III. FEJEZET. Egy igazi embergyülölőről.

Lipót király alatt megcsinálták a törvényt, hogy Magyarországon le kell rombolni a várakat, – ne legyen buvóhelye a kurucoknak, – de hát a törvény is olyan, hogy csak akkor hajtják végre, a mikor lehet. A bünösre vár a törvény vasmarka, de mit ér a vasmarok, ha csak akkor tudja megfogni a bünöst, ha elébe kerül? A bünös várakról kimondotta a törvény, hogy el kell tünniök az ország mappájáról és a középkori lovagvárak, nagy nemzetségek sasfészkei a hegytetőkön egymásután omoltak romba. A nagyurak azért nem maradtak födél nélkül, a nemzetségek is tovább virágzottak, de mi volt az a régi élethez képest, a midőn a nagyurak saját ágyuikon hirdették a várfalakról örömüket vagy bánatukat? Igaz, hogy ezek az ágyuk olyankor is megszólalhattak, ha a nagyuraknak éppen haragos kedvük támadt, de hát éppen azért hozták a törvényt, hogy ne szóljon az ágyu, ha a várur megharagszik. Elnémul a fegyvercsörgés a hegytetőkön, a várnépség az oromról a völgybe költözött és a zordon katonák kard helyett az ásót kalapálták, ha élén csorba támadott.

A lovagregényeket a valóságos élettől átvette a költészet, mert a költők leginkább olyan dolgokkal szeretnek foglalkozni, a melyek jobbára csupán a fantáziákban élnek. A hold soha sem nézegette magát oly mélán a várudvarok mély kutjának fenekén, mint akkor, a midőn a várkutak már beomlottak. A várurak se nyargalásztak örökösen mellbeteg külsejü kisasszonyok után a maguk idejében, hanem bizonynyal pipázgattak, idogáltak, dalolgattak eleget ők is, a mint rendes uriemberekhez illik. A várakban találódtak megtermett menyecskék, bájos kisasszonyok, a kik nagyszerüen főztek, sütöttek, versenyt mulattak a férfiakkal, mint derék asszonyszemélyekhez való. De mikor a költők vették kezükbe a várak dolgát, az a sok gömbölyü, egészséges asszony mind semmivé lett. Vagy talán csak lesoványodtak valami varázslat folytán és lett belőlük a sarokszobában ablaknál üldögélő, oltárteritéket himező, ábrándozó és bánatos asszonyféle. Az ember az olvasmányai révén azt hihetné, hogy a régi lovagvárakban csak két dologról beszéltek: szerelemről és háboruról. Pedig én azt hiszem, hogy öltek ott disznót is fagyos télben és az asszonyoknak nagyobb gondjuk volt az ugorkás edényekre, mint a lantoló ritterekre.

De hát lehet, – minden lehetséges, még az is, hogy a költőknek van igazságuk a régi várak ügyében és én fantáziálok, a midőn a régi várak omladékai között nem csupán a sötét fenyegető bástyák, rettenetes kaszabörtönök és sinylődő foglyok merülnek föl a képzeletemben, hanem mozgalmas gazdasági udvar, a hol a malacok és baromfiak között a várur gyerekei szaladoznak együtt a parasztfiukkal; a hol a jókedvü várasszony számon tartja kedves tyukjának tojásait s a várur estenden egy hentes kedélyességével vakargatja meg az eledelüket habzsoló hizók gerincét.

A várak elpusztultak, a várurak eltüntek és igy nem igen tudható teljes bizonyossággal, hogy hol van az igazság. Azaz, hogy a várak nem mind pusztultak el… Lehet, hogy talán másfelé is meghagytak egyet-kettőt mutatóba a százhatvan vár közül, de annyi bizonyos, a törvény vasmarka nem ért el a határszéli havasok közé, a hol a Dunajec völgyében, sötét hegyek között állott egy középkorból megmaradott vár. Nizsder vára. Igaz, nem valami nagy vár volt, csak amolyan sasfészek, a milyennek valamikor a cseh rablók megrakták a felsőmagyarországi hegycsucsokat. Bástyái, tornyai nem igen voltak Nizsder várának, de voltak kemény sziklából épitett falai.

Régi krónikák szerint a vár különös fönmaradásának az a története van, hogy a várak lerombolására kiküldött bizottság nem tudta eldönteni, hogy tulajdonképpen hová is tartozik ez a vár, magyar földön van-e, vagy lengyel területen. A falu – egy nagyon rongyos kis tót falucska, – a hazáé volt és az odavaló tótokat a lublói szolgabiró huzatta deresre, ha éppen olyan kedve volt a lublói szolgabirónak. De hát ki az ördögnek jutna eszébe az a gondolat, hogy annak a rongyos falucskának a védelmére épitették volna a sastanyát a vár épitői. Épitette bizony azt a saját uri passziójából valamely régen megholt nagyur. Egyik nemzetség elpusztult a várból, a másik kihalt, de azért a sasfészek sohasem maradott üresen. Talán éppen Lipót király idejében lakott benne valami sokaranyu, sokezüstü ember, a ki ezen beszédes ércek nyelvén érttette meg a királyi komisszióval, hogy Nizsder vára nem tartozik Szepes vármegye területéhez, de még az országhoz sem, hagyjanak tehát neki békét.

A komisszió belenyugodott a dologba, a királynak is talán éppen másfelé akadt tennivalója, az ódon vár megmaradott éppen ott a Dunajec völgyében, a sötétlő Kárpátok között. A parasztok csendesen szántogatták a hegy oldalát, a lányok, legények itt is ugy daloltak, mint másfelé, ha rájött a sorja és az öreg emberek meghaltak itt is egyszer. A várban békés nemzetségek váltogatták föl egymást, soha sem jutott egyiknek se eszébe rárohanni az utazó kereskedőkre, vagy pörlekedő szomszédokra.

S igy Nizsder váráról nem sokat tudhattak a hatóságok. Egyszer egy bizonyos Alapi Salamon, – ez a nemzetség is lakta a várat, – nagyon megharagudott valamelyik szomszéd földesurra és haragjában hadat üzent neki. Engedett neki még időt arra is, – lovagias ember volt, – hogy a hadüzenet után összegyüjthesse a hadait. De a földesurnak nem voltak hadai, Alapi Salamonnak pedig volt csaknem százfőnyi várőrsége, fegyveres, kipróbált katonák mind. A földesur tehát megugrott a hadak elől és évekig nem mert hazakerülni. Ezen idő alatt Salamon is kifujta mérgét és a háboruból semmi sem lett…

A mi történetünk idejében is volt lakója a sasfészeknek, mint általában mindig. A vár falait nem döntötte le Lipót király törvénye, de antul jobban megviselte az idő. A mint az emberek nem élhetnek örökké, ugy nem örökkévalóság egy vár sem, bár sziklából épitették. A falak nagyrésze összeomlott, a tornyokat elhordta a Kárpátok felett átzúgó vihar. Nizsder vára a hegytetőn nagyon fogyatékos, leromlott ruházatban huzta meg magát. Vastag falai mindig közelebb és közelebb lapultak a földhöz, mintha attól féltek volna a falak, hogy egyszer egy nagy vihar mindenestől lesöpri őket a magasságból. Bagolynak, varjunak még mindig elég kényelmes tanya lett volna a vár, de embernek egy kissé különös lakhely volt. Mégis volt lakója e magános, elhagyott romnak, – igaz, éppen olyan lakója volt, a ki teljesen ide való volt. A nizsderi várurat Pogrányinak hivták. Többet nem igen tudtak felőle a környéken. Annak is igen tudós embernek kellett lenni, hogy a Pogrányi névhez még egy másik név is csatlakozik, – Sámuel. Egy felvidéki anekdota szerint az ilyen tudós embernek bátran adhatna plébániát a szepesi püspök.

Osztogatta-e a püspök a Pogrányi nevének tudói között a plébániákat, – azt nem tartozik ennek a történetnek a keretébe. Elég az hozzá, hogy a nizsderi várur olyan emberkerülő volt, hogy élő ember még nem látta soha szemtől-szembe. Ki volt, mi volt? A legendák, a melyek a láthatatlan emberről keletkeztek, sokat tóditanak, vagy elvesznek az igazságból. Utóvégre nem is lehetnek mind igazak a legendák, mert akkor nem is volnának olyan szépek. De hát a nizsderi várurról semmit sem jegyez föl a történelem és igy azt kell elfogadni, a mit rejtélyes személye felől a legendák mondanak.

Az a legenda azt mesélte, hogy Nizsder várának egyszer megholt az utolsó gazdája, bizonyos Kavaczky.

Ez a Kavaczky utolsó sarjadéka volt nemzetségének, a legislegutolsó. Utána már nem következett senki. A prémbundás ősök a vár folyosóin, a hol olajban, aranyrámába zárva élték második életüket, hiába pödörgették a bajuszukat, ráncolták a homlokukat, keményitették meg a tekintetüket. Az utolsó Kavaczkyt semmiképpen sem lehetett arra rávenni, hogy megházasodjon. De ha már megházasodott volna is, amugy bolondjában, vajjon mi lett volna a vége annak a házasságnak? Semmi esetre se lett volna valami jó vége, mert az utolsó Kavaczky nem volt egészen tisztaeszü ember. Hóbortos futóbolond volt, a ki végigtivornyázta az életét. A nizsderi várban évről-évre szólott a kranyokai rezesbanda. A muzsikusokat esztendőszámra fogadta, mint a cselédjeit és ugyanigy fogadta fel egyik-másik vendégét.

Eleinte még elvetődtek a várba a környékbeli urak, hatóságok. Kavaczky megszólaltatta a rezesbandát és csapra üttette a hordókat, a melyeket hosszu szekereken lengyel zsidók hoztak a hegyaljáról a nizsderi várba. Ennivaló vajmi kevés akadt a várban, hisz maga a várur hónapszámra avas szalonnán élt. A vendégei kedvéért néha elfogatott néhány sovány csirkét a faluban, a lovászlegények ilyenkor nagy hajrázásokat rendeztek a falusi tótok csirkéi után, mintha legalább is vaddisznókra vadásztak volna, de hát nem volt asszonyféle a várban, a ki a csirkét megsütötte, feltálalta volna. Az volt a jó szerencse, ha éppen a várban időzött volt Borocskay Gyurka, az északi részek utolsó ingyenélője. Ez a vidám, öreg korhely változatos élete folyamán megtanulta többek között a szakácskodást is. (Sok mindent kell annak tudni, a ki munka és foglalkozás nélkül akarja leélni a sorstól rája szabott esztendőket; legalább is kell annyi tudomány hozzá, mint a szolgabirósághoz.) No, hát Borocskay Gyurka fehér kötényt kötött maga elé, és naphosszat sütött-főzött a vár konyháján. A megyei urak, ha éppen Nizsderre vitte utjuk, nem is annyira a gazda után tudakozódtak, mint inkább Borocskay után. Felüzentek a várba, vajjon ott van-e Borocskay? Ha igenlő feleletet kaptak, jókedvüen irányitották szekerük rudját a sziklafészek felé, de Borocskay nélkül, elmenekültek még a környékéről is a várnak. Borocskay nélkül ugyanis semmi egyéb nem történt odafönn, mint végnélküli ivás. Ittak reggeltől estig, estétől-reggelig. Ha sok volt a vendég, a szerződött rezesbanda két csoportra oszlott, éjjeli és nappali csoportra. A bor soha nem fogyott ki a pincéből, folyt az néha patakokban a várudvaron, ha Kavaczkynak olyan kedve kerekedett. Még a cselédek is elszökdöstek lassan a háztól, vendég hétszámra nem akadt, Borocskayt időközben pincemestenek szerződtette valamelyik felvidéki püspök, az utolsó Kavaczky egyedül hallgatta a rezesbandát, a mely ilyenkor kedves nótáját fujta, a Rákóczi-indulót. Reggeltől estig a Rákóczit. Kavaczky keringőzött, csárdást táncolt, polkázott, a mi éppen eszébe jutott, mindent a Rákóczi dallamára. Ha kifáradt a táncban, ráorditott a cselédjeire:

– Mit tátjátok itt a szátokat! Menjetek iziben az országutra; a melyik hamarább elébem hoz egy kaputos embert, hordó bor a jutalma.

A cselédek azután napszámban lesték odalenn, az országuton a vendéget. Csakhogy akkorára már éppen olyan hire volt a nizsderi várnak, hogy elkerülték azt még a varjuk is. Kavaczky napról-napra veszitett az eszéből. (Mindig nagyon kevés volt neki belőle.) Rémes történetek keringtek felőle a vármegyében. Hogyan kényszeritette felhuzott sárkányu pisztolylyal a gyuvodai kántort az ivásra. A szegény ember ivott, mert a bornak nem volt ellensége. De utóvégre neki is elég volt és szökött volna valamerre a Rákóczi-induló elől, a melyhez Kavaczky verte a taktust. Igen ám, de nem volt merre szöknie. Fegyveres cselédek álltak az ajtókban, a kik lándzsát szegeztek a kántor mellének. Kavaczky töltött pisztolyt vont elő az asztalfiából és a kántort megcélozta:

– Iszol barátocskám, vagy meghalsz.

Mit tehetett egyebet a kántor? Ivott, ivott, a mig össze nem rogyott. Kavaczky (undorodott a részeg embertől) megrugta néhányszor, aztán mert nem ébredt, kidobatta a cselédségével az országutra.

– Ne lássam a dögöt, – mondta utálattal.

Mert a legnevezetesebb az volt az utolsó Kavaczkyban, hogy akármennyit ivott, sohasem volt részeg. Azaz hogy részegnek elég részeg volt (Ugy jöttem a világra – mondta néha elkeseredve), de tökéletesen nem tudta átengedni magát a mámornak. Nem birt vele a bor. A nehéz lengyel pálinkát, a melyeket kis fonott füzfavesszőből való takarókban szállitanak, ugy itta, mint a vizet. Egyik se volt neki elég erős. Minél többet ivott, annál inkább győzte. Csak az arca lett nagyon fehér hosszadalmas ivások után, de hát annak a ragyavert, gyérszakállu, feldult vonásu arcnak mindegy volt, hogy milyen a szine. Elaludt ott helyben a borozó-asztalnál, de csak félszemmel aludt. A rezesbandának akkor is fujni kellett a Rákóczit – igaz, csendesebb tempóban. Ha elhallgattak, nyomban felébredt az a nyugtalan lélek:

– Fujjátok, a rézangyalát!… – kiáltotta vadul. – Álmomban éppen egy svadron huszár élén lovagoltam Bécs városa ellen… Hogyan folytassam én most ezt az álmot?

A banda megszólalt, Kavaczky lehunyta a szemét. Látszott az arcán, hogy gondolatban igen nagyon keresgéli az álom folytatását, de hát az már nem jutott eszébe. Csóválgatta a fejét, aztán hosszu sarkantyus lábával elrugta maga elől az asztalt:

– Gazemberek vagytok, – kiáltott a bandára. – Mért nem hagytátok, hogy legalább álmomban bosszut állhattam volna az őseimért.

Valami korhely vándortanitó ugyanis egyszer kisütötte, hogy Kavaczkynak valamelyik ősét lefejezték Bécsben. A megbomlott agyában számtalan társa akadt a lefejezett ősnek és álmában mindig fej nélküli emberekkel társalkodott.

– Meglássátok – mondta olykor a környezetének – nekem se lesz jó végem. A bécsi udvarnak mindig utjában álltak a Kavaczkyak. Csuda volna, ha békén meg hagynák halni az utolsó Kavaczkyt.

A folytonos tivornyában mindig inkább megbomlott a Kavaczky agya. Különösen az bosszantotta, hogy nem tud vendéget kapni az asztalához.

– Hej, Borocskay – sóhajtott fel néha – pedig mennyi borocskámat megittad, mégis hűtlen lettél hozzám.

Ünnepnap volt, ha valamely vándor komédiás truppot, vagy effélét vettek észre az őrködő cselédek az országuton. Az asszonyoknak a váron kivül kellett maradni – asszonynak belépni nem volt szabad – a vásári kócevők pedig ittak, ettek, mulattatták a várurat, a mig az ebrudon dobatta ki őket végezetül.

A sziklafészek fenn a vén hegyen lassan-lassan elnéptelenedett. Pénze se volt már valami nagyon bőven az utolsó Kavaczkynak. A cselédség elszökdösött, a banda megfogyatkozott. A borkereskedő zsidók mindenféle hamis és olcsó borokat hoztak szekereiken a régi finom hegyaljai borok helyett. Kavaczky kezdett nagyon egyedül maradni…

… És eljött az idő, hogy a hires kranyokai banda annyira megfogyatkozott, hogy csupán egy vak ember maradt belőle, a ki a helikont fujta. Ezt a vak embert a többiek elfelejtették magukkal vinni, vagy az is meglehet, hogy ő maga nem akart menni. Öreg legény volt, közelebb a hatvanhoz, mint az ötvenhez. A Rákóczin kivül talán egyebet se tudott. Ezzel a kevés tudománynyal nem élhetett meg máshol, mint a nizsderi várban. Tehát ott maradt.

A cselédek nem fogtak vendéget az országuton, mert már nem voltak cselédek. Kavaczky egy zimankós téli este – talán éppen karácsony estéje volt – elkeseredve hallgatta a vak trombitást és egymásután üritgette a boros kupákat. Valami bolond gondolat motoszkált a fejében, az nem hagyta békén. A mig a vak trombitás meg-megpihent, hogy kifujja magát, Kavaczky szóba ereszkedett vele.

– Te, bátyikám, azon gondolkozom, hogy ha meghalnék, nem is volna senki, a ki eltemetne.

A vak ember megnyugtatta:

– Hát a szolgabiró mire való?

Kavaczky lehajtotta a fejét:

– Igaz, Péter bácsi, a szolgabiró arra való. Fujjad hát tovább…

Egy ujabb szünetnél aztán megint más jutott a Kavaczky eszébe:

– Igen ám, de nem volna, a ki megsiratna?

– Megsiratlak én, uram – felelt a trombitás.

Kavaczky beleegyezőleg bólintott:

– Ezzel is rendben volnánk.

Dühös havasi hóvihar zugott a vár körül, a kéményekben gonosz ördögök dudoltak bugó hangokon, az ablakok, ajtók megrecscsentek. Kavaczky egy ujabb kupa bor felhajtása után ezzel a szóval fordult a vak muzsikushoz:

– Arra felelj most nekem, bátyikám, hogy mit csinálnék a várral? Kire hagynám azt, a mikor még egy macskám sincsen? Kire hagyjam a várat?

Péter zenész erre a fogas kérdésre leeresztette a hangszerszámát. Világtalan arcával megrőkönyödve bámult maga elé. Ez a nagy kérdés olyan nagy kérdés volt, a mire hirtelenében nem tudott megfelelni. Nagyokat nyelt és hallgatott. Kavaczky titkolózva hajolt előre.

– Nem szeretném, ha a császár kezére jutna a vár. Ki tudja, mi történik Magyarországon vagy Lengyelországon? Hátha kiüt még egyszer a szabadság? Akkor ez a vár fontos pozició lehet, a hová a szabadsághősök befészkelhetnék magukat. Fontos hely volna ez, Péter bácsi.

Ábrándozva nézett a régimódi olajlámpába és az arcán egymást váltották fel a különböző indulatok.

– Szabadsághősöké legyen ez a vár, ha én meghalok… Ha én meghalok, – dünnyögte. – Pedig érzem, nemsokára meghalok. Talán még az éjjel.

Megborzongott, talpraugrott, rémülten nézett a vak trombitásra, a ki egykedvüen billegtette szerszámját.

– Bátyikó, – kiáltott rá – hallottad-e már azt, hogy valaki minden ok nélkül meghaljon? Csak ugy hirtelen meghaljon, mint a hogy a mécsest elfujja a szél? Hallottál-e már olyant?

– Hallottam, különbet is hallottam, uraság, olyant is hallottam, hogy valaki leszállott a szekérről, a melyen a lakodalmából jött és nyomban meghalt. Nyomban, uraság. Pedig még meg sem csókolta az ifju asszonyt.

– Mindig asszonyokról beszélsz – dörmögte rosszkedvüen Kavaczky. – Mi közöm nekem az asszonyokhoz? Én ugy születtem, hogy ne szeressem őket, hogy ne állhassam őket…

– Elég nagy baj az neked, uram, – sóhajtotta a vak trombitás. – Én bezzeg szerettem őket; nagyon szerettem azokat a fránya asszonyokat. És ha meggondolom, uraság, még most is néhanapság kivánja a mellem…

Kavaczky dühösen toppantott a sarkantyus csizmájával.

– Fogd be a szádat, vén szamár. Utállak, tudd meg, utállak… Most már az sem kell, hogy megsirass. Majd megleszek én a nélkül is. Hallgass, hallgass, nem akarok tudni se felőled. Takarodj a szemem elől, te vén szoknyakergető.

Kitárta az ajtót és kitaszitotta rajta a vén trombitást. A vén ember szokva volt Kavaczky szeszélyeihez, bolondságaihoz. Tudta, hogy öt perc mulva ujra szüksége lesz rá. Meghuzta magát a várudvar oszlopai alatt és dideregve hallgatta az odabévülről hangzó nehéz lépések döngését.

Egyszer ujra kitárult az ajtó. Kavaczky alakja jelent meg. Farasbőrbunda volt rajta, a vállán fegyver. Egy percig gondolkozva nézett a viharos téli égbe. A sötét fellegek, mintha közvetlenül a vár tornyai felett lebegnének, a zugó szél az arcába vágta a havat. Behuzta az ajtót maga után.

– Uram – kiáltott a zenész – hová mégy ebben a kisérteties időben?

– Megyek, – felelt Kavaczky. – Addig vissza sem jövök, a mig valakit nem találok, a kinek a váramat hagyhassam, mert én nem sokára meghalok.

Elhangzottak a lépései az éjben. A trombitás egy darabig figyelt utána. A vihar zugásán is áthallatszott a becsapódó várkapu döngése.

A legenda szerint a trombitás ekkor elaludt az oszlopok alatt. Arra tért magához, hogy Kavaczky a fülébe kiabál:

– Hé, ébredj vén arkangyal! Fujjad, fujjad, hogy beleszakadj.

A trombitás álmosan támolygott be a szobába. A vak emberek sajátságos ösztönével nyomban megérezte, hogy valaki idegen is van a szobában. Fujni kezdte Kavaczky kedves dalát és Kavaczky mély medvehangján dudolt. A trombitás először azt hitte, hogy talán megcsalja hallása. Kavaczky sohasem énekelt azelőtt. A trombitás fülelt, Kavaczky mindig hangosabb lett.

A trombitás csakhamar arra a különös tapasztalásra jutott, hogy Kavaczkyvel valami különös dolog történt az alatt az idő alatt, a mig aludt. Valami rendkivüli változáson ment át, a melyet még sohasem tapasztalt a trombitás. Mintha részeg lett volna Kavaczky? Az ördög bujjon belé, csak nem kapta le lábáról az ital? Mindig hangosabb lett és folyton többet beszélt ahhoz az idegenhez, a kinek a kupájához hozzáütötte a magáét.

– Soha se láttam még ilyen embert, mint te, komám. Senki ugy nem győzte asztalomnál a bort, mint te. Nem is vagy te talán ember?… Az ördög vagy, a ki eljött értem. Itt vagyok, pajtás elvihetsz.

Az idegen nem felelt se igent, se nemet. Csak a kupájával ütötte meg az asztalt. A nehéz ércedény döngött a diófaasztalon. Kavaczky kedvet kapott ettől a döngetéstől:

– Ugy van, pajtás, most már bizonyosan tudom, hogy te vagy az ördög. Mikor ott szembe jöttél velem a razsonykói mély hegyi uton a sötét éjszakában, mindjárt azt gondoltam magamban, hogy az nem lehet mindennapi ember, a ki éjjel csavarog a hegyek között. Előbb azt hittem, hogy rabló vagy, aztán meg, hogy szökött katona… Most már tudom, hogy egyik se vagy e kettő közül. Te vagy az ördög, a ki eljött az utolsó Kavaczkyért.

Az idegen még mindig nem felelt semmit. A vak ember pedig már szerette volna nagyon hallani a hangját, hogy megállapithasson valamit az idegenről… Fiatal-e vagy öreg? Tót-e vagy magyar? De az idegen hallgatott, némán ivott. Kavaczky ráförmedt a hallgatódzó muzsikusra:

– Fujjad, vén gazember, talán utoljára fujod. Elviszi az ördög az utolsó Kavaczkyt.

A vén ember fujta. A legenda szerint három napig fujta, mindig fujta a Rákóczi-indulót. De hát a legendák nem mindig mondanak igazat. Ám az is meglehet, hogy igazat mondanak. Elég az hozzá, hogy a rejtélyes vendég három napig mindig ivott Kavaczkyval. Versenyt ivott vele némán, kitartóan, mozdulatlanul. Kavaczky néha elkeseredve kiáltott fel:

– Tudom, – lihegte, – hogy ez a versengés azzal végződik, hogy letörök, beletörök… De könnyen nem adom magam, ördög komám. Meg aztán még mindig megvan az a reménységem, hogy én leszek a győztes. Az asztal alá iszlak, öcsém. A föld megnyilik és te kénköves füst között visszamégy oda, a honnan jöttél, a pokolba.

Rekedtes, tompa nevetés volt a felelet a Kavaczky szavaira.

A harmadik napon, – a vak ember már félig aludott és fujta, fujta még álmában is, – Kavaczky lebukott a székről.

– Végem van, hörögte.

Majd teljes tüdejéből orditani kezdett:

– Hé, emberek, cselédek!… Meghal a gazdátok.

A trombitás kitárta az ajtót és néhány cseléd futott a szobába. A cselédek egybehangzó vallomása szerint akkor Kavaczkyn kivül senki se volt a szobában. Némelyik képzelődő tót asszony látni vélte a szomszéd szoba nagy tölgyfaajtaját becsukódni, mintha valaki odarejtőzött volna előlük.

Kavaczky szederjes arccal feküdt a földön. A cselédek fölemelték és a medvebőr pamlagra fektették.

– Hivjátok a tisztelendő urat a faluból, – kiáltott Pohánka János, az udvaros.

Kavaczky révedezve nézett maga elé.

– Hivjátok, – mormogta, – de nem azért, mintha gyónni akarnék. Nekem nincs gyónni valóm. Nem vétettem soha senkinek, legfeljebb magamnak. De azért csak hivjátok el a tisztelendő urat. De hivjátok Korubányt is, a birót. Tanukra van szükségem, végrendelkezem.

A cselédek elfutottak. Valamelyik meghuzta a lélekharangot a vár tornyában. A harang szava vészesen, ijedten hangzott a havasok között. Kavaczky a medvebőrön hentergett:

– Most hal meg az utolsó Kavaczky.

Beletellett két-három óra, a mig a faluból a várba ért tisztelendő Kovik János és Korubány, a nizsderi biró. Tudták, hogy miért rendeli őket maga elé a várur. De ha nem is tudták volna a hirnököktől, megértették volna a helyzetet a folyton csilingelő lélekharangtól. Azt szakadatlanul huzták a Kavaczky rendeletére.

– Ha már nem szólhatnak az ágyuim a bástyákon, legalább ez a csengő hirdesse, hogy egy Kavaczky haldoklik, az utolsó Kavaczky.

A szomszéd szoba ajtaja nem nyilott fel az egész idő alatt, bár Kavaczky sokszor figyelé az onnan kihangzó lépteket. De az ajtó nem nyilott…

A várur arca lassan-lassan sötétkék lett. Csak a szeme égett, mint a parázs. A pap és a biró leverték csizmájukról a havat, Kavaczky hörögve emelte fel a fejét.

– Siessetek – kiáltotta. – Egy-két percem van már csupán. Abban a fali szekrényben van papiros, ténta. Korubány, ird, a mit mondok.

Kimerülten roskadt hátra. A szeme lecsukódott, tisztelendő Kovik János, a ki értett valamit az orvosi mesterséghez, sietve nyitotta fel a bekecsét. Szétfeszitette az ingét és elborzadva látta, hogy Kavaczkynak sötétkék a teste. Hátralépett.

– Vissza, emberek, – kiáltotta. – Itt a kolera…

A cselédek hátráltak. A szoba kiürült, csak a nyitott ajtón kandikált be néhány bátor ember.

Kovik Jánosnak ezalatt eszébe jutott, hogy nem egészen valószinü, hogy itt tél derekán, fenn a nizsderi sziklafészekben kolerában haldokoljon valaki. Kavaczky is megmoccant, valami torz mosolygás ült az arcára:

– Bolondság, tisztelendő ur… Csak egy kis mérgezés az egész, de most hagyjuk ezt. Hol van a biró?

A bocskoros falusi birót csak nagy nehezen tudta a pap becsalogatni az udvarról. Kavaczky intett neki.

– Irjad!

A biró reszkető ákom-bákomokkal irta, a mint Kavaczky meggondolt hangon, ünnepélyesen diktálta:

– Én Kavaczky György, Nizsder vár örökös ura, a legutolsó sarjadéka a nemes és vitézlő Kavaczky nemzetségnek, tiszta észszel végakaratomként rendelem…

Fölemelkedett a medvebőrről és kimeresztett szemmel bámult a szomszéd szoba csukott ajtajára. De az ajtó nem nyilott.

– Rendelem – ismételte.

A biró kezében nyikorgott a rozsdás toll. Tisztelendő Kovik János valami imádságot mormogott magában.

A haldokló folytatta:

– Hogy mindennemü ingatlanom, ingóságom és nizsderi váram örökségben szálljon egyetlen örökösömre…

A szomszéd szobából ekkor tompa, mély hang hallatszott:

– Pogrányi Sámuelre.

A biró ijedtében elejtette a tollat. A pap meghökkenve nézett a bezárt ajtóra. A mély hang mintha ott reszketett volna a nagy, borral fellocsolt terem fülledt levegőjében.

– Pogrányi Sámuelre, – ismétli Kavaczky erős hangon.

Hátradőlt. Inkább csak intett, mint mondta:

– Irjátok alá a neveteket.

Megtették, a mit parancsolt. Kovik János szép gömbölyü betükkel kanyaritotta oda a nevét a végrendelet alá. A falusi biró előszedte a tüszőjéből a községi pecsétet és megnyálazva, odanyomta azt is.

A haldokló ezalatt vonagló kézzel vonta le ujjáról nagy pecsétgyürüjét. A pap viaszt melegitett egy gyertyadarabkánál. Kavaczky odanyomta a pecsétgyürüjét. Aztán megkapta a tollat és nekivetette a papirosnak. A toll fröcscsögött, karmolta, tépte a papirost, de a haldokló nem engedte, a mig dülöngöző betükből össze nem állitotta a nevét: Nizsderi Kavaczky György, m. p.

– És ki légyen az a bizonyos Pogrányi Sámuel? – kérdezte Kovik tisztelendő ur.

Kavaczkynak hab jött ki a száján, vonagló kezével a szomszéd szoba ajtajára mutatott. A pap az ajtóhoz lépett és felnyitotta azt. Kitárta a szárnyas ajtót és benézett. Majd belépett, a biró kiváncsian furakodott nyomába.

A szobában pedig nem volt senki. Az egyik ablak nyitva. Az üres, butorozatlan szoba padlóján egy szál havasi gyopár feküdt. A pap felvette és megforgatta a kezében.

A másik szobából tompa zuhanás hallatszott. A pap és a biró berohantak. Az utolsó Kavaczky lefordult a pamlagról és holtan nyult el a szoba keményfa padlózatán.

Kavaczky mozdulatlanul feküdt.

A pap szivére tette a kezét. Aggodalmas arccal hallgatódzott.

– Megtért az örök nyugalomba, – mondta csendesen. Künn a cselédek hangosan sirtak, legalább egyszer kisirhatták magukat. Péter bácsi elővette a trombitáját és halkan fujdogálni kezdte a Rákóczi-indulót.

Az utolsó Kavaczky mozdulatlanul, némán feküdt a szoba közepén. Valami torz mosolygás jelent meg az arcán. Mintha azon nevetett volna, hogy őt még megsiratják.

*

A Kavaczky-ősök az ő torzonborz bajuszukkal, szakállukkal még egy darabig mereven bámultak az üres folyósóra. Aztán, – mert talán senki sem járt arra, – lehunyták a szemüket és aludni mentek sok százesztendős ébrenlét után. A legendának is vége szakadt, a hóbortos várurat eltemette a hatóság; a nizsderi vár állhatott tovább a kopasz hegy ormán, az ördög sem törődött véle.

De hát a legendának vége lett.

Korindesz Kálmán, a legelső lőcsei fiskális egyszer bejelenti a telekkönyvnél, járásbiróságnál és még mindazokon a helyeken, a hol gazdátlan ingatlanokat figyelemmel kisérnek, hogy a nizsderi várnak végrendelet szerint akadt uj tulajdonosa, bizonyos Pogrányi Sámuel személyében. Kornidesz ur rendesen elvégezte a dolgát, az utolsó Kavaczky végrendelkezése ellen sem volt senkinek kifogása, a nizsderi várral és környékével nem igen volt kedve törődni senkinek. Az uj gazda nyugodtan beköltözhetett hajlékába. Beköltözött és többé hir sem hallatszott felőle.

A kranyokai rezesbanda ősi szokáshoz hiven ebben az esztendőben is tiszteletét tette Szent-György napján, de a várkapuk csukva maradtak, nem guritottak hordó borokat a vár udvarára. És a rezesbanda elfujván a Rákóczit, eltávozott anélkül, hogy a várur ezüst huszasokat szórt volna közibük a toronyablakból. A megyebeli urak, korhelykedő szomszédok, vándorlólegények és ingyenélők (egyszer Borocskayt is elcsapták a hivatalából) hiába zörgettek a nizsderi kapukon. Mintha valami nagy bánat költözött volna a várba. A régi cselédek, a kik hajdanában egyebet sem csináltak, mint bort hordtak a pincéből és bortól elgyöngült vendégeket ápoltak a maguk módja szerint (Pohánka János udvarmester találmánya volt a jegesfürdő, a mely a holtat fölélesztette), az utolsó Kavaczky halála után éppen olyan jelentéktelen tótocskák lettek, mint azelőtt voltak. A sarkantyus csizmát, alabárdot, vitézi köntöst levetették és halinás, bocskoros tótok lettek ismét. A nizsderi várban esténkint nem raktak máglyát az udvar közepén dologtalan cselédek melegedésére, sőt a fáklyákat is eloltották, a melylyel a sötét hosszu folyosókat világitották. Ha világosság volt valahol, az legfeljebb csak egyetlen ablak eresztékein szürődhetett az éjszakába. A vak trombitás, a ki az uj birtokos idejében a kulcsári és várnagyi teendőkkel megbizatott, hiába világitott volna magának. Egyedül neki volt szabad belépni a várurhoz. Ő hozta föl a konyhából az ételt, ő közvetitette a várur parancsait a szolgálókkal. Tudniillik – és ez jellemző a legendákra, – éppen ellenkezője volt az uj várur a réginek. A mig az utolsó Kavaczky asszonyfélének még csak azt se engedte meg, hogy a vár küszöbét átallépje, Pogrányi Sámuel, a nizsderi vár uj birtokosa csupán asszonycselédeket tartott. Azok is valahonnan az alföldről kerültek ide. Még csak tótul sem tudtak. A vár gazdaasszonya, bizonyos özvegy Komárominé, helyre alföldi menyecske volt, a ki szörnyen lenézte azt a görbe országot, a hová a véletlen vetette. Két szamarat fogott a kordéjába, ha hébe-korban lejött a várból és a szamarak ugyancsak emelték a lábukat a takaros asszony keze alatt. A faluban és környékén csupán annyit tudtak az uj várurról, hogy Budapestről és Bécsből látja el magát mindennel. Ha Komárominé szamaras kocsija megjelent valahol, a melyen a jeles asszonyság bokorugrós szoknyában, szines kendőben, csizmában ült és cifra huszáros káromkodással nógatta a szamarait, akkor a nizsderi tótok még a szemük világát is odaadták volna az asszonyságnak. Talán nem csupán azért, mert az asszonyság zsebe mindig tele volt ezüst- és aranypénzzel, hanem azért is, mert Komárominé volt ezen a tájon a szolgabiró, pap, még több… A szolgabirónál is nagyobb ur volt ez az asszony. A pörlekedők között rendet teremtett, a veszekedő házastársakat kibékitette. Segitett a szükölködőn és köszönetet nem fogadott el érte:

– Sámuel ur parancsolta, – mondta egyszerüen.

A legnevezetesebb az volt a dologban, hogy Sámuel ur néha a legcsudálatosabb parancsokat adta. Mikor Veszelka János fenyőfa-fuvarozás közben pálinkával leitta magát és részegségében megverte a feleségét, a nizsderi várur erről is tudomást szerzett. Másnap legurult Komárominé kordéja a hegytetőről és Veszelka Jánost előparancsolta. (Nizsderen még éltek a vár régi cselédei, ingyenélői, – tulajdonképpen az utolsó Kavaczky jobbágya volt minden nizsderi lakos) – és ezek a régi cselédek tartották magukat a váruri parancsolatokhoz. Komárominé a szamaras kordéján felállott és Veszelka Jánost elitélte:

– Verjetek rá huszonötöt, a gazdám parancsából.

Az egykori várnépség megragadta Veszelka Jánost és rámérte a huszonötöt, akárhogyan tiltakozott is ellene. Komárominé a szamaras kordéról végignézte a büntetést, aztán ünnepélyes szóval kijelentette:

– Igy jár mindenki, a ki az erkölcsök ellen vét.

A szamaras kordé tovább gurult a hatalmas asszonynyal és a tótok alázatosan vették le a kalapjukat mindenütt, a merre gurult.

Máskor Kranyókán esett meg, hogy Krumpli György, egyszerü földmives abban találtatott, hogy a parasztokat mindenfelé uj eszmékkel az urak ellen heccelte. Ez a Krumpli György különben is gyanus ember volt. Megjárta Amerikát, csizmát hordott és vasárnap szivarozott. A parasztokkal semmi egyebet nem akart elhitetni, mint csupán azt, hogy egyenlőség van a világon. A kranyokai tótok egyenlők a nizsderi váriakkal.

Harmadnapra begurult Kranyokára a szamaras kocsi, rajta a pirosszoknyás Komárominé. Az egykori várnépség csakhamar összegyülekezett a kis kocsi körül. Az öregebb tótok tiszteletteljesen kérdezgették:

– Szép asszonyság, mit parancsol a várur?

Komárominé kihirdette a várur parancsát:

– Verjetek Krumpli Györgyre huszonötöt, mert vétett az igazság ellen.

Krumpli Györgyöt csakhamar előkeritették. Éppen csizma volt rajta és a szájában szivar. Igen hetykén, sőt kihivólag vitette magát az asszony-biró elé.

– Én gentleman vagyok, – mondta foghegyről. – Szeretném látni, hogy ki parancsol nekem.

– A nizsderi várur, – felelt Komárominé. – Verjétek rá a porcióját!

Az amerikai hiába tiltakozott kézzel-lábbal. Bizony lekapták a tiz körméről és a szamaras kordé saroglyájából előkerült az a bizonyos spanyol nádvessző.

A delikvens fogcsikorgatva türte a botütéseket, a melyeket maga a kranyókai biró mért reá. (Valamikor bandista volt Korubány János is.) Aztán talpra állott és ökölbe szoritotta a kezét.

– Megkeserülöd ezt nizsderi uraság! Megyek a szolgabiróhoz. Egy csapat polgárt nem szabad bántani.

Komárominé a szamaras talyigán már indulóban volt, de erre megállott.

– Verjetek rá még huszonötöt – kiáltotta.

Krumpli György megkapta a másik huszonötöt is. Akkor már magánkivül volt a dühtől, fájdalomtól.

– Ügyvédet fogadok, – orditá. – Majd megmutatom én nektek, hogy ki vagyok én?…

Komárominé egykedvüen vont vállat.

– Még huszonötöt, – mondta nyugodtan és meginditotta a szamarakat.

Megkapta-e Krumpli György a harmadik huszonötöt, az nem tartozik ennek a történetnek a keretébe. Csak annyi bizonyos, hogy a nizsderi várur saját külön szolgabirójának veszedelmes hire volt. Ez a kemény, tagos asszonyszemély kegyetlenül végrehajtotta az itéleteket, a melyeket odafönn a sziklafészekben a láthatatlan ember talán az ördög segélyével tartott meg. Nem történhetett semmi kihágás, rendellenes cselekedet három faluban, a melyről a nizsderi várur másnap, harmadnap tudomást ne szerzett volna. Mintha a boszorkányok ezüsttála lett volna a birtokában, a mely tálnak a tükörvizében meglátott mindent, a mi közel, messze vidéken történt. Különösen a részeges embereket üldözte. Az utolsó Kavaczky idejében, a mikor a bor patakokban folyt e tájon, nem igen akadt józan ember a Dunajec völgyében. Részeg volt ott még az utszéli fa is. A tótocskák, a kik különben se nagy ellenségei az alkoholnak, Kavaczky idejében mértéktelenül élvezték a szeszet. Ha a várban szólott a rezesbanda – már pedig az mindig szólott – boldog-boldogtalan ihatott az udvaron csapravert hordóból. A vár körül mámoros emberek támolyogtak. Kavaczky nevetve nézte őket az ablakból.

– Legalább elfelejtik még azt is, hogy élnek – mondta nagyvidáman.

Ennek a részeges időnek egyszeriben vége lett, a mint Kavaczky György lehunyta a szemét. A várudvaron többé nem csapoltak, a megmaradt bort egy kiszáradt hegyikutba öntette a vár uj tulajdonosa, mikor pedig észrevette azt, hogy a tótok rájártak a kutra, földdel behányatta. A borkereskedő lengyel zsidók hosszu szekerei hiába nyikorogtak ezen a tájon – Kavaczky már meghalt, a nizsderi várban tejet ittak és sohasem muzsikáltak.

De hát ki is volt a rendkivüli várur a ki egyszerre uj szokásokat, törvényeket hozott ezen a tájon?

A környékbeliek sokat tudtak róla, illetőleg semmit sem tudtak. Soha nem látta senki, vele nem beszélt senki. A várból egy földalatti, rejtett ut vezetett a külső világba. Lehet, hogy ezen az uton járt ki a várur a világba, ügyelni a tótocskákra, hogy pálinkát ne igyanak.

A cselédei csak annyit tudtak felőle, hogy pontosan fizette a bérüket. Az egykori trombitás – a kürtöt régen félretette, mert senki sem volt kiváncsi a Rákóczi-indulóra – világtalan arcával mozdulatlanul ült a folyosó sarkában. Aludt-e, nem aludt-e? Hogyan lehetett volna ezt tudni? Ott ült éjjel és nappal és a harangkonditásra siető léptekkel indult a régi tölgyfaajtónak, a mely mögött hajdan Kavaczky György mulatott és ivott. Régen volt… A várba olyan csendesség költözött, mintha kripta lett volna az, egy élőhalottnak a kriptája…

Néha azonban vendég is jött a várba.

Az a vendég se volt olyan vendég, a milyenek hajdanában mulatoztak a nizsderi várban. Rendesen éjnek idején jött lóháton vagy kocsin. Hatalmas, őszülőhaju férfiu volt, nehéz lépései döngtek a vár folyosóin, de soha hangosan nem beszélt. Özvegy Komárominé, a ki a várnagyi teendőket végezte, kiugrott ágyából és felzörgette a vak trombitást a folyosói oldalon át.

– Jelentsd, Péter bátya, hogy itt van Riminszky ur.

Riminszkyt mindig fogadja a nizsderi várur. Riminszky szerette a bort és az ő tiszteletére a várpince sarkából előkerültek azok a pókhálós üvegek, a melyeket még valamelyik régi uraság raktározott el. Özvegy Komárominé talpon volt egész éjjel és ha Riminszky ur megéhezett, Péter bátya az ablakból kiadta a rendeletet:

– Paprikás csirkét főzzetek!

Az ablak bezárult és Komárominé sütött-főzött, mintha nappal lett volna.

Riminszky rendesen hajnal előtt távozott a várból. Mikor zömök, zsuffa-lován lefelé léptetett a hegyoldalból, a vár valamelyik ablakában megjelent egy fehér kendőcske. Az lobogott a hajnali szürkületben mindaddig, a mig Riminszky alakja el nem tünt a hegyoldal bokrai között.

Krumpli György, az amerikai gentleman a ki megveretése óta sokat szaglászódott a nizsderi vár körül, egyszer szivarozva igy beszélt a kranyókai korcsmában:

– Furcsa urunk van nekünk odafönn a várban! Minek neki az a sok vászoncseléd! Minek neki az éjjeli lovas, a kitől olyan nehezen bucsuzik? Az ördög tudna eligazodni ezen a dolgon. A mult éjjel a vár alatt jártam… Egyszer, hogy, hogynem, csak elében toppan egy magas, karcsu, vadászruhás urforma. A hold gyöngén világitott, a bokrok levelét meg lehetett volna olvasni mellette. A vadász rámnéz, – nagy fekete szeme volt, – aztán hirtelen eltakarta az arcát egy fekete kendővel. Sietve fordult meg. Én még utána kiáltok: – Hó, megállj!… de már csak az üres levegőnek beszéltem, a vadász ur eltünt.

– Nos, hát mi van ezen csodálkozni való? – kérdezték a falusiak.

Krumpli György eloltotta nyálával a szivar tüzét és bagó alakjában a fogára nyomta. Nagyot serccentett és a levegőbe bámult.

– Hát csak az, – felelt, – hogy a vadász urnak nem volt se bajusza, se szakálla. A szeme meg olyan volt, mint egy asszonyé. A lábát is ugy rakosgatta egymás mellé, mintha asszony lett volna, nem férfi.

– Te bolond! Az ördögök játszottak veled! – szólt a kranyókai biró. – Miért járna nadrágban egy asszony? Mikor szoknyában is járhat?

Krumpli György fölhorkant:

– Miért, miért? Hiszen éppen ez az, a mit tudni szeretnék! Azt szeretném tudni, van-e bajusza a nizsderi várurnak?

A falusiak mosolyogva néztek össze, nevettek az amerikai ostobaságán. De Krumpli Györgygyel nem lehetett olyan könnyen elbánni, a mit a fejébe vett egyszer, azt végrehajtotta, mert különben nagyon keménynyaku ember volt. Még arra sem ijedt meg, a mikor negyednapra a korcsmai beszélgetés után begurult Kranyókára a Komárominé szamaras kordéja. A hatalmas asszony nagyon mérges volt és izgatottan parancsolta mag elé Krumplit:

– Te, amerikai, – mondta neki, – nagyon sok ostobaságot beszéltél már megint. A nizsderi várur azt üzeni, hogy befogjad a szádat, mert ha egyszer kipödri a bajuszát, akkor megemlegeted.

Az amerikai vállat vont:

– Hogy pödörje ki azt, a mi nincs?

Erre a vakmerő föllépésre a jó Komárominé nem tudott mit felelni. Valójában ő sem tudta, hogy van-e bajusza a nizsderi várurnak. Vagy ha tudta is, hallgatott róla. Megdöfködte a szamarait és kordéján elgurult. Az amerikai csufondáros nevetéssel nézett a termetes asszonyság után:

– Ő kelme is jobb szeretné, ha bajusza volna a gazdájának.

A tótok a fejüket csóválták:

– Ördöngős Krumpli György, – morogták. – Egyszer még csakugyan kisüti, hogy a nizsderi várban asszony lakik.

– Az bizony, még pedig szép asszony, – felelt az amerikai.

Dehogy is félt most már attól, hogy huszonötöt csapat rá a várur.

Nem is csapatott rá. Ellenben a nizsderi várbirtokhoz tartozott egy nagy erdőség is, tul a határszélen. Ennek az erdőségnek meghalt a gondozója, bár nagyon jó hivatala volt ott neki. Annyi fát lophatott, a mennyit akart, senki sem törődött vele. Krumpli Györgyöt ezzel a hivatallal kinálta meg a teljhatalmu Komárominé.

– Eregy oda, Gyurikám, – mondta neki nyájasan.

Gyurikám a fejét vakarta:

– Nagyon messzire van, – felelt ravaszul.

– Nem hozhatjuk közelébb az erdőt.

– Az is igaz, – szólt az amerikai. – De sok a vaddisznó.

– Annál többet ehetsz vaddisznó-pecsenyét.

Az amerikai még mindig ellenkezett.

– Rámdől egyszer valami nagy fa. Soha sem lesz belőlem többé Krumpli György.

Komárominé erre már kijött a sodrából:

– Akkor se fogunk valami nagyon busulni utánad.

Az amerikai elnevette magát:

– No akkor már elmegyek abba az erdőbe. Nagyon utjába vagyok valakinek.

Komárominé megrázta a kezét:

– Derék ember vagy, Krumpli György. Lásd, már gondoltam is rád. Adok neked ajándékot előre.

S szoknyája mély zsebéből egy kis ezüst tükröt vont elő.

– Ebben meglátod majd, hogy milyen nagyra nőtt a bajuszod.

A nagyszáju amerikai elköltözvén Kranyókáról, nem igen törődtek többé a nizsderi várur minémüségével. A várból bőségesen ellátták a környék szegény népét mindennel. Szükölködő nem igen akadt azon a tájon. Sőt, a mikor egyszer nagy szegénységében Kohn Móric, a kranyókai házaló zsidó levelet irt az Uristenhez, a választ erre a levélre is a nizsderi várból kapta meg. A házaló zsidó fölkiáltott:

– Nem is tudtam, hogy a Jehova a nizsderi várban lakik. Ezentul többször fölkeresem.

S igy levelezett az élelmes Kohn Móric az Uristennel a nizsderi vár utján.