X.

Tíz évnél több telt el.

– Csak négy hű alattvalóm személyének biztosítását kívánom még; mert nem akarom, hogy a törvényes trón iránti ragaszkodásukért vértanúkká legyenek, – szólt Izabella királyné.

Castaldo, Nádasdy, Báthori és Herberstein, Ferdinánd teljhatalmú biztosai, elfogadták e föltételt is.

Izabella megnevezé híveit, mondván, írják kegyetek alá a menevédet Balassa Menyhért, Kendy Antal, Kis Péter és Csáky Mihály számára.

Ez teljesíttetvén, 1551-ben julius 21-kén Kolozsváron a Szent-Mihály főegyházban megjelentek az ország összehivott rendjei, s a nagymise bevégzése után a következő jelenetnek voltak tanúi.

Az oltárnál a szerződésre, mely Izabella országait Ferdinándnak adja, előbb esküt tettek Ferdinánd és leánya Johanna nevében – ki Zápolya Zsigmond arájául jelöltetett – Castaldo, Nádasdy és Báthori; azután megesküvék Izabella saját maga és fia nevében. Ekkor az oltárhoz lépett György frater s ő is a szerződés megtartását hittel kötelezé.

Most Izabella hívei az állványra letették a szekrényt, melyben a következő tárgyak voltak: a szent korona, a királyi pálcza, az országalma, szent István palástja, a papucsok, a stola, az öv, egy megrepedt kristály, egy aranyba foglalt hiaczint, egy drágakövekkel rakott nyak- és mell-ék s egy arany ékszerekkel hímzett selyemkelme.

Míg a Ferdinánd biztosai e kincseket átvevék, a királyné így szólott: – Ime átadom nektek magyar emberek a magyar birodalom koronáját és jelvényeit, királyotok Ferdinánd számára. Engedje az ég, hogy nektek, hazátoknak és az összes keresztyénségnek üdvére szolgáljon. De én úgy sejtem, s adná Isten, hogy csalódjam! miként ti ezentúl soha többé e drágaságokkal a ti népetekből, a ti véretekből származott király homlokát nem ékesítitek föl. Nem tudom titkolni azon érzést, hogy rajtam és fiamon igazságtalanság követtetett el; de végrehajtom, mit idegen akarat rám erőszakolt; azonban a megtörhetlen remény vigasztal, hogy fiam, az uralkodásra született és növelt árva, mostani kibújdosásom daczára majd egykor Isten segedelmével és a ti közreműködéstekkel, jogaiba vissza fog helyeztetni.

Izabella több mint királyi büszkeséggel ejté a végszavakat, s tekintete villámos és kihivó volt. Az ország rendei pedig lesütött fővel hallgattak, magok sem tudván: a bezárt mult jobb-e, vagy a megnyilt jövő?

S Izabella most második királyi lakából vándorolt el. És hová? Valami sziléziai kis herczegségbe. Százezer arany, s Johannának Zsigmond számára eljegyzett keze volt a pótlék, mely egy nagy ország és egy a megaláztatások közt is még mindig fényes korona elvesztését ellensúlyozta.

Hölgyek, fiatal leventék és éltes államférfiak kisérték, részint hajlamból, részint kötelességérzetből, vagy határozott parancs következésében, – egészen Erdély határszéleig; mert azontúl csak a melléje rendelt csekély őrizet volt menendő.

Izabella, a mióta uralkodni és szigorúan kormányozni szokott, a férfiak szilajabb tulajdonaiból is sokat sajátított el.

Szeretett vadászni, s midőn az üldözött szarvast már kifárasztották és a menekvéstől elzárták, föltürte ingujját is, hogy szabad és erős kézzel adhassa meg a halálos lándzsadöfést.

Cziblesen egy ellene rohant medvét ejtett el s a bölény-vadászaton csak Balassa ügyességének köszönhette a felbőszített fenevadtól, melylyel szembeszállt, szerencsés menekvését.

Ily koczkáztató mulatságok csak a gyakorlott lovagnak valók voltak, s Izabella, ki Mátyás király palotájában az olasz költők rimein ábrándozott, s a szemkápráztató fény mellett a csendélet homálya után epedt: a gyulafehérvári küzdelmes évek alatt büszke lenézéssel tekintett vissza azon urakra, kik a veszélyes merevényeken, hol egy botlás a halál volt, kikelt arczczal száguldottak utána.

A lóról egy ügyetlen lebukás a kegyelemből is kiejtette udvaronczait.

Palotahölgyei is, kivévén a renegát nejét, ki iránt határtalan gyöngédséggel viseltetett, kénytelenek voltak amazonokká alakulni, ha az elüzetést nem szégyellék, s gyakran megtörtént, hogy a gyöngébb természetűek egészségökkel fizették meg tanulmányaikat.

A sok törődés, a sok gond, a fáradhatlan tevékenység, a rögeszméig vitt uralkodási szomj, az éhes nagyravágyás és a Martinuzzi ellen mindig növekedő és soha pihenni nem tudó ingerültség, a bosszútervek, s az azokat meghiusító államférfiúi bölcseség vagy a föllobbant nagylelkűség, melyet Izabella soha egészen nem vetkezhetett le, – mindezek együtt oly erős és a létrendszert megrendítő indulatok, szenvedélyek, küzdelmek voltak, melyek a női szépségnek nem kedvezhettek és az egészséget is, a fiatal kor daczára, alá kellett ásniok.

A királyné most is lóháton utazott, s hintójában a vén udvarmesterné és ha elfáradt, a renegát neje ült.

Zsigmond a király, kit anyja a szív sajátságos ellentmondásánál fogva kényeztetett, s még a szellőtől is oltalmaz, tanítóival egy külön kocsiban ült, s nem törődve a Kolozsvárott hagyott koronán, a szabálytalan latin igék hajlításain és a hiteszméken vitatkozott. A vén bölcs és beteges testalkotású gyerek gondolkodó arczát, csodálatos ötleteit és mélabús kedélyét még a tiszta ég, a gazdag növényzet, a ragyogó nap és a tarka úti jelenetek sem birták változtatni. Izabella, ki nyugtalan természeténél fogva többnyire elől lovagolt, s követőit néha messze hátrahagyta, midőn gyereke eszébe jutott, száguldva tért a kocsihoz vissza, s míg a kis Zsigmonddal beszélt, tekintete nyájas, részvétteljes és valóban megnyerő volt.

Ilyenkor fiatalnak is látszott, s a régi igézet és bűbáj a szigorú és dúlt vonásokon föléledt.

Termete bár szikár, sőt majdnem sovány, minden mozdulataiban kellemes, de büszke tartású és az előkelőség követeléseit élesen kifejező. Arcza ideges, élénk, azonban a kora hervadás nyomaival, s azon egészségtelen pírral, mely a mellkór előjelének sejtethetik.

Izabella vállán egy dömöszki igen ékes, azonban nem könnyű puskát hordott, oldalán drágaköves hüvelyű hosszú tőr volt, mellén pedig kis fekete csontkereszt függött.

S minthogy nem szereté szabad mozdulatait korlátozni, s többször szökelt le lováról és árnyas hegyi ösvényeken ment; nem öltött magára uszályos ruhát s öltözéke majdnem egészen a török nőkéhez hasonlított, csakhogy fátyolát soha arczára le nem ereszté s picziny lábán magas sarkú kordován topánt és rendkívül vékony kezén selyemmel hímzett zergebőr keztyűt viselt.

Midőn állomásról állomáshoz érve, s mindig apadó kisérettel Erdély határszéleihez közelítének, a magas hölgy zártabb, sötétebb kedélyűvé lőn, s az egyenként bucsúzó országnagyok és úrinők általa hideg, rövid szavakkal bocsáttattak el.

– Frankensteini udvarunkban, szólt a renegátnéhoz, – kevés kényelmes szoba lehet, s ennélfogva a hizelgők és élődik látogatásától föl leszünk mentve. A sagani, friebusi és naumburgi herczegségek, melyekből fiam új birodalma alakult, párthiveim zsebét még lengyel forintokkal sem tölthetnék meg, pedig mint tudod, azok csekély értékűek. Palotahölgyeimnek sem tudnék herczegségünk lovagai közül gazdag férjeket választani. Ennélfogva még az sem fog meglepni, ha csak fiammal és veled érkezem híres várunkba, Frankensteinba.

– Én az ellenkezőjét hiszem, – válaszolá a renegátné. Talán sokan is fogjuk felséged nemeslelkűségét igénybe venni. A közszeretet, mely királynénkat környezte, félek, igen költségessé teendi az udvartartást.

– A közszeretetről beszélsz? De melyik évre gondoltál? 1540-re, vagy 1551-re? – szólt Izabella ajkszegletén finom gúnynyal. Budán nő voltam, Gyulafehérvárott uralkodtam. Ez a multból és a jelenből sokat fejt meg.

A királyné ostorával lova nyakát megcsapva, elvágtatott, hogy könnyének senki tanúja ne legyen.

Közel voltak már Erdély határszéleihez.

A renegátné, kit Izabella magára hagyott és a lovászmester, ki hivatalos kötelességének tartotta minden veszélytől oltalmazni uralkodónőjét, midőn látták, hogy az a kisérettől messze távozott, s egyedül maradván, talán még megtámadásnak is mehet elébe, szintén gyorsan vágtattak utána. De a királyné már eltünt a szem elől, s lova a legnemesebb vérű lévén, a versenyben, ha a többivel egyszerre indult volna is el, csak győztes lehetne.

– Isten őrizzen a nőtől, ha férfi akar lenni – zsémbelődék a vén lovászmester, paripáját sarkantyújával ösztönözvén.

– Mekkora gondatlanság! Hisz e vidék zsiványoktól hemzseg! – sóhajtotta a renegátné, míg ostorával folyvást csapkodá almásszürkéjét.

Midőn egy hegynyereghez értek, mely két egyenlő magasság közé zárta a keskeny völgyet, meglátták a királyné arab lovát, mely az útszélen lépdelve a zablát szájából ki akarta tolni, hogy a zöld fűből kedve szerint legelhessen.

Szerencsétlenségnek kelle történni, gondolá a palotahölgy és a lovászmester, s mindent koczkáztatva nyargaltak le a meredeken.

Ezalatt Izabella királyné, azon ponton, mely Erdélyt Magyarországtól elválasztja, egy terebélyes, egy testvértelen hárshoz lépett.

Itt, mint a druidák papnője térdre borult és imádkozott.

Áhítatosságát befejezve, kivonta tokjából tőrét, s a hársba, mely hűvös árnyával körül fogá, bevéste nevét, e szavakkal együtt: Sic fata volunt. (Így akarja a végzet.)

Ekkor ismét lóra ült és szótlanul, mozdulatlanul bevárta, míg az egész kiséret megérkezik.

– Urak és nemes hölgyek, szólt, itt válik el útunk azokétól, kik tőlünk elváltak. Kiséretem menjen előre; a haza távozóktól búcsút veszek.

A még eddig vele levő főrendűek, nem kivánván birtokaikról és politikai befolyásukról lemondani, rendre megcsókolák a királyné kezét s a szokásos mentegetőzések közt indultak Kolozsvár felé, magokkal vivén leányaikat, vagy nőiket, kik eddig palotahölgyek voltak.

Utoljára maradt Petrovics a rokon, a fővezér és hatalmas temesi bán.

Izabella jól tudta, hogy a nagy befolyású gróf hivatalát nem teszi le, hogy ábrándokat kergetve, a száműzetés száraz kenyerét ehesse; de hűsége felől nem kétkedve, még örvendett otthon maradásán; mert bizonyos eshetőségekkor ügye erős támaszt fog benne nyerni.

– Jól tudom, – szólt e nézettől áthatva, hogy hű alattvalóm és rokonom azon érzéssel távozik tőlem, melyért én még soha eléggé háladatos nem voltam. Most sűrű köd fedi szerencsecsillagomat; de azért remélem, nem tünt el, csak láthatatlanná lőn. Ki merné állítani, hogy a trónok nincsenek a gondviselés különös oltalma alatt, s hogy azon lépcső, melyről a bitorlók lelökik a törvényes uralkodót, oda többé vissza nem vezethet? Míg te, kedves bátyám, a kardot hüvelyéből ki tudod vonni, s karod a zászlót fölemelheti: addig nekem nincs okom a Zápolya-család jövendője iránt kétségbe esni.

– Felséges asszonyom, – válaszolá Petrovics elkomorodva, – hűségemen semmi szenny nem volt. De oltalmazzon meg minket az ég új polgárháborúktól. Elég volt már a testvérgyilkolásból és saját magunk ellen emelt fegyvereken kívül is, elég vért ontott közöttünk a török és német, mint barátunk és mint ellenségünk. Katona vagyok, s más semmi; de mégis meguntam szanaszét holttesteket látni és attól rettegni, hogy a kimúltak nagy száma végkép elfeledteti velünk az élők iránti szeretetet és gondoskodást. Legyen már egyszer béke, ha szinte a gyűlölt Martinuzzi írná is előnkbe annak feltételeit.

– Békétek nem lesz, csak megaláztatástok – szólt Izabella hidegen, büszkén, s legcsekélyebb jele nélkül a kiábrándulás miatti fájdalomnak.

Petrovics után a vén udvarmesternő tipegett elé. – Úgy hallom, felséges asszonyom, hogy Frankensteinnak éles levegője van, s az gyönge mellemnek ártana. Méltóztatik kegyelmesen látni, hogy folyvást köhögök.

Az udvarmesternő állítása bebizonyítására csakugyan megkísértette a köhögést.

– Csupa színlés! – szólt Izabella gúnymosolylyal. – Mintha nem tudnám, hogy kegyelmedet II. Fülöp spanyol király hívta udvarába s e miatt nagybátyját Ferdinánd római császár ő felségét, ki szintén ajánlatokat tőn, halálosan megsértette.

– Én ugyan mind Madridban, mind Bécsben tudnék helyet kapni, – válaszolta fullánkosan az udvarmesternő; azonban felséged szolgálatjában nem csak megvénültem, hanem el is fáradtam. Ennélfogva nyugalomra lévén szükségem, nem utasíthattam vissza a csekély évdíjat, melyet a váradi és csanádi püspök kegyes volt, Kolozsvárott maradásom esetére, megajánlani.

Izabella lovászmesterének intett, s egy aranynyal tömött erszényt tőle átvéve, odanyujtá a bámuló udvarmesternőnek. – El lévén fogúlva a búcsú e megható percze miatt – szólt mosolyogva, – ime! e tolmácsra bízom érzéseim kifejezéseit.

Azzal a vén asszonyt ott hagyván, előre indult kisérete után ügetett. A renegátné, ki nyomban követte, még ezt hallá tőle: – Valóban igen nehéz volna aranyainkat elkölteni, ha csak a becsületeseknek adhatnók.

Magyarország határszélén nagy próbáltatás várt a királynéra.

Ő, ki első száműzetésekor személye iránt annyi ragaszkodást tapasztalt; ámbár új helyzetének természetét tökéletesen fölfogta, még is mélyen volt sértve, midőn látta, hogy csak a Martinuzzi által melléje rendelt fegyveresek nem távoztak el.

– Mennyien nem hízelgettek nekem? Hányat nem emeltem a porból magas polczra? Hányan nem fogadták esküvel, hogy minden sorsot velem osztanak meg, s hogy legfőbb büszkeségök volna, ha érettem üldöztetést szenvednének és nyomort! S hol vannak e hős, e lovagias jelleműek? Ellenségem zászlójához szegődtek. De legalább a nők, kik büszkék voltak, hogy udvaromba fogadtam?… Ah, azt hivék, nem lesz, kikkel kiházasítsam. A nők csak a férfiak árnyékai, s hol lennének másutt, mint a hol azon alakok, kik által léteznek? Miért neheztelnék rájok! De mégis egy leányt látok kíséretemben: – ugyanazt, ki unta az udvaromban lakást, s kit én eltávolítottam volna magamtól, ha igéretem nem kötötte volna meg akaratomat.

Ezzel Izabella egy karcsú, halvány és egyszerűen öltözött némberhez közelített.

– Tíz év óta vagy nálam. Sem mosolyodat, sem könnyedet nem láttam. Arczod nem volt tükre szívednek. A jégtáblán is virágok támadnak, s ha a nap süt, azok olvadnak fel előbb; de a te tekintetedre soha sem hatott azon meleg, melytől a fagy is kénytelen átváltozni. A mennyire örvendek, Dora, hogy most is velem vagy, annyira meg vagyok lepve. Ha vagyonos nem volnál, s ha igényeid és vágyaid olyanok lennének, melyek nem az elvonultságot s a magányt áhítják, akkor nem szégyenítene meg ragaszkodásod. De gondold meg, kedves Dorám, hogy ellenségeim hasztalan képzelnek engem gyászruhában. Frankenstein, ha most bagolyfészek volna is, tág és zajos udvarrá fog átváltozni. Vadászni fogunk, vitézi játékokat hirdetünk, bibormennyezetű erkélyről nézzük és jutalmazzuk meg a színünkért küzdőket. S ne véld, hogy Frankensteinban ki foghatod kerülni az éretted epedők gyűlölt társaságát. Kénytelen leszesz ott is kosarakat adni, mint Erdélyben, mert arczod még szép és mindig sápadt, mindig hideg vonásaid a férfiakra megfejthetlen varázszsal hatnak. Gyermekem! inkább ajánlanám neked a kolostort, mert természetedben úgy sincs semmi földi.

– A míg felséged kegyes lesz maga mellett tűrni, mindenüvé követni fogom, – szólt Dora.

– Mert ez Werbőczi végakaratja volt.

– És saját választásom is, – jegyzé meg a leány.

– Köszönöm, Dora. A te ajkadon a kitüntetésnek teljes értéke van, miután nem vegyül hozzá színlés és bók. De csak egy jelét láttam nálad a világ iránti részvétnek. Jövedelmedet titkon azok közt osztattad ki, kik az ellenem folytatott küzdelemben megbuktak. Miért történt ez?

– Mert szerencsétlenek voltak.

Izabella lassú lépésben menő paripáját más irányba ösztönzé, s Dora látván, hogy a királyné a társalgást vele rögtön megszakította, a lovászmesterhez és renegátnéhoz akart csatlakozni, kik mindig egyenlő távolságban követték uralkodónőjöket, míg az őrizetből néhány lovas az út szélein előre haladt.

Azonban a királyné, mintha ötletét vagy indulatját, mely a palotahölgytől eltávolítá, megbánta volna, hirtelen megállítá lovát s ostorával Dora felé intett.

– Utolsó szavaidból azt gyanítom – szólt a hozzá érkezőhöz élénk és szenvedélyes hangon – azt gyanítom, hogy szerencsétlennek tartasz, s ezen okból vagy most az én pártomon. Tudd meg, hogy egy csatát vesztettem el, s a másikat megnyerhetem. A pártütők, kik fegyverrel és árulással győzedelmeskedtek, ne higyék, hogy akár öltözetemen, akár szívemben a száműzetés alatt gyászt fogok hordani. A szerencse kereke forog, s vigyázzanak, nehogy küllői közé bukva, ők töressenek össze. A korona kezökben van. De ha én az aranyos nyelű vörös zászlót lobogtatnám: akkor keblemben titkon dúlhatna ugyan a fájdalom a török császárral kötött hűbéri viszony e jelvénye miatt; azonban a felelősséget érette mind az Isten, mind a világtörténet itélőszéke előtt György fráternek kellene elvállalni. Az én szerepem nincs még bevégezve, csak később fogjuk megtudni, hogy ki a szerencsétlen.

– Felséged, – válaszolt Dora nyugodtan, – oly véleményt tulajdonít nekem, melyet soha sem nyilvánítottam.

– De látszik, hogy szerencsétlennek tartasz. Valld meg őszintén.

– Ha felségedet szerencsétlennek hinném, e meggyőződésem nem ma kezdődött volna.

– És mikor tehát?

– Tíz évvel ezelőtt, az első napon, midőn felséged udvarába léptem.

A királyné megütköző tekintete tündércsapással változott mélakomolylyá és haragtól szikrázó szemei könnyekbe lábadtak.

– Mindenesetre – szólt, csodálatos játékot űzött velem a sors. S megvallom, ha jámbor szüleim a járással együtt nem tanítottak volna az igaz hitre, még most is arra az ötletre jöhetnék, hogy a sátán nagyobb részt nyert a világ ügyeinek vezetésében, mint a szentkönyv állítja.

Erre keresztet vetett: – Uram! szabadíts meg a kétkedéstől, mely az eretnekség kezdete! Ne hagyj sötétebb ösvényre tévedni, mint a hol szemem a köd és homály mellett is észreveheti a ballépésekre tátongó mélységeket, melyeknél halál és kárhozat vár ránk! Midőn meleg szívemmel ez országba s a vén férj mellé hoztak, hogy egy koronával fizettessék le az életnek a boldogságról szóló minden kötelezvénye: egész lényem tiltakozott e hamis csere ellen, mely arany ábrándaimat arany lemezekkel, elragadtatásom könnyeit a csiga kagylójáról letört gyöngyökkel s arczomnak a kéjérzésektől támadt pírját a vállamra vetett biborral akarta kárpótolni. Gyűlöltem tehát a trónt, s fényes czafrangjai között még a nélkülözés viseltes és olcsó mezét is irígyeltem. Idegenkedtem a hatalomtól, s komoly jelvényeit egy mirtuságért örömmel dobtam volna el. A zajban csendéletre gondoltam és szívem a tiszteltetés helyett szerettetni vágyott. Atyám egy zavargó nemzet bölcs és erős kezű királya; de anyám, a szépízlés, a művészet, a gyöngéd érzések, a könnyű tévedések, a gondolat és ábránd gyermeke vala, a hit és kétely azon vegyületével, mely az olasz herczegnőknél gyakran fordul elő. Melyiktől mit örököltem? késő már vizsgálni, s nem is igen vágyom tudni. Jellememet tán az tüntette volna ki valódi minőségben, ha férjemet igazán szerethetém. Most életem talány fog maradni a történelem előtt is. S csak azt kivántam neked, Dora! mondani, hogy midőn özvegygyé lettem, országnagyaim haragudtak rám, mert nem akartam uralkodni. Ők vitték helyettem a kormányt, s a török császárt, ki Ferdinánddal harczolt és védurunk volt, még férjem idejében megcsalván, követelték tőlem azon szerződést, mely a Zápolya-családot a tróntól megfosztja, érvénytelennek tekinteni és az egész keresztyén Európa elébe keztyűt dobva, védelmezni trónomat az általok aláírt békekötés pontja ellen. Én abban a véleményben voltam, hogy a szerződést végre kell hajtani, s nem vágyván a hatalomra, örömmel mondok le a trónról, csakhogy a nemzet Ferdinánd alatt egyesülve a török jármot lerázhassa. György frater és tanácsosaim azért, mert a török ellen szóltam, s mert a keresztyének győzedelmét lehetségesnek hittem, dőre ábrándozónak tartottak, s mert uralkodni nem volt kedvem, bezárással fenyegettek.

Úgy történt tehát minden, a hogy ők akarták. A törököt, mint védurunkat, Ferdinánd jogai ellen segédül hívtuk, kivégeztettük azokat, kik az egyesülés mellett müködtek, fölszabadítottuk Ferdinánd ostroma alól Budát, s az eredmény az lőn, hogy Szolimán a közös ellenség birtokait nem bántva, a helyett az én országomnak legszebb részét elfoglalta és legott fővárosomból kiűzött, hogy keressek magamnak új királyi lakot.

Kerestem tehát új királyi lakot. Ekkor mondá György barát, hogy már ne uralkodjam, ne szeressem a trónt, ne védjem családom érdekét, s tegyek úgy mint Budán volt szándékom és egyesülve Ferdinánddal, forduljak a török ellen. Én pedig válaszolám: már most uralkodni kivánok, szeretem a trónt, védem családom érdekét és a törököt nem támadom meg, mert gyöngévé lettünk és ő közbefogott minket, Budáról s Stambulból egyszerre zúz össze s könnyen megtörténhetnék, hogy harmadik residentiám számára az egész országban nem fognék többé helyet kapni. S mi történt? Királyi erélylyel védelmeztem jogaimat és eszméimet. A gyönge nőből ádáz férfiú vált, hogy uralkodhassék. S ime? György barát, Ferdinánddal czimborálva, kiűzött országomból. Ebből láthatod, leányom, hogy ha szerencsétlennek neveztél, oly szót alkalmaztál rám, mely büszkeségemet sérti, de helyzetemet csakugyan kifejezte.

– Oh, felséges asszonyom! – szólt Dora, – a történet mindezen szerencsétlenségeket gondosan ki fogja kutatni, s lapjaiba bejegyzi, mint egy uralkodónő korát meghaladó bölcseségének tanújeleit. Adjon hálát felséged az Istennek, hogy csak a nyilvánosság elébe tartozó szenvedései voltak, s hogy azok is abból származtak, mert a közügyek vezetése által saját hajlamaival és érzéseivel ellenkező szerepre kényszeríttetett. Most már e közügyek más kézbe mentek át, s miután a trón és korona elveszett, felséged nemesebb vágyait és hajlamait szabadon követheti.

– Balga leány, – mondá Izabella keserűen nevetve, – te azt sem tudod, hogy a ki üdült fájdalmainak elaltatása végett évek óta iszsza a mákony levét, nem tud attól többé megválni, s az izgató hatások nélkül élete elviselhetlenné lesz. Hozzá szoktam az uralkodáshoz és küzdelemhez, s miután szívemet el kellett hallgattatni és egész ábrándvilágom párává oszlott, második természetemmé vált az a mámor, mely a veszély és diadal kéjérzete közt sodort bűnökbe, s emelt magasabb erényekig. Izabellának oly szüksége van a hatalomra, mint szárnyaira a sasnak, mint vitorláira és evezőire a hajónak. Szánod őt, leányom, mert végetlenül szerencsétlen. S aztán, ha még csak ez volna szenvedésének az oka!… De Dora! hogyan van az, hogy én csak most érezek irántad valódi rokonszenvet? Tíz évig voltál udvaromban, s hidd el, egyedül Werbőczinek tett igéretem oltalmazott kíméletlenebb szeszélyeim ellen. Érzéketlen, hideg és szív nélkül született lénynek tartottalak. Tiszta, nyugodt, egyformán komoly tekinteted, s fehér, vérnélküli arczod mindig a hableányokat juttatta eszembe, kik a hideg vízben hideg kebellel nézik, mint csábul a sodró örvények közé az, ki a szépség által elbódítva, habok helyett az élő alakot, melynek varázsa hatott rá, akarná megragadni. Kaczérnak tartottalak; bár soha mosolyodat és könnyedet nem láttam, s bár soha sem tapasztalám, hogy udvarlóidnak a legkisebb reményre is bátorítást adtál volna. És miként történhetett Dora, hogy én, a színlés mesterétől, Martinuzzitól kezdve palotahölgyeimig, minden velem szorosabb viszonyban élőnek még rejtettebb gondolatait is kitaláltam, míg rajtad csak most veszem észre, hogy… szerencsétlen vagy.

Dorán minden ideg megreszketett, de alig észrevehető gyorsasággal, s arczán csak oly vékony lehellete terjedt el a pírnak, melyet az éles szem is alig fedezhetett föl.

– Ne tagadd, Dorám, te rendkívül szerencsétlen vagy, mert vonásaidon csodálatosan birsz uralkodni. A valódi szerencsétleneket én oly titkos társaság tagjainak tekintem, kik mentül magasabb avatottságban részesültek, annál kevesebbek által ismert jelekkel adják tudtul helyzetöket. Én rajtad most először vettem észre társaságunk legfelsőbb rangjának jelét. Izabella alantabb áll mint te: mert még ragaszkodik az élethez. Nem kérdem titkaidat.

– Egyszerűek azok, felséges asszonyom. Szerettem és szerettetve valék. Ez érzés áldozatja lett szívem választottja… és még hozzá egész családom. Egyébiránt nincs élő lény, ki e titkot elbeszélhetné.

A királyné, midőn ezt hallá, omló könnyek közt mondá: – Én is szerettem Dora! A szerelem parancsolta, hogy uralkodjam s védjem az országot, fiam jogát oltalmazva. Vakon engedelmeskedtem a felső akaratnak és egyedül azért vagyok szerencsétlen, mert félek, hogy rosszul teljesítettem kötelességemet. Egyébiránt nincs élő lény, ki e titkomat elbeszélhetné.

A királyné és útitársa a Meszes lejtőjén most a végponthoz értek, mely egy sűrű fákkal fedett kanyarulattal a nagy rónára vezetett.

Akkor lantpengés hangzott az út bozótjai mögöl, egy lassú dal végrímével:

«Mit félsz, ha szinet veszt és sápadt az élet?
Az első reményre bűbája feléled,
Bútól az örömhez kis hid vezet át:
El van hagyva, a ki elhagyja magát.

Az apró, sovány és görbedt alak, lanttal kezében s könnyű pogyászszal vállán, kiugrott a bokrok közül, s az útszélre letérdepelt, s könyörgő kezeivel és egész magatartásával hasonlított az eltévedt uszkárhoz, ki meglelve gazdáját, örvend a viszontlátáson, de fél a büntetéstől.

– Ah! itt van a mi száműzött lantosunk, s rímeivel az első reményt hozta kegyelmünkért szószólónak. Igazad van, vén gyerek.

Bútól az örömhez kis hid vezet át;
El van hagyva, a ki elhagyja magát.

– Szentül igérem, felséges asszonyom! hogy soha többé dalt nem éneklek a törökök ellen. A multkor is csak egy fogságban meghalt barátom emlékeért tettem. De ha újra visszaesném régi hibámba; akkor felséged ne száműzzön ismét, hanem kegyelmesen vágassa le a nyakamat.

– Úgy cselekszünk, mint mondtad – szólt Izabella, szerencsétlensége mellett is mosolyogva. Most pedig, tevé hozzá, mondd meg lovászmesterünknek, hogy egyik társzekérre ültessen föl.

A királyné, míg a lantossal beszélt, nem vette észre, hogy Dora, ki Elemér dalának végrímét hallá, tíz év óta először tört ki könnyekbe. De e gyöngesége rövid ideig tartott, s midőn magas útitársa barátságos tekintetét feléje fordítá, az már a megszokott hideg és sápadt arczczal találkozott.

A hogy a karaván Magyarországon az első állomáshoz közeledett, hol a fuvar számára lovakat volt váltandó, Ferdinánd király egy huszárezrede, mely Erdélybe vonult, a királyné közelgése hírére díszruhában és tábori zenével ment a magas hölgy üdvözletére, s megfordítva sorait visszakíséré azon helységbe, a hol az uradalom gazdasági felügyelője a kibujdosó vendégeket kész ebéddel várta.

Izabella a folyosón magához inté az ezredest, hogy szíves köszönetét fejezze ki a nem várt és meglepő tisztelgésért, s az olaszt arczán fölismervén, e nyelven szólítá meg őt.

Néhány közönyös szó után az ezredes, indulatjától elragadtatva, mély sajnálkozását fejezé ki a királyné szerencsétlen sorsa iránt. – A mi családunk – mondá – fő erényének tartja az uralkodója iránti hűséget, s atyám és nagyatyám a trón védelmében vérzett el. Én is egész szívemből osztozom őseim meggyőződésében s elképzelheti felséged, mily megszégyenítő rám nézve, hogy a hadi fegyelemnek engedelmeskedve egy áruló mellett, sőt talán annak parancsa alatt kell küzdenem. A mi egész ármádiánk e nézetben van, s nem szükség felségednek esküvel erősítenem, hogy a különben bölcs és vitéz váradi püspök, Erdély új kormányzója, bár mennyi hasznot okozott árulásával a mi uralkodónknak, mi hű katonák csak lenézésben részesíthetjük. Nekem nem mesterségem a politika. Én csak a kardot tudom forgatni. De egyszerű eszemmel úgy gondolkozom, hogy a ki egyik uralkodójához hűtelen volt, adandó alkalommal a másik iránt is az lehet és ha becsvágya van, még az is föltehető róla, hogy eljárása csak tettetés és felvett szerep, melynek leple alatt saját maga számára akarja a főhatalmat megszerezni. Nem hihetem, hogy a váradi püspök és kormányzó ő magassága, kinek hatalma a királyokéval vetélkedik, már is udvarunk gyanúját, nagy mértékben fel ne ébresztette volna. A kevélységet hamar követi a bukás és semmi sem természetesebb, mint hogy a kétszínűség arczáról az álczát végre is le fogják vonni. Aztán én nem tartozom ugyan az okos emberek közé, kik lámpánál virrasztanak és a pergamentnél sárgábbá lesznek az elmélkedés miatt, de bátyám, a theatinai szerzetes, a híres Orbán priornak kegyencze, a hányszor vele Rómában találkoztam, mindig azt mondá nekem, hogy mostanság a keresztyénségnek senki több kárt nem tett, mint a váradi püspök túlságos és a békét könnyelműen felzavaró török gyűlöletével. S én inkább hiszek öcsémnek, mint tíz bibornoknak, noha ő csak egyszerű barát, s minden büszkesége csak az, hogy priorjának szeretetét bírja.

– Oh! ő mellettem küzd! – rebegé lassú hangon és szorult kebellel Izabella.

Az ezredes csak félig hallá, s nem is érté a czélzatot.

Izabella pedig összeszedve magát és szégyelve, gondatlan, bár homályos nyilatkozatát, köszönetét ismétlé az ezredes iránta tanúsított részvéteért, s annak nevét tudakolá.

– Felséges asszonyom! Nevem Pallavicini Sforza, s Castaldo gróf, a fővezérünk, rendelt magához.

*

Izabella szemei idegenszerű tűzben csillogtak, ajkán vészes mosoly, s arczán a szokottnál erősebb pír ült, midőn szobájába lépett, hol Dora az átöltözködésben segítés végett várt reá.

A királyné alakja most azon benyomást tevé a fehér és nyugodt palotahölgyre, mit a vadászatokon akkor érzett, midőn Izabella a lihegő és sebzett szarvast vadászkésével átdöfte, hogy saját keze adja neki meg a halálcsapást.

– Dora! csodálatosak az isteni gondviselés titkai! Keblemben elolthatatlan remény él. Nézz vissza az útra, melyen száműzetésünkben áthaladtunk! Nemde zöldjének, virágainak és verőfényének daczára, mily kopár és hallgatag az, mintha sorsunkat gyászolná. Pedig én már hallani vélem a győzelmi zenét, a lelkesült nép éljenzéseit és a szabad ég alatt fentartott kezekkel s áradozó elragadtatással lábaim előtt letett új hódolati esküt. Látom a felékesített diadalkapukat, melyeken útunk Kolozsvárra visszavezet. A szent Mihály-templom kapuja előtt áll a püspök teljes ornatusban, hogy a királyi székhez vezessen: de e tisztes főpapot nem hívják Martinuzzinak. Martinuzzi meghalt, s jóslom neked, erőszakos halállal. Dora, légy készen az ünnepélyes szertartásra!

– Felséges asszonyom! szívemből örvendenék szerencséjén, kivált ha sok vérbe nem fogna kerülni. De térdre borulva kérem azon kegyelmet, hogy könyörülve rajtam, visszatérő útjában a legelső kolostorba tegyen le, hogy ott idővel a fátyolt fölvehessem.

Izabella neheztelő tekintetet vetett a palotahölgyre; de az csak egy perczig tartott.

– Jer, leányom, keblemre – szólt anyai szeretettel ölelve meg Dorát. Igazad van. Mindkettőnk vezércsillaga a szerencsétlen szerelem: de különböző útakra int. Nekem uralkodni és küzdeni kell; neked némán szenvedni és lemondani. Sorsunknak engedelmeskedni vagyunk teremtve. Kövesse kiki vezércsillagát!