esztelenül beszélget a halottal. Úgy képzeli, hogy a véres fő felesel neki, s e miatt indulatba jön s rázza annak hosszú üstökét.

– Haza kell őt küldenem – mondá a basa.

Most mint hirnök megint megjelent János diák, s kijelenté megbizója, a magyar főbiró nevében, hogy ez addig nem megy törvényszékbe, míg Komjáthi Elemér gyilkosa szintén azon módon nem végeztetik ki, s feje hozzá el nem küldetik.

– Ő lássa makacssága következményeit, én mindent megtettem, mi kötelességemben állott – szólt a basa hidegen és méltósággal.

Midőn a hirnök kivezettetett, egyszerre tudakolták a janicsár vezér és a rendőrfőnök, hogy nincs-e a főbasának semmi új parancsolni valója, melyet teljesítsenek.

– Werbőczi minden lépésére ügyeltessetek, adá a basa válaszul, s aztán hozzá tevé: – Nekem nincs ellenemre, ha a mi kadink tettleg az egész törvénykezést át is veendi. Ha a büszke magyar a küszöbön kívül reked, majd fog panaszkodni, sürögni, s megelégszik felével annak, a mit most bir. Úgy sem állja ki sokáig, hogy számos kiséretét ne fitogtassa, s hogy a bamba polgárokat azzal ne hitegesse, mikép ő a szultán szándéka szerint, velem egy polczon áll. Várjuk be tehát, a duzzogás kinek fog több vizet hajtani a malmára?

*

Másnap jelenté a basának egy spahi, hogy Hamzsa bég tegnap alkonyatban az ő lovának talpát patkóstul lemetszé, mert vér volt rajta. A másik spahi pedig panaszolta, hogy az ő öltözékének hasonfelét széttépte, vérfoltosnak állítván.

Erre a basa parancsot adott Hamzsa bég tüstént hazatávozására.

Félóra mulva a spahik alajbége, ki katonai rangra Hamzsa bég után következett, kihallgatást kérvén, elbeszélé, hogy vezérök lóra ültette őket, sietve haza menni parancsolá, de előbb a magyar kadi lakásának kikutatását tette kötelességökké, egy vén asszony holttestének visszafoglalása végett.

– Hamzsa bég beteg – mondá a főbasa, s ideiglenesen az alajbéget bizván meg a spahik vezényletével, rendeletet tőn, hogy Hamzsa tisztességes őrizet és ápolás alá vétessék.

Most a Werbőczi háza körül kémkedők is, mint a virágos kertből zsákmánynyal megrakodott méhek, haza felé kezdettek zsibongani.

– A magyar kadi útra készül, mondák. Már a drágább szöveteket, az arany és ezüst edényeket, gyertyatartókat, kereszteket és képeket a termekből eltávolították. Most a bútorokat kezdik mozgatni.

– S hova utazik a magyar kadi? – kérdé a basa e hír által kellemetlenül meglepetve.

– Némelyek azt hiszik, hogy fiához, a volt főispánhoz Tolnára; mások, hogy Erdélybe kiséri rokonait s ott fog maradni.

– Hadd tegye – szólt kárörömmel a főbasa, ki belátta, mikép az Izabellához áttérés a szultánnál Werbőczi tekintélyét és befolyását, mint híg eszű és változékony emberét teljesen megsemmisítené.

– Bizodalmas emberei egymás közt arról suttognak – jelenté egy újabban érkezett kém, – hogy Werbőczi ő nagysága, miután emlékiratát már nem küldheti Stambulba, személyesen akar a császár színe előtt megjelenni, és élőszóval adandja elő az ország sérelmeit.

– Ily késő őszszel nem oly öreg és köszvényes embernek való a hosszú út – jegyzé meg a basa látszólag gúnynyal és nyugalommal, de szívében erős aggodalmakkal. Mint eszes s belátó férfiú nem lehetett kétségben az iránt, hogy Lufti és Rustan basa pártja a nagy hírű magyar főúr jelenlétét egész erélylyel föl fogja használni, s a diadalmát igen megkönnyíti az is, mert Buda elfoglalása a magyar nemzetet a török szövetségtől elidegenítvén, szemlátomást téríti Ferdinánd részére s mert a szelidebb politikát javasló párt, a szultán zsidó neje és rendkívül kedvelt nővére által a háremi cselszövények minden szálait kezében tartja.

– Egy óra alatt pontosan kell tudnom, hogy a magyar kadi hová utazik.

A mint mondá, úgy történt. Rendőrsége kétségtelen adatokkal bizonyítá be, miként a magyar kadi Erdélybe kiséri rokonait s onnan Stambulba siet.

Erre titkos tanács tartatott.

A diván egy része tanácsolá Werbőczi letartóztatását, mint kötelességében el nem járó szolgáét; más része, mint árulkodó és hamis vádakkal föllépni akaró férfiú ellen, rövid eljárást tanácsolt, mely igen hasonlított volna a Komjáthi Elemér ügyéhez. Voltak azonban oly mélyebb fölfogásúak is, kik a megbukott magyar államférfiút végső lealáztatásában is sokkal jelentékenyebbnek tartották, mint sem ily módon ledöntése sokat közülök magával ne sodorhasson s még a budai basát is. Ezek mosolyogva említék, hogy a harámbasák és rablócsapatok most igen veszélyessé teszik az utazást, s mentül több podgyászszal indul el Werbőczi, annál bizonyosabb, hogy a Duna-Tisza közén áthaladni nem tud, kivált miután az állomásáról megszökő főméltóságot a basa ő nagysága épen semmi kisérettel sem tartozik ellátni.

E nézet beleplezve javasolni látszott, hogy Szoliman basa a rablókkal fedheti még azt is, ha Werbőczit török katonák fosztanák ki s tennék el láb alól.

– Mihelyt a magyar főkadi útra kel, mint szemem világát úgy fogom őriztetni őt, a meddig csak hatóságom kiterjed; mert meg vagyok győződve, hogy ellenségeim általam bérelt zsiványoknak tulajdonítanák kifosztását és halálát.

A főbasa e nyilatkozattal oszlatá el a titkos gyűlést.

Sötét és magával küzdő perczei voltak; homlokát kezevel szorítá, mintha külerővel is akarná eszméit összébb tolni, hogy ruganyosabbakká legyenek.

– Most már mit tegyek? e kérdést ismétlé, de még mindig szétszórt gondolatai nem hozták meg a kellő választ.

Ekkor lépett be híres házi orvosa, a nagy örmény tudós, ki a szabad és tilos ismeretek egész tárházához kulcsokkal birt s csak még a halottakat nem tudta föltámasztani, de egyébiránt oly italok készítéséhez is értett, melyek a fiatalkor tartóssá teszik, s az aggkor terhének egy részét a roskadó vállakról le birják szedni.

– Uram – szólt ez – a te rabod megjósolta, hogy mekkora veszély fenyeget minket a halottak rossz eltemetése miatt. A rothadt gőzölgések, ime! már is egy új betegséget támasztottak, mely gőgősen vonult be a katonai laktanyákba, s azt mondja nekünk orvosoknak, kik az egészség ügyének vagyunk vitéz spahii és janicsárai: nézzetek, ha mertek, szemem közé, nevezzetek meg engemet, és keressétek elé ha tudjátok, gyógyszertáraitokból azt a fegyvert, mely engem legyőz. Mi e betolakodót szemlélgetjük, de csak félig ismerjük; félig nem.

S minő jelei vannak az új nyavalyának? – kérdé a basa, s mert figyelme s tevékenysége mindenre ki szokott terjeszkedni, egyszersmind parancsolta, hogy lovát hozzák elé, minthogy a katonai laktanyákat akarja megvizsgálni.

– Uram, rabod előbb azt gondolta, – válaszolá az orvos – hogy a betegek meg vannak mérgezve s csak később vőn észre apró sajátságokat, melyek a mérgezés kórjelenségeitől elütnek. A szenvedő, ha reggel beleiben fájdalmat érez, már délben szavának hangja eláll, s teste annyira földagad, hogy mind feje, mind nyaka, mind kezei és lábai s ezeken névszerint az ujjak kikelnek formájokból. Tömlőnek vagy idomtalan hústömegnek mondhatnád a testet, melyhez száj és körmök amúgy kívülről odabiggyesztvék.

A főbasa szemei most föllángoltak, s ideges arczvonásait mintha küzdő érzések hevítnék, élénken mozgottak.

– Úgy van. E betegség hasonlít egy ásvány által okozott mérgezéshez. Husszein, a kapudan basa öcscse úgy nézett ki, midőn genuai eredetű odaliszkja féltékenységből bájitallal ölte meg. A ki az új ragályt elkapja, mérgezettnek fog tekintetni, s a ki megmérgeztetik, arról a világ azt fogja hinni, hogy ragályban szenved. Csodálatosak Allah útjai! Induljunk a laktanyákra.

Ezzel a basa lóra pattant, s az orvoson kivül minden kiséret nélkül ment a halál tanyájára.

Jelenléte, életkoczkáztatása bátorságot öntött a csüggedőkbe. Ő Mohamed hitével együtt nem vette át a végzetben feltétlen belenyugvást, mely a tevékenységet kizárja s intézkedései szabatosak, czélszerűek voltak.

– S a városban jelentkezik-e e ragály?

– Még egy eset sem fordult elő – válaszolá orvosa.

Mihelyt Szolimán a palotájába visszatért, rögtön magához hivatá Zulkifart.

– Az effendi – szólt haragosan – tengelyét mindig összetűzi a magyar főkadi tengelyével. Ez helytelen! Ezt én többé nem tűrhetem.

– Ne féltsen nagyságos uram engemet – válaszolá kevélyen a török főbíró. – Werbőczi törvénytudományának járműve csak egy targoncza, mely könnyű polyvával van tele rakva; míg az enyém nehéz vasas szekér a kanun drága eledeleivel, tudniillik a seri lelki rizsével és a divani szemelt buzájával terhelve. Természetes tehát, hogy akárhányszor ütközik össze tudományom szekerének tengelye az ő polyvás targonczájával, az eredmény csak abból álland, hogy a gyaur földre bukik s hiábavaló tudományát a szél szanaszét szórja.

– De én nem tűröm többé a czivakodásti. Vissza akarom állítani a magyar főbíró egész hatáskörét.

– Akkor a nagyságod rabja Stambulba fog költözni, mert a legbutább softa is elintézheti az itteni törvénykezést.

– A mit parancsoltam, végre is fog hajtatni – válaszolá szigorúan a basa. És Zulkifar nagysága tetőpontjáról lebukva, alig talált az ajtóra, melyen mély bókok közt, de szívében gyűlölettel távozhassék.

– Helyre állott-e Hamzsa bég egészsége? – tudakolta Szolimán, mihelyt a török főbírótól menekült. – Járjanak utána: mit beszél, mit tesz?

E parancsra a fölvilágosítások egymást érték s mind határozatlan alakúak voltak.

– A hatalmas bég – szólt az egyik hírmondó – megtanult minden török káromkodást, s azt nekünk kezdettől végig el is mondja; de azonkívül mindig magyarul beszélt, csakhogy nem velünk.

– Hát kivel?

– Saját magával.

A másik hírmondó közbeszólt, megjegyezvén, hogy a mint ő gyanítja, Hamzsa bég nem saját magával, de földfeletti lényekkel társalog s úgy látszik, híres szentté emelkedett, kinek jóslatait minden nagyobb vállalkozásnál illő lesz meghallgatni.

– Költözzék az ő szobájába egy magyarul jól értő szolga – rendelé a basa. S menjen el csauzagánk díszöltözetben méltóságos Werbőczi uramhoz s fejezze ki sajnálkozásunkat távozási szándéka iránt, melyet mi pártolni nem akarunk, de megváltoztatni szívünkből óhajtanánk. Titkára kivégeztetése óhajtásunk ellen történt, bár magaviselete iránt csoportos kifogásaink voltak; de ha szintén Hamzsa bég megbizatásán túlment, jobb az egészet a feledés fátyolával borítni s a kibékülés útjára visszariasztásul nem idézni föl a halottak árnyait. A bosszú és visszatorlás a végtelenbe nyúlik, ha a szenvedélyeket jogosnak látszó követeléseiktől is hamar el nem tiltja a bölcs megfontolás, mely még az igazságban is mértéket tart.

A főbasa tehát igéri méltóságos Werbőczinek, hogy ha utazási tervével fölhagy, ha Hamzsa bég megbüntetését nem kivánja és holnap törvényszolgáltatás végett a palotában megjelen: akkor Zulkifar főkadi illetékessége keskeny korlátok közé fog szoríttatni, Hamzsa bégnek új szervezései, a szultán véghatározatának elérkeztéig fölfüggesztetnek és a magyar törvény, mely méltóságos Werbőczi halhatatlan érdemeinek köszön legtöbbet, az egész tartományban megint kizöldül és virágzásnak fog indulni. Ezt mondja meg csauzagánk a mi barátunknak, a köztiszteletben álló magyar országbírónak.

A főbasa a rendeletet oly fitogató nyilvánossággal osztá, mintha érdekében volna Werbőczi iránti jóindulata felől mentől több tanút szerezni.

Czéljánál többet is ért el; mert egyszerre elterjedt az a hír, hogy eddigi nézeteit megváltoztatva, a gyaurok részére állott s túlságos engedékenysége miatt veszélyezteti a kezére bízott tartományt. Zulkifartól izgatva a vén törökök már morogni kezdettek.

Werbőczitől a válasz csak alkonyatra érkezett meg. A basától nyert engedélyeket elfogadja, mindenek előtt Hamzsa bég fejét kivánja s mikor az neki átszolgáltatott, akkor lehet szó arról, hogy útjával fölhagyván, törvénykezés végett a királyi lakban megjelenjen.

A basa fanyar mosolylyal mondá: – Ez nagy kérdés, melyre aludnunk kell.

A janicsárcsapat vezére, ki a szigorúbb török párthoz tartozott, kedvetlenül szólt: – Tied, nagyságos uram! a parancsolás joga; enyim az engedelmesség kötelessége. De úgy tetszik nekem, mintha a magyar kadi nyakunkra akarna lépni s ha a nagy tisztelet miatt arczunkat igen alant hordozzuk, még turbánunkra is köphet.

– Minél nagyobb alázatot mutatunk iránta – válaszolá a basa – annál közelebb esik árnyékunk a hatalmas padisah kegyelmének széléhez. Rustan és Lufti ő magasságokon kívül, kiket Allah sokáig éltessen! nincs halandó, ki a győzhetetlen császár dicsőségének uraihoz közelebb férhetett volna, mint méltóságos Werbőczi István. Illő tehát, hogy kedvét keressük, mert úgy lelhetjük meg a padisah kegyelmét.

*

Másnap reggel a Hamzsa bég mellé rendelt és magyarúl értő szolga a basa színe elébe idéztetett, a rendőrfőnök és a janicsárcsapat vezérének jelenlétében.

– Mit csinál a bég? – kérdé a kormányzó.

– Dühöng, nagyságos uram s mindnyájunkat, kik szolgáljuk, több versen megvert s igéré, hogy még ma ki is fog végezni. Ezenkívül veszekszik a szellemekkel, s azt állítja, hogy hazugok és atyja alakjába öltözve megcsalták őt. Követeli tőlök, vegyék le fejéről a vénasszony átkát! Esküszik, vissza fogja tenni régi helyére, a honnan levette, a keresztet, ha a lelkek nem oldják föl az átok terhe alól.

– Minő keresztről beszél? – tudakolá a rendőrfő.

– Nem tudom bizonyosan, de többször említi a Boldogasszony egyházát – mondá a szolga.

– A mi mecsetünket? – kérdé most szertelen fölindulást színlelve a basa. Ez lehetetlen: hisz ő dönté le arról a keresztet s ez érdemeért jutalmaztatott szandsák-bégséggel. Tehát már ismét visszahelyezné? Ritka esetek közé tartozik s alig tudunk rá példát, hogy a ki egyszer Allah követőjévé vált, megint visszaessék régi tévedéseibe. Hamzsa bég őrültsége tehát nem a szenté volna, ki az éggel kötött szövetséget, hanem a gonosztevőé, ki a bősz szellemeket nyerte meg segítségül? Hivatalát, míg kitünő bajnokaink közül valaki átveendi, folytassa ideiglenesen az alajbég, ki tegnap a spahikat hazavezette. Most pedig csauzagánk menjen méltóságos Werbőczihez, jelentse ki neki, hogy föltételeit elfogadtuk, azon kikötés mellett, mely szerint előbb ő lépjen a palota udvarába s azután rögtön küldessék el hozzá a megbüntetett Hamzsa bég feje.

– Allah könyörüljön a mi szerencsétlen szandsák bégünkön – mondák áhitattal a basa udvaronczai.

Werbőczi nem is álmodhatott ekkora diadalról. Konstantinápolyba utazás ily késő őszszel, a hanyatló kora miatt s ha ez tekintetbe nem jönne, a basa bosszúálló hajlamánál fogva s a zsiványoktól fenyegetett közbátorság hiányában, igen kétséges kimenetelű lett volna.

Fia halálát alig sajnálná inkább, mint Elemérét; azonban mekkora elégtétel volt a magyar törvénykezés megmentése és a gőgös Zulkifar lealáztatása.

Beült tehát a díszhintóba, kisérve Turgovicstól, János diáktól és a többi hivatalnokoktól. De az önkéntesek sehol sem jelentkeztek, s Buda városa a mult alkalomkor úgy megelégelte a kiváncsiságot, hogy fejét az ablakon senki sem dugta ki.

Ez Werbőczit lehangolá s nem volt csoda figyelmetlensége, mely miatt csak álomképként vonult el szemei előtt egy csoport bókoló török, kik oly meghajlásokkal, mintha földre dobott oszporokat emelnének föl, közelítettek a hintóhoz s egy nagy ezüst tálat fölmutatva, a bécsi kapun Werbőczi házához kanyarodtak le.

Turgovics összevonta szemöldeit és sötét tekintettel kisérte a tálczát.

– Különös nap, – mondá János diákhoz fordulva.

– Dicsőségünk napja, – válaszola ez, elragadtatva a vívmányok miatt.

A Szent-György-téren maga a janicsárcsapat vezére fogadta Werbőczit.

– Előre megmondtam, hogy a törökkel gorombán kell bánni, ha tiszteletet kivánunk és sokat kell tőle követelni, ha nincs kedvünk visszautasíttatni. A lefolyt két nap fontos eseményeinek történetírója, remélem, rólam sem fog megfeledkezni, mert diplomatiai győzedelmünk egy részét az én határozott hangú nyilatkozataim és stoikus jellemem eszközölte.

Ezt János diák az önérzés teljes kifejezésével említé.

Turgovics mosolygott, úgy a mint ő tudott, fullánkosan és mogorván.

A várpalota lépcsőin a basa minden magas hivatalnokaival együtt várta Werbőczit s megölelé, karonfogva vezette a nagy terembe.

Zulkifar reszketett dühében s tolmácsával egy szögletbe vonult, mintha tudtul akarná adni az egész világnak, hogy ő csak saját árnyékát tartja magánál csekélyebbnek.

A basa katonásan végzett Zulkifarral s megmondá neki, mikép ha méltóságos Werbőczi vetésébe vágja be sarlóját s ez által a győzhetetlen padisah czélzatait támadja meg: akkor öszvérének farához fordított arczczal fog Budavárából kivezettetni.

A fölfuvalkodott török kadi oly nagyokat lélekzett, hogy az erőlködés miatt arcza kárminvörössé lőn; de nem mert feleselgetni.

– Méltóságos barátom arról otthon meg fog győződni, hogy titkárának gyilkosa méltó büntetését elnyerte. Most menjünk törvényszékezésre s aztán lakomázunk.

Werbőczi hozta az itéleteket; a basa bámult és figyelmezett.

Turgovics egy formasági kérdésben az elnöktől eltérő nézetben volt s megmondá véleményét, nem azért, mert használni akart vele, hanem mert ha bíró, tartozik a tárgyhoz szólani.

A basa, mintha valami kabalai számot említene, magában mormogott s Werbőczi, ki hozzá közel ülvén, meghallá a bűvös számot, csodálkozására azt vevé észre, hogy saját törvénykönyvének egyik czímére is vonatkozhatik, melyből Turgovics érvei ellen csakugyan erős jogi okokat lehet meríteni.

Szemei ámulattal fordultak a basa szeszélyes mosolygó arcza felé.

– Mekkora elmét vesztettünk el e renegátban! – gondolá s Turgovicsot nagy tűzzel kezdé ostromolni.

A kérdés mindenesetre jobbra-balra vala rángatható s Turgovics csak a hivatalos kötelesség mértékeig rángatta s azután elejté.

Midőn e vitának vége volt, jelentették, hogy az orvos a főbasával okvetetlenül akar beszélni.

– Allah nagy! bizonyosan a ragály új kiterjedést nyert – sóhajta a basa.

A bírák még semmit sem tudtak a ragályról s oly iszonyúan megdöbbentek, hogy azon néhány percz alatt, míg az orvos a teremajtó előtt beszélt, minden fonákul folyt.

Most a basa belépett, két tenyerét fejéhez szorítván, mintha félne, hogy meghasad. – Tegnap óta megint négy eset fordult elő – sohajtá, nem tekintve, mikép a törvényszéken van, hová e tárgy nem tartozik. A ragály egészen a mérgezéshez hasonlónak látszik. Előbb a beteg beleit fájlalja, azután hangja hal el, teste földagad, mint a tömlő. Allah legyen kegyelmes! A ragályos végre idomtalan hústömeggé válik, melyhez a száj, szem és körmök kivülről látszanak odabiggyesztve. Miért engedi meg a próféta, hogy bajnokai a harczmező helyett a szalmazsúpon így haljanak meg!

A basa fölindulása a formaság emberét, Werbőczit is kivette a sodrából s az ülést félbeszakítva tudakozódni kezdett s erre Szolimán elbeszélé, hogy tegnap meglátogatta a laktanyákat s még ma erélyesen akar az iránt intézkedni, minő elővigyázattal kell a városba terjedését meggátolni. A többek közt, ha hitünk nem ellenezné, a koporsóba oltott meszet tétetnék; de legalább a keresztyéneknél ez nem okoz botránkozást. Ebéd után tüstént parancsot küldök eziránt a városi hatósághoz.

– Szolimán basa végtére sem rossz indulatú ember s meg kell vallani, hogy nagy mértékben erélyes – gondolá Werbőczi és ez eszméjét közlé is a hallgatag Turgovicscsal.

Csak imígy-amúgy folyt a bíráskodás s mindenik örvendett, hogy a királyi táblát a basa asztalával cserélhette föl, hová a Werbőczivel kibékülés ünnepélyére minden magyar bíró meg volt híva.

Ha Verancsics Antal püspök nem írta volna meg, alig hinnők, hogy a Korán rendelete ellenére Szolimán basa fényes terítékű és ízletes étkekkel ellátott lakomáján sok pohár bort üríttetett a török császár jóléteért és különösen a magyar nép boldogságáért. A basa köszöntött Werbőczire, Werbőczi a basára, s csak a janicsárcsapat vezére, mint ó-divatú török, forgatta csodálkozással szemeit a víg czimborákon s míg a hevítő bor helyett sorbettet szörpölgetett, a világ végét legalább ezer évvel hitte közelebbnek, mint tegnap, az atyja sírjára mert volna esküt letenni, hogy az itélet napján Szolimán basa, a beretvavékony hídon, mely a pokol fölött függ, az első lépéssel le fog siklani.

Szerencsére Zulkifár nem volt a lakomán, így mérgében meg sem pukkanhatott.

A míg a várban salamoni bölcseséggel hoztak itéleteket s azután igazi magyar kedvvel és szónoklatok közt vígadtak; addig Werbőczi lakásán nagy rendnek és zavarnak voltak okozói a jámbor törökök.

Ugyanazok tudniillik, kiknek földig érő hajlongásait a díszhintóban ülő Werbőczi észre sem vette volt, szorgalmas hangyákként zsibongták körül a magyar főúrnak udvarra és utczára kihordott s részint már szekerekre rakott podgyászait s elűzvén onnan a szolgagyerekeket, a házba magok hátán kezdik azokat visszaczipelni.

Dani bácsi, kit Elemér halálának hírére szélhűdés talált, s azóta külső egészségileg rendbe jött, de fájdalom! elméjében eltompult s már csak inkább állati életet élt, a szegény jámbor Dani bácsi a török gazdálkodást meglátván, előbb félénken tekintgetett az udvarra s azután tudná Isten miért, megbátorodván, a tornáczra huzódott ki, vizsgálódva tekintett körül s végre méltóságos lépésekkel kezdett a lépcsőkön leszállani. Hihetőleg volt közleni való gondolatja is, de a melyet útban elfeledett.

Midőn már a gyepen vala, az ezüst tálczát tartó egyén, kinek utasítása volt hozományával a magyar főkadit bevárni, meglátván a nagytekintélyű urat, kérdezé a tolmácstól: ki legyen az?

– A főkadi rokona – nyeré válaszul.

Erre intve a tolmácsnak, hogy kísérje őt Deák Dániel nagyuramhoz, kezdett ünnepélyes bókokkal közeledni, mit a tisztelgés tárgya észrevevén, háttal a lepcső felé vonult, nem tudván, vajjon szükséges-e ily véletlen és előre nem látott eset alkalmával helyt állani, vagy pedig tanácsos valahol menedéket keresni.

Ily kétes indulattól mozgatva, háttal kezdett a lépcsőkön fölhaladni, mindig megtartva méltóságos és komoly arczkifejezését.

A tálczát hozó török ezt ünnepélyes szertartásnak képzelte s a kellő közöt mindig megtartván, csaknem földig érő bókok közt ment a nagytekintélyű uraság elébe. Háta megett pedig a tolmács majomhűséggel utánozta a tálczást.

Deák Dániel a tárt főajtóhoz hátrált, midőn a bókvető török a felső lépcsőn volt. A küszöbön a szegény öreg bátorsága ingadozni kezdett; de győzött homályos aggodalmain a szégyen, az átallás.

Szóval, nem akart félénk lenni.

S tehát a régi tempót megtartva, háttal huzódott tovább.

Hasonló lelkiismeretességgel őrizvén a távolságot, hajlongott feléje a török.

Így utaztak át vagy négy szobát, a közzavar és fejetlenség miatt észrevétlenül.

Végre a nagy rokon írótermébe hátrált Dani bácsi, honnan már nem volt kijárat.

Itt észrevehető zavar ült ki arczára, de kedélyháborgásain ismét győzött a férfiassági ösztön.

A régi tempót megtartva háttal húzódott tovább.

A régi tempót megtartva háttal húzódott tovább.

Hátrált tehát és hátrált szabály szerint, míg az íróasztal föltartóztatá.

A török pedig a kimért távolságot nem veszítvén el szeme elől, szintén megállott, várván, hogy még minő ünnepélyesség van hátra.

Dani bácsi ekkor föltalálva magát, megkerülte az asztalt, s leült a bőrkerevetre, hol Werbőczi szokott ülni, midőn ír.

Itt összekulcsolt karral várta be a veszélyt, mint karszékén a római senator a gallusokat.

Most a török az asztalhoz lépett s rátévén a nagy ezüst tálczát, szólott: – Allah nagy és az ő prófétája Mahomed. A hatalmas Szolimán basa üdvözli a szintén hatalmas magyar kadit s fogadását teljesítvén, ime! küldi ajándékba az ezüst tálczával együtt a vitéz Hamzsa bég fejét.

Erre a tolmács magyarul mondá: – A nagyságos basa a magyar kadi titkárja gyilkosának fejét tisztelettel küldi.

S most fölleplezte a tálczát.

– Úr Isten! Hisz ez Barnabás diák! – nyöszörgé Dani bácsi, merev szemekkel tekintvén a lemetszett fő merev szemei közé. És azalatt, míg a török követ tolmácsostul szabályos bókok közt hátrált ki a szobából, még mormogott valamit, de már érthetetlent, s aztán a kerevet hátához szegezte fejét s mozdulatlanul nézett a halott szeme közé.

Ily helyzetben találta őt Dora; de már mint többé nem élőt.

*

Werbőczi győzelmi mámorral és bár nem víg kedélylyel, mert Elemér elvesztése után a jámbor öregnek örvendenie nehéz lett volna, de legalább a közügyek iránt megnyugtatva távozott a basától. Azonban már a királyi palota lépcsői előtt értesült szeretett rokonának, Dániel úrnak véletlen haláláról.

– Ki akar-e tengelyéből billenni a föld, vagy csak családomat és azokat, kiket szívem kedvel, akarja hátáról lerázni? e nagy kérdés, a gondviselésnek ez új talánya, foglalkoztatá őt a díszhintó bársony vánkosain.

Midőn szolgái a tornáczlépcsőre leemelték, nehezebbnek gondolták, mint eddig volt s kettő vezette közülök a főterembe, hol, mint a mankóit eldobó sánta, kinek a megváltó mondá: járj, kibontakozva szolgáinak kezéből, ideges fölhangoltsággal rohant írószobájába, honnan épen akkor vitték ki Dánielt, hogy felöltöztetve a nyujtóztatóra tegyék.

– Csakugyan meghalt! – kiáltá Werbőczi, épen midőn belépett az alabástrom fehér Dora s összeroskadva az élet terhe alatt, tántorogni kezdett, de hirtelen egybeszedvén magát, távozott intézkedéseket tenni s Werbőczi csak e halk szavakat hallá suttogó ajkairól:

– Van-e Isten?

– Fellegek közé takarta arczát, leányom, de talán képe kiderűl sírjaink felett s mások fogják létét érezni csodáiban és vigasztalásaiban, zokogá a vén ember, de könnye egyszerre megfagyott, mert mellette emelték tovább Deák testét és szemét ösztönszerűleg kelle a torz vonásokra vetnie.

Nemsokára gerinczében is kezdé a hideget érezni, mi természetes volt ez újabb csapás után. Halántékai élénken dobogtak, szeme sugárzóbb és homloka forró lett. Bizonyos nyugtalanság hajtotta ide-oda. Sürgős parancsokat osztott ki, de elfeledé, mit akar s a cselédeket czéltalanul zaklatá. Most eszébe jutott, hogy senki sem imádkozott Elemérért, Deák Dánielért s mert ellenségeinknek is meg kell bocsátani, a boldogtalan Hamzsa bég lelkéért. Hűvös est volt. Felölté mentéjét s a folyosón, mely lakását a mezítlábos barátok zárdájával egybeköté, végig suhanva, koczogott, csengetett a zárdaajtón. E szerzetesek is elköltöztek volt a sírok földúlása, a harangok levétele s a templomok megszentségtelenítése alkalmával. De hátha valaki visszakerült s őrzi az elrejtett monstranst, az üldözött papiruhákat és a vértelen áldozat oltárkövét. Sokáig koczogtatta az ajtót Werbőczi s végre úgy rémlett, mintha neszt hallana. Most bekiáltott: az ügyefogyott Werbőczi akar imádkozni és gyónni! A kulcs nyikorgott a zárban s az épület egyetlen élő lénye, egy deficientián tengő öreg pap, ki tévedései lerovásáért vezeklési czélból az elhagyott zárdába visszatért, «amen»-nel fogadá a magas vendéget, kit csekélységének érzete levert.

Templomgyertya helyett mécseket gyújtottak a kápolnában. A pap Werbőczitől segítve, egy követ, mely titkos lépcsőt fedett, félretolt s csontok és hamvak közé menve le, az áhitatra szükséges könyvet, ruhát, feszületet és szent edényeket hozott elő. Hosszas volt az isteni tisztelet, hideg a lég s midőn Werbőczi ágyába lefeküdhetett, valóságos láza volt.

Másnap, bár semmi határozott kórjelenség nélkül, bágyadt és gyönge. Turgovics tanácsolta, hogy ne keljen föl. Meg is tevé.

A budai basa pedig értesülvén, hogy méltóságos barátjának mily derék rokona halálozott meg, sajnálkozó bizottságot küldött hozzá és Dora kisasszonyhoz is. Megigérte, a mi pedig törvénysértés volt, hogy a vidékről hozat papot, ki rendes beszentelés és házi istentisztelet mellett temesse el a nagy férfiú öccseúrát. Ennek az igéretnek nesze az igazhitű törökök közé is elterjedt, tömérdek visszatetszést gerjesztve. Csakugyan a gyaurokkal czimborál a kormányzó, mondá Zulkifar. Ennek még rossz vége lesz; sajdította legalább tíz softa s ime! tüstént akadt egy török szent, ki a Szent-György-térnek egyik hegyes kövére ülve, megszakgatta ruháit, habot túrt ajkán s földingást, dögvészt, csillaghullást, véres háborút, éhséget és napfogyatkozást kezdett jósolni. Erre a török őrség a pékeket fenyegeté a drága kenyér miatt s a keresztyének titkos összejöveteleiről beszélgetett. De a basa hidegvérűségét a nyugtalanság e jelei nem ingatták meg s hagyá a szentet a hegyes kövön ülni, gondolván, hogy ez úgysem tarthat sokáig. Minden válság nélkül szállott le a nap s a dervisek a mecsetről szép ének mellett kiabálták az alvó városnak az éj óráit. Már a menny boltjáról sok csillag tünt le, midőn Turgovics előbb lassú, aztán növekedő és zajos koczogást hallott háza kapuján.

– Vajon mit akarnak elrabolni? – gondolá s várta az alabárdok ütéseit; de csak dörömbölésnél maradt a dolog.

– Talán nem is törökök, hányá-veté magában, de mégis jó lesz leányomat elrejteni. Ezzel gyertyát gyújtott, felkölté nagyobbik magzatát, mondá, öltsön magára ruhát s midőn ez megtörtént, a remegő tündért, vaspántos és nehéz lakatú boltba zárta. Ekkor a félelemtől szintén átjárt cselédnek parancsolá, hogy menjen le s tudakolja meg, kik vannak a kapunál. Maga pedig hidegvérűségét megtartva, két pisztolyt tett az asztalra.

A cseléd csakhamar többedmagával nyargalt a lépcsőn föl. – Werbőczi ő nagysága veszélyesen beteg, kiálták. Kérjük kegyelmedet, szólt most a szobába rohanó komornyik, keresse föl az orvost s hozza hozzánk, mi elkísérjük.

– Fogjanak be gyorsan, parancsolá cselédjének Turgovics, sietvén a közben leányát a zár alól fölmenteni.

Szürkült már az ég, sőt a ködön át is kezdett a szegélye vörösödni, midőn Turgovics a hévizi zsidóorvossal, ki boldogult nejét siker nélkül gyógyította, megérkezett.

A szerencsétlen beteg feje, nyaka, teste dagadni kezdett és kékült. De gyomorfájdalmai már szüntek.

Az orvos megnézte a szenvedőt s arcza nem csak komor, de ijedt is lett.

Kiosont a szobából s utána Turgovics.

– Uram, szólt ekkor suttogva, mint hallám, a török laktanyákon csodálatos betegség ütött ki, melynek kórjelei csalódásig hasonlítanak a mérgezéshez; de én, mint orvos, mégis oly tökéletes mérgezést látok itt, melyet ekkora szolgai hűséggel semmi ragály nem utánozhatna. Istenem! én ellenmérget nem hoztam magammal és már késő is volna.

– Csütörtökön a basánál ebédeltünk, jó lesz az ellenmérget elhozni.

Midőn az orvos a basa nevét hallá említeni, arczáról sűrűn kezdett a veríték permetezni s így gondolkozott magában: Werbőczi arczán a halál pecsétje van s vére már üszögösödik. Ha én az ellenmérget vele bevétetem s véletlenül kisül, hogy ragályban szenved, akkor a basa leütteti a fejemet, mert gyanúsítottam őt. Ha pedig az ellenkező eset kerülne elé s a mérgezés megállapíttatik, akkor a basa szintén leütteti fejemet, mert rémítő bűnét föllepleztem.

Míg az orvos ez iszonyú alternativát forgatá elméjében, Turgovics őt sietségre nógatta.

– Uram, szólt a szorongatott orvos, Werbőczi ő nagyságát semmi tudomány nem mentheti meg. Nekem ez esetben csak orvosi tekintélyemet kell fentartani. Ismét megvizsgálom tehát a beteget; mert ha az új ragályban szenvedne s én a mérgezésre adnék ellenszert, ez siettetné a feloszlását s ellenségeim rám kenék, hogy ő nagysága a kórállapot fonák felfogása miatt lett a halál áldozata.

Oly igaznak látszott az orvos aggodalma, hogy Turgovics semmi kifogást nem tehetett.

Aeskulap tanítványa pedig feszült figyelemmel vizsgálta a beteget s ismét félreintvén Turgovicsot, mondá: Csakugyan több finom jel kezd arra mutatni, hogy ő nagysága az új ragályt kapta meg. Különben a felbontás alkalmával kiderülhet: tévedtem-e vagy nem? (Hadd bontsa más föl, gondolá az orvos, én akkor nem leszek itt.)

Szoliman basa hamar értesült, hogy méltóságos barátja beteg. Tüstént szigorúan megparancsolá házi orvosának, szedje össze minden tudományát, mentse meg a legyőzhetetlen padisahnak és a dicső magyar népnek a nagyhírű hazafi életét.

Gyorsan el is indult a tudós örmény, hogy a halált növénycseppekkel vagy bűvös szavakkal visszautasítsa.

Midőn tisztesség tekintetéből a beteghez bocsáttatott, elbeszélte a zsidó hivataltársának, hogy az ő keze alatt már kilencz ragályos volt s hat közülök el is ment a paradicsomba; de meg kell vallania, hogy az új nyavalya oly tökéletes alakban egyiknél sem fejlődött, mint méltóságos Werbőczinél.

Ekkor a szomszéd szobába magokhoz vonták Turgovicsot, mintha orvos volna, és tanácskoztak vele.

Ennek már testén-lelkén átjárt a sors nehéz kereke. Szívesen fekünnék Werbőczi mellett a terítőn. De életúnt közönye mellett is terhére volt a sok alkalmatlankodás és egész alázatossággal kérte az orvosokat, pihenjenek, ne törjék a fejöket többé s hagyják Werbőczit csendesen meghalni.

Természetesen, az ily kivánat túlságos és nem teljesíthető volt. Az orvosok sürögtek továbbra is.

A budai nép pedig értesülvén a nagy csapásról, tódulni kezdett az udvarba. Ekkor a basa rendeletéből török strázsák vették át a ház kapujának őrzését s visszaszoríták az összesereglett tömeget.

Most a beteg Turgovicsot kérette magához s midőn ez megjelent, esdőleg intett kezével a mellette virrasztott Dorának, hogy távozzék.

– Az Isten még ma magához veszi bűnös lelkemet,… tévedéseimnél is nagyobb kínokat szenvedek,… ha halálom erőszakos volt, tanulságul szolgálhat azoknak, kik természetelleni szövetségekben bíznak… Átkos hivatalom alkalmasint barátom uramra fog szállni.

– Kétségkívül, nagyságos úr! mert engem minden bajnak föl kell keresni. De kiviszem, hogy utódom ne legyen.

Werbőczi, ki jóformán már csak kezét mozgathatta, helyesleni látszott utolsó csalódásának szétoszlatását.

– Van egy emlékiratom… azt…

– Igenis, azt én tűzbe dobom, nagyságos uram.

– Tedd meg barátom!… Köztünk és köztök csak a fegyver határozhat. Ha temetésem a szükséges szertartások nélkül történnék,… mondass árva lelkemért miséket mind Ferdinánd, mind Izabella országaiban.

– Nem mulasztom el… Egyébiránt a basa nagy pompával fogja nagyságodnak megadni a végtisztességet; mert azt fitogtatja, hogy tisztelője és jó barátja volt.

– Most figyelj szavaimra, mert hangom kezd elhagyni… Dorát saját gyermekemként szeretem,… ő nagy lélek… csodálatos jellem, kit minden csapás, mely mást lesújtana, fölemel… Atyját tegnap temeté el, harmadnapon engem fog… nagybátyja erőtlen vén ember, ki a gyászhíreket sem fogja túlélni… Ő egyedül marad… De engem távozásakor kért Izabella királyné, hogy szükség esetében folyamodjam kegyelméhez… Fogalmazz egy levelet,… rövidet, hogy legyen még időm aláírni.

– A levél rögtön kész lesz s benne esdekelni fogok a királynénak, hogy Dora kisasszonyt vegye udvarába. Minthogy pedig a tél maholnap nyakunkon, a közlekedés bizonytalan, sőt rablóbandák által veszélyeztetve van: rá fogom bírni a basát, ki gonoszságát a szolgálati készség mázával fedi el, hogy nagyságod temetése után rögtön erős kiséretet rendeljen mellém, ki előbb Erdélyország széleig akarom a kisasszonyt kísérni s csak azután veszem át megátkozott hivatalomat.

Werbőczi gyuladt szeméből egy könny csordult ki.

Turgovics gyorsan megírta a levelet; de a szózatos ajak, mely hajdan egész országot bírt lelkesedésbe hozni, a kór szigorú fejlődési folyama szerint, már akkor elvesztette a hangot s Werbőczi, midőn dagadt kezével az aláírást nagynehezen bevégezte, nyöszörögni sem tudott, noha látszott, hogy van még kivánni valója.

Turgovics az élőhalottnak torz és alaktalan arczára szegzett szemekkel gondolkozott egy hosszú perczig. Azután kiment a szobából s az íróasztal fiókjait fölkutatván, lepecsételt irattal jött be.

– Im ez a nagyságod véghagyománya, melyben több jótékony legatumokon kívül, a mezítlábos barátok zárdájáról is megemlékezik. Az okiratot, hogy el ne tévedjen, zsebembe rejtem és pontosan végre fogom hajtani. Most már az óra mögül a kis érczfeszületet elhozom és nagyságod kezébe teszem. Mi megtörténvén, bevezetem Dora kisasszonyt s leültetem a nagyságod ágya melletti karszékbe, magam pedig eltávozom: ezzel rendben van minden.