IV. FEJEZET. Ancsurka cipőt kap.

Menjünk vissza Podolinba a vén Riminszky-házba, a hol Prihoda Anna, az anyátlan-apátlan tót leányka, havas télben menedéket talált, még pedig olyan menedéket, a hol örökösen lobogott a tüz a kályhában, sőt ennivaló is akadt bőven.

Hogy a szolgálói teendőkben nagyon ne erőltesse magát Ancsurka, arra elég gondja volt a két öreg cselédnek, Marcinkánénak és Miknek, a lakatosnak; a két öreg cseléd már annyira összeszokott, összetanult, hogy mellettük nem igen akadt tennivalója egy harmadiknak. De meg mintha vén, összeszáradt szivükbe valami napsugár utján különös gyöngédség lopódzott volna, a mely gyöngédséggel csak öreg emberek tudják körülvenni a gyermekeket. Ancsurkát egyenesen olybá vették, mintha az Uristen küldte volna ide nekik a zordon, néma ház mogorva csendjének a földeritésére. Egyszer Marczinkáné azt találta parancsolni Ancsurkának, hogy szellőztesse ki az ur bundáját, sapkáját. (Riminszky éppen valami hosszu utról tért haza.) Ancsurka engedelmeskedett és a nehéz farkasbőr bundát kiteregette az emeleti folyosó vasrácsára. Az öreg Mik, a ki ebben az időben valamely furfangos lakattal foglalatoskodott a kocsiszinben, a hol lakatosmühelyét berendezte, szájtátva bámulta a leányka cselekedetét. Aztán a haragtól kivörösödve dobta el szerszámjait.

– A szemem csal? – kiáltotta. – Mit csinálsz te ott, Ancsurka!

– A tekintetes ur bundáját teregetem.

– Az ördögbe! Hát Mik meghalt, eltemettétek már az öreg Miket? Hol van az öreg Mik? Hol? – kiáltotta. – Mik már nincs a világon? He?

Ancsurka ijedten nézte a mérges törpét. Mik, miután a szin különböző sarkaiba hajigálta szerszámait, földhöz csapta a lakatot, felboritott egy régi szerszámos ládát, lecsillapodott annyira, hogy elmondotta mindazt, a mit mondani akart. Határozottan és terjedelmesen a következőket adta elő az udvar közepéről:

– Jegyezd meg, leány, hogy az én uram, Riminszky ur holmijához csak nekem szabad nyulni. Egyedül, kizárólag csak nekem. Se Marczinkánénak, se másnak nem szabad még csak a csizmáját se megérinteni. Azért vagyok itt én, azért vagyok a szolgája Riminszky urnak, udvarmestere, lakatosa, kovácsa és a többi. Én vigyázok a zsebkendőkre, ingekre és a többire. Én vágom a dohányt, én szurkálom a pipát, én tartom számon a vasárnapokat, és ünnepnapokat. Ti nem tudtok semmit azzal a vénasszonynyal együtt. Kiváncsi vagyok, mit felelnétek, ha Riminszky ur meg találná kérdezni, hogy milyen nap is van máma? No, mit felelnél, te kis csirke? Felelj, beszélj, tedd le a vizsgát, aztán nyulj a Riminszky ur bundájához.

Ancsurka persze nem tudott feleni. Az öreg Mik diadalmasan rázta meg nagy szakállát.

– No hát Mik ezt felelné: Tekintetes uram, ma januárius tizenharmadika, a 40 katona napja vagyon. Ujhold vagyon és a Szaturnusz bolygó látható az égen. A százesztendős jövendőmondó szerint, mielőtt a nap lenyugszik, hózivatar lészen. Ezt felelné az öreg Mik, ha az ő gazdájának, nemes Riminszky urnak eszébe jutna kérdést intézni hozzá. Ti persze asszonyfélék a csirkeeszetekkel csak annyit tudnátok neki mondani, hogy csütörtök vagyon. Talán még annyit sem. Már most mit ér azzal az én gazdám, ha csak azt tudja, hogy csütörtök van? Semmit. Az ördögbe, éppen semmit. Hagyd ott rögtön azt a bundát!

A csinos szónoklatot Mik egy viharos kiáltással befejezvén, olyan iramodásba fogott karikalábaival, mintha legalább is egy vár bevételére indult volna. Pedig csak az emeletre igyekezett. A nagy kiabálásra még Riminszky is kinyitotta a szobája ajtaját. Egy pillanatra megakadt a tekintete az Ancsurka bocskorán, majd Mikhez fordult:

– Megbolondultál, hogy ugy kiáltozol?

Az öreg Mik lekapta vidrabőr kucsmáját deres fejéről és magyarázni kezdte a kiáltozás okát. Riminszky legyintett a kezével:

– Ugyan hadd el, vén bolond… Nem harap az én bundám.

A szeme akaratlanul odatévedt ismét azokra a nevezetes bocskorokra. Ancsurkának elvörösödött az arca, maga sem tudta miért. Riminszkynek összeráncolódott a homloka.

– Nem szeretem, hogy bocskorban jársz, leány – mormogta. – Bizonyosan ez is az apám bocskorai közül való, azokból a hóbortos bocskorokból.

Mik tiszteletteljesen szólt közbe:

– Tél van, tekintetes ur, mezitláb nem járhat.

– Fogd be a szádat – mordult rá Riminszky. – Járjon cipőben. Vegyen neki cipőt Marczinkáné.

Igy szólott Riminszky és becsapta az ajtót maga mögött. Az öreg Miknek szinte tátva maradt a szája a csodálkozástól. Hol arra a bezárt ajtóra nézett, hol az Ancsurka bocskorára. Csóválta a fejét, rázta nagy deres szakállát, aztán megint az ajtóra nézett és azután a bocskorra.

– Nem szereti, ha bocskorban jársz… dünnyögte. – A manóban! Hát miben járj? Cipőben, mint a kisasszonyok?

Elkeseredve nézett a bezárt ajtóra, aztán hirtelen ellágyulással fordult a leánykahoz:

– Jer, Ancsurka, segithetsz az öreg Miknek a Riminszky ur bundájánál. Segithetsz, annyit segithetsz, a mennyit éppen akarsz.

Igy jutott Ancsurka váratlanul cipőhöz.

De nem nagyon örült ám a cipőnek. Sajnálta a gyönyörü bocskorokat, a milyenben valamikor a királynék járkáltak, a mikor még a királynék is bocskort viseltek. Hiábavaló volt Marczinkánénak minden rábeszélése, hiába dicsérte munkáját Fintor Mátyás, a podolini suszter, a kit a leányhoz hivattak, Ancsurka vigasztalan volt a bocskorok miatt. Fintor Mátyás megsértődvén önérzetében, az ő kezemunkájának a lebecsülését látta a leányka szomoruságában.

– Menj, te kis béka! – förmedt rá. – Az első pár cipőt már csak hadd varrjam én neked. Tudom, ha ujra cipőre lesz szükséged, nem kell többé a Fintor munkája, hanem valami pesti svindleré. Ugy ám!… Vagy talán bécsié, mint már az a kisasszonyoknál szokás. A Riminszkyeknek az a bogaruk, hogy a lábára gondolnak legelsőbb is annak, a kit szeretnek.

A sánta suszter csak akkor vette észre, hogy mit mondott, a mikor már kinn volt a száján. Ijedtében körülnézett. Marczinkáné egykedvüen hámozott almát a konyha sarkában, mert ő süket volt. De az öreg Mik elkeseredve vetette hátát az ajtófélfának. Mogorván nézett a levegőbe, mintha igazat adott volna Fintor Mátyásnak. Ancsurka nem értette mindjárt a dolgot, de hát leány volt és lassan-lassan mégis csak megértette a Fintor uram szavainak jelentőségét. Az arca olyan vörös lett, mint a bibor. Még fehér nyaka is elpirosodott. Két nagy könycsepp jelent meg hosszu szempilláin.

– Aztán jó legyen az a cipő – mondta kényeskedve.

A sánta suszter letérdepelt előtte, kezeibe vette a lábát.

– Igenis, kezét csókolom – mondta gunyolódva. – Ámbátor nem dolgozom ilyen kisasszonyoknak, csak a főbiró ur kisasszonylányainak, a postamesternének, a patikárusnénak, kezét csókolom…

Ancsurka erre még pirosabb lett.

A konyhaajtó kinyillott. Riminszky állott a küszöbön bundában. Kedvetlenül nézte a susztert, meg a leányt. Mintha valamit mondani akart volna, de meggondolta magát.

– Elmegyek, Mik, – dörmögte.

A törpe a kapukulcshoz nyult és előrefutott kaput nyitni. Ancsurka, a mikor a hatalmas férfiut látta az udvaron végigmenni, megrázkódott és hevesen kezdett dobogni a szive. Valami különös érzés járta át.

– Szép lesz a cipő? – kérdezte Fintor Mátyástól.

A suszter felállott. Csunyán nevetett és gunyosan felelt:

– Szép lesz, kisasszonyka.

Három nap mulva elhozta Fintor a megrendelt cipőt. Ancsurka felpróbálta. Tizenkét gomb volt a cipőn, az orra hegyes, mint a kecsegéé, a sarka magas, hogy csak ugy ingadozott benne a sugár leányzó, mint a nád a szélben.

– Jaj, én szép drága bocskoraim – mondta sirva.

Fintor uram kedvetlen arcot vágott.

– Majd megtanulsz benne járni, ne félj. Ha az Uristen azt rendelte, hogy kisasszony legyen belőled, hát kisasszony leszel.

Marczinkánénak se tetszett valami nagyon a cipő-viselet.

– A macska rúgja meg, – dohogta. – Már csak szebb a bocskor.

Aztán sóhajtva tette hozzá:

– De hát ha az ur azt parancsolta, mit csinálhatunk akkor?…

Persze, hogy nem lehetett semmit sem csinálni. Sőt az öreg Mik, a ki Riminszky távollétében sokkal szigorubban ügyelt a házirendre, mint akkor, midőn az ur otthon volt, nagy patáliát csapott, a midőn Ancsurka egy délután előkereste régi bocskorait és titkon felhuzta a Fintor uram gombos cipellői helyett.

– Ez a hála? – kiáltozott az öreg Mik. – Felfogadtunk az utcáról, mint talált gyereket, most pedig ellenszegülsz Riminszky ur parancsainak, te béka?! Ancsurka, ne görbitsd el a szájadat. Nagyon kérlek, ne görbitsd el a szájadat!…

Ennek a szájgörbitésnek mégis megvolt az az eredménye, hogy Prihoda Anna egész nap viselhette a bocskorokat. Szomoruan sétálgatott a bocskorokban a nagy házban, mintha bucsuzott volna valamitől, mintha kedves halottja volna… Tudja isten, miért fájt olyan nagyon ennek a kisleánynak az, hogy többé bocskort nem viselhet? De fájt neki, mert még éjjel is felkelt ágyából és megtapogatta a bocskorokat.

– Még itt van, – suttogta magában és a feje alá tette. Erre kedves álmai voltak. Az anyja simogatta az arcát és becézgette. Egyszer még a toporci kovács is megjelent álmában, a részeges Korinszky. Ekkor nagyon józan volt Korinszky, – álomban mindenféle bolondságokat lát az ember, – s igy szólt hozzá:

– Némely tótocskákból gazdag tótocskák lesznek odaát az uj világban. Nagyon hiszem, hogy az a furfangos Prihoda kifundált valamit.

Igy szólott éppen a kovács és a nagy fa alatt állott bőrkötényében, a mely nagy fa alatt Rákóczi Ferenc üldögélt; – a hegyeken tavaszi virágok nyiltak és fehér báránykák szaladgáltak a réteken; az égen bárányfelhők uszkáltak, – a mikor a kapu nagyott csattant a Riminszky-házban.

Ancsurka nyomban fölébredt és ijedten felült ágyában. Sötét téli hajnal volt odakünn, talán havazott is, a szél dorombolva kóborolt a régi ház zeg-zugai között. A kapuboltozat alatt nehéz döngő lépések hallatszottak.

Riminszky mély hangja hallatszott:

– Megvarrták a cipőt?

Az öreg Mik szokásos bőbeszédüségével felelt:

– Igenis, meg. Fintor mester varrta, a legelső mester városunkban. Magam voltam érte, magam hoztam el és magam szóltam igy hozzá: Szép legyen a cipő, Fintor, mert Riminszky ur ezt parancsolta… Ne kiméld, varga a bőrt.

– No ezt éppen nem mondtam – dörmögött Riminszky. – Hát aztán?

– Aztán? – szólt Mik és Ancsurka képzeletben látta, hogy az öreg szolga milyen hősies állásba vágja magát, mert gazdája annyi kérdést intézett hozzá. – Aztán, kérem nemes uram, megvarrták a cipőt. Meg ám. Tizenkét gomb van rajta, megolvastam.

– Hát a leány?

– A bocskorai után bőg naphosszant, – felelt haragosan Mik.

Riminszky erre nem felelt semmit. Felment a szobájába és nehéz lépései sokáig visszhangoztak odafönn. Ancsurka hiába hunyta le a szemét, hiába próbálta folytatni az álmot ott, a hol elhagyta: Korinszky, a kovács, végleg eltünt a sötét éjszakában. Ellenben mindenféle más képek vonultak el előtte: az öreg Mik, a lakatos, a mint a kapukulcsot szorongatja, a méltatlankodó sánta suszter és végül Riminszky, a mint komoran néz alá a folyosóról. Igy kergették egymást a képek szundikálásában, a mig végre eszébe jutott az a fehér macskácska, a mely valami véletlen folytán a Riminszky-ház udvarába került. A kis macska tán a háztetőkön kalandozott és kiváncsi lett arra, hogy mit kalapál az öreg Mik örökösen a szinben. Ezt megtudni lejött a tetőről és Ancsurka nyomban foglyul ejtette, reáboritván a kötényét.

A kis macska igy fogságba esett és Ancsurkának egyéb gondja se volt ezentul, mint megédesiteni a kis fogoly rabságát. Elnevezte Ancinak, mert ez volt a legkedvesebb név előtte. Igy szólongatta valamikor az édesanyja, a mikor még nagyon kicsi volt. Egész nap dajkálta, táplálta, dédelgette. Az öreg Mik, a ki nem igen szerette, hogy ismét megszaporodtak a ház lakói, mindenáron arra akarta rábeszélni Ancsurkát, hogy bocsássa szabadon a macskát. Ő majd – tudniillik az öreg Mik – készit neki egy olyan lakatot, a melyet egész nap zárogathat, nyitogathat. De Ancsurka sehogy sem akarta belátni a csere előnyeit és Anci igyen továbbra is megmaradt a zordon házban, a hol együtt sétálgatott urnőjével és néha nagyon boldogan simultak egymáshoz.

– Én is olyan árva kis macska vagyok, mint te, – suttogta Prihoda Anna a macska fülébe.

Értette-e a macska azt, a mit Ancsurka sugott neki, nem lehet teljes bizonyossággal állitani. Csak az bizonyos, hogy nagyon odasimult az Ancsurka kebeléhez.

– Te vagy az én gyerekem! – sugta neki Ancsurka. – Te vagy az Anci, én pedig az öreg Prihodáné vagyok. Jer ide Anci, hadd csókoljalak meg!

Majd kérdezgetni kezdte halkan, szomoruan, a mint az anyjától hallotta egyszer:

– Hol van az apád! Mondd meg, hol van az apád?… Elment, elhagyott bennünket az a rossz apád. Talán sohase is jön vissza.

A macska álmosan hunyoritott a szemével. Hogyan tudott volna ő erre a rendkivüli kérdésekre megfelelni? Talán a podolini háztetőkről tudott volna egyetmást elmondani, de Toporcon már nem volt ismerős.

– Felelj, felelj, – biztatta szenvedélyesen Ancsurka, – te vagy az én gyermekem.

Riminszky ur betegen jött vissza abból az utból és se másnap, se harmadnap nem mutatkozott. Negyedik nap hirtelen igy szólott az öreg Mikhez, a ki mindenféle teákat kotyvasztott körülötte, a melyet Riminszky ur természetesn nem ivott meg. Tehát igy szólott:

– Valami macskát láttam annál a lánynál. Régen láttam már macskát; hozd el, Mik, hadd ugrándozzon itt körülöttem.

Nagyott ásitott a medvebőr-kanapén.

– A leány is bejöhet a macskájával.

Az öreg Mik hamarosan elővezette Ancit és Ancsurkát.

– Itt vannak, – mondta keményen, mintha valami fogháznak lett volna az őrmestere.

Riminszky tunyán intett.

– Üljetek le itt, – folytatta az öreg Mik. – Aztán játszatok itt.

Ancsurka kebléhez szoritva fehér macskáját, szorongva nézett körül a komor szobában. Nem igen mert megmozdulni. Anci is nagyon ijedtnek látszott. Az öreg Mik dirigálta a leányt:

– No, beszélj hát! Mit szoktál mondani a macskádnak? Mi neked a macskád? Nos?

Ancsurka szégyenlősen nézett a macskájára:

– Az én gyerekem…

Az öreg Mik elégedetlenül sodorta meg a szakállát, mint a ki nincs megelégedve a mutatványnyal.

– No és tovább? – szólt kemény hangon.

Riminszky ur ekkor megfordult a medvebőrön. Nagyon fáradtnak, szenvedőnek látszott.

– Ne féljetek! Te pedig fogd be a szádat, Mik. Lódulj, nem akarlak látni.

Mik erre a váratlan fordulatra azt hitte, hogy megnyilik alatta a föld. Körülnézett, háromszor is körülnézett, de senki sem mondta neki, hogy rosszul hallott.

Csendesen ódalgott kifelé az ajtón, mintha azt várta volna, hogy meggondolják a dolgot és mégis csak visszahivják. De nem hivta senki. Elkeseredve vonult le a mühelyébe, a hol egész nap olyan zörgést müvelt, mintha valamennyi rozsdás lakatját ezen a napon akarta volna kivégezni.

Ancsurka pedig leült a szoba sarkában a macskájával. Ott ültek sokáig csendesen, mozdulatlanul és folyton egymásra néztek. Folyton-folyvást nézték egymást, mintha beszélgettek volna valami rejtett dolgokról. Riminszky végre megunta a nagy csöndességet és fölnyitotta lezárt szemét.

– Szeretném, ha nekem is ilyen macskám volna!

Ancsurka alázatosan emelkedett föl a sarokból. Két kezébe fogta a macskát és Riminszky felé vitte.

– Tessék! – mondotta, de a szeme könybe borult.

Riminszky ránézett:

– Hadd el, nem kell a macskád. Csak játsz vele tovább… Játsz vele mindig. Aztán ide is be szabad jönni, ha éppen kedved tartja. Megengedem.

Ancsurka kezet csókolt Riminszkynek. Az megsimogatta a macskát a nagy tenyerével.

– Csak játsz vele mindig, – szólt. – Most pedig elmehetsz.

Riminszkyt valami kinzó reuma kötötte szobájához. Az öreg Mik minden tudománya kudarcot vallott, hiába főzte reggeltől-estig a mindenféle teákat:

– Ha lakat volna, a kakas csipje meg, majd elbánnék vele, – dörmögte elkeseredve, – de hát nem lakat!… Ha egyszer nem lakat, mit csináljak?

Riminszky ur még éjjel sem tudta lehunyni a szemeit. Kinjában még Rocskay Teofillal, a podolini körorvossal is összeveszett.

– Mit tudtok ti, doktorok? – kiáltozta haragjában, szokása szerint tegezve mindenkit, – semmit sem tudtok. Illetőleg sintérelni tudtok. Kezem, lábom le tudnátok vágni, de benn, odabenn egy beteg csontot nem tudtok meggyógyitani.

Rocskay Teofil zömök, elhizott, bölcsészkedő ember, volt, a kinek az volt a szokása, hogy leült a haldokló tótok ágya szélére és vitázott velük a mulandóságról. Illetőleg a tótok nem igen tudtak hozzászólani a dologhoz, de felelt és kérdezett helyettük Rocskay.

Riminszky dühöngése se hozta ki a sodrából. Szeliden összefonta kövérkés kezeit és áldott mosolylyal hallgatta. Csak a tegezése bántotta egy kicsit, utóvégre ahhoz még sem szoktatták a tótok. De filozófus létére könnyen segitett magán: visszategezte Riminszkyt.

– Mit ágálsz, ember? Mit hánykolódol, ugrándozol, rug-kapálsz? Sorsod meg van pecsételve, mint valamennyi földi halandóé. Itt hiába trémázunk, barátocskám, itt hiába jajgatunk, imádkozunk, sirunk; menni kell, ha a másvilági zsandár eljön értünk. Azért legjobb férfiasan viselni a bajt, a melybe keveredtünk. A gonosztevők közül is mindig az a szimpátikus, a melyik nyugodtan, bátran, félelem nélkül néz szembe a reá váró büntetéssel. A halállal vivódónak se szabad gyávaságot mutatni. Az egész néhány esztendei földalatti fogság. Néhány év alatt a legerősebb csontokkal is elkészülnek a férgek. Néked erős csontjaid vannak, Riminszky.

Riminszky dühében az asztalra csapott:

– Ördög bujjon beléd, doktor. Hát azt gondolod bolond fejeddel, hogy én tán meghalok? Egy rongyos kis reuma miatt! Azt gondolod rólam?

Rocskay doktor szeliden legyintett a kezével:

– Hallottam én már ilyent! Ne folytasd, Riminszky, tudom előre, mit akarsz mondani… Azt akarod mondani, hogy nem akarsz meghalni. Tudom, fiam, tudom. Senki sem akar. De senkit sem szokás megkérdezni erről. Magad is ismerheted a tót közmondást, – elég tót vagy magadért, Riminszky, – hogy Jarinkó, az erdei szellem köhint egyet és egy pár bocskor gazdátlan lesz a földön. Már most minden attól függ, hogy mikor köhint neked Jarinkó? Elmégy te is, mint a többi tótok.

Riminszkyt végleg kihozta flegmájából ez a cinikus beszéd. Összefonta a karját és a doktor elé állott:

– Hát te mi vagy? Nem vagy tót? – orditotta magából kikelve.

Rocskay Teofil angyali nyugalommal felelt:

– Ne ordits, bolond, ugy is megmondom. Hát igenis én nem vagyok tót. Semmiféle ivadékom nem volt az. Nekem köhöghet Jarinkó… de azért egyszer én is csak elmegyek, ebben nyugodt vagyok. Gondolhatod, nem szivesen. Magamfajta tudományos ember pedig már csak megpróbálkozik, hogy hosszabbra nyujtsa az életét, mint a tótokét. De hiába próbálkozik. Becsületemre mondom neked, nincs segitség. Uri becsületemre, Riminszky…

– Először is ne tegezzen az ur, – sziszegte Riminszky, mert már nem tudott egyebet mondani a rettenetes embernek.

A doktor komoly arcot vágott:

– Pardon, ezer pardon… Lássuk csak, miről is van itt szó? Arról, hogy egy beteg csontot kellene meggyógyitani, egy uj csontot kellene fabrikálni a régi helyett. Erre az a válaszom, uram, hogy ha én nem egy darab csontot, hanem csak egy mákszemnyi izületet tudnék ujjáteremteni, kicserélni az emberi testből, akkor meg volna oldva az örök élet titka. Annyit azonban tudok, hogy enyhitsem, esetleg elmulaszszam a fájdalmait.

Leült, receptet irt és igen komoly arccal ajánlotta magát.

Riminszky egy percig a doktor után nézett, aztán valami hirtelen ötlettől megkapatva, rákiáltott az öreg Mikre, a ki a sarokból álmélkodva hallgatta a doktort:

– Fuss a doktor után, jöjjön vissza.

Mik karikalábain még a kapu alatt utólérte Rocskay Teofilt. A doktor fejcsóválva jött vissza.

– Ugy látszik, még sem győztem meg egészen, hogy meg kell halnia, – dünnyögte, a lépcsőket kopogtatva elefántcsont botjával.

– Nekem is, doktor ur? – kérdezte ijedten az öreg Mik, a ki mellette ballagott. – Megvallom, még sohasem gondoltam a halálra.

A doktor különös mosolylyal nézte a Mik hosszu, deres szakállát.

– Kár lesz a szakálladért! – mormogta. – Egyébként elég érett vagy már.

Benyitott Riminszkyhez:

– No, mit akar még az ur? – kérdezte.

– Mik, maradj odakünn, – szólt Riminszky.

Az öreg Miket módfelett meglepte ez a parancsolat. Még nem fordult elő, hogy gazdája, nemes Riminszky ur kiparancsolta volna őt a szobából. Vén fejében valami bolondos gondolat azt sugta, hogy Riminszky talán mégis megtudja a doktortól, hogyan lehet elsvindlizni a halált. Az a kutya doktor tán tud valamit, hogy olyan bátran mer beszélni Riminszky urral. Az öreg Mik se volt rest, hamar kihuzta fejét a vidrabőr-kucsmából és odanyomta a fülét a kulcslyukra.

Odabentről a gazdája akadozó szavát hallotta:

– Tudja, doktor ur, sok mindenféle bolondság megtörténik az emberrel. Néha még meg is szokott házasodni. Tegyük föl, ha egy ötvenesztendős ember megházasodik, számithat-e az arra, hogy házasságának gyümölcse legyen?

A doktor krákogott

– Hm, – dünnyögte, – sok minden függ attól az ötvenéves embertől. De ha olyan erős valaki, mint Herkules és legyen bár csak harmincesztendős, azokra a gyümölcsökre csak akkor számithat, ha a felsőbb természeti hatalmak is beleegyeznek a dologba. Mert, uram, ez sem biztos dolog.

Riminszky hümmögött valamit, olyan mély hangon, mint mikor a medve haragszik.

A doktor az ajtóból felelt:

– Ámbátor minden lehetséges…

Az öreg Mik ugy kapta el a fejét, mintha le akarnák vágni. Pedig csak a doktor koppantott rá a pálcájával, mikor észrevette, hogy hallgatódzott:

– He, vén betyár, tán te is meg akarsz házasodni? – kérdezte csufolódva.

Sietve kocogott lefelé a lépcsőkön, Miket pedig gazdája a patikába küldte a recepttel.

– Menj, öreg Mik, – mondta Riminszky ur különös szomorusággal. – Azt a leányt pedig küld föl a macskájával. Hadd mulattassanak.

Mik mérgesen ugrált lefelé a lépcsőn.

– Beteg, tisztára beteg, – dünnyögte. – Egy macska mulattatja! Szörnyű! Érteném, ha furfangos lakatokat szeretne látni! De egy macskát?…

Bekiáltott a konyhába:

– Ancsurka, vedd a macskát. Az ur hivat.

Ancsurka hamarosan előkereste a macskáját. Nem sokáig kellett keresgélnie. Ott aludt a meleg kemencén.

– Jer, Anci, – szólt hozzá, – Riminszky ur látni akar.

A két lábánál fogva megfogta Ancit, ölébe vette és megigazitotta a kék szalagot, a melylyel tegnap óta földiszitette a macskát. Vidám, fürge lépésekkel futott föl az emeletre, mint a ki tudja, hogy kedvesen látott vendég.

A Riminszky szenvedő arcán valóban valami játszi mosoly futott keresztül, a mikor a leányt meglátta macskájával. A sarokba már oda volt dobva egy nagy medvebőr. Ugyan ki dobhatta oda előre? Talán az öreg Mik? Nem, Mik nem gondol az ilyesmire.

Riminszky a medvebőrre mutatott:

– No, üljetek oda és játszatok.

Leültek és játszadoztak a maguk módja szerint. Ancsurka halkan kérdezgette a macskát:

– Te vagy az én gyerekem?

Mindjárt felelt is a macska helyett:

– Én vagyok a te gyereked.

– No hát akkor mondd el, mit csináltál máma?

– A kemencén aludtam, édesanyám.

– A háztetőn voltál-e?

– Voltam, voltam, ne haragudj, édesanyám. Csak az orromat dugtam ki a padláslyukból. Juj, de hideg van odafent. A konyhán jó meleg van.

– Hát a torkoskodással hogy vagyunk?

– Ma nem torkoskodtam.

– Akkor jól viselted magad. Akkor az én gyerekem vagy.

Mire az öreg Mik visszajött a patikából az orvossággal, Riminszky ur már ott ült a kanapén és nevetett.

– Ördöngős macskája! – kiáltotta és mindig nevetett.

Az öreg Mik földhözvágta a sapkáját:

– Bizony ez egy ördöngős macska! – tóditotta. – Az ördögök kuglizzanak a fejemmel, ha láttam valaha ilyen macskát. Becsületemre, kitünő macska.

Riminszky még mindig nevetett és ugy kérdezte Ancsurkától:

– Hát ki a te gyereked?

– A macskám, – felelt Ancsurka.

– Hát te ki gyereke vagy? – folytatta Riminszky.

Ancsurka behunyta a szemét:

– Senkié. Én árva vagyok.

– No, azért ne sirjál, majd csak valahogy gondoskodom rólatok… Az az ördöngős macskád csaknem meggyógyitott.

– Az az ördöngős macska! – üvöltötte az öreg Mik és már rohant is az orvosságos üveggel, hogy ezer darabra zuzza azt.

Neki ugyanis az volt a fölfogása, hogy a ki orvosságot használ, az bizonyosan meghal. Azért összetörte az üveget, de még sem volt teljes az öröme. Ezen a napon elgondolkozva ült a szinben rozsdás lakatjai között és ha a jó Isten megengedte volna valakinek, hogy belelásson az öreg Mik vén koponyájába, ott a következőket látta volna:

A mühelyben található legnagyobb lakat Riminszky ur alakját vette föl, egy négyszögletes, furfangos záváru a Rocskay doktorét. Marczinkánét egy kimustrált, két darabban heverő ócska lakat képviselte, mig egy vadonatuj, kis lakat, a melyet az öreg Mik nem a furfangosságáért, mint inkább a csinosságáért vásárolt meg a legutóbbi országos vásáron, Ancsurka volt. A macskának nem volt külön lakatja, az együtt volt Ancsurkával a csinos lakatkában.

Az öreg Mik kezében a kalapács és a kalapács olykor végigkopogtatja a lakatokat. Végig valamennyit, mindegyiket más és másféle érzelemmel. A lakatok is másféleképpen szólnak a kalapács alatt.

Mikor végigment valamennyi lakaton, akkor nagyot csap a kalapácscsal a lakatos-üllőre. Kettőt, hármat, négyet.

Mert az üllő, ott benn a vén koponyában, az öreg Mik alakját öltötte magára ezen a gondolat-teljes délutánon.