V. FEJEZET. Ki is volt hát a nizsderi várur?

Annak a rejtélyes várurnak a történetét, a ki a nizsderi sziklafészekben lakott, a következőkben lehet összefoglalni:

Sok esztendővel ezelőtt Heidelbergában lakott egy becsületes órásmesterember, bizonyos Wart Sámuel.

Hogy Wart Sámuel uram mennyire müvész volt a mesterségében, az nem tartozik ennek a történetnek a keretébe. Lehet, hogy nagy müvész volt a rugók és kerekek világában, de az is meglehet, hogy mit sem értett a mesterségéhez. Utóvégre Wart Sámuel uram e regénynek irója szempontjából teljesen eleget tett kötelességének akkor, a midőn kis emeletes házikót vásárolt és benne családi fészket alapitott. Bizonyos Klein Clara nevü leányzót vezetett az oltár elé, – a heidelbergi óriások nagyot ittak ennek az örömére és egy nagy rakás esztendő lemullott Heidelberga és az órás kis emeletes háza felett. Ezen esztendők alatt a sorsnak akaratából kis leánya született a szorgalmas órásnak és a leánykát Lizinek keresztelték. Furcsa is lett volna, ha nem Lizinek keresztelik. Utóvégre nem hivhatják másképpen egy heidelbergai órásmester leányát. Lizi lett a csöppség, kövérkés, kékszemü és szőkehaju csöppség és Wart Sámuelnek kimondhatatlan volt az öröme. Azért a csöppségért élt, halt. Midőn a rugókat igazgatta a beteg órákban, lelki szemei előtt a Lizi kék szeme ragyogott. A kerekek halk zörgésében a Lizi hangját hallotta. És midőn a felettünk kiismerhetetlen sors rendelkezéséből Wart Sámuelné belefáradt a háztartás gondjaiba és egy ábrándos alkonyaton, a midőn a hegyek felett ugy bucsuzott a napsugár, mint akár Goethénél, a hol a bús szerelmet énekli, – a csendes asszony elbucsuzott az idevalósiaktól, férjétől, a hozzátartozó rugóktól és kerekektől, valamint a kis Lizitől: elmenvén egy szebb, nyugodalmasabb, ábrándosabb világba, mint Heidelberga, a hol utóvégre is nem dalolnak a diákok éjnek-éjszakáján az utcasoron. Elment s a rugók tovább munkálkodtak, a kerekecskék forogtak, a diákok énekeltek, mert egy szegény egyszerü asszonynak az eltemetése nem szokott földrengést okozni. A királynék is meghalnak, hát még az órásnék! Lizike is kinőtt gyermekruháiból, Sámuel ur a rugókat mindig nehezebben fogta meg szerszámjaival és a kerekek, azok a bolondos kerekek olykor minden látható ok nélkül forogni kezdtek keze alatt. Igy multak az évek. A fiatal órásból öreg órás lett, Heidelbergában vénebbek lettek a házak és a diákok más nótákat énekeltek éjjelenkint, mint valamikor énekeltek.

S egyszer – a midőn már igen sok esztendő elmulott – az öreg órás estebéd idején igy szólt Lizihez:

– Mi magunkban vagyunk és a házunk sokkal nagyobb, mint hogy ketten meglakjuk minden szobáját. Nekem elég egy sötét zugocska is, a hol fáradt szemem megpihentetem.

– Nekem elég egy másik zugocska, – felelt alázatosan Lizi.

Az öreg órás habozva, csendesen igy folytatta:

– A szomszédaink és ismerőseink kitünő kenyérkeresetre tesznek szert azzal, hogy diákokat fogadnak a házukba. Mondd, Lizi, nem volna kedved hozzá? A rugókat és kerekeket mind nehezebben látom, a boltocskát maholnap becsukom, mert legfeljebb karácsonykor téved vevő boltomba. Próbáljunk megélni ugy, mint a heidelbergaiak már számos esztendő óta élnek. Egy-két diákot veszünk házunkhoz és csendesen éldegélünk.

Lizi – ebben az időben már igen tömör szőke hajzata volt és csak a rugók és kerekek embere nem látta meg, hogy arcának olyan szine van, mint a hamvas őszi baracknak – Lizi, mondom, nem ellenkezett. Utóvégre a diákok olyan ábrándosan énekeltek néha az utcasoron, hogy kedves álmai lettek e daloktól. Miért haragudott volna a diákokra?

Ezen beszélgetés után nemsokára meghirdették, hogy két komoly és rendes magaviseletü diák urat hajlandók volnának házukhoz fogadni. A hirdetés után következő napon már jelentkezett is egy tagbaszakadt, egészséges arcu, rövidszakálu fiatalember. Egyebekben semmiben sem különbözött a többi diáktól. Az akkori idők divatja szerinti sapkát viselt, pipa volt a kezében. Csak a kutyája volt valamiképpen másféle, mint a milyent Heidelbergában láttak. Lompos, fehérszőrü, középnagyságu kutya volt.

Bemutakozás helyett átnyujtotta a névjegyét Lizinek, a ki ajtót nyitott a csönditésre. Azon a névjegyen csak ennyi volt:

Kavaczky de Nizsder.

A látogató ezzel mintha be is fejezte volna jövetele célját. A lompos komondorra mutatott:

– Ez majd szerez lakótársat!

Igy szólott különös nyugalommal. Lizi megnézte a kutyát, megnézte az embert és semmi jót nem látott rajtuk. Kavaczky de Nizsder lehetett igen tisztességes férfiu, de a kutyája az semmiesetre se volt a jó kutyák közül való. Igen alattomos, ármányos ebnek látszott, a mely szaglászva dugta be az orrát a házba, a mint a kaput kinyitotta Lizi.

Lizi az ebet nézte és azt a kérdést intézte Kavaczkyhoz, a ki Nizsderről jött:

– És hogyan gondolja azt, uram, hogy majd az eb lakótársat szerez önnek?

Kavaczky furcsán mosolygott.

– Igen egyszerü a dolog, kisasszony. Ez a kutya magyarországi komondor. Ennek az ugatását nyomban meghallja minden magyar ember. Nemcsak meghallja, de meg is érti. S megtudja belőle, hogy ott, a hol ez a kutya ugat, ott magyar ember van. Igy kapok én lakótársat ehhez a lakáshoz.

Lizike furcsának találta az okoskodást, de mert igen kötelességtudó, jó leányka volt egyébként, szépen megmutatta a kutyás embernek a földszinti szobákat, a melyeket diákoknak rendezett be az órásmester.

Kavaczkynak módfelett tetszett a szálás. A vasrácsos ablakok, bolthajtásos vén falak különösen megnyerték tetszését.

– A gyermekkoromat is éppen ilyen falak között töltöttem, – mondta.

Lizi kiváncsi volt a Kavaczky gyerekkorára.

– És hol lakott eddig az uraság?

– A nizsderi várban, – felelt nyugodtan Kavaczky. – Ott várur az apám, de a multkoriban összevesztünk, hát eljöttem onnan. Az öregur ugyanis nem egészen tisztaeszü ember.

Lizi, – igen jó leányka volt, – szemrehányólag vágott közbe:

– Ugyan, hogy beszélhet igy az édes apjáról?

Kavaczky furcsán nevetett. Felelet helyett a kutyája fejét simogatta és annak a mocskos bundáját nézte.

– Ez még magyarországi sár! – mondta végül, a kutyája bundájára mutatva. – Mit kérnek a lakásért?

Lizi ekkor elmondta, hogy apja beleegyezése nélkül ő semmit sem tehet, fáradjon el délután az uraság és akkor megállapodhatnak a lakás dolgában.

Kavaczky de Nizsder egykedvüen vállat vont.

– Otthon egy egész falura megalkudtam volna ennyi idő alatt, – mondta csendesen. – De azért eljövök, már csak a maga kedvéért is, szép kisasszony.

Lizi elpirult és többé nem látta olyan utálatosnak a juhászkutyát, a melynek Kavaczky füttyentett.

– Poprád! – mondta.

És a kutya hegyező fülekkel rontott utána.

Aznap délben igen nagy tanácskozás volt az óráséknál. Lizi elmondta tapasztalatait, a melyeket az idegen ur felől szerzett. Sámuel mester komoly arccal hallgatta.

– Hm, – mormogta, – olvastam valamikor, hogy furcsák a magyarok. Igen furcsa népség. Ám, ha előre kifizeti a lakást, véleményem szerint beköltözhet oda utálatos kutyájával.

– Csöppet se látszik művelt embernek, – vetette ellen Lizi.

Az órásmester egy lekváros gombócot tolt a szájába.

– Utóvégre csupa professzor urakat nem vehetünk ide. A szegény ember ugy rendezi be az életét, a hogyan lehetséges.

Lizi belátta apjának helyes gondolkozását és igy történt, hogy midőn Kavaczky de Nizsder délután ismét megszólaltatta a kapu-csengetyüt, az utálatos kutya társaságában, Lizi nem utasitotta őt el, hanem alkuba bocsátkozott vele a lakás irányában, a mint jóravaló, rendes lányhoz illik.

Kavaczky de Nizsder a sörtebajusza alatt furcsán nevetett, a mikor a Lizi aggodalmait hallotta a lakáspénz dolgában. Egy csomó aranypénzt markolt ki zsebéből.

– Akár egy esztendőre előre kifizetem, – mondta egykedvüen.

Egy pillanatra a leány arcába tévedt a tekintete. Aztán megfordult és megsimogatta a sarkában szaglászó ebet.

– Poprád, ezentul itt lakunk, – szólt a kutyához, mintha egy hozzá hasonló emberhez szólott volna.

Kavaczkynak igaza volt.

Az első este, a melyet uj lakásában töltött, meghozta neki a lakótársat, még pedig az első holdvilágos este. A hold magasan barangolt a heidelbergai csúcsos háztetők fölött és ábrándos sugarai enyhe fényt árasztottak a szük, kacskaringós utcácska kövezetére. Kavaczky a diványon heverészett és éppen azon elmélkedett, hogy tulajdonképpen roppant unalmas dolog az egész élet, a mikor Poprád, a lompos fehér kutya, jelt adott magáról. Jelezte, hogy ő is a világon van. Két első lábával felkapaszkodott az ablakpárkányra és teljes szivvel, odaadással vonitott a holdra, a melyet éppen észrevett barangolásában.

Kavaczky néhányszor rászólt a kutyára, de azt nem lehetett lebeszélni az égen uszó sajtról, egy olyan sajtról, a melynek szaga nincsen. Poprád el-elhallgatott, de aztán csak folytatta az éjszakai ábrándozást, a mely ábrándozás különös hangokat csalt ki belőle.

Kavaczky, – természeténél fogva igen lusta, nyugalomkedvelő férfiu volt, – megunta a kutya csillapitását, ez pedig nem hagyott fel az ábrándozással. Sőt mikor a hold felhő mögé rejtőzködött, hangos ugatással követelte vissza az égi sajtot.

Egyszerre azt veszi észre Kavaczky, hogy árnyék vetődik a szobába. Az árnyék ott maradt a szoba közepén, a kutya erősén ugatott és kaparta a falat.

Kavaczky végre fölemelte a fejét a divány karfájáról. A holdvilágos éjben egy fekete férfiu állott a függönytelen ablak előtt és látszólag nagy kedvteléssel hallgatta a kutya ugatását.

Kavaczky álmosan fordult el. Azt gondolta magában, hogy az éjjeli ember majd csak elunja egyszer az álldogálást és tovább megy. De bizony az nem mozdult. Sőt inkább halkan kopogtatni kezdett az ablakon, mintha mondani akart volna valamit a kutyának.

Az eb vigan csaholt, Kavaczky most már hiába figyelmeztette szeliden vagy szigoruan:

– Poprád! Csiba te, Poprád!

A Poprád ugatott, mintha fizették volna érte. Ugatott torkaszakadtából és legjobban szeretett volna kirohanni az utcára, és lábszárába kapni az idegennek.

Kavaczky, – végtére ő sem volt fából, – feltámaszkodott a diványról és néhány erőteljes rugással elkergette a kutyát az ablaktól.

– Mit akar itt, hé? – kérdezte mérgesen az idegentől.

Az idegennek széles mosolygás terült el az arcán:

– Azt a kutyát szeretném! – kiáltott be, tölcsért formálva tenyeréből.

Kavaczkyt nem hozta ki a flegmájából ez a beszéd.

– Majd mingyárt kinyitom az ablakot, aztán elviheti, – felelt és már nyitotta is az ablakszárnyat.

– Csipd meg! – kiáltott a kutyára hazai szokás szerint.

A kutya nem sokáig hagyta magát biztatni, egy-kettőre odafönn volt az ablakon, aztán kiugrott az utcára.

Az idegen ezalatt csendesen hátrahuzódott. Ugy látszik, igen komolyan fogta fel a dolgát. Négykézlábra ereszkedett és ugy fordult a kutya felé. Valami különös hangot hallatott, a mitől egyszerre megjuhászodott a dühös eb. Farkát lába közé huzva odalgott a fal mellett. Az idegen pedig, mint a ki teljesen bizonyos akar lenni dolgában, fejével néhányszor a kutya felé bökött és szüntelenül hallatta a különös hangot. A kutya szükölve hátrált.

Kavaczky elképpedve nézte a különös jelenetet az ablakból.

– Poprád! – kiáltotta. – Összetöröm a fejed, te becstelen dög.

De Poprádnak mondhatott már akármit. A kutyát tejesen megbüvölte az idegen különös magaviseletével. A Poprád szeliden lapult meg a fal mellett, majd mikor az éjszakai látogató talpraállott, hizelkedő farkcsóválással közeledett feléje.

– Hát most már viszem a kutyát! – mondta az idegen. Füttyentett a kutyának és halkan mondta:

– Poprád!

A kutya, – hja, ilyen a kutyabarátság! – szeliden, csendesen követte.

Kavaczky mérgesen vágta be az ablakot. Megsértett büszkesége nem engedte, hogy egy hanggal is visszacsalogassa hűtelen kutyáját.

Ámde hiába való volt minden büszkesége, valahogyan igen rosszul kezdte magát érezni, a mint a kutya és uj gazdája eltüntek az utca kanyarulatánál. Nyugtalanul sétálgatott fel és alá a szobában; valami nagyon hiányzott neki. Nézegette a szobasarkokat, bepislogott az ágy alá, mintha keresne ott valakit. De nem talált senkit. Senkit, senkit… Teljesen egyedül volt. S e végből elkeseredésében földhöz vágta a pipáját, majd lefeküdt és nyugtalanul aludt.

– Poprád, – mondta néha, de senki sem felelt neki.

– Poprád! – sóhajtotta.

Vajjon hol járhatott már akkor Poprád!

Reggel sietve öltözködött és a szabad levegőre vágyódott, hogy elfelejtse bánatát. Hát a mint kisietett a kapun, kit talál vajjon a kapusarok mellett üldögélve? Senkit mást, mint a hütelen Poprádot. A kutya farkcsóválva, ragyogó szemmel közeledett feléje. Kavaczkynak is nagyot dobbant a szive.

– A kakas csipjen meg! – kiáltott fel, a midőn magához tért csodálkozásából. – Hol jártál az éjszaka, te betyár?

Poprád persze felelt volna, ha tudott volna. Felelet helyett csak a lompos farkával ütögette a Kavaczky csizmaszárát. Mintha azt mondogatta volna, nagy hizelkedve:

– Ne haragudj, öreg. Nekem is vannak diszkrét dolgaim.

Kavaczky egyszerre igen jól kezdte magát érezni. Szétterpesztett lábbal, pipázgatva állott a kapuban, a kutya mellette guggolt, hegyező füllel. A jövő-menőkre legfeljebb csak annyit nézett Kavaczky, a mennyire egy fehér, lompos juhászkutya gazdája nézhet. Talán, ha a nagyherceg jött volna éppen arra, azon se csudálkozott volna jobban, mint a szomszéd pékmesteren.

Egyszerre fölemelte fejét Poprád és vigan elvakkantotta magát.

Kavaczky gyanakodva nézett abba az irányba, a merre a kutya orrát forditotta. Mintha valami uj veszedelem készült volna!… Nem, szó sem volt veszedelemről. Az utca végén kék ruhában, kis fehér kosárkával kezében, nyulánk, karcsu, fiatal hölgy közeledett. Kis kerek kalapja alól megcsillant aranyszőke haja a tavaszi reggeli napsugárban és Kavaczky ünnepélyesen emelte le kalapját:

– Jó reggelt, Lizi kisasszony!

Lizi mosolygott:

– Már ébren, doktor ur? A doktor urak nem koránkelők.

(Heidelbergában minden diák doktor volt hajdanában.)

A „doktor ur“ komolyan pislogott és fejét bólongatta hozzá:

– Én mindig korán kelek. Korán, mint a madarak.

Lizi kisasszony elmosolyodott erre a különös hasonlatra. Kavaczky de Nizsder minden inkább lehetett volna, mint madár. Azaz, hogy kakas-madár lehetett volna, pocakjával és vékony lábszárával.

Kavaczky nagyot szivott pipájából:

– Az éjjel nagy dolog történt, – folytatta és szemével hunyoritott Lizi kisasszonyra. – Az éjjel ellopták a kutyámat. De Poprád hűséges volt és szépen hazajött, mire megvirradt.

Lizi kisasszony, már mondtam, hogy igen jóravaló, rendes leányka volt, – nagyon elcsodálkozva hallgatta a Kavaczky előadását az éjszakai kutyalopásról. Későbben maga is megcsóválta szép fejét:

– Mindenesetre különös dolog, – mondotta.

S ezzel már eltünt a ház ajtajában. Kavaczky megelégedetten nézett utána egy pillanatig.

– Csinos teremtés, – dörmögte és lábait ujra szétterpesztette, kutyájára engedékeny pillantást vetett és pipázgatva nézegette tovább az utcai járókelőket, a mig a házból harangcsöndités jelentette, hogy odabenn ebédre tálaltak.

Kavaczky ekkor szobájába vonult és nagy érdeklődéssel várta az első ebédet. Az ajtó fölnyillot és Wart Sámuel, az öreg órásmester lépett be rajta.

Az órák mestere ebben az időben már olyan rövidlátó volt, hogy csak hosszas vizsgálódás után vette észre Kavaczky urat, a ki szarvasagancsos kését, ezüst kanalát már az asztalra készitette és mindenféle töltött káposztáról ábrándozott, a mint Heidelbergában ábrándozni szoktak a magyar diákok.

Wart uram az ő félszeg, alázatos modorában, félénken közeledett az asztalhoz és a Kavaczky bicskájára mutatva igy szólalt meg:

– Odafenn az emeleten is van kés, valódi ezüstkés, a melylyel a sültet földarabolni lehet. Legyen szerencsém, doktor ur. Tiszteljen meg, Kavaczky ur.

Kavaczky nagyott szivott a pipájából:

– Jól van, öreg bácsi. Én nekem egészen mindegy, – felelt egykedvüen, – de mi lesz a kutyámmal?

Wart Sámuel kedélyesen veregette meg a Kavaczky széles hátát:

– Ne busuljon, doktor ur. A Wart házában senki sem éhezik. Leányom is nagy kedvelője az állatoknak… Jelenleg három csiz énekel odafönn.

Kavaczky megrugta az asztal alatt fekvő ebet.

– Hé, Poprád! Jó lesz neked kendermag ebédre? Felelj az órásbácsinak! Szereted-e a kendermagot?

Poprád morogva huzódott el a Kavaczky husszucsizmás lábai közeléből.

– Azt mondja, – dünnyögte Kavaczky, – hogy csak a csontot szereti.

Wart Sámuel sokatmondólag pislogott gömbölyü szemüvege alatt.

– A kutya is jóllakik, doktor ur se marad éhesen. Legyen szerencsém. Tessék, tessék. Lizi se venné jó néven, ha doktor ur nem tisztelné meg asztalunkat.

Kavaczky tunyán nyujtózott. Előkereste a legjobb kabátját, a tükör előtt néhányszor megcsavarta a bajuszát.

– A kisasszony kedveért mindenre hajlandó vagyok, – dörmögte, – habár nem szeretném, ha a kutyám éhen maradna.

Wart Sámuel amolyan németes kedélyességgel lökte előre Kavaczky urat a kacskaringós lépcsőkön, a ki nem győzte egyre hangoztatni, hogy néki tulajdonképpen mindegy a dolog. Ezt többször elmondta és végül, a midőn az ódivatu ebédlőben voltak, a hol a falakon régi rézmetszetekben mindenféle fűstösképü férfiak, kisasszonyok lógtak szögeiken és az ablak mellett nagy zöld kalitkában három elkeseredett madárka ugrándozott és gubbasztott, a napfényről álmodozva, – az ebédlőben Kavaczky elfoglalta a számára kijelölt széket és többé semmi mondanivalója nem volt. Szórakozottan evett és mindig mintha valami kutyaugatást hallott volna a földszintről. Hallgatózott, elgondolkozott és midőn Lizi, – nagy fehér kötény volt rajta ezen alkalommal, – már a befőttes üvegeket fölbontotta, Kavaczky megnyugodva szólalt meg:

– Azt hiszem, mégsem a Poprád ugatott!

Ennyi volt mindössze az, a mit érdemesnek tartott kijelenteni. De ez a kijelentés is elég volt ahhoz, hogy az öreg Wart ur, a ki ebéd ideje alatt mindenféleképpen igyekezett vendége kedvében járni, végre felhajtsa azt a pohár óbort, a melynek szinében és illatában már régóta gyönyörködött, és megszólaljon, mint a ki már régen vár elmondani valójával:

– Nem szeretném, tisztelt doktor ur, ha félreismerné az öreg Wartot és házát. Mi becsületes, rendes polgáremberek vagyunk; mi familiáris emberek vagyunk; mi azt szeretnénk, ha tisztelt doktor ur otthont találna nálunk. Ugy-e bár, Lizi? Érezze magát nálunk jól; gondolja magában, hogy otthon van… Csak egyet kérünk – és ezt az öreg Wart Sámuel nagyon kéri öntől, – hogy a kaput éjjel nyitva ne hagyja…

Kavaczky, miután már nem hallotta azt a nyugtalanitó ebugatást, megengedte magának a következő kijelentést:

– Én nem járok el éjszaka, sem hozzám nem járnak éjszaka. Én és a kutyám ahhoz vagyunk szokva, hogy korán aludni menjünk.

Az öreg Wart Sámuelnek erre ugy felderült az arca, mintha most találkozott volna először az életben a boldogsággal. Ragyogó szemmel nézett a sajátságos Kavaczkyra és elfogódva kérdezte:

– És a dalokkal hogy van doktor ur? Barátja-e a daloknak, a melyeket a diákok fujnak az utcán és a korcsmákban?

Kavaczky álmosan hunyoritott:

– Nem hallottam dalolni.

Majd midőn látta, hogy Wart Sámuel a boldogságtól magánkivül tipeg a pohárszékig, a honnan egy pókhálós palackot vett a kezébe és nekifesziti az üveg fejének dugóhuzóját, – midőn ezt a nagy örömet látta a tunya Kavaczky, nem röstelkedett többé még a következőkre is kiterjeszkedni:

– A zenét se szeretem ám, Wart uram. Egyetlen hangszer a mit kedvelek, a kecskeduda.

Mintha valami nagy változás történt volna azzal a pókhálós palackkal, a melyet felnyitásra vett elő az órásmester. A palack, mintha időközben haladékot nyert volna Wart uramtól, érintetlen állapotban vándorolt vissza a pohárszék sarkába. Ott megállott mozdulatlanul, mint valamely pincebeli kis szellem, a ki az örök sötétségből napvilágra kerülve, idegenkedve látja maga körül a földfeletti élet zajgását.

Az öreg Wart ur szomoruan tette vissza dugóhuzóját hosszu bársonymellénye zsebébe.

– Kár, igazán kár – mondotta lehangoltan. – Lizi hárfázni szokott esténkint.

Kavaczky, a ki nagy figyelemmel kisérte a dugóhuzó eltünését, ennyit jegyzett meg:

– No, a hárfának nem vagyok éppen ellensége.

Wart ur aggodalmai azonban korántsem oszlottak el. Valamelyes mozdulatot tett ugyan a bársonymellény felé csontos, hosszu ujjaival, de az arca borus maradt. Majd szégyenkezve, félig elfordulva kérdezte:

– És az oboával hogy van, doktor ur? Az oboát gondolom, a melyet néha fujni szoktam, ha eszembe jutnak fiatalkorom emlékei?

Kavaczky összeráncolta a homlokát.

– Megvallom, nem igen ismerem ezt a hangszert – mormogta habozva.

Az öreg Wart Sámuelnek megcsillant vastag szemüvege.

– Ó, ha nem ismeri, okvetlenül megszereti. A legszebb hangja az oboának van: mély, szomoru, borus és ábrándos. Hallgassa csak meg…

Szokatlan fürgeséggel nyitotta fel egy ódon diófaszekrény elzárt fiókját és onnan sebesen elővette különös hangszerét. Néhányszor belefujt, majd valamely régi dalnak kezdetét fujta el, miközben szemét lehunyta.

Kavaczky beleegyezőleg bólintott:

– Jeles szerszám – mondta.

– No, ugy-e megmondtam előre? – kiáltott fel az öreg órásmester. – Az oboa és a hárfa hangjai zavarják meg csupán ennek a háznak a csöndességét. Csupán ezen ábrándos hangok töltik be ezen vén falakat. És még soha sem panaszkodott emiatt egyik szomszédunk sem. Ön sem fog panaszkodni, doktor ur.

A következő percben az oboa visszavándorolt a régi fiók mélyére és a dugóhuzó is eleget tett kötelességének. A pince pókhálós szelleme ott vérzett el a sötétes ebédlőben a régi rézmetszetek alatt, a melyek barna rámáikkal mozdulatlanul függtek a falakon. Egy nagy álló óra komolyan beszélgetett magában a sarokban és ingáját olykor megvillantotta kis házikójában. Az ablak melletti kalitkában néha halkan füttyentett valamelyik rabmadár, mintha csupán arról akart volna meggyőződni, hogy még nem felejtette el a zenét. Valahol, egy közeli toronyban rekedten ütött a toronyóra. Az óraütésre Wart Sámuel megmozdult az asztal mellett és a zsebében lévő rézórát hamarosan összehasonlitotta a sarokban álló nagy órával, a mely inkább valami öreg nagyapónak látszott, mint órának.

– Mindig mondtam, – kiáltott fel az öreg Wart – hogy a heidelbergi órák nem járnak pontosan! Ime, itt a példa…

Miközben beszélt, gyorsan tipegett a sarok felé, a honnan előhalászott egy vén botocskát, a mely olyan pontosan kezdett el kopogni az öreg órás kezében, mintha már a világ kezdete óta egyebet sem tett volna, mint mindig-mindig kopogott volna. Ugyanabból a sarokból előkerült egy igen régi fekete kalap, amely mintha csak abban a percben kezdte volna magát igazán jól érezni, a mikor az öreg órás fejére került, a hol kényelmesen elhelyezkedett… S a vén botocska kopogva vitte el az ódivatu szobából a régi kalapot.

Kavaczky de Nizsder, a mikor végre körülnézett, senkit sem látott mást, mint Lizit, a ki félig lehunyt szemmel üldögélt egy sarokban. Ott ült a szőke, fehérarcu leány és Kavaczkynak – az ördög igazodna el a férfiak észjárásán – egyszerre mindenféle régen látott képek merültek fel a lelkében. Bizonyos gyermekkori mesék jutottak hirtelen eszébe, a hol a mesebeli leányok éppen igy ülnek mozdulatlanul az elátkozott várban és várják megmentőjüket.

Kavaczky ettől a gondolattól annyira meglepődött, hogy szó nélkül kiosont a szobából s csak akkor mert nyugodtan fellélekzeni, a mikor odalenn heverészett végre a földszinti szobában kutyája társaságában. Szórakozottan simogatta a lompos komondort és a gondolatai mindenféle kocogó vén botocskák körül kalandoztak. Mintha a vén, rejtett ingáju órát is hallotta volna valahol, mint a hogyan a nagyanyó kötőtűinek zörgését halljuk a szomszéd szobából. S mikor már tulesett gondolataiban az öreg órásmester fején kényelmesen elhelyezkedő régi kalapon is, valamint a furfangosan eltünő és váratlanul megjelenő dugóhuzón, akkor eszébe jutott a sarokban ülő elátkozott hercegkisasszony.

S akkor haragosan rugta meg Poprádot, bár az semmi okot sem adott a rugásra:

– Az ördög vigyen el – dörmögte. – Legalább valami zenét tudnék játszani.

És mert semmiféle zenéhez nem értett, elkeseredetten nézte sokáig a sarokban meghuzódó Poprádot s dühösen megfenyegette:

– Összetöröm a fejed, ha még egyszer elszököl a háztól!

S nemsokára ezután felvidulva hallotta a vén botocska kopogását, a mint az utca felől a házba kanyarodott. Wart ur csendesen felnyitotta az ajtót és rejtelmes mosolylyal mondta:

– Ha kedve van, doktor ur, velünk töltheti az estét. Ma zenélni fogunk.

Kavaczky de Nizsder, a ki soha sem kelt föl fekvő helyzetéből a nélkül, hogy meg ne gondolta volna jó előre a dolgot, ezen akalommal gondolkozás nélkül talpra ugrott és megrázta a Wart Sámuel kezét:

– Imádom a zenét – mondta hevesen.

Aztán, miután Wart ur mögött bezáródott az ajtó, ismét kutyájára esett a tekintete. A lompos komondor mintha gyanakodva meresztette volna rá szemét a sarokból, megfenyegette az öklével:

– El ne szökj a háztól! – mondta.

Tehát azon az estén zenézés volt a régi házikó ódon ebédlőjében.

Kavaczky pipája társaságában meghuzódott egy sarokban és onnan komolyan hallgatta a dalokat, a melyeket Lizi kisasszony hárfakiséret mellett énekelt. Csupa régi német dalok voltak és Lizi teljes szivvel és lélekkel, ábrándozva dalolta a régies melódiákat. Csinos althangja volt és Kavaczky lehunyta a szemét a sötét sarokban, még pipáján is csupán azért szivott néha egyet-kettőt, hogy a pipa el ne aludjon. Wart Sámuel ur, az öreg órás ragyogó szemüveggel nézett hol Lizire, hol Kavaczky urra. Meggyőződése szerint az angyalok sem hárfázhatnak szebben odafönn az égben, mint a hogy Lizi hárfázott. A hárfa sajátos hangjai mintha egyenesen szivébe lopództak volna és az ottani kerekecskék között olyan zenebonát okoztak volna, a milyen zenebona némely óránál szokott előfordulni.

Mikor Lizi megpihent és a hárfa végső hangjai, mint valamely elmult álomnak emlékei, bongtak, visszhangoztak pillanatokig az ódon ebédlőben és az ebédlőben levő ódon s fiatal szivekben, Wart ur észrevétlenül ugy tette szájához az oboát, hogy megszólaltassa azon saját érzeményeit. Többnyire maga költötte azokat a dalokat, a melyeket fujdogálni szokott és éppen ez volt annak is okozója, hogy már sok esztendő előtt kilépett a városi polgár-zenekarból, a hol sehogyan sem akarták méltányolni, hogy Wart uram saját műveinek hódol az oboán, mig a többi hangszerek valamely más zeneszerző utmutatása szerint szólanak. Az oboa a legünnepélyesebb pillanatokban megfeledkezett kottáról, karmesteri pálcáról és minden zenei fegyelemről és olyan hangokat hallatott, a mely hangokra a jámbor polgár-muzsikusokban ágaskodni kezdett minden csöpp vér és a vasvillatekintetek azzal biztatták a helikonistát, hogy vágja hatalmas hangszerét az oboához. Áldatlan viszálykodások, gyülölködések és torzsalkodások magvát hordta magában az oboa gyakori megfeledkezése, mig elkövetkezett az az idő is, hogy Wart Sámuel urat legjobb barátja, a földsüket helikonista is elhagyta.

– Nem, Sámuel, nem – mondta ez a hallgatag férfiu, a ki foglalkozására nézve pékmester volt, egy zenekari próba után, a mikor Cornelius mester, a városi karmester az oboa feletti boszuságában végképpen összezilálta hosszu fürteit – a mi nem megy, az nem megy. Tisztelünk, becsülünk, mint polgártársunkat, de a zenét már csak bizd másra.

Wart Sámuel szenvedélyesen kiáltott fel:

– Ó, tudjátok is ti, mi a zene?

Az öreg órásmester azonban mégis legyőzetett a vitában és helyét a városi zenekarban bizonyos Raffaidesz Péter foglalta el, a kinek ugyan fogalma sem volt az oboázásról, de órás volt szintén. S mintha az oboával együtt a fiatal Raffaidesz szerencséje is felderült volna, csakhamar virágzani kezdett üzlete, mig az öreg Wartot végképpen elhagyta szerencséje. Bátran be is csukhatta volna boltját, ha meg tudott volna lenni a bolt és körülötte heverő beteg órák nélkül. Megesett, hogy unalmában szándékosan rontott el egyes órákat, hogy később megreparálhassa. Bezzeg Raffaidesz Péternek nem volt ideje unatkozni, volt munkája bőven. S ekkor történt meg az, a mely minden heidelbergai polgár előtt a legtermészetesebb esemény volt, hogy a győztes Raffaidesz egy napon megkérte Wart Sámueltől a leánya kezét.

Az öreg órás nagy felindulással hallgatta a fiatal órás kérését, majd makacsul megrázta a fejét:

– Nem, Raffaidesz barátom, addig mig én élek, szó sem lehet a dologról!… Nálunk kell tudni oboázni, nem ugy, mint a városi zenekarban, ebben a botfülü zenei bolondok gyülekezetében.

Raffaidesz Péter szomoruan ment el és többé nem mutatkozott. Hogy Lizi mit mondott a dologhoz, bizony azt nem igen kérdezte senki. De mégis szóba került egyszer az ügy, még pedig azon esztendőnek végső napján, havas Szilveszter éjszakáján, midőn visszagondolt az elmult év eseményeire, az eladott órákra, az órákhoz tartozó emberekre, üzleti barátaira és ellenfeleire. Ekkor jutott eszébe versenytársa, Raffaidesz Péter.

– Lizi – mondta csendes hangon – elfelejtettem neked mondani, hogy tavasz táján megkérte a kezed bizonyos Raffaidesz.

Ha az öreg órásnak nem lett volna olyan vastag szemüvege, mint a milyen volt, bizonyosan észrevette volna, hogy Lizinek az arca fehérebb lészen a rendesnél. De a dologról többé nem beszéltek, egy szót sem beszéltek. Wart uram azonban ettől a naptól fogva mégis megérezte valahogyan: igazi nagy szeretettel csupán a romlott órák csüngenek rajta, a melyeknek beteg csontjait ujakkal pótolja és tüdejüket kicseréli. A vén kopogó botocskához is jobban ragaszkodott ezentul és többé soha sem felejtette otthon, mint azelőtt, a mikor még volt, a ki figyelemmel kisérte, az öreg botocskát. Apa és leánya között igy keletkezett valamely láthatatlan, rejtett harag. Lizinek a hangját hétszámra nem lehetett hallani, dacára annak, hogy az öreg ember mindent elkövetett ujbóli meghóditására. Hangtalanul ültek egymás mellett és az öreg Wart néha elkeseredve sóhajtott fel:

– S még hozzá egy olyan ember miatt, a ki annyit se ért az oboához, mint egy tyuk, – mormogta, a mire Lizinek eleinte szokása volt sértődötten felállani és kimenni a szobából.

Később aztán lassan-lassan el-elmaradoztak a felállások vagy talán Wart uram felejtett el sóhajtani? Elég az hozzá, hogy abban az időben, a mikor Kavaczky de Nizsder hosszu pipája társaságában a régi ebédlő sarkába került és ott oly mozdulatlanul üldögélt, mint a török a Günsberger-féle dohánykereskedés cégérében, Lizi kisasszony és az öreg órás kibékültek és megegyeztek a zenei élvezetekben. Mig Lizi hárfázott és a hárfa mellé kellemes hangján bús ónémet románcokat énekelt, Wart Sámuel hajtotta két tenyerébe fejét. A románcok után az oboa komoly hangulatai töltötték el a csendes ebédlőszobát, a melyre változatlan nyugalommal bámultak a falakról a vén rézmetszetek. S az oboa hangjai Lizi kisasszonyt kényszeritették arra, hogy lehajtsa fejét és gondolkozzon, elgondolkozzon.

A mikor Kavaczky de Nizsder a sarokba került, többé fölösleges volt akár Lizinek, akár az órák mesterének ábrándoznia a zenén. Ábrándozott Kavaczky mindkettőjük helyett. Olyan mélyen elgondolkozott, hogy csak nagy későre vette észre, hogy az ólomkarikás ablakokon a hold szelid fénye lopózott a szobába. Ez a holdsugár egyszerre uj irányt adott gondolatainak:

– Nem hallom a kutyámat – mormogta hirtelen és fölemelkedett.

Wart uram szelid szóval csillapitotta:

– No még ezt a szonátát, doktor ur. Ettől kedves álmai lesznek – szólt és elfujta a szonátát.

Hallott-e valamit a dalból Kavaczky de Nizsder, bajos volna eldönteni. Annyi bizonyos, hogy nagyon látszott hallgatózni, de a figyelmes szemlélő azt is észrevette volna, hogy nem csupán a szonáta hangjaira hallgat, hanem valamely más hangokra is ügyel, a melyeket azonban nem hallott. Már percek óta megfeledkezett pipájáról, a mely elkeseredésében kialudt. S végül a zenei élvezetet is elfelejtve megköszönni, gyorsan ajánlotta magát. Wart Sámuel egy ódivatu mécsessel utána világitott a kacskaringós lépcsőkön, a melyeken sietve lépkedett lefelé Kavaczky.

A földszintre érve halkan füttyentett, de a füttyre nem kapott feleletet. Felnyitotta szobája ajtaját és a szoba üres volt. Illetőleg helyén állott minden butordarab. A taplósapka éppen ugy az asztal közepén hevert most is, mint a hogy Kavaczky odadobta. Csak a Poprád hiányzott a szobából, – Poprádnak nyoma veszett, eltünt, mintha a föld nyelte volna el.

Kavaczky elkeseredve dörmögte:

– Azok az átkozott románcok és ez az átkozott kutya!

Nem tudta hirtelen megállapitani magában, hogy a románcokra haragudjon-e inkább, vagy a hűtelen ebre, a mely bucsu nélkül elhagyta. Néhányszor még keservesen füttyentett, – hátha csak meg akarja tréfálni egy ármányos kutya, de Poprádnak hiába füttyentett.

Reggel, a midőn az utcára lépett, – mintha az ördög játszott volna vele – az első, a mi szemébe ötlik, semmi más, mint a Poprád lompos, fehér bundája, a mely sietve, nagy örömmel közeledik feléje az utca végéről. Kavaczky már megforditotta kezében a pipát. No lesz most ne mulass! De minden rossz szándékának egyszerre vége lett, a mikor Poprád a maga alamuszi modorában ránevetett.

– Hol jártál, te ördögök kutyája? – kiáltotta Kavaczky. – Hol töltötted ismét az éjszakát, te sehonnai?

Poprád felelet helyett körültáncolta Kavaczky uramat, mintha csak azt mondta volna:

– Ugyan hagyd el! Mit akarsz? Végtére is a tied vagyok.

Mintha csak valamely csalfa szeretőtől hallotta volna ezt a mondást. És csalfa szerető szokása szerint különböző hizelkedéssel vette körül gazdáját, a ki végre is nem tudott ellenállani az alattomos eb kedvességének és nagy meggondolással ugyan, de végtére mégis csak lehajolt, hogy megsimogassa Poprád lompos fehér bundáját.

De nem felejtette hozzátenni az intő figyelmeztetést:

– No megállj! Ezentul lesbe állok és letöröm a derekadat.

Poprád ezzel már nem sokat törődött. Nagyon vidám volt egész nap és még délutáni álmában is vigan vakkantott néhányszor, mintha vidám emlékek jutottak volna az eszébe.

Kavaczky a diványról gyanakodva nézte az álmodó kutyát.

– No megállj! – mormogta sötéten.

Azon az éjszakán lesbe állott Kavaczky. Egy jó furkósbotot vett a kezébe és meghuzódott a mély kapuszögletben. A hold sokáig késett ezen az éjen. A hazatérő diákok és korhelyek éneklése már régen elhangzott a sötét mély utcácskákban; az éjjeli bakterok, miután eddig a jókedvü korhelyek bolondos tréfái elől elrejtőzködtek a kapuk alatt, most már nyugodt biztossággal kopogtak végig alabárdjukkal a százesztendős köveken. Közel, távol semmi nesz. S ebben a nagy csendességben egyszerre csak kibujt a teli hold egy százesztendős ház mögül. Mintha a régi ház padlásán lett volna eddig elrejtve, mig elcsendesedik minden Heidelbergában. Enyhe fénynyel szórta be a néptelen utcákat, szelid világosságot gyujtva az öreg baktereknek az utcákon és a szerelmeseknek, a kik szobájukban ilyenkor felébrednek. S ebben a percben felhangzott a Poprád vonitása a ház felől. Vonitott hosszasan, majd néhányat csaholt. Kavaczky már csaknem megbocsátott neki mindent.

Ebben a percben az utca vége felől gyors lépések hallatszottak. Az akkori idők divatja szerint öltözött férfiu közeledett. A divat a bő Schiller-köpenyegnek hódolt és a nagykarimáju, tollaskalapoknak, a mely ruházatban éjjeli időben még a heidelbergai polgármestert is könnyen össze lehetett volna téveszteni valamely banditával. A férfiu halkan fütyörészve közeledett, könnyedén, vidáman, mint a kinek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a heidelbergai tornyokban már régen elütötték az éjfélt az órák. Mikor a kutyaugatást meghallotta, mintha meggyorsitotta volna lépteit. És Kavaczky leshelyéről egyszerre fölismerte benne a mult éjszakai férfiut.

Itt a zsivány – gondolta magában.

Az éjjeli férfiu megállott az ablak előtt és halkan, kedveskedve kopogott Poprádnak. A hűtelen eb erre elhallgatott és csak néha vakkantott boldogságában.

A köpenyeges ember ekkor az utca közepére állott és hosszasan nézett fel az emeleti ablakra.

Kavaczkynak összevacogott a foga. Ez a zsivány talán még az öreg órást is meg akarja lopni.

Ott állott és nem sokáig kellett várakoznia a kutya elhallgattatása után, hogy odafönn halkan koppanjon az ablaküveg. A köpenyeges levette kalapját és csendesen integetett, – lassan indult vissza, arra, a merről jött, csakhogy Poprádot ez a körülmény végtelenül kihozta sodrából. Dühösen kezdett ugatni és kaparta az ablakot, hogy csaknem betörte.

A köpenyeges halkan nevetett, az ablakhoz lépett és megnyomta. Poprád kimondhatatlan boldogsággal ugrott az utcára.

Ezt már Kavaczky se nézhette tovább. Teljes tüdejéből kiabálva ugrott elő a kapu alól:

– Rabló, zsivány! – kiáltotta és a furkósbotot feje felett forgatta.

Az idegen meglepetve fordult feléje. Nagy fekete szeme veszedelmesen szikrázott kalapja alatt. Mintha megmozdult volna a karja a köpenyeg alatt. Poprád a két férfi közé állott és busan ugatott.

– Hallgasson már – szólt magyarul a köpenyeges. – Nekem nem kell a kutyája. Ha kellene megtartanám magamnak. Csak aludni nem tudok nyugodtan komondorugatás nélkül. Azért viszem éjjel magammal.

Kavaczky dühösen nevetett:

– Azért nyit fel bezárt ablakokat? Azért kószál éjnek idején az utcákon, mert nem tud aludni? Köszönje az ur annak, hogy magyarul szólott, különben majd megkeserülte volna éjszakai kalandozását. Poprád! – kiáltott szigoruan a kutyára.

Az idegen halkan nevetett.

A kutya lesunyitott fejjel állott az utca közepén, nem tudta, mit csináljon.

– Poprád! jer ide! – ismételte dühösen Kavaczky.

A kutya az erélyes hangra néhány tétovázó lépést tett előre, aztán megint csak leült és az idegenre meresztette a fejét.

– Lássa, elvihetném, ha akarnám, – mondta most vidám hangon a köpenyeges férfiu, – de nekem nem kell másnak a kutyája. Gyermekkorom óta egy magyar tanyán laktam, a hol éjjelenkint versenyt ugattak a komondorok. Ezt a régen nélkülözött komondor-ugatást hallottam meg a minap erre jártamban s azóta nekem ugat Poprád éjjelenkint.

Kavaczky figyelmesen hallgatta a köpenyeges szavait. Majd hirtelen elkeseredéssel kiáltott fel:

– De ez még sem járja, uram, hogy igy elcsábitotta tőlem a kutyát, a melyet szeretek! Mondja, hogyan büvölte meg? Mióta önt látta, Popráddal nem lehet birni. Már csaknem arra határoztam magam, hogy golyót küldök a hűtlen eb koponyájába.

– Kár volna érte – felelt az idegen – nagyon jeles állat. Igazi példánya azoknak a magyar komondoroknak, a melyek a farkasokkal szoktak birkózni és farkasoktól erednek. Megveszem a kutyát.

– Nem eladó – felelt kurtán Kavaczky.

Az idegen ekkor közelebb lépett.

– Honfitárs, – szólt behizelgő meleg hangon, a mely lágy hangra Kavaczkynak oszlani kezdett haragja, – honfitárs, béküljünk ki. Igérem, nem csalom el többé kutyádat, csak engedd meg, hogy néha hallgassam jóizü ugatását, a mely gyermekkoromra emlékeztet.

Kavaczkynak se volt a szive kőből. Felelet helyett kinyujtotta a tenyerét. Az idegen belecsapott.

– Pogrányi Sámuel a nevem, – mondta az idegen.

– Kvaczk – felelt a másik, szokása szerint elharapva nevének néhány betüjét. – Szíjjunk el egy pipát!

Kinyitotta a kaput és Pogrányit előrebocsátotta. A hűtlen Poprád lesunyt fejjel közeledett. Farkát behuzta és félénken ódalogva azt látszott kérni Kavaczkytól, hogy bár oldalba rugná a csizmasarkával. De Kavaczky méltóságos volt, nem akart ilyen könnyedén megbocsátani kutyájának. De talán nem is tudott volna megbocsátani, még ha akart volna is.

Bevezette vendégét a lakásába. Pogrányi ledobta nagy kalapját, köpenyegét. Meleg tekintetü, olajbarna arcu fiatalember volt. Lángoló nagy szeme volt és göndör kis bajusza. Olyan férfiu, a kibe minden asszony, lányféle belébomlik. Kellemetes, lágy hangon beszélt és Kavaczky maga sem tudta miért, egyszerre ugy kezdte érezni, mintha már nagyon régen ismerte volna a fiatalembert, pedig bizonyos volt benne, hogy soha sem találkozott vele addig.

– Én egy hónap óta vagyok itt, – mondta Pogrányi – és unatkozva töltöm az időmet. Nem igen ismerek még itt senkit és folytonosan otthon járnak a gondolataim.

Majd a hazai dolgokról beszélgettek. Pogrányi elmesélte, hogy az édes apja pap egy alföldi mezővároskában. Fiatal korában maga is bejárta a német egyetemeket és azt szeretné, ha fiából is pap lenne.

– Hány esztendős vagy pajtás? – kérdezte Kavaczky.

– Huszonkettő, – felelt Pogrányi. – De azt hiszem, ha harminckettő leszek, még akkor sem teszek eleget édes apám óhajtásának. Hiába, nem szeretem a papi pályát. Magam sem tudom, hogy tulajdonképpen melyik pályához volna kedvem. Ha meggondolom, egyikhez sem. Egész nap álmodozva fekszem kis szobácskámban és estére sem keresem a bursok léha, zajos társaságát. A mi a bursokat mulattatja, azt én nevetségesnek, unalmasnak találom. A sört nem szeretem, bort soha sem iszom. Szeretek a folyóparton sétálgatni és nagyokat gondolkozni mindenféle semmiségeken.

Kavaczky a pipája füstjébe bámult.

– Akár csak a költők – dünnyögte.

Az ifju hátrasimitotta hullámos haját:

– Igazad van. Néha magam is azt gondolom, hogy költő veszett el bennem. Verseket irogatok, verseket olvasgatok. És ábrándozok, mindig ábrándozok…

– Hm – mosolyogta Kavaczky – tán szerelmes is vagy?

Pogrányi sóhajtott és nem felelt.

Kavaczky tréfásan csapott az ifju vállára:

– Csak rukkolj ki vele bátran! Nem haragszom már. Hiszen kétszer is elszöktetted szerelmed tárgyát!

Pogrányi elpirult, zavartan mormogta:

– Becsületemre, nem is tudtam, hogy tied ez a kutya. Azt hittem, a másé…

Kavaczky vállat vont.

– Sajnálom, az enyém.

Majd felállott és egy palack bort tett az asztalra. Már éppen önteni akart belőle.

– Igaz, most jut eszembe, hogy bort sohasem iszol. No, de a kedvemért megtehetnéd. Vén fiu vagyok én már. Az idejét se tudom, mikor multam el huszonkét esztendős. De engem soha se bántott a szerelem. Azaz, hogy… No mindjárt elmondom.

Koccintott fiatal barátjával.

– Hát én meg azért kerültem ebbe a német fészekbe, mert nemrégiben mindenáron meg akartam házasodni. Valami asszonyszemélybe botlottam és apám, a várur, szörnyen megharagudott. Előbb lecsukatott a vár pincéjébe, aztán pedig elküldött ide.

Pogrányi felsóhajtott:

– Boldog ember vagy. Bezzeg engem csukhatnának a legmélyebb pincébe, hiába való volna minden. Akkor is mindig csak arra gondolnék, a kit szeretek s a ki engem nem szeret.

Kavaczkyt nagyon mulattatta fiatal ismerőse szerelme. Maga is elgondolkozva kezdett nézegetni a szobát betöltő pipafüstbe, mi közben mindenféle képek alakultak ki a szürke fátyolból. A kis órásmester, a nagy óra és a pókhálós palack; majd egy szőke női konty.

– Szép, becsületemre, szép dolog a szerelem, – mosolyogta.

És hogy egyebet is mondjon, hozzátette:

– Csakhogy igen veszélyes. Ha nem volna olyan hideg és borzalmas a nizsderi várpince, ki tudja, talán magam is benne volnék a szerelem örvényében… De hát szerencsére elég mély az a pince.

Mondta és megelégedetten hörpintett poharából.

Odakünn virradni kezdett. Az ólomkarikás ablakokon szürke szemmel pislogott be a hajnal. Az alabárdosok az utcákon hazafelé kopogtak és valahol egy távoli toronyban, mint egy durcás gyerek, sirdogált magában egy kis harang.

– No megyek, pajtás – szólt Pogrányi felemelkedve.

Kavaczky két kezét nyujtotta az ifjunak:

– Gyere el máskor is. Én otthon ülő medve vagyok. Nem igen mozdulok sehová. Mindig itthon találsz.

Majd az ajtóban más jutott eszébe:

– Egyebet mondok! Költözz ide. A házigazdám ugyanis ragaszkodik ahhoz, hogy két diák lakjon nála. Tudod, fiatal leány van a háznál és az öreg ember azt tartja, hogy a lány érdekében jobb két diák, mint egy diák. A lakás elég tágas. Elférünk benne. Költözz ide, pajtás.

Kavaczky, mikor ezt mind elmondta, hamarosan leöblitette torkát egy pohár borral, mintha megjutalmazná magát a terjedelmes szónoklatért. Nem is várt egyebet, mint csupán azt, hogy Pogrányi elragadtatásában e hosszu beszédért legalább kezet csókol neki. Pogrányi pedig mozdulatlanul, habozva állott az ajtóban.

– Min gondolkozol? – dörgött Kavaczky. – Tán nem tetszik a lakás?

– Gyönyörü, a leggyönyörübb, a melyet láttam valaha, – mormogta Pogrányi. – Csak azt nem tudom, hogy Wart urnak, esetleg Wart kisasszonynak nem lesz-e ellene kifogása?

Kavaczky legyintett:

– No azok miatt ugyan bátran ideköltözhetsz. Az öreg Wart bácsi igen mulatságos ember. A leánya pedig… Eh, a leányok nem számitanak.

Kavaczky a kapuig kisérte barátját. Megállapodtak abban, hogy Pogrányi már aznap elköltözik régi lakásáról Kavaczkyhoz.

Kavaczky igen meg volt elégedve a dolgok ilyen fordulatával.

– Legalább a kutyámat sem lopják el éjszakánkint – dörmögte magában és jókedvében még a hűtelen Poprádnak is megbocsátott ebben a percben.

Későbben, a mikor hallotta a kacskaringós lépcsőkön lefelé kopogni az öreg botocskát, jókedvüen tárta ki ajtaját:

– Wart bácsi – kiáltotta. – Rendben van már a dolog, megmondhatja Lizi kisasszonynak, hogy találtam lakótársat. A kutyám fogta, a mint igértem.

– Nagyon derék, – felelt az öreg Wart Sámuel, ezt is igen gyorsan mondta, mert régi szokásához hiven siető lépésekkel tipegett a vén kalap és régi botocska társaságában órásmühelyébe, a hol a pontatlan heidelbergai órákat készült megjavitani. Tipegett, tipegett, mintha sok száz, meg száz rossz óra várná az ő reszkető kezét, pedig rossz órához már nagyon régen csupán ugy jutott, ha a mellénye zsebében ketyegő rézórából kiemelt valamely kis csavart csavart.

*

A zeneestélyek korántsem szüneteltek a Wart-házban, bár oda uj lakó költözött. Sőt ellenkezőleg, a zeneestélyek gyakrabban következtek egymásután, mert a hallgatóság száma megnövekedett. Azzal a sarokkal szemben, a mely sarokban Kavaczky de Nizsder pipázott, természetszerüleg volt egy másik sarok, a hol a fiatal Pogrányi foglalt helyet. A hárfa és az oboa felváltva andalitották a fiatal és vén emberek sziveit és Poprád is ugatott odalenn a földszinten a zenei szünetekben, a mely ugatásról Kavaczky megelégedetten fejbiccentéssel vett tudomást. Szemeit most is csak olyankor nyitotta fel, ha kutyáját hallotta megszólalni és az oboa legszebb futamai hatástalanul enyésztek el abban a sarokban, a hol Kavaczky ült. Legfeljebb egy füst-pöffenet jelezte, hogy a melódia, a melynek hatásában Wart uram minden lélekzetét kiadta, nem talált süket fülekre a félhomályos sarokban sem. A másik sarokban annál inkább méltányolták a Wart Sámuel müvészetét. Pogrányi csodálkozva hallgatta az öreg naiv ember muzsikáját és a legrövidebb fuga sem kerülte el a figyelmét. Hogy a hárfát ugyancsak nagy gyönyörüséggel hallgatta Pogrányi, azt talán nem is kell külön fölemliteni.

Igy multak el a tavaszi napok és esték. A két diák csendes egyetértésben élt egymás mellett. A zenés estélyeken Pogrányi képviselte a lelkes, rajongó hallgatóságot, mig Kavaczky a komoly, csendes elemet alkotta. Az öreg Wart ur lassan-lassan nem találta olyan pontatlannak a heidelbergi órákat és a botocska sem kopogott oly nyugtalansággal többé, mint azelőtt. A dugóhuzó soha sem habozott, ha arról volt szó, hogy vérét vegye egy-egy pincebeli kis pókhálós lakónak. Gondolkozás nélkül előjött a hosszu bársonymellényből, ha alkalom nyilott a munkálkodásra, mig egy szép tavaszi napon a régi, fekete kalapot uj, szürke bársonysapka váltotta fel. Wart Sámuel kezdett megelégedetten, nyugalmasan éldegélni. A beteg órák nem foglalták el minden gondolatát, hisz otthon várt az oboa, a mely számára nagyobb dicsőséget és elismerést szerzett minden megreperált óránál.

Igy mulott el néhány hónap. Az órásházban csend és nyugalom volt; Poprádnak sem volt oka ugatni az éjszakai csendháboritókra, mert időközben, Wart ur különös szivességéből, a kis udvar hátulsó sarkában egy régi kamrában kapott helyet. Kavaczky és Pogrányi néha-napján már friss virágokat hordtak haza Lizi kisasszonynak, a ki egyikőjüket sem látszott különösebben kitüntetni szeretetével. Éppen olyan szivesen mosolygott a Kavaczky füstkarikáin, mint a Pogrányi ábrándos sóhajtásain. Kavaczky a régibb lakó jogánál fogva néha Wart ur távollétében engedelmet vett magának, hogy személyesen botorkáljon le a pincébe, a hol a Wart urral közös borokat tartotta. Pogrányi pedig egész délutánokat elkalandozott Lizi kisasszonynyal a heidelbergai kertekben, a hol virágot szedtek. Mikor az egyik csizecske meghalt a kalitkában, Pogrányi szép verset faragott emlékére, a mely vers hallásakor Lizi kisasszony könyezett; máskor, midőn az akadozó órás-üzlet következtében Lizi kisasszony háztartási erszényéből nemcsak az aranypénzek, de még az ezüst tallérok is nyomtalanul eltüntek, Kavaczky barátságos naivitással ajánlotta fel pénzét, a melylyel atyja, a várur, bőven ellátta.

Kavaczky néha, ha ábrándos napjai voltak, igy morfondirozott magában:

– Bezzeg, ha Nizsderben olyan asszony volna, mint Lizike, a tótok nem hordanák el a várfalak tégláit, midőn házat épitenek.

Pogrányi ugyanakkor csengő-bongó szonettben énekelt arról, hogy akkor szeretne meghalni, a mikor virágok nyilnak sirdombján, hogy a virágokból bokrétát köthessen egy szőke, halavány és kékszemü leány…

Ha Poprád kutyának lett volna fogalma az emberi sziv érzelmeiről, akkor talán még előtte sem maradt volna sokáig titokban az a sok mindenféle változás, a mely a házban található fiatal és ódon szivek világában megesett. Az öreg Wart Sámuel fia gyanánt kezdte szeretni a csöndes és komoly Kavaczkyt, Lizi kisasszony is neki kedveskedett a legjobb falatokkal, Kavaczky pedig tiszta szivből ragaszkodott a családhoz, a melybe a véletlen folytán pottyant. Hogy Pogrányival mi történt érzelmek dolgában, arra talán még a Poprád sem volt kiváncsi; hisz a költők érzelmei az időjárással együtt változnak.

S a változásoknak következménye volt az a beszélgetés, a mely egy csendes éjszakán, – a midőn az ifjak már aludni tértek és a hárfa, oboa már elpihent, – az öreg Wart Sámuel és leánya között lefolyt:

– Ma este, – kezdte az öreg Wart, kezében tartva éjjeli mécsesét, a melynek társaságában már éppen hálószobája felé volt menendő s csupán egy pillanatra látszott ittmaradni, mert valami eszébe jutott, – a mikor hazafelé jövet, az esti félhomályban, a régi barátkolostor mellett befordultam abba a kis szűk utcácskába, a melyben talán már ötven esztendeje jönni szoktam és a hol ötven év alatt legfeljebb három-négy emberrel találkoztam ebben az időben, valakivel találkoztam… illetőleg saját magamat láttam meg… Mintha én, vagy egy hozzám hasonló már várt volna reám ott a sötét utcácskában és midőn botomat kopogni hallotta, előlépett valamelyik sarok mellől. Ugyancsak botocska volt kezében és rajta szárnyas, rézgombos kabát. Csattos vén cipőben csónakázott harisnyás lábaival és a botocska mellette kopogott. Csak a fején volt másféle kalap, mint az enyémen… Azaz, az én régi, fekete nagy kalapom volt a fején, a melyet Kavaczky fiam biztatására fölcseréltem ebben az esztendőben másikkal.

Mentünk, mentünk a szűk sikátorban. Ő elől, a falhoz lapulva, én mögötte. Csak akkor vettem észre, hogy magam is a falhoz szoktam lapulni esti időben, hogy valami támasztékot leljek, ha szemeim nem látják bizonyosan az utat. Csodálkozva és nem minden félelem nélkül láttam önmagamat a régi kolostor falai mellett bandukolni. Bort nem ittam, fejem nem zúgott és a szemüvegem is mintha tisztább, világosabb lett volna, mint egyébkor.

Öreg ember képzelődése! – gondoltam magamban és mindjárt próbára is tettem az álmot.

Hirtelen megálltam, – és ő is megállott ugyanabban a pillanatban.

Egy-két lépést tettem előre, – ő is megindult.

Midőn igy próbálkoztam volna az álommal és valósággal, egyszerre azt vettem észre, hogy ő csendesen hátraforditja fejét és egy nagyon öreg ember arcát láttam felém fordulni, a haja ezüstfehér, az orcája beesett, szemén vastag szemüveg. Szemrehányólag nézett rám egy pillanatig, aztán panaszosan megszólalt:

– Miért nem akarsz jönni, Wart Sámuel? Elég öreg vagy már hozzá.

Szomoru méla hangja még most is fülembe cseng és a legkülönösebb, hogy ebben a pillanatban eltünt ő. Odasietek, a hol előbb állott s észreveszem az alacsony, rozsdás kis vasajtót a falban, a mely ajtócskán a hagyomány szerint valamikor az elhalt barátok koporsóit eresztették le a kriptába. Sokáig álltam ott, gondolkoztam és mire elindultam ismét, már tudtam, hogy nemsokára meghalok.

Lizi, a kit az egész történet csak a vége felé látszott érdekelni, megdöbbenve nézett ezüsthaju apjára:

– Lássa papa, – rebegte, – erre sohasem gondoltam.

Wart Sámuel az asztalra eresztette a mécsest:

– Én sem. Lásd, én sem. Mikor legrosszabbul jártak az órácskák, mikor egyre-másra adogattam el boltom kincseit, még akkor sem jutott sohasem eszembe, hogy meg is lehet halni. Hogy majd nem fogok többé oboázni itt a csöndes házban és azokat a kerekecskéket, a melyeket még eddig nem raktam el, más fogja betenni megillető helyükre.

Az öreg órásbácsi elgondolkozva nézett maga elé:

– Pedig, – mormogta meggyőződéssel, – ugy érzem, hogy nemsokára elmegyek oda, ahol már nem ketyeg az óra, az örökös csendességbe. Vajjon mi lesz veled akkor, Lizi?

Erre bizony Lizi sem tudott mit felelni és az öreg órásbácsinak se jutott eszébe semmi.

Ezen az estén különösen érzelmesen fujta az oboát és vastag szemüvege alól hosszadalmasan nézegetett Kavaczkyra, Lizire és az ábrándos Pogrányira. A hárfa is pengett szokás szerint és Kavaczky ugy bámult bele a füstbe, mint mindig azelőtt.

Egy különösen hosszu fuga után az öreg Wart bácsi kimerülve tette le az oboát. Betette a diófaszekrény ismeretes fiókjába és olyan pillantást vetett utána, mint a ki nagyon hosszu időre szándékozik lemondani az oboázásról.

A diákok is csakhamar aludni mentek, Lizi pedig a sarokba állitva a hárfát, elgondolkozva támasztotta karjára fejét. Az öreg Wart ur a pohárszék sarkában egy zömöktermetü pincelakót fedezett fel, a melyet hamarosan kivégzett a jól ismert dugóhuzóval. Néhány pohárral felhajtott a csillogószinü borból, aztán hirtelen a Lizi vállára tette a kezét:

– Jó volna, Lizike, ha valahogyan gondoskodhatnék rólad, mielőtt valami történnék… Jelenleg néhány rossz és pontatlan órán kivül nem igen hagyományozhatnék neked egyebet.

Lizi ellágyulva fogta meg az öreg ember keskeny kezét:

– Nem kellenek az órák, papa!… Az kellene, hogy mindig haza jöjj, délben és estve.

– Magam is szeretnék hazajárni, – mormogta az órás bácsi, – de nem tudom, hogy lehetséges lesz-e, azért minden eshetőségre kellene számitani… Például arra is, hogyha talán még sem jöhetnék haza?… Mit szólsz hozzá, Lizi? Ha nem jönnék sohasem haza?

Lizi eltakarta az arcát. Hihetetlennek látszott előtte, hogy egyszer nem kopogna a régi botocska a kacskaringós grádicson és az oboa hangtalanul, némán heverne a diófaszekrény fiókjában. De hát lehet, minden lehetséges. És ennek a mindennek a lehetősége inditotta arra Lizit, hogy azt az öreg keskeny kezet el ne bocsássa, hanem erősen megszoritsa.

Igy ültek sokáig egymás mellett. A heidelbergai tornyokban éppen olyan rekedtes hangon ütögették az időt a toronyórák, mint bármikor. A falakról a rézmetszetek se nézegettek különösebb érdeklődéssel, és a sarokban álló nagyapó éppen ugy tik-takozta a lepergő perceket, mint talán száz esztendő óta.

– Szeretném tudni, – mormogta halkan az öreg órás, – hogy Kavaczky ur ébren van-e? Vajjon nem feküdt-e már le, szokása szerint? Menj, Lizi, és kopogtass ajtaján.

Lizi most már nem csodálkozott ezen a megbizatáson sem, a mint megszokta, hogy ezen az estén semmin se csodálkozzon. Sietve felállott és elhagyta a szobát. Egy vékonytermetü és búsan pislákoló mécses társaságában kopogtatott a diákok ajtaján:

– A papa nagyon rosszul van. Szeretne Kavaczky urral beszélni.

Kavaczky még ébren volt és csupán a hosszuszáru csizmákat küldte el aludni. De a csizmák a sarokban állottak, könnyü volt őket felkölteni. Kavaczky fel is költötte őket gondolkozás nélkül. Gyors léptekkel ment föl a lépcsőkön, mig Lizi a mécsessel világitott.

Az öreg Wart Sámuel akkor már egy régi karosszékben ült, félig fekvő helyzetben és az arca hamuszürke volt.

– No, mi a baj, tisztelt házigazdám? – kérdezte Kavaczky a szobába lépve.

De csakhamar belátta ennek a kérdésnek a fölösleges voltát és nem ismételte, bár feleletet nem kapott rá.

Az öreg Wart közelebb intette Kavaczkyt és halk, töredezett hangon sugta a fülébe:

– Egy órásmesterrel kevesebb lesz Heidelbergában, de, kérem, ezt ne mondja meg senkinek, kedves Kavaczky ur.

Kavaczky komolyan bólongatott a fejével:

– Senkinek se mondom meg, – dörmögte, habár hirtelen nem látta, hogy miféle haszna lehet Wart uramnak a titoktartásból.

– Egynéhány pontosan járó órát nem huznak fel holnaptól kezdve… Éppen ebben az irányban szeretnék tanácskozni önnel, kedves fiam.

Kavaczky értelmetlenül bámult Wart uramra. Igen komoly, ünnepélyes arcot vágott. A haldokló észrevette ezt és sietett megnyugtatni Kavaczkyt:

– Csupán az óráimról van szó, kedves fiam. Valakinek mégis csak fel kellene őket huzni. Nekem pedig azóta nincsen barátom, mióta a polgári zene-egyesületből kiléptem.

Kavaczky nagyot lélekzett.

– No az órákkal még csak megleszünk valahogyan. Majd én felhuzom őket holnap – tette hozzá gyors elhatározással.

Wart uram kinyujtotta reszkető kezét:

– És azután is. Igérje meg, kedves fiam, hogy azután is mindig.

Miért állnának meg a legpontosabb órák Heidelbergában? Talán azért, mert Wart Sámuel nincs többé. Utóvégre ez teljesen mindegy az óráknak, csupán Wart Sámuelnek fontos a dolog. Még pedig nagyon fontos.

Kavaczkyt igen bánatossá tette a haldokló öreg ur, ezért bizonyos türelmetlenséggel vágott közbe:

– Már mondtam, hogy az órák miatt teljesen nyugodt lehet Wart ur. Éppen olyan nyugodt, mintha sajátkezüleg huzná fel őket. Igérem, – mondta bizonyos ünnepélyességgel, hogy a legpontosabb heidelbergai óra ottan a sarokban sohasem fogja megszüntetni az idő méricskélését.

– Helyes, helyes – mormogta megkönnyebbülve Wart uram. Igy már szeretem a dolgot. Itt van a rézórám, a melyet ötven egynéhány esztendeig hordoztam mellényemben. Soha sem hagyott el, leghüségesebb barátom, társam, mindenem volt. Mert nincs ám hüségesebb barát egy jól járó órácskánál. Tapasztalni fogja ezt kedves fiam és hálásan gondol majd az öreg Wartra.

Kavaczky átvette a rézórát és zsebébe tette.

A haldokló ezzel megnyugodva hajtotta le a fejét. Percekig hallgatott és Kavaczky aggodalmasan figyelte mellének nyugtalan emelkedését. Lábujjhegyen közeledett a sarokban ülő Lizihez és a helyzet magaslatára emelkedve, komoly arccal igy szólott:

– Az öreg urnak nagyon megromlott a szerkezete. Jó volna talán megreparáltatni. Például, ha doktor Rudolficiszt átszólitanánk a szomszédból.

Az öreg Wart a haldoklók csodálatos éleshallásával meghallotta Kavaczky halkan elmondott szavait. Fölemelte a fejét és kezével tiltakozó mozdulatot tett.

– Nincs már olyan órás, a ki az én szerkezetemet megjavitaná. Csak annak örülök, hogy már rendbe hoztam mindent. Lizi, jőjj közelebb.

Lizi könyes arccal közeledett.

– Ezentul Kavaczky urnak tartozol azzal az engedelmességgel, a melylyel nekem tartoztál eddig. Jól vigyázz, hogy meg legyen veled elégedve. Igérd meg, hogy jól fogod magad viselni. Igérd meg öreg haldokló atyádnak.

Lizi térdre ereszkedett:

– Igérem – zokogta.

Kavaczky némán állott a karosszék mögött. A rézóra a zsebében ketyegett és annak ketyegésében valamely különös intő szózatot látott. Hirtelen előrelépett.

– Én meg igérem, hogy soha-soha el nem hagyom Lizi kisasszonyt.

Lizi lehajtott fejjel zokogott és könyes csókokkal hintette be a Wart Sámuel kezét.

– Apám, édesapám – zokogta.

De az öreg már nem felelt. Talán már nem akart felelni, talán már nem akart többet rendbe hozni a dolgokból, még egy darabig mozgott, ketyegett öreg szerkezete, aztán mindig lassabban kezdett ketyegni. Egyszerre megállott.

– Apám – sikoltott Lizi.

– Órásbácsi – kiáltotta megrendülve Kavaczky.

A régi szerkezet még egy utolsót ketyegett, aztán megszünt ketyegni. Az óra teljesen elromlott, nem volt mester, a ki többé meginditani tudta volna.

… Igy jutott Kavaczky de Nizsder egyszerre egy nagy csomó régi rossz órához, egy ódon házikóhoz és egy ódon házban egy szőkekontyos, fehérarcu kisasszonyhoz.

A kis öreg órásmester elment azon szomorufüzfák alá, a hol nincsen sem jó, sem rossz óra: áll minden óra, – de a heidelbergai órák ezután is tovább jártak. Különösen azok, a melyek néminemü összeköttetésben voltak az öreg órásbácsival. Igy a rézóra, a mely hajdan félszáz esztendőt töltött a hosszu bársony-mellény zsebében, éppen olyan nyugodtan ketyegett tovább, mintha most is a mellényben volna. Pedig csupán egy fiókban volt, a melyet Kavaczky minden nap felnyitott és kegyeletes hangulatban forgatta meg a kulcsot az órában. A sötétbarna nagyapó a sarokban, a mely szinével azon ó-tajtékpipákhoz hasonlitott, a milyeneket Kavaczky hajdanában a szülői házban látott, ugyancsak bőséges figyelemben részesült a diák részéről. Olyan aggodalmasan közeledett mindennap a vén órához, mintha legalább is valami igen nagy zavar volna máris keletkezőben odalenn a föld alatt, a hol az órások és királyok összefont karral feküsznek. A zavaroknak elejét veendő, szorgalmasan huzogatta fel a lábas-óra ólomnehezékeit.

– Igy ni, öreg! – mondta megelégedetten, a mikor elkészült munkájával.

S az óra komolyan krecscsentett egyet-kettőt, már éppen a mennyit lehetett.

Olykor még azt is sajnálta magában Kavaczky, hogy nem tanult meg oboázni gyermekkorában. Esténkint igy bátran helyettesithetné az öreg urat és az utca kései járókelői azt gondolhatnák magukban:

– Az öreg Wart Sámuel nem is halt meg, pedig mindnyájan azt hittük már felőle.

De fájdalom, oboázni nem tudott Kavaczky.

Hát Lizi körül hogyan töltötte be hivatását? Itt némely akadályok mutatkoztak, mert Lizihez semmiféle órakulcsot nem talált a Wart Sámuel hagyatékában. Lizi talpig gyászruhában napközben a templomokat járta, este pedig ugy eltünt kis szobácskájában, hogy Kavaczky nem is értette egészen a dolgot. Egyedül kellett üldögélnie a nagy szobában, a hol annyi kedves zene hangzott és mély gondolatai közepette – mialatt a legsajátságosabb füstkarikákat eregette részben a mennyezet, részben a rézmetszetek felé – nem zavarta meg senki.

A „költő“ is egyszerre megváltozott Wart halála után. Mintha csak az öreg órásmester iránt érzett tisztelet tartotta volna eddig vissza a rossz indulatokat Pogrányiban – egyszerre valamennyi gonosz ördög jelentkezett az ifjuban. Naphosszant csavargott a Poprád kutya társaságában és este is csak azért jöttek haza nyakig sárosan, porosan, hogy folytassák kalandozásukat az éjszakában. Pogrányi korhely bursok társaságába keveredett, a kikkel reggelig nótázott és akkor Poprád mindenféle rossz szokásokat tanult meg. Néha csak reggel felé és ugy tudott hazatalálni az azelőtti szelid költő, hogy a kutya belekapaszkodott a köpönyege sarkába és vitte, vezette hazafelé a jól ismert uton.

Kavaczkyt eleinte nagyon meglepte ez a sok mindenféle változás. Az nem volt éppen ellenére, hogy az órákkal kellett bajlódnia, de a Pogrányi dolga sehogy se ment a fejébe.

– Mi történt ezzel a fiuval? – kérdezgette magában s mivel felelni nem tudott rá, még inkább csodálkozott a dolgon.

Máskor, holdvilágos éjjeleken hirtelen csak arra ébredt, hogy Pogrányi egy rossz gitár mellett mindenféle költeményeket szaval az utca közepén és Poprád, hogy ő se maradjon hátra, keservesen vonitott hozzá, bár Pogrányinak szemmel láthatólag nem igen tetszett ez a kiséret.

Gyakran keveredtek komoly összeütközésbe az alabárdos éjjeli bakterekkel és Kavaczky gyors közbelépésének köszönhető, hogy néha verekedésre nem került a dolog.

Kavaczky betuszkolta a házba az elázott költőt, néhányszor oldalba döfte a csizmasarkával a magáról megfeledkezett kutyáját és ezzel rendben lett volna a dolog.

Pogrányi ilyenkor mindig sirva borult Kavaczky vállára:

– Pajtás, nem érdemlem én ezt tőled. Hagytad volna, hogy összekaszaboljanak azok a zsoldosok. Neked is, nekem is jobb lett volna.

Kavaczky dörmögve szabadkozott, mire Pogrányi szomoruan jelentette ki:

– Meglátod, még sok keserüséget okozok neked.

Egyszer azzal jött haza a diák, hogy ő elköltözik innen. A szive itt megszakad…

Kavaczky megveregette a Pogrányi vállát:

– Nem is tudtam, hogy ilyen derék fiu vagy. No ennyire azért még sem kéne bánkódni az öreg Wart ur után. Igaz, hogy jó ember volt, de azért már mégis öreg ember volt.

Pogrányi tétován bámult a barátjára.

– Jó ember volt? – dünnyögte. – Jobb ember is lehetett volna.

Mindennek a betetőzése az volt, hogy Pogrányit egyszer csuromvizesen hozták haza. A diák beleugrott a folyóba ott, a hol legsebesebb az ár. Sehogy se akart beleegyezni abba, hogy onnan kihuzzák. Meg akart halni.

Kavaczky mérgesen, megdöbbenve förmedt Pogrányira:

– Megbolondultál, te kölyök?

A diák csak nézett rá nagy bánatosan és nem felelt semmit.

Később csendes, látszólag nyugodt hangon szólalt meg:

– Én ugyis nemsokára elmegyek innen. Hisz az esküvő után mit keresnék már itt? Mikor lesz az esküvőd, Kavaczky?

Kavaczky, mintha csak most ébredt volna tudatára annak, hogy tulajdonképpen miféle hivatás is vár reá, megdöbbenve bámult a diákra:

– Tyü, a kiskésit! Erre nem is gondoltam.

A diák csendesen folytatta:

– Pedig itt volna az ideje. A gyászév nemsokára letelik. Lizi pedig elunja a várakozást.

Kavaczky nagyokat nyeldesett. Persze, persze, csaknem megfeledkezett a dologról, pedig titokban nagyon sokat gondolt rá. De hát Lizikével jóformán sohasem lehetett beszélni. Mit is beszélt volna vele?

– Én elköltözöm, – mondta a diák.

– Azt még se teszed meg, – kiáltott föl Kavaczky. – Ha már eddig együtt voltunk, most csak nem hagyjuk el egymást?

A diák csak bólongatott a fejével. És másnap csakugyan nem jött vissza. Elment valahová a város tulsó végére lakni és Kavaczky hiába hivogatta. Nem jött, még a Poprádot se engedte be magához. A hüséges kutya azonban mégis elcsavargott mindennap arra felé, a melyre Pogrányi lakott. Mintha hireket, üzeneteket hordott volna a háztól.

Kavaczky esténkint együtt ült Lizi kisasszonynyal és nagyokat hallgattak. A leány csendesen ült himzése felett és szeliden, szomoruan felelgetett, ha Kavaczkynak néha eszébe jutott valamit kérdezni. De Kavaczkynak ritkán jutott eszébe valami.

Igy aztán egy este mégis csak oda lyukadt ki Kavaczky, hogy hirtelen felugrott a sarokból és kalapját fejébe nyomta.

– Megyek a költőért! Elhozom azt a tacskót. Legalább felvidit a bolondságaival.

Lizi felemelte az arcát:

– Ne menjen érte – mondá egyszerüen, csendesen.

De Kavaczkyval nem lehetett birni, ha egyszer valamit hosszas megfontolás után a fejébe vett.

– Bolondos jó gyerek a költő. Vajjon miért ne ülhetne itt közöttünk? – dörmögte.

– Hagyja őt ott, a hol van – ismételte Lizi kisasszony.

Kavaczky vállat vont.

– Tudom biztosan, az öreg Wart urnak se volna ellene semmi kifogása, meg aztán ugy szeretem azt a fiut, hogy nem tudok meglenni nélküle.

Meg sem várva Lizi ujabb ellenvetését, sietve hagyta el a szobát és hosszu lépésekkel indult a „költő“ fölkeresésére.

Pogrányi éppen valami levelet irogatott, amelyet összetépett, a midőn Kavaczky belépett.

– Érted jöttem, – kezdte Kavaczky. – Gyere vissza hozzánk.

A költő csöndesen ingatta a fejét.

– Kutya mája! – kiáltotta türelmetlenül Kavaczky. – Jössz, vagy viszlek!

Hatalmas karjaival fölkapta a költőt és a levegőbe emelte.

– Egy-kettő, menjünk.

Igy került vissza Pogrányi a Wart-házba, a hol ezentul esténkint hárman ültek és Lizi pengette a hárfát.

A szép együttlétet az zavarta meg, hogy egyszer nem érkezett meg Magyarországból a szokásos pénzküldemény, de eljött helyette a nizsderi uradalomnak bérlője, Riminszky Kázmér, Kavaczkynak régi barátja.

– Azért jöttem személyesen, – kezdte Riminszky, – hogy ha talán nem volna kedved hazajönni, György, itt is megköthetjük a további szerződést az uradalomra nézvést.

– Hó, – kiáltott föl Kavaczky. – Hát az öreg ur mire való?

– Az öreg urat egy biztos gutaütés elszólitotta a nizsderi várból. Megirtam levélben.

Kavaczkyt nem sujtotta le ugyan a hir, – mindig hadilábon állott az apjával, – de a megdöbbenés miatt percekig nem tudott szóhoz jutni.

– Az öreg ur meghalt volna? – mondotta. – Tréfálsz Riminszky.

– Becsületemre, láttam kiteritve.

– Hátha téged is bolonddá akar tenni. Ugy is az volt a fixa ideája, mint annak a bizonyos spanyol királynak, hogy szeretné látni a temetését. Mi történik azután, hogy ő meghalt?

– Láttam letenni a kriptába.

– Onnan kijöhetett.

– Magam zártam le a kripta vasajtaját. A tarackok a várfokon harminchármat pukkantak, hogy Lublón már azt hitték, itt van az orosz hadsereg.

Kavaczky fürkészve nézett a Riminszky szemébe.

– Nem csupán kémkedni jöttél ide, Riminszky, hogy aztán az öreg ujra lecsukasson a vár legmélyebb pincéjébe?

Riminszky fölkacagott.

– Az ördögbe! Ismét meg akarsz talán házasodni?

Kavaczky komolyan bólintott.

– Eltaláltad, csakhogy most másféleképpen, mint legutoljára. Most komoly a szándékom és a menyasszonyom se valami közönséges fehérszemély, hanem tisztességes urihölgy.

Riminszkynek tetszett a dolog.

– Lehet, hogy még boldog ember leszel valamikor, György. Tetőled sok minden kitelik.

– Akarok is boldog lenni, – szólt ünnepélyesen Kavaczky. – Az uradalomban tovább is gazdálkodhatsz. A gazdasághoz nem értek. Azonban a várban magam akarok lakni a feleségemmel.

– Nagyon helyes, – bólongatott Riminszky.

– Jer bemutatlak a menyasszonyomnak.

Vitte Riminszkyt Lizi kisasszonyhoz. Riminszky előre mosolygott magában, hogy vajjon miféle kifestett arcu hölgynek mutatja be Kavaczky és szerfölött meglepődött, a mikor Lizi kisasszonyt meglátta. Oldalba döfte Kavaczkyt:

– Gyurka, itt nem jó lesz tréfálni!

De Kavaczky már benne volt:

– Lizi kisasszony, éppen most kapom Magyarországból a gyászhirt Riminszky barátom utján, hogy a nizsderi várur örökre lehunyta szemét. Igy az utolsó akadály is elmult, a mely boldogságunkat gátolhatná. A nizsderi vár urnőjét várja.

Lizi kisasszony fehér arcán valami sápadt mosoly suhant keresztül.

– Tehát komolyan akarja, Kavaczky? – kérdezte csendesen.

– A legkomolyabban, – felelte Kavaczky nagy elhatározással.

– És ha azt mondanám, hogy saját boldogtalanságába visz ez az ut, akkor is megmaradna elhatározása mellett?

– Akkor is, – felelte Kavaczky szemhunyoritás nélkül.

Lizi kisasszony megadással hajtotta le a fejét.

– Engedelmeskedem atyám végső akaratának.

– Riminszky! – kiáltotta Kavaczky György. – Lépj elő és kérd meg nevemben Wart Erzsébet kisasszony kezét. Menj Riminszky és jól végezd el a rádbizottakat.

Kavaczky izgatottságát tovább nem türtőztethetvén, kiszaladt a szobából, a mig Riminszky érte ment.

– Rendben van a dolog. A leány csinos, házias és ugy beszél magyarul, mint a karikacsapás, – szólt Riminszky.

– Tőlünk tanult magyarul, – mondta fölcsillanó szemmel Kavaczky. – Most pedig lépj érintkezésbe barátommal, Pogrányival és lássunk az esküvői előkészületekhez.

Riminszky kissé korainak találta még a dolgot.

– Előbb talán mennénk haza Magyarországba. Az okmányok sincsenek teljesen rendben.

– Pénzért mindent meg lehet kapni. Remélem, hoztál magaddal pénzt, Riminszky?

Az esküvői előkészületeket tehát csendben, de lehető gyorsasággal intézte Riminszky ur. A diáknak nem lehetett semmi hasznát venni, az Poprád társaságában minden éjjel holtrészegen került haza.

– Ugyancsak részeges barátod van, – jegyezte meg egyszer Riminszky ur Kavaczkynak.

– Hadd szegényt. Busul az öreg házigazdánk után.

– Hm, – dörmögte Riminszky ur. – Nem a lánya után?

Kavaczky erre már nem is tartotta érdemesnek a feleletet. Mit is felelhetett volna ilyen bolondságra?

Az esküvő napja mindig jobban közeledett. Három varrónő dolgozott a Lizi fehér selyemruháján a sötét rézmetszetek alatt. Kavaczky váltig biztatta őket:

– Csak ne kiméljék a selymet. Telik a nizsderi uradalomból. Ugy-e, Riminszky, még nem loptad el az egészet?

Majd a csipkéket vette végszámra, a melyekért nehéz aranytekercseket izzadt ki Riminszky a tarsolyából.

– Elég lesz már, – mondogatta.

De Kavaczkynak háromszor annyi se lett volna elég.

Lizi kisasszony pedig a nagy esküvői előkészület alatt egyetlen egyszer sem mosolygott. Mintha valami csodálatos álomlátás fagyott volna az arcára. Járt-kelt nyitott szemmel a házban és nem látott meg semmit. Sem a selymet, sem a csipkét, sem Kavaczky Györgyöt. Isten tudja, hol jártak a gondolatai?

Isten tudja, hogy min gondolkozott. Mindig csak gondolkozott és vidámság nem szállott arcára.

Riminszky, ez a harcsabajuszu, annál inkább tetette a vidámságot, minél több oka lett volna a kedvetlenségre, – jókedvüen emlegette:

– Szomoru menyasszony, nevető asszony, ezt tartja egy régi mondás. Némelyik kisasszonyka soha se menne férjhez, ha rajta mulna. Olyan furcsa dolog is az a házasság!

Lizi kisasszony fölvetette a fejét. (Még Riminszkyvel szeretett leginkább elbeszélgetni.)

– Hát ön miért nem próbálja meg a házasságot? Tudomásom szerint, nőtelen ember?

– A hogy vesszük, – felelt Riminszky. – Van otthon egy öreg gazdasszonyom, a kit még az apámtól örököltem, a ki minden jóval ellát. Főz, süt, ápol, nem engedi eszembe jutni a házasságot. De azért gondolkozom rajta magam is.

– Élete végéig fog gondolkozni rajta, – vágott közbe Lizi.

Riminszky erősen a leány szemébe nézett.

– A Kavaczky helyében egy percig sem gondolkoznék, – szólt erős hangon.

Lizi összerezzent. Érezte, hogy nem bók akar lenni a furcsa Riminszky beszéde. Lesütött szemmel, halkan kérdezte:

– Nos, mit tenne a helyében?

Riminszky fölállott helyéről:

– Nem házasodnék meg, – felelte kurtán.

S már ajánlotta is magát.

Lizi kisasszony hosszasan utána nézett; bizonyosan jobban szerette volna, ha Riminszky sohasem jön ide Heidelbergába. Éreztette is vele ezután eleget az ellenszenvét. Nem igen felelt a kérdéseire és egyszer, a mikor Riminszky nagyon mentegetőzött előtte, igy szólt hozzá:

– Még mindig van elég ideje lebeszélni a barátját arról a szándékáról, hogy engem feleségül vegyen.

Riminszky vállat vont:

– A macskának van kedve beleavatkozni az ilyen dologba. Kavaczky fülig szerelmes. Soha sem hittem volna, hogy ez a tunya, lusta fráter ennyire belehabarodjon a szerelembe.

Riminszkynek igaza volt. Kavaczky uramon egyszerre kitört a szerelmi epidémia. Minél hidegebb volt Lizi, annál rajongóbb, tüzesebb lett Kavaczky. Naponkint virágcsokrokat, ékszereket küldött a menyasszonyának. Egyszer fölsóhajtott:

– Kár, hogy nincsenek itt a nizsderi tarackok. Azoknak kellene megszólalni, a mikor az esküvőre megyünk.

Riminszky talált egy szabómestert, a ki valamikor Magyarországon is megfordult és járatos volt a magyar diszruhavarrásban. Itt rendelte meg Kavaczkynak esküvői ruháját. Buzavirágszinü mentét, a mely bőven ki volt hányva arany himzéssel, vadgalambszinü nadrágot és rövid párducbőr kacagányt rendelt a szabónál. Kavaczky ugy örült, mint egy gyerek, a mikor először fölpróbálta a diszruhát. Tetszelegve nézegette magát a tükörben:

– Nem is hittem, hogy ilyen csinos ember vagyok, – mondta megelégedetten. – Hej, Riminszky, kár, hogy nem hoztál magaddal valami rozsdás kardot a nizsderi várból. Valamelyik régen meghalt ősömnek a kardját.

Riminszky hunyoritott a szemével.

– Majd csak megleszünk valahogyan kard nélkül is. Mi az ördögnek a kard a házassághoz? Valamikor olvastam egy történetet, hogy egy Krucsay nevü alispán addig hordott kardot a házasságában, mig megkivánta levágni a karddal a felesége fehér nyakát.

– Menj, te bolond! – kiáltott föl Kavaczky. – Miért vágnám én le a feleségem nyakát?

– Mit tudom én?! – dörmögött Riminszky.

Riminszkynek volt egyben az a gondja is, hogy előteremtse a leghiresebb főzőasszonyt, a ki Heidelbergában található. Riminszky napokon át tanácskozott a főzőasszonynyal, a mig az esküvői lakoma ételrendjében megállapodtak; végül az egész menü nem tetszett Riminszkynek.

– Az ördögbe, hogy nem tudnak főzni ebben a tartományban! Bezzeg, ha az én Marczinkáném itt volna!

Még valami más is nagy gondot szerzett Riminszkynek. Kavaczky ugyanis a fejébe vette, hogy ő nem utazik vasuton haza Magyarországba, hanem hintón, mint az ősei jártak. Négylovas hintón akar utazni, hajduval. Hadd lássa a fiatalasszony, hogy kihez ment férjhez. Az esküvői násznagyok egy darabig lóháton kisérik el a fiatal házaspárt.

Riminszkynek sehogy sem tetszett a dolog.

– Ugyan menj már a bogaraiddal! Ki a manó utazik manapság hintón?

– Csendesen, Riminszky. Hintón utazik az, a ki a kényelmet szereti, a kinek nem sietős a dolga, – felelt Kavaczky. – A hintóban legyen helye az én kedves kutyámnak, a Poprádnak is.

Riminszky ekkor haragudott meg csak igazán.

– Tisztára megbolondultál! Kutyát cipelsz magaddal? Még érteném, ha az valami ritka agár volna, de a Poprádra igazán nem lehet ráfogni, hogy valami rendkivüli kutya. Odahaza Nizsderen akár százszámra fogdoshatod össze az ilyen kuvaszokat.

Kavaczky ebben a dologban is hajthatatlan maradt. Általában nem érezte többé, hogy él valahol messze egy sziklafészekben egy erőszakos, nyakas öreg ember, a ki éppen ugy fölpofozta a fiát, mint a kocsisát, kitört belőle a konok, makacs természet. Valahogyan roppant büszke, dölyfös lett és hiu a nevetségességig.

– Még sem utolsó dolog, barátom, Riminszky, ha az embernek valahol van egy vára, a melyben meghuzódhat az ellenségei elől.

– Nincsenek neked ellenségeid – vetette ellen Riminszky.

Kavaczky elgondolkodott:

– Nincsenek, de éppen ugy lehetnének. Mit csinálnék akkor, ha váram nem volna? Oda bezzeg nem jönne ellenség utánam. Mondd, Riminszky, használható állapotban vannak a vár tarackjai? Az én gyermekkoromban volt vagy száz…

– Tévedsz, – vágott közbe Riminszky, – mindössze három van, az is rozsdás fülig. Arra használhatók, hogy a nevednapján elpukkanjanak, ha Korenyák János is ugy akarja.

– Ki az a Korenyák? Miféle Korenyákról beszélsz? – villant föl a Kavaczky szeme. – Vasra veretem, a mint Nizsderre értünk.

– Korenyák egy odavaló tót ember és egész Szepes vármegyében egyedül ő reszkirozza meg az életét, hogy a nizsderi tarackokat elsüsse néhanapján.

Kavaczkynak tetszett a dolog:

– Szóval veszedelmes tarackok azok. Korenyákot állandó szolgálatomba fogadom. Szeretem a bátor embereket. Ha az asszonynak kedve jön majd valami mulatsághoz, – vagy talán éppen magam derülök kedvre – leüzenek az udvarra Korenyáknak, hogy lőjjön a tarackokból. Hadd tudja az egész vidék, hogy a nizsderi várurnak vagy várasszonynak jó kedve van.

Riminszky bólintgatott a fejével:

– Helyes, nagyon helyes. Aztán a tótoknak mi hasznuk lesz abból, hogy a tarackok durrognak?

Kavaczky elgondolkozott.

– Hát csak nekik is jobb talán, ha nem haragos az uraság. Meg azután igy faluhelyen nem is igen akad kalendárium mindenütt. Némelyek még azt hihetik, hogy valami ünnep van. Ünnepkor pedig mindenkinek jobb kedve szokott lenni, többet esznek, többet isznak az emberek.

– Nagyon ravaszul gondolkozol, barátom uram, de nem egészen egyenesen. A föld szegény népe apját, jótevőjét, pártfogóját várja benned. Száz lövésnek se örülnek meg ugy, mint egy kis vetőmagnak.

– Vetőmagért menjenek a zsidóhoz – zörgött Kavaczky. – Annak az a mestersége. Nálam kapnak bort, pálinkát, vagy derest, ha rossz kedvemben vagyok. Nagyon elkényeztettétek azokat a tótokat odahaza.

Riminszky csendesen köhintett.

– Lehet, hogy lesz egy áldott asszonyi lélek, a ki jóváteszi majd mindazt, a mit te vétesz.

Az esküvő napja is elkövetkezett. Kavaczky korán reggel egy szekér virágot rendelt, a melylyel az ócska Wart-házat feldiszitették. Virágkoszoruk kerültek a sötét, régi folyosóra; a kacskaringós szuette falépcső korlátján virágfüzérek lógtak. Virágbokréta került a füstös rézmetszetek alá a széles asztalra és egy nagy csokrot kapott a sarokban álló inga-óra, a mely éppen olyan pontosan mérte az időt, mintha még mindig életben volna az öreg Wart ur.

Szobaleányok, frájok szaladgálnak a folyosókon. Odabenn a menyasszonyt öltöztették. A hosszu uszályos selyemruhát tüzdelték, igazgatták. A menyasszony sápadt arccal révedezett maga elé. Suhogtak a selymek, a csipkék. Fehér topánkák kopogtak és a barátnők nevetgélve jöttek, mentek. Csakhamar megjött a vőlegény is az ismeretes buzavirágszinü diszruhában. Széles kard az oldalán, sastollas kalpag a fején. Riminszky, mint a ki dolgát jól végezte, megelégedetten ballagott nyomában.

Csakhamar megjött Pogrányi Sámuel is. A diák csak korán reggel vetődött haza ezen a napon is, mint azelőtt mindig. Riminszky már várta a szobájában.

– No, öcsém uram, józanodjunk ki hamarosan. Délben esküvőre kell mennünk.

A diák tétován meresztette a szemét Riminszkyre.

– Én mindig azt gondoltam – dadogta – hogy az egész csak tréfa. Kavaczkynak valami bolond farsangi tréfája.

Riminszky nyujtózkodva ásitott.

– A hogy vesszük. Magam is tréfásan veszem föl a dolgot. Szerény véleményem szerint az én igen tisztelt barátom Kavaczky György nem egészen normális ember, a mint hogy nem is igen volt még Kavaczky a világon, a ki tisztaeszü ember lett volna. De hát nem jó a nagyurak szeszélyeibe avatkozni.

Pogrányi egy vödör vizbe mártotta a fejét. Komor, elszánt arccal fordult Riminszky felé:

– Az egészben csak az a legfurcsább, hogy egy leány boldogságára megy itt a játék. Helyesnek tartja ezt, Riminszky ur?

Riminszky vállat vont.

– Egy Kavaczkynak minden szabad. Utóvégre a kisasszony mind a tiz ujját megcsókolhatná Kavaczkynak, hogy ekkora ur létére feleségül veszi.

– Igy beszélnek a szolgalelkek – mormogta Pogrányi.

Riminszky nem sokat törődött a diák beszédével. Egyáltalában egy percig sem vette komolyan a „költőt“. Magában igen szánandó figurának találta. Szóba sem állott volna vele, ha Kavaczky György nem ragaszkodik olyan nagyon hozzá, mint akár a Poprád kutyájához. Igy aztán a Poprád kutyát is megbecsülte. Hja, a nizsderi uradalom nem volt valami megvetendő bérlet.

– Hát csak öltözködjünk, fiatal uri barátom és ne sokat filozofáljunk. Utóvégre nagyobb dolgok is történtek már, a világ még sem dőlt össze. Kavaczky ugy akarja, hogy Lizi kisasszony a felesége legyen. Elég szép tőle, hogy ezt a szándékát békés uton valósitja meg. Kétszáz esztendővel ezelőtt még fegyveres erővel jött volna érte.

A diák nem szólt többet. Magára szedte a ruháit, aztán ment Riminszky társaságában a lakodalmas házhoz. Riminszky kötelességének tartotta vigyázni reá, nehogy betévedjen Pogrányi valamelyik korcsmába. (Véleménye szerint a „költő“ menthetetlen alkoholista volt.)

A diáknak pedig eszébe se jutott ezen a napon berugni. A ház földszinti szobájában hordó sörök voltak csapra ütve, a hol vigan voltak azok az ismerős diákok, a kiket Kavaczky a lakodalomra meghivott. Ott ültek, pipáztak és végnélkül fujták azt a régi diák-nótát, a mely századok óta hangzik, különböző változatokban:

… Búcsúzik a vén diák: Tovább…
Isten veletek, cimborák! Tovább…
Az út hazámba vissza visz,
Filiszter leszek magam is.
Tovább…
Tovább, tovább, tovább…
Fel, búcsúcsókra, cimborák!

A kardal változatlanul, szünet nélkül hangzott a ház földszintjén. Kihallatszott az utcára és mindig szaporodott a diákok száma. Ha Kavaczky nem is volt valami népszerü alak a diákok között, teljesen eleget tett kötelességének akkor, a midőn a heidelbergi egyetemről nem valamely kisváros professzori katedráját foglalja el – utóvégre ez mindennapi dolog – hanem egy valóságos középkori várba vonul. Azonkivül még az is roppant tetszett a diákoknak („hja, mind ilyenek a fiatal emberek“ dünnyögte Riminszky), hogy Kavaczky heidelbergi ideálját, a diákok véleménye szerint régi kedvesét, feleségül veszi, mielőtt bucsut mondana az egyetemnek. Egymást kergették a pohárköszöntők. Kavaczky aggodalmasan nézegette a rézórát, percről-percre közeledett az esküvő órája, a diákoknak pedig eszük ágában sem volt felhagyni a bucsuzkodással. Mindig ujabb ötletek kerültek felszinre, a mely ötletekhez aztán végnélküli pohárköszöntőket lehetett füzni.

Különösen a „Pannonia-kórus“ volt nagy számban képviselve, a mely kórusnak a tagjai többnyire magyarok voltak. Kavaczky is tagja volt természetesen a kórusnak, de nem igen tudott többet róla, mint csupán annyit, a mennyit Pogrányi elbeszéléseiből ismert. A Pannoniának voltak a legzajosabb ivóestéi, a mikor a verekedések napirenden voltak. A szilaj fiatalság néha szétbontotta az egész korcsmahelyiséget. A Pannonia volt az, a mely szakitva az összes heidelbergai hagyományokkal, a menzurákból kiküszöbölte a hosszu, kevésbbé veszélyes slégert, a mely karddal vagdossák össze évszázadok óta az arcokat a diákpárbajoknál. A Pannoniában görbe magyar karddal intézték el a lovagias ügyeket és igy a párbajok sokkal véresebb és veszélyesebb kimenetelüek volta. A kórusbeli diákok nem riadoztak vissza a pisztolypárbajtól sem és nem mulott el esztendő, hogy pisztolygolyó halálra ne sebezett volna egy-egy diákot a Heidelberga körül fekvő erdőségekben.

Kavaczky nem annyira félelemből, mint inkább lustaságból nem igen kereste fel a Pannonia üléseit. Nem is igen ismerte személyesen a körüknek valamennyi tagját, de annál inkább ismerték a diákok a nizsderi várurat. Zajosan ünnepelték most és ősi szokás szerint meghordozták a vállaikon. Riminszkyt, mivel hirtelenében nem tudtak számára más hivatalt, kinevezték a Kavaczky nevelőjének. A nevelőnek éppen ugy kijutott része az ünneplésből, mint a nizsderi várurnak.

– Menjünk – mondta Riminszky órájára pillantva. – Az eskető pap vár.

Kavaczky fölemelkedett. Néhány ünnepélyes szóval próbált bucsut venni a kórustól, szavait elnyomta a diákok kiáltozása.

Egy bikanyaku óriás az ajtó elé ugrott:

– Hohó, nem addig van az! – kiáltotta. – A nizsderi várur még el sem mondta szerelmének történetét. Halljuk szerelme történetét!

Vagy ötven erős torok kiáltott halljukot Kavaczky felé.

Kavaczky hallott már erről a szokásról. A Pannoniában ugyanis az az izléstelen szokás kezdett lábrakapni, hogy a diákok ivóestéiken pohárral a kezükben felköszöntőt mondtak kedveseikre. Többnyire pattogó rigmusokban magasztalták a távollevő hölgy testi és lelki szép tulajdonságait, de nem hiányzott ezekből az áldomásokból gyakran a trágár tréfa sem.

Kavaczky megzavarodva nézett körül. Elvörösödött és dölyfösen mormogta a Riminszky fülébe:

– Látod, Riminszky, milyen jó volna, ha hadaim volnának. Most szétveretném az egész csürhét.

A diákok orditozása megreszkettette a falakat. Riminszky haragosan dörmögte:

– Az ördög bujjon a szokásaitokba. Utóvégre, ha már szokás, állj fel és mondj valamit.

– Az öregapám se tudott verselni – felelt Kavaczky.

Riminszkynek ekkor eszébe jutott a „költő“.

– Hol van Pogrányi, a rimek nagymestere? Az segithetne rajtunk hirtelenében.

Igen ám, csakhogy Pogrányinak hire-hamva se volt.

– Hol lehet az a korhely? – mormogta Riminszky. – Csak nem bujt el az ivás elől?

– Nem baj, hogy nincs itt – szólt Kavaczky. – Némely versét tudom könyv nélkül.

– Hát mondd el – felelte Riminszky. – Siess vele, mert már várnak.

Kavaczky kezébe vette a poharat és felállott:

– Csend legyen – üvöltötte az előbbi óriás. – Most jön a szerelmi vallomás.

Kavaczky alig mondott néhány verssort, a melyben éppen a holdvilágos éjről és az éjben bolyongó kesergő szerelmesről volt szó, mikor egy éles hang közbekiáltott:

– Plágium! Gyalázatos plágium!

Kavaczky megdöbbenve nézett körül.

A sarokban egy gummilabda gyorsaságával ugrott talpra egy ragyásképü alacsony diák.

– Igenis, plágium – süvöltötte éles hangon. – Pogrányi barátunk verseiből idéz a nizsderi várur.

– Megvallom… – hebegte Kavaczky, de Riminszky nem engedte folytatni. Dühösen felugrott és megragadta a Kavaczky karját.

– Jer, – kiáltotta – hagyjuk az ostobáskodást. Fontosabb dolgok várnak rád.

Riminszky roppant erős ember volt. Az óriási diákot, a kit legelsőnek talált az ajtóhoz vezető uton, ugy taszitotta félre, hogy annak eszébe se jutott feltartóztatni többé Kavaczkyt.

Riminszky felrúgta az ajtót és három-négy lépcsőt ugrott egyszerre, mert gonosz sejtelmei voltak. Kavaczky nyomába rohant.

Odafönn az emeleten tárva-nyitva minden ajtó. Kisirt szemü szobalányok futkostak fel s alá.

– Hol a kisasszony? – kiáltotta Riminszky.

– Elment, elvitték – felelt valaki nagy sokára.

Kavaczky hamuszürke arccal roskadt egy székre. Levegő után kapkodott és nehéz hörgés tört elő melléből.

Riminszkynek kidagadtak homlokán az erek. Olyan pillantást vetett maga körül, hogy ijedten tisztultak előle.

Egy kis fehér női cipő akadt elébe, azt összetaposta haragjában, aztán megrázta a Kavaczky vállát:

– Ébredj Kavaczky, elszöktették a menyasszonyt! – kiáltotta a megbénult férfiu fülébe.

Az némán rámeredt. Egy szónak nem volt ura. Mintha valami rémet látna maga előtt és titokban azt hinné, hogy rossz álom az egész. Hess, te rossz álom! Kavaczkyt ugyan meg nem ijeszted; tudja ő azt, hogy messze jár mindaz a valóságtól, a mit lát. Riminszky tulajdonképpen nem is haragszik olyan nagyon, hisz kajlán álló, harcsabajusza alatt már mosolyog is. Csak meg akarta ijeszteni, meg akarta tréfálni, ennyi az egész…

Riminszky azonban nem látszott tréfálni.

– Ha sietünk, még utólérhetjük őket. Jőjj, Kavaczky. Állj talpra! Hisz férfi vagy!

Megragadta a Kavaczky karját és vitte magával kifelé a menyasszony szobájából. Az ajtóból Kavaczky visszafordult egy pillanatra. No, most itt a legfőbb ideje, hogy véget érjen a gonosz álom. – A szobában szerteszét heverő ruhadarabok, virágok és fátylak; a ki innen elment, nagyon sietett, nem törődött azzal, hogy rendben hagyja hátra a lakását. Szemben az ajtóval egy nagy álló velencei tükör, Kavaczky vette az esküvő előtti napon, hogy kedvére megnézhesse magát öltözködés közben a menyasszony. Csakhogy a tükörben hiába keresi a menyasszony mosolygó orcáját. Látott ellenben egy buzavirágmentés kisértetet, a melyet egy másik kisértet, – egy feketeszemü ördög cipel magával. Meg sem áll talán vele a pokol előtornácáig.

Az ajtó becsapódott. Eltünt az illatos szoba a ragyogó tükör. Riminszky vitte lefelé a grádicson. Kavaczky nem kérdezett semmit, ment vele, mint az álomjáró. A falakon, lépcsőkarokon mindenütt virágfüzérek. Riminszkynek a keze valahogy beleakadt egy virágkoszoruba. Nem sokat teketóriázik a megszabaduláson: kitépi kezét, lerántja vele a virágot is.

A földszinti szobákba még mindig hallatszik a diákok éneke. Fujják végtelenül: tovább, tovább, tovább… Kavaczky egy pillanatig arra gondol, hogy ez a dal neki szól.

Kilépnek a lakodalmas házból. Déli verőfény ragyog a sötétes utcácskára. Tavaszi szellő száll a folyó felől és fecskék nyilaznak a vén háztetők felett, a melyek megfrissülni látszanak ezen a kedves napon.

Riminszky sietésre nógatja Kavaczkyt, a ki lehajtott fővel bandukol. Egész uton nem szólnak egy szót sem. Csakhamar elérik a vendégfogadót, a mely a „Négy Holló“-hoz volt cimezve. Riminszky már messziről látja, hogy a fogadó udvaráról hiányzik az a nagy delizsánc, a melyet Kavaczky megbizásából bérelt. A fogadós megismeri Riminszkyt, levett sapkával, mosolyogva közeledik.

– Az uraságok immár elutaztak. A számla azonban itt maradt.

Riminszky csak a fogát csikorgatja, fizet és kiadja a rendeletet, hogy vezessék elő a hátaslovakat. Csakhamar két nyergelt paripa kopog végig patkójával a kővel kirakott udvaron. Egy törpe, nagyszakállu emberke tartja a lovak kantárát.

– Hol volt a szemed, te vén gyámoltalan? – förmed rá Riminszky.

A nagyszakállu törpe hebegve keres szavakat mentségére:

– A szomszédban jártam, csak egy percre néztem át, a hol valami lakatokról volt éppen szó…

Riminszky ur nyeregbe zökkent.

– Fogd be a szádat, öreg! Addig itt maradsz, a mig visszajövünk. Ha itéletnapig kell várnod, akkor se mozdulsz egy tapodtat sem erről a helyről. Megértetted?

Mik, – mert hisz ő volt a szolga, bár szakálla még korántsem volt olyan fehér, – összeráncolt homlokával a fejbőrét mozgatta. Miután a szólás éppen most megtiltatott, igy hozza gazdája tudomására, hogy parancsát megértette.

Kavaczky csodálkozva nézi a barátját a nyeregben.

– Hová akarsz menni? – kérdi sokára.

– Hová? Bolond kérdés! Hát utánuk, a szökevények után. Hamar lóra, Kavaczky! Ne vesztegessük az időt, drága minden perc. Lóra, Kavaczky!

Az öreg Mik már el is kapta az egyik csizmáját, a melynél fogva a nyeregbe akarja segiteni.

– Azt hiszed, – mormogja tétovázva Kavaczky, – hogy okos dolog a hűtelen után futni?

– Kutya máját! Ki beszél itt a hűtelenről? Az ördög vigye a szökős kisasszonykáját. Jobb, hogy előbb szökött el, mint később. Itt a csábítójáról van szó. Remélem, nem akarod életben hagyni?

Kavaczky a vállát vonogatta, mig Riminszky türelmetlenül, hevesen kiabált:

– Lóra! Lóra!

Elszánta magát és nyeregbe zökkent. Aztán körülnézett, hogy nem neveti-e valaki? Az udvaron csak a fogadós hajlongott.

– Merre ment a hintó? – kérdezte tőle Riminszky.

A fogadós megmutatta az irányt. Riminszky oldalba nyomta az almásszürkét, a melyen ült. A lovasok gyorsan ügettek ki a visszhangos kapuboltozat alatt. A fogadós érdeklődve nézett utánuk, az udvaron csak egy alak maradt mozdulatlanul. Egyetlen emberféle, nagycsizmás, vidra-kucsmás, hetyke öreg legény, a ki egy utszéli cölöp nyugalmával állott helyén.

A lovasok pedig nyargaltak kifelé a városból. Egyszerre zöld mezők között ügettek és megcsillant többször a folyó ezüstlapja. Vidám bokrocskák szegélyezték az utat, másfelől virágos fák köszöntöttek rájuk…

Riminszkyt mindez nem igen érdekelte. Ő a keréknyomot nézte, a melyet itt-ott hátrahagyott egy előttük elhaladt kocsi. Parasztokat szólongatott meg, majd hosszasan tárgyalt egy mezei csősz-féle emberrel. Az utakat tudakolta és figyelmesen nézett körül a tájon. Később utszéli korcsma piros fedele tünt fel egy erdőcske szélén. Riminszky a szeme elé emelte a tenyerét.

– Megvannak! – kiáltott föl oly hangon, mintha a világon legnagyobb öröm érné ebben a pilanatban.

A korcsma udvarán állott a postakocsi. Körülötte kovácsok foglalatoskodtak, ugy látszik, valami baj érte a kocsit utközben.

Egy perc sem tellett bele, Riminszky benyargalt a korcsma udvarára.

– Hol vannak az uraságok? – kérdezte kipirult arccal.

A korcsmáros megmagyarázta, hogy a közeli erdőcskébe mentek sétálni. Riminszky leugrott a lováról, nyomában Kavaczky. Az erdőcske felé indultak, miközben Kavaczky megfogta a barátja karját. Halk, de határozott hangon mondta:

– Meg fogom ölni!

Riminszky bólintott.

– Helyes! Megérdemli. De betartjuk a párbajszabályokat.

A kis erdőben nem sokáig kellett kutatni a megszököttek után. Lizi kisasszony egy fatörzsön ült, a diák levett kalappal előtte hevert a fűben. Nyugodtan, minden meglepetés nélkül nézték a közeledőket, mintha lopva összemosolyogtak volna. Szerelmesen, boldogan.

Kavaczky hátramaradt és hátat forditott a jelenetnek. Riminszky megemelte a kalapját. Fagyos nyugalommal mondta:

– Pogrányi urral volna egy kis dolgunk!

A diák vidor arccal emelkedett föl a fűből. Mintha valami kellemes hirrel készülne őt meglepni Riminszky, oly vidáman mosolygott reá.

– Azonnal, tisztelt Riminszky ur… Nyomban rendelkezésére állok. Jöjj, kedves…

Lizinek szerelmes gyöngédséggel nyujtotta a kezét. A leány leugrott a fatörzsről és a diákhoz simulva, könnyü, boldog léptekkel indult vele a korcsma felé. Közben halkan, szerelmesen suttogtak és sürün egymásra mosolyogtak. Riminszky sötét arccal követte őket. Kavaczky visszamaradt az erdőcskében.

A diák bevezette Lizit a fogadó vendégszobájába. Riminszky utánuk nézett és ezt mormogta magában:

– Remélem, elbucsuzik tőle a szerencsétlen flótás.

Aztán a postakocsi ládájából egy lapos fekete táskát emelt ki, s egy lovászszal az erdőbe küldte. Majd szétnézett a korcsma ivójában. Néhány vándorlegény iddogált ott. Az egyik, egy hegyesszakállu, intelligens arcu, nyomban megnyerte tetszését. Félrehivta és beszélgetett vele. Valami elzüllött irnok volt a vándor, a ki városról-városra kóborolt, mert egy helyen nem tudott megmaradni. Foltos köpönyegéhez, görbe botjához és sovány utipodgyászához aligha illett a neve, hivták Schiller Szigfriednek…

– Talán a versiráshoz is ért, barátom? – érdeklődött Riminszky.

A vándorlónak felcsillant a szeme.

– Igen, pengetem olykor a lantot, mint vérrokonom. Persze, kevesebb a szerencsém. Hallgassa meg, uram, például ezt a verset!

Riminszky aggodalmasan nézett az udvarra. A diák még nem mutatkozott. A költő pedig már szavalni is kezdte egy piszkos papirosról, a mely nyilván sokat volt használatban, a verset: egy kóborló lovagról…

– A lovag, az én vagyok! – mondta mosolyogva, midőn a vers végére ért.

– Helyes, igy szeretem – felelt Riminszky, megdörzsölve a kezét. – Éppen lovagi szolgálatról van szó.

Schiller Szigfried meghallgatta az esetet, aztán kigombolta tarka kabátját:

– Itt vagyok, uram. Eddig ugyis csupán csak költeményeimben vettem részt vitézi tornákon.

A diák fehér szalmakalapja megjelent az udvaron.

– Annak az urnak lesz a szekundánsa, kedves izé…

Igy szólt Riminszky, a következő percben bemutatta a kóbor lovagot a diáknak. A diák mosolygott. Rózsaszinü volt az arca és a szeme ragyogott. Egy kis virág volt a kabátján és azt néha boldogan érintette meg kezével.

– A pisztolyokat már előre küldtem – mondta Riminszky hidegen.

– Minden jól van – felelt a diák és mosolyogva nézett vissza a korcsmaudvarra, midőn onnan kilépett.

Sietve mentek az erdőcske felé. Kavaczky hátat forditott ismét, pedig a diák olyan szivesen, barátságosan nézett reá, mintha meg akarná ölelni.

Riminszky letérdepelt a fübe és kinyitotta a fekete táskát. Két hosszu csövü pisztolyt vett onnan elő. Schiller ur nagy érdeklődéssel figyelte a dolgokat.

– Megtöltjük a pisztolyokat – mondta komoran Riminszky. – Ért ön a pisztolyhoz?

Schiller ur olyan szakértelemmel bólintott, mintha egész életében pisztolylyal foglalkozott volna.

Tompán kopogott a vasvessző a pisztolyok csövében. A golyót ünnepélyesen a Schiller tenyerébe adta beverés előtt Riminszky:

– Valódi?

– Ugy van – felelt Schiller ur és nagy érdeklődéssel szemlélte tovább a dolgokat.

A pisztolyok már töltve.

– Azt hiszem, elég distancia lesz husz lépés? – kérdezte Riminszky szekundáns társától.

– Hogyne, hogyne – felelt ez komolyan.

Riminszky kimérte a távolságot. Az ellenfeleket háttal egymásnak felállitotta. A pisztolyokat kisorsolta és a kezükbe adta.

Egy másodperc még és erősen tapsolt.

A diák fordult meg előbb. Még mindig mosolygott rózsaszinü arca. Valami kimondhatatlan kedvesség, boldogság tükröződött a szeméből.

Kavaczky féloldalt nézett rá. Lassan felemelte pisztolyát. Valami erőszakos megrándulást érzett egész testében. Pedig ez a rándulás csupán egy ujjmozdulat volt… A pisztoly eldördült, füstje szállott csendesen és a diák még mindig rózsásan, derülten, egyenesen Kavaczkyra mosolyogva állott egy pillanatig helyén, aztán lassan térdre zuhant, majd féloldalra dőlt. Még kinyujtotta a lábait egyenesen – aztán többet nem mozdult.

Kavaczky megrázkódott. Ledobta a pisztolyt. Schiller Szigfried halálsápadtan, üveges tekintettel bámulta az előtte pillanat alatt lejátszódó gyilkosságot. Aztán futva, rémületes arccal menekült be az erdőbe.

A dördülésre a korcsma felől is futólépések közeledtek. Egy bokor mögül Lizi kisasszony ugrott ki fehér ruhában.

Krétafehérré vált arccal nézett körül. Valami tébolyitó, szivethasitó éles sikoly tört ki a melléből. Aztán odaroskadt a halott mellé és őrjöngve ráborult.

– Menjünk, Riminszky – mondta Kavaczky és reszketett egész testében.

Tántorogva tett egy pár lépést. A leány fölemelte a fejét és elváltozott hangon sikoltott reá:

– Verjen meg az isten, veretlen ne maradj!…

Gyorsan mentek a korcsma felé. Emberek kezdtek gyülekezni mindenfelől. Sebesen lovaikra ugrottak és elnyargaltak.

*

És elmult tizenhat esztendő…

A nizsderi várur megszürkült, megvénült és soha egy pillanatig nem találta meg a boldogságot. Azaz igen, minden esztendőben boldog volt egyetlen percig. Karácsonyi estéken gondolt reá valaki a nagyvilágban és jelt adott magáról. Néha Pétervárról, máskor Londonból, vagy Kairóból érkezett a nizsderi várba egy postacsomag. A csomagban mindig egy tárgy volt: gömbölyü ólomgolyó. Kavaczky boldogan forgatta meg tenyerében a sajátságos küldeményt.

– Tehát még él – mondta.

És eltette az ólomgolyócskákat legtitkosabb szekrényébe, mint valami ereklyéket.

A sors – ez a nagy szemfényvesztő – az egykori heidelbergai órás leányát abba a kötényébe vette, a mely kötényében a csodás, valószinütlen és rendkivüli dolgokat tartogatja. Wart Erzsébet a csodák ösvényén egy vándor cirkusztársasághoz vetődött és Európa egyik leghiresebb lovarnője lett néhány esztendő alatt. A legsajátságosabb az volt a dologban, hogy a lovarnő a titkolózás homályával vette magát körül. Nappal soha sem látta senki. A legenda azt tartotta, hogy csak férfiruhában szokott kilépni házából, hogy megmeneküljön a férfiak udvarlásától. Riminszky, a ki a nizsderi várur megbizásából három nagyvárosban is nyomozott Wart Erzsébet után, mindössze annyit tudott meg, hogy a lovarnő egyike a legkalandosabb teremtéseknek. Nyomtalanul eltünik néha hetekre, majd ismét felbukkan valahol Európa valamelyik nagy városában. Mosolyogni soha senki sem látta. A cirkuszban elvégzi produkcióját és egyáltalán nem törődik azzal, hogy tetszett-e munkája a közönségnek. Jéghidegen köszön és kiséret nélkül hagyja el a cirkuszt. Az artista-ujságok mesés dolgokat tudnak lovaglásáról, a kartársai pedig regényeket mondanak azokról a temérdek reménytelen szerelmekről, a melyek már a lovarnő utjába megakadtak. Cirkuszigazgatók versengtek kezéért és ennél többet nem is igen kell mondani szakmabeli férfiu előtt. Az jelentéktelen körülmény e mellett, hogy orosz nagyhercegek gyémánt-küdeményeit gondolkozás nélkül visszaadta. Egy angol milliomos három esztendeig utazott utána városról-városra és minden este ott ült az első sorban. Mielőtt a három esztendő letelt, csupán annyit irt a müvésznőnek:

– Holnap lejár a terminus. Vagy a feleségem lesz, vagy nem lesz a feleségem.

Az angol most még választ sem kapott, másnap este a nézőtéren főbelőtte magát a lovarnő szemeláttára. Mondják, hogy a müvésznőnek meg se rebbent a tekintete az öngyilkosságra. A durranástól a paripája félreugrott és elvétette a mazurkalépést. A lovarnő aranygombos lovaglóostorával kegyetlenül fejbevágta a nemes mént.

Az angolon kivül számos más imádója is volt Wart Erzsébetnek, a kit a cirkusz romantikus világában nem ismertek más néven, mint a jégkeblü hölgynek.

Riminszky minden találékonyságát összeszedte, hogy találkozhasson a műlovarnővel. De Wart Erzsébet tudni sem akart róla. Riminszky kémeket fogadott, a kik lépésről-lépésre követték a művésznőt; semmit sem tudhattak meg róla. Kavaczky a nizsderi várban minden karácsony estéjén megkapta a maga ajándékát, a pisztolygolyót. Riminszky is beleunt az üldözésbe. Talán az érdeklődése csappant meg, talán a nizsderi uradalom nem érte meg többé a fáradozást? Ki tudott volna eligazodni Riminszky eszejárásán?

Egyszer valami különös okból Kavaczkyval is megszakitott minden barátságot és a nizsderi várur egyedül maradt a boroshordóival és a rezesbandájával. Wart Erzsébetről sokáig nem jött semmi hir… Mig egyszer a lapokat bejárta a hir, hogy a hires műlovarnő lábát törte egy cirkuszi lovasmutatvány alkalmával. Ezután egy havas karácsonyi éjszakán Wart Erzsébet megjelent a nizsderi várban és oda költözött.