IX. FEJEZET. Merre jár Riminszky?

Ancsurka naplóját Riminszky Kázmér találta meg a nizsderi várban, akkor, a midőn Ancsurka már régen nem volt ott.

Egyszerre eltünt Ancsurka a várból.

Hová lett, merre ment – senki sem tudta.

A várkisasszony vállat vont, a mikor Riminszky Ancsurkáról tudakozódott.

– Megszökött a kis pesztra, mert unatkozott. Itt nem igen voltak mulatságok.

Riminszky csóválta a fejét.

– Ejnye, ejnye, a macska rugja meg, – mormogta magában. – Nem is hittem, hogy valamikor meg fogom kérdezni, hová lett Ancsurka?

Wart Erzsébet figyelmesen nézett Riminszky arcába.

– Bolond dolog volna, Riminszky, ha magában mást gondolna, mint a mit hangosan mond.

A szemével hunyoritott és szürke szemét Riminszky arcába kapcsolta, mintha mindent egyszerre ki akart volna olvasni a férfi lelkéből.

– Igen bolond dolog volna, – mormogta, – ha egy szolgáló leányka olyan nagyon érdekelné.

Riminszky magasszáru csizmájára nézett és keservesen fölsóhajtott:

– Kutya mája! Szerettem a macskáját.

Erzsébet elnevette magát.

– Hiszen ha csak macskája lett volna! Igen kedves arcocskája volt… De hát unta magát. Hiába, elunta magát és bucsut mondott a várnak.

Riminszky egy darabig hallgatott és magában gondolkozott. A manó tudja, igen rossz kedve volt, de maga sem tudta, hogy miért.

Nem is nagyon sokáig időzött Nizsderen. Hamarosan bucsuzott és gyorsan sietett le a várból. A hó már elolvadt és a hegyek között langyos tavaszi szelek bujkáltak. A hegyoldalak világoszöld ruhába öltözködtek és a fenyőfák kemény burkolata alatt megmozdultak a rügyek.

Riminszky csöndesen ügetett zsufa-lován a hegyek között. Addig soha sem vette észre az évszakok változását. Télen rövid macskabundát hordott, nyáron szalmakalapot tett a fejére. Hogy a hegyoldalakban a fű kiüti fejecskéjét, az véleménye szerint a birkáknak volt jó. De Riminszky hust evett és hozzá bort ivott.

Most mégis meghatotta a langyos szél, a mely arcába fujt és a kis bokrok szines rügyeikkel a legkülönösebb gondolatokat ébresztették lelkében. Igy például arra gondolt, hogy halottak feküsznek a föld alatt, a kik már nem látják az évszak változását. Odalenn feküsznek, mélyen a füvek alatt és kezük összefonva. A szél elsuhan fölöttük és talán azt sem tudják, hogy fölöttük a földön gyermekek, nők és férfiak járnak. Odalenn a nagy csöndességben nem járnak az álmok, nem járnak a sóhajtások; se az örömök, se a bánatok. Kavaczky se iszik már bort és Pogrányi valahol messze, egy német temetőben csöndesen fekszik. Csupán az élőket érdekli az, hogy ők már meghaltak s innen elmentek.

Riminszky ur nem igen volt filozófus és a gondolatai, zsufa-lova hátán, addig kalandoztak a földalatti állapotokon, a mig mélységesen elszomorodott. A halált csak annyiban ismerte, mint a legtöbb ember ismeri: meghaltak szomszédjai, ismerősei és többé nem mozogtak. Még csak a korcsmába se ment el senki, miután a lábát kinyujtotta és a föld alól semmi hir nem érkezett azokról, a kik ottan bekvártélyozták magukat.

Riminszky urat is csupán annyiban érdekelte a halál, hogy juh-nyájait nem viheti magával.

Hogy lesz-e szolgája, háza és gazdaasszonya a másik világon, erre nem gondolt; csak az fájt neki, hogy az árva tótleánykáról nem fog tudni semmit.

Utközben érte a lipovnicai barát-kolostort.

A régi kolostor körülbelül négyszáz esztendeje őrizte a hegyek között kanyargó országutat széles bástyáival és mogorva tornyaival. A barátok, a kik itt laktak, éppen ugy tudták forgatni a kardot, mint az olvasót. Egyszer a magyar hazáért verekedtek, másszor a lengyel királyok szolgálatába szegődtek, majd, – ha nagyon fölhalmozódott a puskaporuk, – a saját szakállukra kezdtek valami háborut a szepesi gróffal, vagy valamelyik lengyel vajdával. A kolostorban csak akkor kezdtek unatkozni, a mióta a pápa külön brévében megtiltotta, hogy fegyvert tartogassanak a lipovnicai klastromban.

A pápa még Lipovnicán is pápa. A fegyveres kamarák kiürültek és a puskaporos hordók helyén más hordók foglaltak helyet. Ezekben a hordókban is puskapor volt, csakhogy folyékony alakban. A lengyel és a magyar uraságok, a kik még kétszáz esztendő előtt is hadaikkal támadtak a barátokra, ha kincseik megszaporodtak, most sem kerülték el a zord falakat. A kapu száz esztendő óta nyitva volt állandóan és csupán a hagyományok iránt való kegyeletes szokásból silbakolt a kapualjban két lipovnicai tót, hosszu lándzsájára támaszkodva. A kapu alatt a kis fülkében a legvénebb barát olvasta a breviárumot, – mert a legvénebb barát ismerte már mindazokat, a kik a kolostort meg szokták látogatni.

A kapufülkéből egy csengetyü drótja vezetett a pincemester szobájába.

Ez a csengetyüdrőt jelezte, hogy milyen kaliberü vendég érkezett a kolostorba.

Egyszeri csöngetés amolyan szegény vándorlólegény érkezését jelentette, a ki hálás köszönettel öblitette le torkán az ut porát csigerrel. A dupla csengetés már urakat jelentett, a kiknek ebédet vagy vacsorát szoktak főzni a vendégszerető barátok. Háromszor csak a püspöknek – ha éppen erre járt – csengetett a kapus; azonkivül Riminszky urnak, a ki ezen a környéken a legelső földesuraság volt. Talán még az országut is Riminszky uré volt. A barátok megbecsülték az uraságot, de tisztelték Riminszkyben azt is, hogy a borokat szakértelemmel kezelte.

Háromszor csenditettek most is, a mikor Riminszky ur lován bekanyarodott a kolostor kapuján és az álmos páterek megdörzsölték a szemüket.

– Azt hittük, hogy már sohase jön hozzánk nagyságod, – mondta a kapus fráter alázatosan.

A silbakok tisztelegtek – hosszu dárdájukat kétszer a kövezethez koppantották – fönn pedig a pincemester a legrozsdásabb lakatkulcsokat kereste elő.

Azokat a rozsdás kulcsokat, a melyeket csupán nagy ünnepeken szoktak használatba venni; a mely lakatok mögött olyan borok voltak, a mely borokat még Mária Terézia ajándékozott a hazafias és jómagaviseletű kolostornak.

Tehát háromszor csengettek és a barátok erre a jelre valamennyien fölébredtek.

Mindössze öten lakták az óriási épületet, a hol egy ezred katonaság is bátran elfért volna. Öt nagyszakállu, szótalan és komoly férfiu gyülekezett össze az ebédlőteremben, – mert éppen délre járt az idő.

De ha nem lett volna dél, akkor is összegyülekeztek volna, mivel sohasem lustálkodtak akkor, ha a kolostorban háromszor csöngettek.

A pincemester egy kis hordót guritott a bolthajtásos szobába és tiszteletteljesen mormogta:

– Istenben boldogult páter Szuhaj följegyzése szerint ezt a bort Tokajban szüretelték az 1822-ik esztendőben.

A nagyszakállu fejek erre mind bólintottak, Riminszky pedig kigombolta macskabőr bekecsét.

– Tokajban, – mondták csendesen.

A sarokban egy kerekeken mozgó állvány állott – kovácsolt vasból – a mely állvány már igen sok hordó bort tartott vaslábain. Ezen az állványon végezték ki a hordókat a kolostor lakói már sok százesztendő óta és ez állványról még sohasem került le addig hordó, a mig benne egy csöppecske folyadék vala.

A pincemester – bizonyos Hubennai volt éppen a pincemester – hatalmas karjaival fölemelte a hordócskát és az állványra tette.

A falon különböző csapok függtek egymás mellett. Volt ott félméteres csap is, a melyet tizakós hordókhoz használtak, de volt olyan kicsinyke csap is, a mely éppen csak egy kis pálinkás hordócskába illett.

A pincemester egy ezüstcsapot vett le a szögről és hamarosan a hordóba illesztette.

A pincemester megeresztette a csapot és aranyszinü nedv csurgott a hordócskából a kristálypohárba.

A poharat áhitattal vitte az asztalfőn ülő páter Timoteuszhoz, a ki ez idő szerint perjele volt a kolostornak.

Nagy, mély ember volt Timoteusz atya, a szakállát, haját behavazta az idő, de arca rózsaszinü volt, mert mindig bort ivott és nem vizet.

A perjel kezébe vette a poharat, a világosság felé tartotta és szakértő szemmel vizsgálta.

A pincemester a hordóra vert ezüstlapról kibetüzte ezalatt a fölirást:

– A Kállay-donációból…

A perjel ajkához emelte a poharat és csendesen hörpintett belőle. Megforgatta szájában a bort és aztán csettintett nyelvével:

– Ez a bor az aranykorból való. A mikor kétszer szüreteltek a hegyalján, – mondta.

És az atyák áhitatosan néztek a hordócska felé.

Riminszky helyeslőleg bólintott a fejével.

– Holnap a lipovnicai tanyámról tizenkét juhot hajt be a juhászgazdám a kolostor udvarára.

Az atyák ismét bólintottak.

Áhitatos csend volt, a pincemester a csöndben megtöltötte a poharakat.

– Georgius atya, üsd föl az Aranykönyvet, a melyben boraink története foglaltatik. Halljuk e hordócska történetét.

Georgius atya álmatag, szőke férfiu volt, fölállt az asztaltól és midőn visszatért, egy nagy, rézkapcsos könyvet hozott magával.

Lapozgatott a könyvben és mialatt az atyák a bort megizlelték, csendes, imádkozó hangon olvasni kezdte a következőket:

– Kállay donáció. Tizenkét hordócska dupla hegyaljai asszú.

Hajdani jó Rákóczi Ferenc idejében kuruc kapitány volt Kállay János.

Mikor megszólalt a tárogató, menyecskefelesége nem hogy tartóztatta, de küldte:

– Eredj, apámuram, aztán kerülj haza épen, egészségesen.

Mentek, mentek a magyar urak a Rákóczi táborába, mintha valami mulatságba mennének. A legjobb ruhájukat vették föl, a legszebb kucsmájukat nyomták a fejükbe.

Kállay János uram gyönyörü szál legény volt. A kasmirvörös ruha megfeszült rajta, mintha szobor volna. A fejedelem nem is engedte el maga mellől, ott tartotta udvari vitéznek. Hogy pedig el ne unja magát Kállay uram az udvari életben, elhozatta Tiszahátról az agarait. A menyecske nem tudta mire vélni, hogy mit akar az ura az agarakkal.

– Tán csak nem agárral kergeti a labancot, apámuram? – kérdé levelében az urától.

De hát Kállay János uram erre a levélre már nem küldött feleletet. Nem azért, mintha nem lett volna érkezése a levéliráshoz. Csak azért nem, mert röstelte bevallani a felesége előtt, hogy a zajgó tábori élet helyett a vig, tétlen udvari életet választotta.

Hónap hónap után mulott. A menyecske odalenn Tiszaháton már el sem tudta gondolni, hogy mi történt az ő drága urával, mikor végre levelet hozott egy vén huszár Kállay Jánostól. A levélben érzékeny bucsut vett a kapitány Erzsikétől és megirta, hogy a fejedelem parancsára Párisba utazik. Ki tudja, mikor kerül onnan vissza?…

A menyecske megcsóválta a fejét:

– Ha a fejedelem parancsolta, akkor jól parancsolta, – gondolta magában, de azért a szive összeszorult a fájdalomtól, szomoruságtól.

Most már nemcsak a hónapok multak, hanem az évek is. A tiszaháti vén udvarház jegenyefái háromszor is uj ruhába öltözködtek, tél jött őszre, tavaszra nyár. A szép Kállayné egyszer reggel a tükör előtt állva azon vette magát észre, hogy hollóhajába ezüstszálakat rakosgatott titkon az idő. És Jánosról most már hir sem érkezett.

– Könnyü a nagyságos fejedelemnek türelemmel várni az uramra, – gondolta sokszor szomoruan az árva menyecske, – de vajjon hol találjam én föl a türelemnek a forrását?

Az atyafiak ellátogattak hozzá és fejcsóválva vigasztalták:

– Ha élne, már régen itthon volna… Elpusztult János valahol a nagy idegenben. Busulhatunk érte!

A menyecske hallgatta egy darabig az atyafiakat, de utóljára megunta őket.

– Busuljon az ördög! – pattant föl végül. – Elmegyek az után a pernahajder után és hazahozom a fülénél fogva.

Könnyü volt azt mondani, de nehezebb keresztülvinni. Páris akkortájt se volt egy macskaugrás ide, de még két macskaugrás sem. Ha a véletlen nem jő Kállayné segélyére, tán még ma is csak a cipellője sarkát kopogtatja a fel s alá való sétálgatásban a kuriában. De a véletlen jó barát. Egy vén kuruc barát került a környékre, a ki anekdotával és imádsággal tartotta a kedvet a kuruc seregben. Elvitte a jobb karját valami bolond golyó. Ott kellett hagynia a sereget. Hivták pedig a vén barátot fráter Homolainak.

Homolai fráter ne tudta volna, hol van Páris? A barátok abban az időben többet tudtak, mint manapság a püspökök. Hisz bejárták az egész világot hajdanában…

Fráter Homolai odaszegődött a Kállayné szolgálatába. Csavargatta rőfös szakállát:

– Csak bizza rám, nemzetes asszony, előkeritjük a kapitány urat a föld alól is.

Egy nagy batárt fölpakkoltak. Kállayné elbucsuzott a virágzó nyárfáktól s elindult ura keresésére. Homolai lóháton ballagott nyomába.

Messze van Páris Tiszaháttól, de ha még olyan messzire lett volna, akkor is odaért volna Kállayné. Odaért a nagy, idegen városba és elkezdte keresni az urát.

A harmadik napon Homolai fráter, mikor a keresésből hazakerült a szállásra, azt mondta:

– Megvan ám ő kelme!

Kállayné fölugrott:

– Hol van?

A barát csóválta a fejét:

– Egy kis baj van ám!… Ő kelme igen nagy ur lett. A francia király gárdistája. Már magyarul is elfelejtett félig-meddig.

Kállayné fenyegetőleg vonta össze szemöldökét

– Majd eszébe juttatom én neki a magyar szót! – mormogta.

Homolai csak a fejét rázta:

– Nehéz lesz az!

De másnap reggel elvezette a menyecskét Kállay János szállására. Aztán hagyta egyedül menni az asszonyt előre, ő maga szépen hátul maradt.

Hogy történt, miképp esett meg a házaspár találkozója, arról nem mesél a régi irás, csak annyi bizonyos, hogy Kállay János uram csakhamar otthagyta a francia király udvarát. Haza költözött Tiszahátra és késő öregségében derülten mesélte pipaszó mellet:

– Egyszer Párisban igy szólt hozzám Lajos király: Komám, jó volna holnap vadászni menni…

A mult – a huncutkodó mult – igy oszolt szét köddé az ő szemében is.

És Kállay Jánosné sem feledkezett meg a barátról. Tizenkét hordó asszubort küldött a lipovnicai kolostornak, ahová Homolai fráter öregségében elvonult…

Eddig tartott a történet.

Georgius atya becsapta a könyvet és a pohár után nyult.

A perjel igy szólt ünnepélyes hangon:

– Fráter Homolai emlékezetére!

Ivott és az atyák vele ittak. A nagy félhomályos ebédlőben halk csengéssel szálltak vissza a poharak a diófaasztalra.

Riminszkynek kipirosodott az arca a pompás italtól.

– Tiz öl fát hoznak holnap az erdőmből a kolostor udvarába – mondta.

Az aranykorból való asszu, a mely szinte csengve ereszkedett belé a finom kristálypoharakba, mintha folyékony érc lenne, hamarosan megtette hatását. Az álmos, mozdulatlan atyák lassan kihuzogatták mind a két kezüket a bő szőrcsuhából, sőt egyik-másik mezitelen karjával az asztalra könyökölt.

Riminszky nagy fejét lehajtotta és komor arccal nézte a bort. Igen rossz gondolatok kergetőztek a fejében. Mindenféle asszonyok árnyékai szálltak keresztül kristálytiszta boron. Mindig más és más figurák.

És akkor, a midőn páter Georgius, az ábrándos, egy sötét diófaszekrényből karhosszuságu fuvó hangszert vett elő, a melybe csendesen belefujt, Riminszky az asztalra hajtotta a fejét.

De az atyák többsége sem igen maradt nyugodtan, a midőn ez a hangszer megszólalt. A nagy, kemény koponyák koppantak a diófán, a kezek ökölbe szorultak és a pincemester fráter olyan mélyen nyomta a csapot a hordócskába, hogy ez szinte feljajdult belé.

Georgius egy Rákóczi-korból itt maradott tárogatót fuvott. És a falak visszhangozták a tárogató hangját.

– Rákóczi járt erre, – mondotta egy nagyszakállu vén barát.

A hangszer még azon időkből való volt, a mely időben Rákóczi Ferenc járt erre.

Erre járt volt és a hangszert itt felejtette.

Egy zivataros téli éjjelen történt, hogy Rákóczi Ferenc, Magyarország és Erdély nagyfejedelme kopogtatott a határszéli kolostor kapuján.

A vándorlónak a vendégszerető barátok kaput nyitottak és midőn a vándorló sarkantyus csizmáit elnyujtotta a tüz mellett, a barátok ilyen kérdéssel fordultak hozzá:

– Mondd, vándor, merről jösz? Lengyelországból vagy Magyarországból?

– Magyarföldről, – felelt a vándor.

– Mi hir magyarföldön? Lesz-e szabadság, él-e még Rákóczi?

– A szabadság meghalt és vele hal Rákóczi! – felelt a vándorló.

A barátok megcsóválták a fejüket.

– Ugyan honnan tudnád te azt, szegény vándorló? A szabadság él és Rákóczi Ferenc még mindig uralkodik Magyar- és Erdélyországokban.

A vándorló erre elnevette magát.

– A bujdosó, a ki itt előttetek ül, senki más, mint Rákóczi Ferenc.

A derék barátok persze nem nagyon adtak hitelt ennek a beszédnek.

Igen csóválgatták a fejüket, a mig az éjjel folyamán megérkezett a fejedelem kisérete, néhány válogatott kuruc vitéz, a kik menekülésközben valahol Késmárk táján verekedtek labanc-katonákkal.

Csupa párducbőrkacagányos, sárgacsizmás vitéz, a kiknek vékony kis bajuszuk hetykén fel volt pederve és a szemük sötéten lobogott.

A vitézek között volt egy olyan is, a melyik a fuvószerszámot kezelte.

Ez keresztbevetett lábbal a földre ült a medvebőr-kanapé mellett, a melyen a fejedelem hevert és halkan fujdogálni kezdte…

Valami véletlen folytán a fuvó-hangszer ott maradott a kolostorban, a mikor az éji vendégek hajnalhasadáskor tovább mentek.

Rákóczi Ferenc hálából évek mulva egy szekér bort küldött a vendégszerető barátoknak hegyaljai pincéjéből, a mely bort a barátok békésen elfogyasztottak.

Azonkivül mindig akadt valaki, a ki a régi szerszámot meg tudta szólaltatni, hol egy fráter, hol egy páter, – a tárogatón kivül másféle zenét nem igen hallottak a lipovnicai kolostorban.

Most is azt fujta a szőke szakállu barát és már mint ilyenkor szokás, a kezek ökölbe szorultak, az arcok kipirultak és a szemek felragyogtak.

– Más világ van, – sóhajtott a perjel. – Hagyj föl a muzsikával.

Riminszky, a ki eddig nem igen avatkozott a dologba, most öklével az asztalra csapott:

– Tiz akó bort küldök a kolostornak, mert, becsületemre, megérdemlitek.

A legöregebb fráter – volt valami kilencvenesztendős – ilyen alkalmakkor el szokta hagyni a kapufülkét. Ugyan, csak nem jut eszébe a szepesi püspöknek éppen erre járni?

Ott ült az öreg és reszkető fejjel bólongatott a melódiákra, a melyek az ölesvastagságu falak között felhangzottak. A poharat sem vetette meg ezenközben s egyszer Riminszky ur füléig hajolva igy talált szólani:

– Mi ugyan csupán Istennek egyszerü szolgái vagyunk itt Lipovnicán, de az országut erre elviszen és mindent tudunk, a mi a környéken történik.

– Mi történik, tisztelendő testvér? – kérdezte Riminszky.

A vén fráter öreg szemével hamiskásan hunyoritott.

– No, a nizsderi várban is történik néha valami! Ha nem csal horoszkópom, lovad éppen a nizsderi magaslatokról érkezett ide veled…

Riminszky ur, – mert hiszen nem tagadhatta, – beleegyezőleg bólintott.

– A napokban, – folytatta a vén barát, – a régi kalitkából egy madárka röppent ki. Erre járt Lipovnica felé, a midőn a kolostorban éppen Ave Máriát harangoztak. Egy kis madárka jött Nizsder felől és az országut néptelen és elhagyott volt.

Riminszky visszafojtott lélekzettel hallgatott.

A vén barát megnedvesitette öreg ajkát. A bornak egy részét bizony már csupán nyelvével kellett összeszedegetni ajkai körül, a hová az kifolyt.

Csettintett a nyelvével s igy folytatta:

– A kapu alatt éppen Fintor a podolini susztermester melegitette belső részeit, mert megfázott a hosszu utban. Ott kocintgattam vele e szent kolostor nevében, a mikor a madárka az országuton közeledett. Sárga vászonruha volt rajta és uszályát fölemelte kezével, a mint sietve lépegetett.

– Nos? – kérdezte Riminszky és eltolta a poharát.

– Erre jött és megállott a kolostor előtt. Mint mikor a lengyel urak hushagyó keddjén bolondos ruhákba öltözködve szánkáznak vagy lovagolnak errefelé, olyanféle maskurája volt a leányzónak, még mondtam is neki: hushagyó messze van, galambom.

Riminszky türelmetlenül intett:

– Mindegy az.

– Fehér, lisztes paróka a fején, a lábán aranysarku cipő. Szuhinka, a lőcsei gyolcsos, a ki éppen itt etetett a kolostor előtt, ugy rámeresztette a szemét, hogy szinte kipottyant a szeme. Mert különben igen takaros fehércseléd volt.

– Mindegy az, – türelmetlenkedett Riminszky.

De észrevette, hogy bolondot mondott, azért hozzátette:

– Azaz, hogy nem egészen mindegy. Meséld tovább, fráter, merre ment az aranycipős kisasszony?

– Bizony az nem messzire ment, csak a kőpadig, a mely a kolostor előtt van, ott fáradtan leroskadt, mintha messzi utról jött volna. Szuhinka uram nyomban beszélgetésbe eredt vele, magam is oda-odafigyeltem, mert más gondom nem igen volt akkor.

– Honnan jösz? – kérdezte Szuhinka uram a maskarás kisasszonytól.

– Szolgálatban voltam idáig, de az urnőm elkergetett.

Szuhinka uram csóválta a fejét.

– Ejnye, ejnye, hát aztán ebben a ruhában szolgáltál?

– Ebben, – felelt a kisasszonyka. – Mert az urnőm igy szerette.

– Hát mostan hová mégy? – kérdezte Szuhinka.

– Toporcra mennék, mert ott van egy öreg néném.

– Hát akkor ülj föl a szekeremre, éppen arra megyek.

– Nem sokára el is indultak. Szuhinka uram a kisasszonykára teritett egy vastag pokrócot, aztán elmentek. Sokáig nevettem magamban, hogy aranysarku cipőben volt szolgálatban a kisasszony.

Riminszky elgondolkozott.

– Ismerem azt a fránya Szuhinkát, – mormogta, – szép leánynak, menyecskének mindig szivesen ad helyet a szekerén.

Nem igen izlett neki a bor többé, a tárogatót se hallgatta már szivesen, csakhamar elbucsuzott a vendégszerető kolostortól és lovára ült.

Lipovnicáról Cservenka felé vette az utját.

Ott a falusi csárdában hallotta, hogy a Szuhinka vásáros szekere erre járt és a szekeren ott ült a pokrócba burkolt leány. Szuhinka szokás szerint megpihent a korcsmában és vöröshagymát evett, hozzá pálinkát ivott.

Mizsonyai Pál, a korcsmáros észrevette a leányt a szekéren.

– Szép portékát árulnak a krakkói vásáron, – mondta évődve. – Nagyon ügyes emberek az ottani mézeskalácsosok, hogy ilyen helyre babákat csinálnak.

Szuhinka uram vállat vont és nem igen felelt.

Mizsonyai tovább évődött.

– Csak arra vagyok kiváncsi, hogy kinek vette Szuhinka uram ezt a kékszemü mézesbabát. Magának-e, vagy másnak?

Szuhinka lustán vállat vont.

– Nekem van otthon feleségem. Mit csinálnék a mézesbabával?

Látszott rajta, hogy igen nagyon sajnálja, hogy otthon felesége van.

Riminszkyt lehangolták a Cservenkán hallott hirek. A macska tudja, miért, legjoban azt szerette volna hallani, hogy a lőcsei gyolcsos eltörte közben a lábát.

Estére érkeztek Primókára, a mint Riminszky később megtudta. Szuhinka mindenáron tovább akart utazni, mert holdvilágos éjszaka volt, de fölhagyott szándékával, a mikor meghallotta, hogy a napokban erre felé látták csavarogni Jánosikot, a havasi rablót.

– No, akkor itt maradunk, – dörmögte a leánynak, – mert se a portékámat, se téged nem szivesen adlak a Jánosik fogára.

A leányka a korcsmáros feleségével aludt, mig Szuhinka uram a szekerén maradt és szokása szerint egész éjjel fűtyülgetett. Mondják, hogy álmában éppen ugy fütyült, mint ébren. Igy nem igen lehetett sohasem tudni, hogy mikor alszik az élelmes kalmár.

Hajnalban már utra keltek. A nagy szekér tovagurult a primókai mély hegyi uton.

A vizsnyai vendégfogadóban, a mely körül három országut keresztezi egymást, délfelé érkezett Szuhinka uram a szekerével. Éppen egy csomó lengyel és szepesi gyolcsos tanyázott az ivóban. Vásárokról jöttek, vásárokra mentek: nagy volt a kedvük, a pohár feneke sürün kopogott az ivó asztalán.

Szuhinkának nagyon megörültek.

A lőcsei gyolcsosnak mindig volt valami vidám tréfa, pajkos bolondság a tüszőjében. Ancsurkát a szekéren hagyta a nagy vasládák között és meghagyta neki, ha egy tejszemü embert lát a szekér körül ólálkodni, akkor lármát csapjon, mert a tejszemü ember senki más, mint a hires Jánosik, vásárosok fosztogatója.

Mi történt, mi nem történt az ivóban, azt nem igen kell hosszadalmasan elmondani. A lengyel és szepesi gyolcsosok nagyon megörültek egymásnak. Ölelkeztek, csókolóztak és iddogáltak. Özvegy Susákné, a fogadó tulajdonosa egy öles termetü asszonyság, egymásután hordta ki az ivóból a végképpen elázott vendégeket. A szinben szalma volt a földre szórva, odafektette az ital legyőzöttjeit. A legutolsók között volt Szuhinka uram is.

Midőn egy-két óra mulva magához tért, a szekerét megtalálta, de a szekérről hiányzott az aranycipős kisasszonyka.

Riminszky izgatottan hallgatta a történetet:

– Nos, elment magától, vagy elvitte valaki? Mit gondolsz Susákné?

Susákné a Riminszky arcába nézett:

– Én eddig nem gondoltam semmit. De most már azt gondolom, hogy a ki után ilyen nagyságos ur tudakozódik, mint te vagy Riminszky ur, annak bizvást lehet aranyból a cipellője sarka.

– Ne bolondozz – felelt csendesen Riminszky. – Öreg legény vagyok már. Tisztára annyi az egész, hogy megigértem valakinek, hogy nem hagyom el ezt az árva gyereket… Gondolkozz, Susákné, nem bánod meg, hogy hová lehetett az a kisasszonyka?

A termetes asszonyság összeráncolta a homlokát.

– Sok ember megfordult itt. Honnan a manóból tudnám én valamennyinek a szándékát? Egyik jó szándékkal van, a másik rossz szándékkal. Még az is meglehet, hogy valaki ellopta a kisasszonyt. Igen értékes kék szeme volt, a mint egy pillanatra láttam. Legalább is annyit ér a szeme, mintha rubintból lett volna.

Riminszky rosszkedvüen hallgatta ezt a beszédet.

Estére, a mikor Podolinba ért, már olyan haragos volt, hogy kezében maradt a szobájának a kilincse, a midőn oda benyitott.

Az öreg Mik, a ki gazdája körül forgolódott, felemelte a földről az eltört kilincset és megnyugtatólag mondta:

– Nem baj az, nemzetes uram. Reggelre ujra a helyén lesz a kilincs. Még pedig olyanformán lesz a helyén, hogy onnan többé le nem törheted.

Riminszky a medvebőrre dobta magát és valami különös ellágyulással nézte az öreg szolgát, a ki csizmájába kapaszkodott.

– Tudod-e, mi történt, öreg Mik? Nyisd ki a füled, öreg! Ellopták a kis Ancsurkát.

Mik eleresztette a csizmát és a szája tátva maradt.

– Kinek kellett a mi Ancsurkánk? – kérdezte nagy megilletődéssel. – Ugyan kinek fájt rá a foga?

– Mit tudom én, – dörmögte Riminszky. – Csak annyi bizonyos, hogy nyoma veszett… Öreg Mik, kedves szolgám, tudnál-e lóra ülni, mint hajdanában?

– Hogyne, uram, hogyne.

– Ülj hát lóra. Az éjjel holdvilágos, el nem tévesztheted az utat. Nyargalj Toporcra és keresd fel az öreg Marczinkánét. Ha nála nincsen Ancsurka, akkor már sehol sincs. Akkor már elveszett. Örökre. Elvitte magával valamely lengyel gyolcsos, vagy ellopták a vándorlók. Valaki magával hurcolta, mert hisz szép volt a szeme.

Az öreg Mik mély felindulással bólongatott fejével:

– Hallottam magam is valamikor, hogy szép leányokat szokásos ellopni, elhurcolni idegen országokba, a hol eladják őket. Némelyikért annyi kiló aranyat adnak, a mennyit nyom. Vajjon ez történt volna a mi Ancsurkánkkal is?

– Ülj lóra, Mik, és járj gyorsan. Köss sarkantyut a csizmádra, hever elég rozsdás sarkantyu a kamarában.

Az öreg Miknek már nem kellett ismételni a parancsot…

*

Hajnalodott, a mikor lódobogás hallatszott lenn a piacon.

Riminszky ur nem igen aludt, gyorsan az ablakhoz lépett és felnyitotta azt. A holdvilágos térségen nyargalva jött a fehérszakállu Mik és mögötte a nyeregben ott ült Ancsurka. Hosszu uszályos ruhája lobogott utána és aranyos cipőjén megreszketett a holdsugár.

Riminszky ur a következő percben odalenn volt az utcán. Két karjával leemelte Ancsurkát a nyeregből. Szólni nem igen tudott mindjárt. Csak nézte a leány fehér arcát, tündöklő szemét.

Az öreg Mik a földre zörrent és nagy komolysággal jelentette:

– A kisasszonyt Toporcon megtaláltam és legjobbnak tartottam mindjárt magammal hozni.

Riminszky ur hálásan veregette meg az öreg Mik hátát.

– Derék ember vagy Mik. Mondd, mivel jutalmazzam meg hüségedet? – kérdezte Riminszky ur.

Mik a csizmája orrára nézett, mintha attól kérne tanácsot. Aztán csendesen mondotta:

– A zárak és lakatok a házban mind a régiek. Ideje volna már ujakkal felcserélni a régi holmikat.

– Cseréld fel, öreg Mik, annyiszor cseréld, a hányszor akarod.

– Köszönöm uram, – felelt a vén szolga.

– Jer, Ancsurka, jer, – szólt Riminszky a leányhoz. – Többé soha sem engedlek el magamtól.

Felvitte az emeletre és ott a legnagyobb székbe leültette, a mely széknek piros bársonyból volt az ülése és a lábai aranyozott oroszlánkarmokban végződtek s a legenda szerint eddig benne csupán lengyel vojvodák ültek, nem pedig elveszett és megtalált tót leánykák.

– Ülj itt Ancsurka és ha kedved tartja, soha se is kelj föl innen. Annyi szolgálóleányod lesz, a hány ujjad van és mindnek te parancsolhatsz.

Ancsurka tágranyitott szemmel hallgatott.

– Selyemből, bársonyból lesz a ruhád és szinaranyból a papucsod. Mindent megkapsz, a mit szád, szemed kiván. Csak itt kell maradnod mindig.

Ancsurka azt hitte, hogy álmodik. Lehajtotta a fejét és titkon megcsipte a karját. Ébren volt, valóság mindaz, a mit hallott…

Későbben Riminszky ur még azt is megkérdezte, hogy hová lett Ancsurka a gyolcsos szekérről.

– Eluntam várni a gazdát, – felelt egyszerüen Ancsurka – és gyalog folytattam utamat Toporc felé.

– És nem bántott senki utközben?

– Bántani nem bántottak. Csak az emberek olyan furcsán néztek reám, mint egy kisértetre. A falusi gyerekek utánam szaladtak, a kutyák megugattak. Marczinkáné egy darabig nem akart beengedni a házába. Be furcsa maskara vagy, – mondogatta mindig. Pedig nekem nagyon tetszett a ruhám.

Még mindig az a sárga bársony lovaglóruha volt rajta, a melyet a nizsderi várban viselt. Riminszky ur hallgatva nézte és nagyon kimelegedett. A következő percben lehajolt és megcsókolta az Ancsurka kezét.

A mire Ancsurkának vérvörös lett az arca.